Romániai Magyar Szó, 1993. augusztus (5. évfolyam, 1095-1121. szám)
1993-08-21 / 1113-1114. szám
h BENEDEK MARCELL DÉLSZIGET (15) Pongrácz: Igazán kíváncsi vagyok ezekre az értékekre. Én ki nem állhatom ezt a kaszinó-írót. Érdy: Herczeg nem. kaszinó-író. Herczeg 67-eg író, mint Mikszáth. Még sokkal tisztábban látja a dolgokat és sokszor meg is mondja róluk a véleményét, de olyan alaposan elskatulyázták már a maga helyére, hogy ha mást mond, mint amit megszoktak tőle, akkor is a régi nótát hallják. Egyszer valami tósztban hallottam ezt a mondatot- «a közérdeket mindig alárendelte saját érdekének*» Az egész nagy társaságban csak én vettem észre ezt a súlyos nyelvbotlást; sem a szónok, sem az ünnepelt, legkevésbé a közönség. Nem azt hallotta senki, amit a szónok mondott, hanem amit vártak. Herczeg a magyar középosztálynak, a nemzet vezető osztályának bajnoka, a fennálló rend védelmezője, konzervatív szellem. Hogy a Gyurkovicsiádákban milyen kedves, kedélyes nevetéssel pattogtatja az ujját a vesztébe táncoló dzsentrinek, hogy az Idegenek közt és még inkább a íluszti Huszt milyen képet rajzol a «vezető osztályról», a Bizánc az egész magyar társadalomról és állami életről, a Kéz kezet mos a protekciórendszerről, A láp virága és a belőle készült színdarab a kaszinói erkölcsökről, a Napváros a kereszténységről — azt sem hívei, sem ellenségei nem veszik észre. De mindezt csak mellékesen mondom. Nekem tetszik Herczeg stílusa — mindent ki tud vele fejezni, amihez melegség, szeretet nem kell — kitűnő stílus egy hűvös írónak, aki nem közömbös az alakjai iránt. Csodálom a megfigyelőképességét — csak a legnagyobb szeretet és a legridegebb közöny tud így megfigyelni. Az Andor és András minden sora mesterműve az élesszemű iróniának. Történeti korirajzot is kevesen írak olyat a modern magyar irodalomban, mint a Pogányok, a Hét sváb vagy Az élet kapuja. A lélekelemzéshez is ért — addig a határig, ahol a szenvedély kezdődik. Ahol a Lélekrablás, az Álomország, az Aranyhegedű, a Lánszky-motor írója nem akar patetikus lenni, ott kitűnő. A pátosz a színpadon is rosszul illik hozzá — gondoljanak az Ocskay brigadéros frázisaira! no, de a színpadi műveiről úgyis külön beszélek még, ha élünk. Marianne: Hogyne élnénk! Hiszen nem füstöl a tűzhányó! Pongrácz: Nem, nem... de azért siethetünk egy kicsit. Erdy: Jó, hát akkor egy szót sem szólók a hírlapirodalom föllendüléséről, a tárcanovella divatossá váló műfajáról... A «vonal alá» beszorított írók pompásan megtanulják, hogy százötven-kétszáz sorban hogy kell kerek történetet elmondani, jellemképet megrajzolni... A műfaj megteremtése Ágai Adolf, nevéhez fűződik. Marianne: Nem tette tönkre ez a műfaj az igazi novellát? Érdy: Bizony, körülbelül. Az igazi novella a folyóiratokba szorult, és még itt is... Az újságírásból élő írók —, mert hiszem irodalomból mai napig is kevesen élnek — sok regény- és még több novellatémát vetéltek el tárca alakjában. Azok az újsághasábok, amiken ezek a tárcák sárgulnak vagy a kötelek, amikbe összegyűjtötték őket, valóságos irodalmi gyermektemetők. Tóth Béla, a Boldogasszony dervise írója, akinek napi bölcselkedései, az Esti levelek oly népszerűek voltak, hogy külön, elpusztíthatatlan műfaj nőtt ki belőlük — Tóth Béla, ez a pompás magyarsága, sokat tudó író sohasem jutott el a regényig. Rákosi Viktor írt komoly regényt is, de Sipulusz néven írt humoreszkjeinek kispolgári vidámságával szerezte a legtöbb olvasót. Tárcákból rótta össze öregkor köteteit a tiszaeszlári pör híres ügyvédje, Eötvös Károly, aki Dumas-t megszégyenítő módon tudott rövid mondatokban terjengős lenni, aki talán utoljára szólaltatta meg a régi magyar anekdotázás kedves hangját. Tárcákban írta szét magát Thury Zoltán, a középosztály életét rajzolva kissé fanyar realizmussal; Bársony István, akinek főtémája: a vadász szemével nézett ternészet; Bebők Zsigmond, akit inkább ifjúsági könyvei fognak életben tartani ; Kapos Ede, Ady egyik legelső megértője, aki egy-két fotográfiaszerű regényt is írt a modern életről... És hányan, de hányan szolgálták még ezt a keresztletű műfajt! Azok is, akik tárcáikat elfeledtették a regényeikkel, lírikusok is, meggyőződés nélkül, kenyérért... Marianne: Ilyen az, kedves professzor, ha maga egy szót sem szól valamiről. Engedjen meg egy kérdést: abban a korban, amelyikről beszélt, a naturalizmus megrázta már az egész világ irodalmát. Nálunk semmi nyoma nem volna ennek? Erdy: Hát naturalista iskolánk nincs. De naturalistáink vannak. Előfutáruk egy Daudet módjára kulcsregényeket író, kortársait személyükben kipellengérező, keserű ember, Tolnai Lajos — igazi tehetség, aki menthetetlenül belevesz abba, hogy közelről látja az emberek komiszságát és nem tud mosolyogva fölébe emelkedni. Egyetlen regényét, novelláját sem olvassák ma — pedig például Az urak vagy A polgármester úr megérdemelné. Csak egy balladaszerű verse él még — s ez igen nagy szó Arany után — A szegény" vándorló lelényről. Az a csöpp emberi szánakozás, amely ebben a versben megszólal, többet használt Tolnainak az utókor szemében a keserűség egész tengerénél. Eléggé elfelejtették a Párizst járt, fiatalon elhunyt Justh Zsigmondot is, aki Zola módjára ciklust akart írni, tudományosan akarta megfigyelni a magyar világot, impresszionista színfoltokat vetett papírra. Fuimus-a temetési ének a maga osztálya fölött. A magyarság megújhodását a paraszttól várja. Nem lehet Zolaepigonnak nevezni; a Gányó Julcsa szeretettel festi a magyar népnek egy érdekes rétegét, s nazarénus alakjával megmutatja, hogy az idealizmus sem idegen tőle. Iványi Ödön, A püspök atyafisága szerzője inkább az angol szatirikus realistákra emlékeztet.. • Marianne: Mindegyikről mintha most hallanék először. Erdy: Most említek egy olyan nevet, amelyre biztosan emlékszik: Bródy Exinder. Marianne: Csakugyan, néhány éve, amikor meghalt, szépen írtak róla a lapok ... Erdy: Ennyit tud róla? Sic transit glória mundi! Bizony, így múlik el a világi dicsőség. Szegény Bródy már élete utolsó éveiben igen drágán megfizetett azért, hogy valamikor olyan lármás tisztelettel vették körül. Érdemén túl magasztalták és érdemtelenül megfeledkeztek róla. Szeretetreméltó bohém volt, s a bámulói elhitették vele, hogy nemcsak az életben, de a papiroson is jól áll neki a bohémség. Stílust csinált a pongyolaságból. Pedig lett volna íze a prózájának, modorosság és keresett pongyolaság nélkül is. És tudott látni: különösen a maga bohém fajtáját látta jól, diákban, újságíróban, művészben. Sokat írt: legszebb két könyve az Ezüst kecske meg a Rembrandt-fejek. A naturalizmusa sokkal enyhébb, emberiesebb, mint Zoláé; a naturalizmus szimbolista hajlamai nagyon megfelelnek az egyéniségének. A színpad történetében is lesz mit mondanom róla. A dadával ő írta az első naturalista drámát. Bródy mellett még egy írót szoktak ennek a nemzedéknek naturalistái közt emlegetni: Kóbor Tamást. Ma már ritkán szólal meg mint szépíró: inkább kritikus, publicista, mondjuk: társadalom-bölcselő. ilariamne: Olvasom a cikkeit. Erdy: Inkább okoskodó, mint művész temperamentum. Egy régi kötetében, az Aszfalt-ban, mégis érdekesen szólal meg a modern idegember prózába öntött lírája. Tulajdonképpeni naturalista regényei közt azok a legjobbak, amelyek a pesti gettót s az onnan kinövő zsidó nemzedéket rajzolják. Idősebb korában egyszer a misztikumig menő, mély rajzát adta a művészléleknek. A Pók Ádám hetvenhét élete már nem is emlékeztet arra, hogy az írója naturalistának indult. Pongrácz: Siessünk, siessünk! Marianne: Ejnye, nézze meg az ember. Olyan sürgős lett egyszerre magának az irodalomtörténet? Pongrácz: Szeretem, ha az ember el is végzi, amibe belekezd. Erdy: No, jó. Beszéljünk a tizenkilencedik század utolsó harmadában föllépett drámaírókról. ígérem, hogy hamar végzek velük. Sokan voltak, de oly kevés él közülük... Semmiféle irány nem született, semmiféle külföldi iskola nem gyökeresedett meg nálunk: a drámánk története többé-kevésbé sikerült egyéni akciókból áll. Szigligetit fölváltotta Csiky Gergely, a franciák tanítványa. Mellesleg mondva van egy érdekes regénye is: Az Atlasz-család. Ami a színpadi munkáját illeti, írt énekes bohózattól a tragédiáig mindent, éppen mint Szigligeti. A francia technika mellé francia polgári viszonyokat is tálalt a magyar közönség elé, amely csak hírből ismerte a nagypolgárságot. Egyetlen darabját lehet még elolvasni: A proletárok at. Pongrácz: Ah! Erdy: Ne örüljön, ez a szó nála élősdit, bizonytalan egzisztenciát jelent. Ebben van néhány jól meglátott alak. Marianne: És a híres Nagymama? Erdy: Szép emlék marad, amíg élnek azok az öregek, akik látták benne Prielle Kornéliát. Marianne: Érdemes elolvasni? Érdy (mintha nem hallotta volna): A másik termékeny színpadi író, aki az operettől és a naturalisztikus melodrámától a romantikus drámáig mindennel megpróbálkozott: Rákosi Jenő. Pongrácz: Rákosi, igen! Az a csökönyös öregúr, aki máig sem bocsátott meg Ady Endrének! Harcolt a választójog ellen, a szocialisták ellen! Vad soviniszta! Harmincmillió magyar! Marianne: No, no! Ma a legliberálisabb publicista! Pongrácz: Ezzel nem sokat mond 1928-ban! Érdy (kezét tördelve): Kérem! Kérem! Rákosinak, a publicistának, nagy bűnei vannak. De jóformán ő az egyetlen költő, aki az utolsó hatvan évben a magyar színpadon megfordult. Romantikus költő — az a különös példánya a romantikusnak, aki nemcsak utánozta, hanem meg is értette, át is érezte a mestereit. Elsősorban Shakespeare-t, akit nagy művészettel fordított is, aki fiatalkori vígjátékát, az Aesopust, a legnagyobb drámai koncepcióját, az Endre és Johannát inspirálta. A szerelem iskolája alapötletében Calderónra megy vissza, de a stílusa Rákosié. A Tágma királynő-ben, a romantikus stílus Szophoklész sorsfelfogásával és pátoszával keveredik. Ez mind gyökértelenül állott a magyar színpadon, sem előde, sem utóda nem volt. A Shakespeare-vígjátékok Rákosin kívül egy embert ihlettek még meg: Dóczy Lajost, Goethe és Schiller fordítóját, a kedves, népszerű Csók íróját; a tragikus Shakespeare a festő-költőt, Tardos-Krenner Viktort, a jobb sorsa érdemes Néró anyja szerzőjét- A többi néma csend ... Marianne: De hát évtizedek alatt nem akadt egyetlen igazi író sem, aki egyedüli kifejezőformájának a drámát érezte? Érdy: Nem. A legkülönbek is csak átrándulnak a dráma területére. Herczeg éppen annyira elbeszélő, mint drámaíró. Pedig a színpadon ő vette át Csiky Gergely örökét. Sokkal nagyobb íróművész és a mesterségét is jobban érti — csak a költő hiányzik belőle. Hidegen számol azzal, hogy mi kell a közönségnek. Ezt nem azért mondom, mert bohózatot is írt — a Három testőr kitűnő darab a maga nemében, nevettet és ezzel megtette kötelességét —, hanem mert megírta A dolovai nábob leánya huszárattilás, «hazudsz-szeretsz»-es, •kiagyaltan álromantikus jeleneteit. Legjobb műve, a Bizánc bátorság tekintetében is egyedül áll. Átlátszó idegen máz alatt, időtlenül mutat meg egy sereg magyar problémát. Olyan figyelmeztetések vannak ebben a darabban, amelyekre talán ma sem lenne késő hallgatni. Az Ocskay brigadéros ... Marianne: Olvastam valahol, hogy ezt megtámadták, mert Rákóczi emlékét bántjaÉrdy: Igaz. Nehéz elhinni, de a nacionalista elfogultság csodákra képes. A darab nem bántotta Rákóczit, de megmutatta a környezetét olyanformán, ahogy az igazi kuruc nóták alapján elképzeljük ... Pongrácz: Csakhogy nem vont le ebből semmiféle szociális következtetést. Érdy: Nem, Ocskay nem a jobbágyok védelmében szakadt el Rákóczitól. Marianne: Mondott valamit ennek a darabnak a frázisárólErdy: Igen, van benne néhány könyvszerű frázis. De mégis az első elegáns és természetes prózában megírt magyar történeti dráma. Józanságával nyilván nevelni akarta korának vad nacionalistáit. Valami politikai nevelő szándékot árul el a többi történeti darabja is — az Árva László király, a Fekete lovas. A híd . .. Pongrácz: Sohasem bocsátom meg neki, amit Kossuthtal tett ebben a darabban ! Érdy: Hja, Kossuth kisebbítése hozzátartozott az akkori politikai józansághoz. Marianne: A kék róka tetszett nekem. Érdy: Igen, ebben a darabban diadalmaskodik Herczeg európai kultúrája, párbeszéd-felépítő technikája, finom lélektana. Nyivánvaló, hogy a szalonvígjáték az ő igazi területe. Itt nem befolyásolja a politika a maga veszedelmes aktualitásával. Pongrácz: Én nem bánnám azt sem, ha valamennyi drámaírót befolyásolnák ezek a kérdések. Vagyis nem éppen az aktuális politika kérdései, hanem a szociális problémák. Hát ezek sohasem szólaltak meg a magyar színpadon? Érdy: Ritkán és gyöngén. De sietve megjegyzem, hogy ez nem a magyar színpad hibája, hanem az egész európai színházé. A régi színház sem foglalkozott szociális összeütközésekkel — azért, mert közönsége nem tudott osztályellentétekről. Szophoklész közönsége természetesnek találta, hogy az Antigoné ban az őr nevetséges figura, a Shakespeare-színház földszintje nem lázadt fel Coritdanus népregvető szólamai vagy a Julus Caesar tömegjelenetei miatt. Ha a mai drámaíró komolyan hozzá merne nyúlni a szociális kérdéshez, a közönség minden este összeverekednék a színházban. Ez olyan szabály, amelyet az egész modern világirodalomban csak négy-öt kivétel erősít meg. A dráma mindenütt olyan területekre húzódik, hogy legföljebb kellemes vacsora utáni vitákra adjon alkalmat a közönségnek. A legmerészebb színpadi moralista is csak annyival jár előtte a nézőinek, hogy megbélyegzi azt, amit magában a néző is helytelenít, csak a társadalmi előítélet kényszere alatt cselekszik — vagy megfordítva: nyíltan helyteleníti, de titokban cselekszi, így támadja Ruttkay György a Sötétségben a párbajt s a külön katonai és polgári becsület-felfogást, vagy Herczeg a Kéz kezet mos-ban a protekciórendszert. Ami a szociális kérdést illeti: szabad elérzékenyedni a dzsentri hanyatlásán — ez sokkal szebb is, mint mulatni rajta á la Gyurkovics — ezt teszik Kemechey és Malonyay a Földben. Thury Zoltán a Katonákban megpróbált igazat írni — meg is bukott! Szabad a nemzetiségi kérdést is megérinteni, ha nacionalista vágyálmokat viszünk színpadra — mint Rákosi Viktor és Malonyay az Elnémult harangok-ban. Már a munkás csak egészen naiv darabokban szerepel, mint vörösnyakkendős szocialista küldöttség, tréfás mumus... A paraszt pedig operettalak, vagyis népszínmű hős. Pongrácz: De hiszen azt mondta professzor úr, hogy Szigligeti népszínműveiben szemben áll egymással az úri intrikus és a becsületes nép. Érdy: Ez a negyvenes évek demokrata romantikája volt. A lényeget ez sem érintette, de a szelleméből, realisztikus szándékaiból kifejlődhetett volna az igazi népdráma. Csakhogy közbejött az elnyomatás kora, amikor nem a nép külön problémája volt fontos, és a ’67-es korszak, amikor semmiféle szociális probléma nem izgatta sem az írókat, sem a közönséget. Az úgynevezett klasszikus népszínmű, Tóth Ede, Csepreghy, Szigeti József és egy sereg színtelenízetlen utánzó kezében valami sajátos műfajjá, népoperetté fejlődött. Maga Tóth Ede, A falu rossza szerzője még elindult a reális népdráma felé A <o~ tánc-ban, A kintornás család-ban — de meghalt fiatalon, s a műfajnak egyre kevesebb köze lett a valósághoz, az élet komoly kérdéseihez. Népdal, tánc, örökös vasárnap, szerelmi bonyodalmak, lakodalom... Az első bombát ebbe a békés szórakozásba Bródy Sándor dobta, a Pestre kerülő elcsábított falusi lány,A dada naturalisztikus történetével. De a népszínmű további ért tengődött még akkor is, amikor legjobb színpadi megtestesítőit elvesztette: Tamásy meghalt, Blgháné, ez a szép csoda megöregedett; a népszínműíró mesteremberek gárdájából már csak Géczy István emelkedett ki... Akkor jött Gárdonyi, s a Borral visszaterelte a népszínművet az operett irányából a realisztikus drámához. Nagy lépés volt, de csak külsőségekben. Mert Gárdonyi is óvakodott attól, hogy igazi problémát vessen fel. Nagyon igaza lehetett — gondolják meg, hogy mekkora különbség van Gárdonyi és Móricz Zsigmond parasztjai közt a novellában, s mennyivel kisebb ez a különbség a Bor és a Sári bíró alakjai közt. Hiába, a színpad különös egy hely! Marianne: Szóval, a népoperett csak a népvígjátékig jutott el. De várjunk egy kicsit. Bródy és Gárdonyi nemcsak ezekkel a darabokkal szerepeltek a színpadon ... . Érdy: Nem, de egyik sem volt vérbeli drámaíró. Bródy színpadi művei közt az én szememben legtöbbet ér a Királyi dailek című egyfelvonásos ciklus, amely különben csúfosan megbukott. Realizmust és modern lélektant akart a történelembe vinni; ezt nem bírta meg a közönség. A tanítónő a legjobban megcsinált darabja, s ebben egy kis szociális szókimondás is volt. Többi darabja már az író tehetségének, sikerük a közönség ízlésének szomorú hanyatlását mutatja. Gárdonyi legalább nem alkalmazkodott ehhez a hanyatló ízléshez Amilyennek a novelláiból, a regényeiből ismerjük, olyan a színpadon is. A Bor után sikere volt a Karácsonyi álom népies játékával, a Falusi verebek és az Annuska idilljével. A Fehér Anna egy népballada dramatizálása, a Zéta a színpadra tett Attila-regény, a Fekete nap novella... ezek megbuktak. Marianne: De hát az ibseni értelemben vett probléma-drámának semmi visszhangja nem volt Magyarországon? Ha az aktuális társadalmi kérdésekhez annyira nem mertek vagy nem akartak nyúlni, ott voltak a nagy, általános erkölcsi kérdések. Érdy: Egyetlen drámaírónk indult úgy, mintha Ibsen inspirálta volna: Ferenczy Ferenc, a Bablélek’írójaA Azták ő Isnrfasantert* franciáit*)*, s a legnagyobb sikerét egy Pailleron-szelfi darabbal, a Flirt-tel aratta. A többi «modern», aki különösen a Nemzeti Színház Somló-érájában szerepelt, nem élte túl ezt az érát. A halva született modern drámák mellett élt az akadémiai pályázatok jóvoltából egy jambusos, korszerűtlen drámatípus is. Ebből a fajtából megemlítem a szép szavalódarabok költőjének, Váradi Antalnak Iskarioth-ját, Somló Sándor Eva Girolamo-ját, Zivuska Jenő Becsületbíró-ját- A realisztikusabb történeti drámát — de nem a Nemzeti Színházban!— Fényes Samu képviselte, a Kuruc Feja Dávid és a Batsányi írója. Marianne: Most aztán csakugyan nem tudom már, hogy milyen irányba haladt a tegnapi magyar dráma. Érdy: Semmilyen irányba. Minden írónak minden premierje meglepetés volt — többnyire kellemetlen meglepetés. Herczeget kivéve bizalmatlanul is fogadtak minden magyar drámaírót. A színházaknál gúnyos szánakozással ejtették ki azt a szót, hogy «hazai szerző». Kései inasévek voltak ezek a magyar dráma történetében, kétségbeesett kísérletek, hogy utolérjük Európát. Amint tudják, ez sikerült is azóta- csakhogy ... Marianne: Csakhogy azóta az európai dráma is lejtőre került. Pongrácz (figyelmezető pillantást vet Érdyre): Most tíz percet adok professzor úrnak, hogy az Adyt megelőző költőkről beszéljen. Érdy: Túlságosan siet, kedves Pongrácz úr. A népies-nemzeti korszak, utóvirágzásának is vannak egyéni színű költői, — a mai költészet előfutárai pedig éppen nem érdemlik meg, hogy kurtán-furcsán bánjunk el velük. Ami az első kategóriát illeti — itt van mindjárt Szabó Endre, öregen, szegényen, magányosan halt meg néhány évvel ezelőtt. Mellesleg mondva, kedves Marianne, ez a Szabó Endre sokkal erősebb, színesebb, keményebb kötésű nyelven fordította Dosztojevszkijt, mint a maga piros kötéses németjei... Mint költő nem határozta el, hogy új irányt teremt, de annyi bizonyos, hogy holta napjáig farkasszemet nézett a hivatalos irodalommal. Volt benne valami nyers, kemény, szatirikus hajlandóság, függetlenség, és gőg, amit a Petőfi-utódok magának Petőfinek sem bocsátottak volna meg, ha véletlenül közöttük él. Petőfit akarta folytatni Ábrányi Emil, akinek nevét ma már inkább mesteri Byron- és Rostand-fordításai tartják életben. Petőfi erejét sokszor szónokiassággal, durvasággal vagy érzékenykedéssel pótolta, de a maga idejében meglepő bátorsággal toldotta meg pacifista és szociális gondolatokkal a hazafias költészet szólamait. Verselésben Arany követője volt. Vargha Gyula is az, a francia lírikusok kitűnő fordítója, s a családi érzések és a hazafias fájdalmak megéneklője. Arany neveltje mint fordító és mint öregesen panaszkodó, bölcselkedő lírikus Radó Antal. Virtuóz verselő Arany eszközeivel Kozma Andor — az intellektus erősebb benne, mint a költői erő, szatírái elevenebbek hazafias költeményeinél — ámbár ezek közt is van egy felejthetetlen, a Karthágói harangok. Kozma Andor az utóbbi években epikus költeményeket kezdett írni — tiszteletreméltó nyakasság, mert az eposz ma százszor halottabb műfaj, mint Arany idejében. Azt ugye tudták, hogy nemrég befejezte a teljes Faust-fordítást? A másik Kozma testvér, költői néven Bárd Miklós, a konzervatív magyar dzsentri érzésvilágának legpoétább kifejezője. Arany utód ő is, csöndes rezignációban és előkelő költői szeméremben. Neki is van epikus költeménye. Zempléni Árpád a finnugor atyafiak epikus tárgyait dolgozta fel magyarul— ugyancsak Aranyon csiszolt verseléssel. Marianne: A végén még kiderül, hogy az eposz dúsan virágzik Magyarországon . Érdy: Mennyiségben meglepően virágzott ez a halott műfaj... de nem sorolom fel Szász Károlytól Fülöp Áronig az összes Arany-utánzókat. Csak egy epikus művet említek még, amely Arany gyökerén termett... Arany László művét A délibábok hősét. Marianne: No, végre! Ezt legalább olvastam. Emlékszem, gyönyörűek a zanzái — és a hőse, Hübele Balázs, tragikusan jó típusa az új világba csöppent magyarnak. Érdy: Az örök magyarnak. Arany László igazán tehetséges költő volt — kár, hogy keveset írt. De a német veszedelmet tudatosító Hu'ihk harcára emlékszik, ugye Marianne? Értékesek Shakespeare- és Moliére-fordításai is, de még nagyobb érdemei vannak a magyar népmesegyűjtés körül. Marianne: Ebből az egész névsorból az derül ki, hogy Arany János hatása sokkal nagyobb volt a következő nemzedékre, mint Petőfié. Érdy: Igen. Először is: a nyelv, a verselés Arany nyomán haladt. Másodszor: ne feledjék, hogy ’67 után vagyunk. Nem Petőfi-fajta temperamentumoknak való idő ez, s Petőfi verselését is csak azok utánozták, akik formában nem győzték a versenyt Arannyal. Bartók Lajos nevének gyors letűnése is azt mutatja, hogy érdekes egyéniségeknek sem tudta a közönség sokáig megbocsátani a formai pongyolaságot. Bartóknál valamivel különb verselő és sokkal nagyobb skálájú poéta volt Endrődi Sándor, Heine fordítója, aki szerelemről, borról, kuruc dicsőségről és Isten felé szálló érzésekről énekelt. Szabolcska Mihálynak kevés hangja van; hazaszeretet, vallásosság, hitvesi szeretet, falu ... Neki is, mint Lévaynak, fenn fog maradni néhány verse: A Grand* lóban. Hír a falunkból. .„ Pongrác*: Talán mégis áttérhetnénk már az előfutárokra. Érdy: Ejnye, de ég a föld a talpa alatt! Hát parancsára. Menjünk vissza néhány esztendőt és beszéljünk Vajda Jánosról. Pongrácz: Vajdát szeretem, mert Ady is szerette. Érdy: Olvasni is szokta? Pongrácz: Hát..................... Érdy: Látja, ez Vajda tragikuma. Mondanivalójával megelőzte korát, formában elmaradt mögötte. Kifejezésben Petőfi népdalformáinál, Heine csattanóinál tartott. Ezért nem jöhet el soha Vajda ideje. Ugyanez a baja Komjáthynak is, akire mindjárt rátérek. Valóságos tragédia ez, mert Vajda nagy költő, a legnagyobbak közül való. Marianne: De csak nem akarja azt mondani, hogy a maga korában egyedül a formái miatt volt népszerűtlen? Érdy: Nem, Vajda Jánosnak a pesszimizmust nem bocsátották meg, a magasabb rendű, megbékéltető látásnak azt a hiányát, amelyről beszéltem már. A pesszimizmusának kettős gyökere volt; egy lírai és egy filozófiai. A lírai a romantikusok pesszimizmusával rokon — a nagy ember magányosságának állandó, gyötrő érzetéből táplálkozik. A költő: üstökös, aki lobogó gyászként örökké társtalanul járja a mindenséget. A filozófiai pesszimizmus Schopenhaueren keresztül a hindu gondolkozással függ össze, de sajátságosan táplálja a modern természettudomány is, az anyag és az energia megmaradásának elmélete. Az élet: szenvedés, az egyetlen boldogság, a nirvána — de meghalni, megsemmisülni nem lehet, az élet terhét mindörökre viselni kell. Ez a gondolkozás adja meg az alapszínét legszebb leíró és szerelmes verseinek is. Természetszeretete halálvággyal van tele. Az asszonnyal, míg jelen van, harcol. Szelíden csak emlékezni tud rá. Az Ősszel, A vaáli erdőben, a Húsz év múlva muzsikájában érzi az ember ezt a tragikus basszus-kíséretet. Egynéhány ilyen verse mégis csak megmarad a köztudatban ennek a nagy embernek, aki nem is kívánta soha, hogy a «többi emberek» szeretettel viszonozzák az ő keserű megvetését. Embergyűlölete egyébként nem akadályozta abban, hogy hazafi legyen — gondoljanak a Virrasztókra! Együtt tudott érezni az elnyomottakkal is — igazában csak a «vörösfrakkos» mágnásokat, a szájas politikusokat, az ügyes gazdagodókat gyűlölte, de azért Vajda ezentúl is kevesek költője lesz. Komjáthy Jenő eljutott fejlődése folyamán egy mindenkit magához ölelő,mberfölötti reménységeket ujjongó optimizmusig... de nyelvben, verselésben, pátoszban valahol Vörösmarty kortársainál tart. Komjáthy költészete kissé egyirangú, végtelen melódia; a verseit szinte önkényesen választják el a közéjük ékelt címek — folynak, folynak ugyanabból a forrásból. Ő is filozófusköltő: Schopenhauertől indul el és Nietzschéig érkezik. A nagyság magányát éppen úgy szenvedi, mint Vajda, de célt talál ennek a szenvedésnek: közeledik az emberiséghez, meg akarja váltani. Messiásnak érzi magát, kivételes, milliókat magába olvasztó egyéniségnek, aki új tavaszt hoz a földre, új lelket lehel az agyagba — és meghal, mint ismeretlen, vidéke polgári iskolai tanár. Marianne: A nevét hallottam, de megvallom .. • Érdy: Amikor — halála után, 1909-ben — újra kiadták a verseit, rövid időre lelkes tábora támadt. Maga persze gyerek volt még akkor — a szalmaláng kialudt, mire maga verseket kezdett olvasni. De Komjáthy egyetlen költőbarátját, Reviczky Gyulát ismeri? Marianne: Igen. Egy-két versét szeretem is. Érdy: Az ő népszerűsége is rövid volt — korán halt meg, nemigen ismerhette meg az ízét. Egy kissé Reviczky is a formák áldozata. Heine szabású versei hol cinikusnak, hol szentimentálisnak mutatták — pedig alapjában az életet szerető és megbecsülő lélek volt, akinek fájt, hogy el kell mennie és soha jól nem lakhatik az élet dús asztaláról. Ez a fájdalom szólal meg néha pesszimistának tetsző hangokon — de ez nem az igazi pesszimizmus, éppen az ellenkezője! Marianne: Azt olvastam valahol, hogy «kis Petőfinek» nevezték Reviczkyt. Miért? Érdy: Nyilván közvetlensége, őszintesége, egyszerűsége miatt. Pongrácz: De miért emlegeti professzor úr a modernek előfutárai közt? Érdy: Mert neki is, éppen mint Vajdának és Komjárthynak, probléma volt a világ — amit a Petőfi—Arany-utánzók oly egyszerűnek láttak. Az ő költészete is át van itatva filozófiával és modern természettudománnyal. Tudatában van a dolgok relativitásának, mint a korabeli impresszionisták mind. «A világ csak hangulat.» A nacionalista elzárkózással szembeszegzi ezeket a sorokat: «A legszebb dal örökké általános, emberi... Nagy művész, ki emberek közt feledi a nemzetet.» Erősen hatott Adyra. Pálma a Hortobágyon című versét a fiatal Ady is megírhatta volna. A Perdita-ciklus merészségei ma nem merészségek, de akkor maga a cím, a téma... Egy szó mint száz: Vajda, Komjáthy, Reviczky meglazították a talajt, a magyar ugar talaját, az eljövendő új költészet csírái számára És érdekes, hogy ezt a talajlazítást náluk is nagyobb sikerrel végezte valaki, akit alapjában az Arany-epigonok közé kell számítani... Marianne: Kiss József? Érdy: Igen, ő. Csakhogy mindjárt előreoocsalom, nem annyira költészetén, mint a lapjával, a Héttel. Annak is inkább gúnyos kis cikkeivel, kritikával, mint szépirodalmi tartalmával. A Hét hasábjain látszott meg először, hogy itt készül valami. Hogy az új fiatalság sok mindent nem tisztel már, aminek vakon hódolnak az öregek, hogy kérdéseket, problémákat lát ott, ahol eddig mindenki kész feleleteket talált. Itt szólalt meg először a nagyvároszelleme, a nyugat emlegetése, a «modernség» vágya, a századvég. Maga Kiss József — tisztelte az öregeket és tisztelte a fiatalokat. Csak a «mindent megértő» zsidó természet magyarázhatja ezt az ő kettős szerepét. Pongrácz: Nem vártam volna professzor úrtól, hogy most egyszerre a vallását kezdi emlegetni egy költőnek. (Folytatják) INCZE JÁNOS DÉS: DÉZSI UTCA