Romániai Magyar Szó, 1993. július (5. évfolyam, 1069-1093. szám)

1993-07-01 / 1069. szám

ROMÁNIAI ORSZÁGOS DEMOKRATIKUS NAPILAP - BUKAREST Ó, információ! Elég gyakran elhangzik nálunk, igaz legtöbbször csak amolyan politikai blöffként, hogy eladják-eladjuk az országot. Ezzel szemben a gyakorlat azt rmutatja: nemhogy az országot, de még kínkeservesen megtermeltáruinkat se tudjuk eladni! Hát még mennyire nem tudunk pénzt csinálni, főleg a modernizációhoz szükséges valutát kihozni természeti szépségeinkből! Gyönyörű fenyveseinéből, üdítő bolvízforrásainkból, tiszta hegyi patakjainkból, a Duna-deltából... A napokban Szatmárnémetiben járt dr. Szentkuti Károly, a Győr—Sopron megyei önkormányzat alelnöke. Nem elsősorban politikusként, vagy megyevezetőként, hanem mint a Széchenyi Kör elnöke egy kisebb csoporttal ,szétnézett nálunk, megkereste az erdélyi Széchenyi-emlékhelyeket. De, ha már itt volt, vérbeli közemberként elment a Szatmár megyei tanácshoz és amolyan kapcsolatteremtő beszélgetést folytatott Chilan elnökkel és Szabó István alelnökkel.. A házigazdák már az elején elmondták: szeretnének szorosabb, ha lehet éppen testvérmegyei kapcsolatot kiépíteni Győr-Sopron megyével, hisz az eltérő adottságok és fejlettségi szint mellett, vannak közös vonások is. Például az, hogy mindkét megye hármashatár-övezetben van, Szatmár megye sokat profitálhatna a győriek tapasztalataiból, mert tudják, hogy ők nagyon jó gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat alakítottak ki rz az osztrák, mind a szlovák szomszédterületekkel, városokkal. — Hát igen — válaszolt Szentkuti doktor, aki neves muzeológus, történész, Széchenyi-kutató —, nem utolsósorban azért, mert a gazdasági kapcsolatokból kizárjuk a politikát. Közismert, hogy Magyarország és Szlovákia közt a politikai helyzet eléggé feszült, ami bennünket különösen terhel, hisz a bősi erőmű beindítása révén keletkező természeti károk elsősorban a mi megyénket érintik. Ennek ellenére, nekünk nagyon intenzívek a gazdasági kapcsolataink a szomszédos szlovákiai területtel. Az ellenzéki Szatmár megyei vezetés ért a szóból, de mindjárt előhozakodhat, hogy mifelénk nem csak a szándékon múlik. Elég, ha összevetjük, hogy hány határátkelő van Győr—Sopronban Ausztria és Szlovákia felé és hány van nálunk Nyíregyháza, illetve Munkács felé. És, ha még azt is megnézzük, milyen ezek állapota és áteresztőképessége ! A két megye közvetlen kapcsolatának mielőbbi megteremtésében Szentkuti doktor nagy szerepet és jelentőséget tulajdonít a megfelelő tömegű és pontos információnak. — Sajnos, nagyon keveset tudunk nemcsak Szatmár megyéről, de egész Romániáról! Nem kapunk elég friss információt a gazdasági helyzetről, a privatizációról, az üzleti, életről, az árukínálatról, a turisztikáról, a kultúráról, a beruházási, vállalkozási lehetőségekről, és így tovább. Ha kérünk ilyen információkat, nagyon későn jönnek meg. A múlt évben például találkoztunk a Krassó-Szörény megyei tanács vezetőivel. Nagyon készségeseknek mutatkoztak a kapcsolatok fejlesztésére. Kértük őket, küldjenek egy információs csomagot, milyük van, mit kínálnak, miben szeretnének velünk együttműködni, hogy aztán lépni tudjunk! Azóta mind várjuk! Erre a vendéglátók behoznak valami két-három lapos, sokszorosítással készült leírásféleséget Szatmár megyéről, román és angol nyelven. Persze, tudják és mondják is, hogy ezek nagyon kezdetleges kis dolgok. Mentségükre szolgáljon, hogy ez a megyei vezetés csak egy évvel a választások után, sok-sok egyezkedés és vita nyomán jött létre. Az első hónapokban tengernyi más dolguk volt, ilyesmire alig tudtak figyelni. De tudják, hogy figyelniük kell, mert a megye gazdasági talpra állítása nem kis mértékben azon múlik, menynyire eredményesek a külföldi gazdasági kapcsolataik, ha úgy tetszik, miként tudják eladni, ami itt eladható, hogy kilábaljunk a nyomorból, és meginduljon a fejlődés. Mind Chis elnök, mind Szabó alelnök váltig ígéri, hogy mielőbb elküldik Győrbe az igényelt ajánlatot, információs csomagot. Majd később egymás közt arról beszélgetnek: halaszthatatlan a naprakész információ megteremtése és megfelelő, vonzóformában való bemutatása, hisz most már nem is hetente, de szinte naponként érkeznek a megyébe külföldi üzletemberek, vádak.szó, közéleti személyiségek. . Kellő, információ hiányában nehezen alakulnak a kapcsolatok, sok ígérkező üzlet elúszhat , nemcsak Szatmáron. SIKE LAJOS Mihai Tatulici műsorvezető Jöjjön velünk a második műsoron című adása keretében május 17-én kerekasztalbeszélgetést folytattak a nemzetiségi (vagy inkább a magyar ) kérdésről. A közel háromórás tévévita első harmadának derkán Ion Coja, a Vatra Romaneasca képviselője az erdélyi románok 1918 előtti helyzetére terelte a szót. Ennek kapcsán az erdélyi származású riporterhölgy megjegyezte, hogy az erdélyi románok akkor teljes jogfosztottságban éltek. A vitán részt vevő Corneliu Coposu szólt közbe, és röviden vázolta az erdélyi románok első világháború előtti Politikai életét, politikai képviseletét. De egy szó sem esett a nemzetiségi (kisebbségi) kérdésben döntő jelentőségű oktatásról, az iskolarendszerről. Éppen ezért nem érdektelen áttekinteni, hogy hogyan alakult a román tannyelvű oktatás helyzete Erdélyben, a dualizmus korában (1867—1918). A román nemzeti értékek fenntartásában és továbbfejlesztésében, a román nemzeti tudat kimunkálásában leginkább a román tannyelvű felekezeti iskolák és a román történelmi egyházak (ortodox és görög katolikus) vették ki részüket. Éppen ezért a Román Nemzeti Párt következetesen harcolt az anyanyelvű oktatásért és a román iskolák nemzeti és felekezeti jellegének megőrzéséért. 1888-ban a magyar parlament megszavazta a nemzetiségi törvényt. Az 1874-es választójogi törvénnyel ellentétben (amely érzékenyen érintette a szavazati joggal rendelkezők számát) ez előrelépést jelentett, demokratikusabb volt az 1848 előtti nyelv-, használati törvényeknél. Igaz, a politikai, nemzetfogalom használata — amely az akkori Európában elfogadott volt — ma már egyértelműen elmarasztalható. Az új törvény kimondta, hogy Magyarországon az egységes magyar politikai nemzet létezik, amelynek a bármilyen nyelven beszélő polgárok egyenjogú tagjai. Egyetlen hivatalos nyelvnek a magyart nyilvánította, az akkori szóhasználat szerint fenntartotta a magyar nyelv államnyelvméltóságát. Kiterjedt jogokat biztosított viszont a különböző anyanyelveknek a közigazgatás területén, a községi és megyei politikai életben, a bizosítják a közös ügyek — a honvédelem és a gazdasági ügyek — és a magyar miniszterelnök által kinevezett bán, a „horvát miniszterelnök“, aki a társország élén állt. A magyar Országgyűlésben 29, később 40 horvát képviselő foglalt helyet. A belső autonómiával rendelkező Horvátországot a horvát—szlavón—dalmát ügyek minisztere képviselte a budapesti délvidéki szerbek is teritoriális autonómiát és nemzetiségük külön jogi személyisége elvének elismerését igényelték, önálló közjogi egyéniségek akartak lenni, autonóm nemzeti kerületekben. Mindezeket nem biztosították számukra, s ennek következtében 1869-ben passzivitásba léptek.) . Az 1868-as nemzetiségi törvény az oktatással kapcsolatban leszögezte: bármely a tanítási nyelv megválasztásának jogát, s külön leszögezte, hogy a növendékeknek anyanyelvükön kell kapniuk az elemi oktatást. Az 1883-as középiskolai törvény a nyolcéves gimnáziumok és reáliskolák helyzetét rendezte. Kimondta, hogy minden jogi személy állíthat a törvényes keretek betartásával középiskolát, s a tanítási nyelvet maga állapítja meg. Az 1868-as népnevelési törvény vitája során felmerült a magyar nyelv (mint államnyelv) külön tantárgyként történő tanításának bevezetése a nemzetiségi iskolákba, ami kiváltotta a nemzetiségi képviselők heves tiltakozását. Íme Iosif Hodogiu román képviselőnek 1868. november 29-én a törvénytervezet e paragrafusa elleni indítványt támogató beszéde: „Tisztelt Ház! Tisztáznunk kell, hogy a szóban forgó törvénytervezetnek mi a célja? Ennek célja — szerintem — a népoktatás, a népnevelés és semmi esetre sem lehet a magyarosítás, vagyis a magyar nyelv kiterjesztése minden állampolgárra. Ha ez a célja, akkor ehhez hozzájárulásomat nem adom. Ha viszont más a cél, vagyis a népoktatás, a népnevelés, akkor ezt nem lehet kizárólagosan csak egy népre kiterjeszteni, hanem általánosítani kell, és ki kell terjeszteni az összes népekre. Egyáltalán nincs arra szükség, hogy minden állampolgár magyarul tudjon beszélni, mert úgy vélem, hogy a kultúra szemszögéből kell elindulnunk, és a kultúra nem kizárólagosan magyar, német vagy román, hanem egyetemes, és minden nemzet természetes joga és racionális vágya, hogy a kultúrát saját nyelvén fejlessze. Ha azonban a magyar nyelvet külön tantárgyként már a népiskolába is bevezetik, akkor az ilyenfajta törvényalkotás nem kímélhető meg attól a vádtól, hogy magyarosítani akar. Én ebből a NÉMETH CSABA (Folytatása: a 3. oldalon) • Még áruinkat sem tudjuk eladni, hát az országot • Páncélos harceszköz betontalapzaton • Jöjjön velünk a második műsoron! De érdemes? • A szociáldemokrácia gyermekbetegsége: sok ember ügyét akarja megoldani, de nem tudja • - Fiú, fiú, kicsi fiú Mi, itt a Likócban (Sepsiszentgyörgy egyik városnegyede — B. L.) nőttünk fel. Jó haverségban voltam a Gyertyánosi gyerekekkel, Bordásékkal nem voltam annyira ismerős, mert Bordás és a Jancsók a Sugási úton laktak. Csupán néhány év volt köztünk a korkülönbség, én voltam a nagyobb. Rengeteg gyerekcsínyt követtünk el együtt. Na meg együtt jártunk barlangot kutatni, kirándulni, egyformán izgatott mindnyájunkat a történelem. Nem csoda, ha fel akartuk deríteni a református vártemplom alatti alagutat. Egy másik dolog, ami közös volt mindenikünkben, nagyon szerettünk olvasni. 1956-ban én már elvégeztem a fémipari szakiskolát, és géplakatosként dolgoztam a textilgyárban. Október huszonnegyedikén, amikor kitört Magyarországon a forradalom, hallom, hogy Gabi, Gyertyanépi Gabi a szokott füttyjellel hív. Nekünk már a forradalmat megelőző napokban a fülünk rá volt nőve a rádióra, éreztük, hogy valami készülődik. Amikor kimentem, Gabi azzal fogadott: Magyarországon kitört a forradalom. Mit csináljunk?, kérdi. Csináljunk egy szervezetet, mondom, hogy amikor ide is eljön a forradalom, ne találjon készületlenül, így kezdődött! A Gyertyánosiék lakásában, a Likócban, ahol van az a kis parkosított rész, annak a sarkában, abban a vakolatlan házban alakult meg a SZIT, vagyis a Székely Ifjak Társasága. Ezt a társaságot, vagy szervezetet a köztudat koszorúzók néven tartja számon. Az igazság az, hogy a koszorúzás csak a lebukásunkat szolgálta. Az, a szervezet egyik megnyilvánulása volt (az egyetlen). A SZÍT alapító tagjai: Bordás Attila, Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Sándor Csaba, Gyertyánosi Csaba, Gyertyánosi Gábor, Molnár Béla és Szabó Lajos voltak. A cél az volt, hogy legyen egy tömb, ami a többieket biztatni, szervezni fogja. Hogy a SZÍT — amint már a nevében is benne van — szítaná a hangulatot, élesztené a tüzet, maga köré csoportosítva mindazokat, akik a tettre várnak. Később a szervezet kibővült, tagjai közé került három lány is a textiliskolából. Együttes kirándulásokat, felkészüléseket szerveztünk, kést dobáltunk, fejszét dobáltunk, ami tőlünk kitelt, hogy edzzük magunkat, és gyakoroljuk a kézifegyverek használatát. A test és a lélek edzése együtt járt, még azt is megtettük, hogy a tízórait, vagy uzsonnát — a Jancsóék hozta mézeskalácsot — egy kriptában fogyasztottuk st el. Fiatalok voltunk, tele,romantikával és tenniakarással. Ezzel magyarázható az is, hogy vérszerződést kötöttünk (a karomon még mindig látszik a helye)." Amikor letettük az esküt, ezt követte egy választás: ki milyen tisztséget fog vállalni. A főnöki tisztet rám bízták, lévén hogy én voltam a legidősebb. Ezért is kaptam tizehöt év kényszermunkát, a többiek kevesebbet. Én voltam tehát az F—1, Bodás Attila volt az F—2. De nem álltunk meg csak itt, szerkesztettünk egy szabályzatot is. A szabályzat leszögezte, hogy a viselkedéseddel nem volt szabad magadra vond a figyelmet, minden feltűnést kerülni kellett. Alapjában véve igazi rendszerellenes tevékenységet soha nem folytattunk, nem jutottunk túl a szervezkedésen, a készülődésen. Lassan a szervezet felszaporodott, új tagok kerültek. Ha jól emlékszem tizenöten voltunk összesen. Akkoriban mást nem lehetett olvasni, csak ilyen kmcs történeteket. Ezek nagy hatással voltak ránk. Az ifjú gárda és ehhez hasonlók. Említettem, hogy volt három lány is közöttünk. Szegények később aztán megúszták azzal, hogy pár napot, vagy hetet Marosvásárhelyen a Szekun töltöttek, majd mint vádló tanúk szerepeltek a tárgyaláson. Azt nem tudom megmondani, hogy mi kell ahhoz, hogy egy fiatal fiú, vagy lány egy ilyen, esetleg ehhez hasonló szervezetben kössön ki, de azt pontosan tudom, mi kellett ahhoz, hogy engem a sors oda vezéreljen. 1938. március harmadikán születtem Sepsiszentgyörgyön, pontosabban Szemerjén. Édesapámat január 25-én temették. Tehát én mint árvagyerek jöttem a világra. Az igaz, hogy mostohaapám, Ütő József, olyan nevelésben részesített, hogy egy édesapa sem különbben. Ő büszke volt arra, hogy a firmájára az volt kiírva: angol, úri és női szabó. Ezt ő a lehető legkomolyabban értelmezte, és úgy is viszonyult hozzá. Nem csoda, ha a képmutatást és a hazugságot nem szívlelte. Ehhez még hozzá kell számítani azt is, hogy az elemi iskolát a zárdában végeztem, apácák tanítottak. Ez a környezet homlokegyenest az ellentéte volt a kint készülő kommunista világnak. Mindezt csak azért mondom el, hogy éreztessem, hogy körülbelül mit érezhettem, akkor, amikor nap mint nap hallottam a rádióban, hogy Románia ilyen gazdag, hogy úgy el van látva hússal és minden jóval, s ugyanakkor édesanyám reggel négykor költött, hogy a Veress Sándor mészárszékje elé álljak ki a sorba. Később aztán a gyárban is hallottam a nagy szövegeket. A valóság az, hogy olyan hideg világ volt körülöttem, hogy nem tudtam sehogy felmelegedni benne, mert nem az én világom volt, mert egyszerűen megváltoztak az értékek, minden torz volt és hazug. Egyik felől a munka dicséretét lovagolták, a másik felől viszont szembetaláltam magam olyan dolgokkal, hogy akik egy életen keresztül túrták a földet, azokat kiemelték, kényszerlakhelyre költöztették, kuláknak minősítették. Nálunk is lakott egy ilyen család, a kicsiházban. Mindezt nemcsak én éreztem, hanem más is így volt vele, de beszélni nemigen mert beszélni senki, mert abban az időben észre- vettük, hogy ez is piszli, az is piszli. Egyetlen emberrel beszéltem- így nyíltabban. Az Szalay Attila volt. Más senki nem tudott a gyárban a szervezetről, csak Szalay Attila. Tőle kértem tanácsot bizonyos dolgokban, mert az én vezéri tapasztalatom és tudásom nem volt olyan gazdag Adott is néhány ötletet amelyek hasznosak voltak, de hasznosabbak lettek volna, ha eljön az idő. De az úgy látszik, még a mai napig nem jött el- BALOGH LÁSZLÓ (Folytatjuk) A kommunizmus pere AZ ÉN KERESZTEM KAKTUSZBÓL VAN CSINÁLVA Szabó Lajos volt politikai fogoly élettörténete Egy tévévita margójára (2.) jóságokon, az egyházban. A kormány és a parlament nyelvévé a magyart tette. (Megtörtént az is, hogy a nemzetiségi képviselők anyanyelvükön szóltak a parlamentben, ami törvénysértésnek számított, de nem járt különösebb következményekkel. Hivatalosan csak a horvát képviselők és a horvát miniszter használhatta saját nyelvét a budapesti parlamentben, illetve kormányban. Ez az osztrák—magyar kiegyezés mintájára létrejött 1868- as magyar—horvát kiegyezés része volt, amely kimondta, hogy Horvátország külön területtel bíró politikai nemzet, de a két ország államszövetséget alkot. Ezt liz ÁLLAMNYELV kormányban. Zágrábban önálló belügyi, igazságügyi és oktatásügyi osztály és egykamarás országgyűlés működött. Az 1868. május 15-én közzétett Pronunciamentul de la Blaj összehasonlítást tesz Erdély és Horvátország történelmi helyzete között és erre (is) hivatkozva követelte Erdély autonómiájának visszaállítását: „1. Síkraszállunk Erdély autonómiájáért, a Diploma Leopoldinum és a Pragmatica Sanctio alapján, annál inkább, hogy a horvát— szlavón országok autonómiája is elismertetett, annak ellenére, hogy ezek Magyarországhoz való viszonya egészen más volt, mint Erdéllyé. Az erdélyi románok és a z ANYANYELV község, egyház, de magánszemélyek is alapíthatnak és fenntarthatnak az általuk meghatározott nyelven tanító minden fokú iskolát. A valamivel később elfogadott 1868-as népoktatási törvény kötelezővé tette (a 15. életévig) a hat évig tartó mindennapos és a hároméves ismétlő (továbbképző) népiskola látogatását, de rendezte a tanítóképzés helyzetét is. Fenntartotta a tanítási szabadságot: a község a kötelező iskolafenntartó, de joga volt még iskolaállításra a törvényes keretek között minden felekezetnek, társulatnak, az államnak, sőt magánszemélyeknek is. A törvény az iskolafenntartóknak biztosította • Postacím: Redactia Oi sorozat romániai magyar szó 79776 Bucuresti 33, Piata Prései Libere 1., iggy ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ 1770. szerkesztősége július 1 79776 Bukarest 33. ................ Szabad Sajtó tér 1., csütörtök , terület 4 oldal Üzenetrögzítő szolgálatunk telefonszáma: 618 03 02 1069. szám sector 1. ára 30 lej Telefax: 618 15 62 | • Telex: 10315-TRANS-R ' _________________________________________ NYÁRI KALAND (1.) CSOMAFÁY FERENC képriportja Júliusi áhítat Lassan újra rövidülnek a nappalok, s egyre gyűl bennünk a megfogalmazott felismerés az eltelt fél évet nézve: „Minden hasztalan“. Küzdéseink, tanulásunk, becsületességünk majd mind hiábavaló. Nem látunk elég igazi eredményt. Jóra törekvő újságcikkek, rádióműsorok, minden erőfeszítés, amire rámegy sok tiszta gondolkozása ember ideje, idegrendszere, nyugalma — beleütközik a gyűlöletbe, rosszakaratba, önzésbe, s nehéz áthatolni rajtuk. Közben megkeseredünk, türelmetlenek leszünk, a rosszat inkább követők, mint a jóban kitartók. Isten igéje ebben az állapotban keres meg most, ez év felét jelző táblánál s beszél valakiről, akin át bennünket akar jó irányba fordítani: „Nagy utadon megfáradtál, mégsem mondod, mind hasztalan“ (És. 57:10). Valakiről, aki minden fáradság, elfáradás vagy megfáradás ellenére se mondta ki, hogy mind hasztalan. Fáradozásaink, küzdéseink között ne hagyjuk mi sem, hogy eluralja szívünket a reménytelenség. A kolozsvári süketnémák intézete megható évzáróján éreztem meg igazán, hogy mit jelent ez az ige. Mit fáradtak ezek a gyerekek az értük fáradókkal együtt, míg megtanultak jelekből érteni, szavakat tagoltan formálni, kimondani, akár ritmusosan táncolni és még „kibúcsúzó“ beszédet is mondani, s mégis azt éreztem, hogy örülni tudnak, életképes közösség van ott, ahol egy egyszerű kis bibliajelző ajándékra mindegyik kimondja: „köszönöm“. Egymásra talált ott az odahozott szülői szeretet az útszélről felszedett kidobottal, ahol minden arról beszélt, hogy nem hasztalan, de érdemes fáradni, hogy szólni tudjanak a maguk nyelvén, s ezen a nyelven, a szeretet nyelvén ők tanítsanak meg minket arra, hogy érdemes küzdeni. Úr Istenünk, tégy minket is, ha kell, süketté, hogy ne halljuk a kívülről jövő gyűlöletet, némává, hogy csak akkor szólalhassunk meg amikor a szeretet beszél belőlünk. És add, hogy amikor kell, amikor szükség van rá, mindig szólni tudjunk. Segíts, hogy megtanuljuk azoktól, akiknek kevesebbet adtál: semmi sem hasztalan. CSIHA EMESE Napról lapra A VÉGTELEN ! Egymillió födműves vagy földművelő indított pert az illetékes földosztó bizottságok ellen. Millióan viszszakövetelik egykori földtulajdonukat, amelyet a szövetkezeti vagy állami gazdaságba betagoltak. És ez a szám növekvőben. S ha millió és millió földműves a törvényszékek folyosóin ácsorog, ki műveli meg a földet? SZÁSZ JÁNOS 21-BŐL, VAGY TÁN AZ SEM ... (Üzenetrögzítőn) — Coroi Artur vagyok Torjáról, a 14-es telefonról. Az Ileana Vulpescu tévészereplésével kapcsolatos megjegyzésem volna. Azon a bizonyos kerekasztalon mondta, hogy az ő fajtáját nem támogatják kutatni. A helyzet a következő: a Közép-Európai Egyetem, amely tudottan Soros-érdekeltség, prágai kutatási programjának keretében 1990—92-ben öszszesen 21 román állampolgárnak adott kutatási támogatást: képzőművészeti tudományok terén 3, gazdaságtudományokban 1, környezeti tanulmányoknál 3, európai tanulmányoknál 1, történelmi tudományoknál 4, jognál 1, irodalomnál 1, filozófiánál 2, politikai tudományoknál 1, szociológiánál 4. Egyetlen egynek van olyan neve, hogy esetleg gyanús, hogy félig magyar, Sofia Nemes Chirica, a többi román. Ezek az adatok megtalálhatók az illető program kiadványában. • Csak ennyit arról, hogy ő nem kapott támogatást s csak a magyarok kapnak. (1993. június 30.) MÉG NÉHÁNY ÉV (Üzenetrögzítőn) — Szénási Ferenc vagyok, Nagyszalontáról beszélek. A június 25-i Magyar Szóban olvastam Fey László úr cikkét azzal a címmel, hogy Az igazat, csakis az igazat... Üzenem neki, nem tudom, ki ez az úr, önökön keresztül, hogy az ő esetében már tényleg nem lehet szó etnikai tisztogatásról, ő már makulátlan tiszta. Még néhány év és ő már magyarul sem fog tudni. (1993. június 29.) Meghívás Buracuékak Szabad György, a magyar Országgyű elnöke kedden hivatalában fogadta a klozsvári Magyar—Román Interetnök,a Párbeszédért Társaság Octavian Buracu elnök vezette küldöttségét. A társaság — miként Buracu elmondta — nem politikai szervezet, működése valamennyi romániai nemzeti kisebbség védelmét, kulturális önazonossága megtartását és a békés együttélést szolgálja. Szabad György válaszában hangsúlyozta: az erkölcsileg magas fokán állók mindig szolidárisak kell hogy legyenek a kisebbségi elnyomás láttán, ami egyszersmind fokozott felelősséget is ró rájuk a többség lelkiismeretének ébresztésében. Felvetette annak lehetőségét, hogy a Társaság egyik rendezvényét az év második felében Budapesten tartsák. (MTI)