Romániai Magyar Szó, 1993. augusztus (5. évfolyam, 1095-1121. szám)

1993-08-21 / 1113-1114. szám

h BENEDEK MARCELL DÉLSZIGET (15) Pongrácz: Igazán kíváncsi vagyok ezekre az értékekre. Én ki nem állha­tom ezt a kaszinó-írót. Érdy: Herczeg nem. kaszinó-író. Herczeg 67-eg író, mint Mikszáth. Még sokkal tisztábban látja a dolgokat és sokszor meg is mondja róluk a véle­ményét, de olyan alaposan elskatulyázták már a maga helyére, hogy ha mást mond, mint amit megszoktak tőle, akkor is a régi nótát hallják. Egyszer va­lami tósztban­ hallottam ezt a mondatot- «a közérdeket mindig alárendelte sa­ját érdekének*»­ Az egész nagy társaságban csak én vettem észre ezt a súlyos nyelvbotlást; sem a szónok, sem az ünnepelt, legkevésbé a közönség. Nem azt hallotta senki, amit a szónok mondott, hanem amit vártak. Herczeg a ma­gyar középosztálynak, a nemzet vezető osztályának bajnoka, a fennálló rend védelmezője, konzervatív szellem. Hogy a Gyurkovicsiádákban milyen ked­ves, kedélyes nevetéssel pattogtatja az ujját a vesztébe táncoló dzsentrinek, hogy az Idegenek közt és még inkább a íluszti Huszt milyen képet rajzol a «vezető osztályról»­, a Bizánc az egész magyar társadalomról és állami élet­ről, a Kéz kezet mos a protekciórendszerről, A láp virága és a belőle készült színdarab a kaszinói erkölcsökről, a Napváros a kereszténységről — azt sem hívei, sem ellenségei nem veszik észre. De mindezt csak mellékesen mondom. Nekem tetszik Herczeg stílusa — mindent ki tud vele fejezni, amihez meleg­ség, szeretet nem kell —­ kitűnő stílus egy hűvös írónak, aki nem közömbös az alakjai iránt. Csodálom a megfigyelőképességét — csak a legnagyobb szere­tet és a legridegebb közöny tud így megfigyelni. Az Andor és András min­den sora mesterműve az élesszemű iróniának. Történeti korirajzot is keve­sen írak olyat a modern magyar irodalomban, mint a Pogányok, a Hét sváb vagy Az élet kapuja. A lélekelemzéshez is ért — addig a határig, ahol a szen­­vedély kezdődik. Ahol a Lélekrablás, az Álomország, az Aranyhegedű, a Lánszky-motor írója nem akar patetikus lenni, ott kitűnő. A pátosz a szín­padon is rosszul illik hozzá — gondoljanak az Ocskay brigadéros frázisaira! no, de a színpadi műveiről úgyis külön beszélek még, ha élünk.­ Marianne: Hogyne élnénk! Hiszen nem füstöl a tűzhányó! Pongrácz: Nem, nem... de azért siethetünk egy kicsit. Erdy: Jó, hát akkor egy szót sem szólók a hírlapirodalom föllendülésé­ről, a tárcanovella divatossá váló műfajáról... A «vonal alá» beszorított írók pompásan megtanulják, hogy százötven-kétszáz sorban hogy kell kerek tör­ténetet elmondani, jellemképet megrajzolni... A műfaj megteremtése Ágai Adolf, nevéhez fűződik. Marianne: Nem tette tönkre ez a műfaj az igazi novellát? Érdy: Bizony, körülbelül. Az igazi novella a folyóiratokba szorult, és még itt is... Az újságírásból élő írók —, mert hiszem irodalomból mai napig is kevesen élnek —­ sok regény- és még több novellatémát vetéltek el tárca alak­jában. Azok az újsághasábok, amiken ezek a tárcák sárgulnak vagy a kötelek, amikbe összegyűjtötték őket, valóságos irodalmi gyermektemetők. Tóth Béla, a Boldogasszony dervise írója, akinek napi bölcselkedései, az Esti levelek oly népszerűek voltak, hogy külön, elpusztíthatatlan műfaj nőtt ki belőlük — Tóth Béla, ez a pompás magyarsága, sokat tudó író sohasem jutott el a regényig. Rákosi Viktor írt komoly regényt is, de Sipulusz néven írt humoreszkjeinek kispolgári vidámságával szerezte a legtöbb olvasót. Tárcákból rótta össze öreg­kor köteteit a tiszaeszlári pör híres ügyvédje, Eötvös Károly, aki Dumas-t megszégyenítő módon tudott rövid mondatokban terjengős lenni, aki talán utoljára szólaltatta meg a régi magyar anekdotázás kedves hangját. Tárcák­­­ban írta szét magát Thury Zoltán, a középosztály életét rajzolva kissé fanyar realizmussal; Bársony István, akinek főtémája: a vadász szemével nézett ter­­­nészet; Bebők Z­sigmond, akit inkább ifjúsági könyvei fognak életben tarta­ni ; Kapos Ede, Ady egyik legelső megértője, aki egy-két fotográfiaszerű re­­gényt is írt a modern életről... És hányan, de hányan szolgálták még ezt a keresztletű műfajt! Azok is, akik tárcáikat elfeledtették a regényeikkel, líriku­sok is, meggyőződés nélkül, kenyérért... Marianne: Ilyen az, kedves professzor, ha maga egy szót sem szól valami­ről. Engedjen meg egy kérdést: abban a korban, amelyikről beszélt, a natura­lizmus megrázta már az egész világ irodalmát. Nálunk semmi nyoma nem vol­na ennek? Erdy: Hát naturalista iskolánk nincs. De naturalistáink vannak. Előfutár­­­uk egy Daudet módjára kulcsregényeket író, kortársait személyükben kipellen­­gérező, keserű ember, Tolnai Lajos — igazi tehetség, aki menthetetlenül be­­­levesz abba, hogy közelről látja az emberek komiszságát és nem tud mosolyog­va fölébe emelkedni. Egyetlen regényét, novelláját sem olvassák ma — pedig például Az urak vagy A polgármester úr megérdemelné. Csak egy balladasze­rű verse él még — s ez igen nagy szó Arany után — A szegény" vándorló le­­lényről. Az a csöpp emberi szánakozás, amely ebben a versben megszólal, töb­bet használt Tolnainak az utókor szemében a keserűség egész tengerénél. Elég­gé elfelejtették a Párizst járt, fiatalon elhunyt Justh Zsigmondot is, aki Zola módjára ciklust­­ akart írni, tudományosan akarta megfigyelni a magyar világot, impresszionista színfoltokat vetett papírra. Fuimus-a temetési ének a maga osztálya fölött. A magyarság megújhodását a paraszttól várja. Nem lehet Zola­­epigonnak nevezni; a Gányó Julcsa szeretettel festi a magyar népnek egy ér­dekes­ rétegét, s nazarénus alakjával megmutatja, hogy az idealizmus sem ide­gen tőle. Iványi Ödön, A püspök atyafisága szerzője inkább az angol szatirikus realistákra emlékeztet.. • Marianne: Mindegyikről mintha most hallanék először. Erdy: Most említek egy olyan nevet, amelyre biztosan emlékszik: Bródy Exinder. Marianne: Csakugyan, néhány éve, amikor meghalt, szépen írtak róla a lapok ... Erdy: Ennyit tud róla? Sic transit glória mundi! Bizony, így múlik el a világi dicsőség. Szegény Bródy már élete utolsó éveiben igen drágán megfize­tett azért, hogy valamikor olyan lármás tisztelettel vették körül. Érdemén túl magasztalták és érdemtelenül megfeledkeztek róla. Szeretetreméltó bohém volt, s a bámulói elhitették vele, hogy nemcsak az életben, de a papiroson is jól áll neki a bohémség. Stílust csinált a pongyolaságból. Pedig lett volna íze a prózájának, modorosság és keresett pongyolaság nélkül is. És tudott látni: különösen a maga bohém fajtáját látta jól, diákban, újságíróban, művészben. Sokat írt: legszebb két könyve az Ezüst kecske meg a Rembrandt-fejek. A naturalizmusa sokkal enyhébb, emberiesebb, mint Zoláé; a naturalizmus szim­bolista hajlamai nagyon megfelelnek az egyéniségének. A színpad történetében is lesz mit mondanom róla. A dadá­val ő írta az első naturalista drámát. Bródy mellett még egy írót szoktak ennek a nemzedéknek naturalistái közt emlegetni: Kóbor Tamást. Ma már ritkán szólal meg mint szépíró: inkább kritikus, pub­licista, mondjuk: társadalom-bölcselő. il­ariamne: Olvasom a cikkeit. Erdy: Inkább okoskodó, mint művész temperamentum. Egy régi kötetében, az Aszfalt-ban, mégis érdekesen szólal meg a modern idegember prózába ön­tött lírája. Tulajdonképpeni naturalista regényei közt azok a legjobbak, ame­lyek a pesti gettót s az onnan kinövő zsidó nemzedéket rajzolják. Idősebb ko­rában egyszer a misztikumig menő, mély rajzát adta a művészléleknek. A Pók Ádám hetvenhét élete már nem is emlékeztet­­ arra, hogy az írója naturalistá­nak indult. Pongrácz: Siessünk, siessünk! Marianne: Ejnye, nézze meg az ember. Olyan sürgős lett egyszerre magá­nak az irodalomtörténet? Pongrácz: Szeretem, ha az ember el is végzi, amibe belekezd. Erdy: No, jó. Beszéljünk a tizenkilencedik század utolsó harmadában föl­lépett drámaírókról. ígérem, hogy hamar végzek velük. Sokan voltak, de oly kevés él közülük... Semmiféle irány nem született, semmiféle külföldi iskola nem gyökeresedett meg nálunk: a drámánk története többé-kevésbé sikerült egyéni akciókból áll. Szigligetit fölváltotta Csiky Gergely, a franciák tanítvá­nya. Mellesleg mondva van egy érdekes regénye is: Az Atlasz-család. Ami a színpadi munkáját illeti, írt énekes bohózattól a tragédiáig mindent, éppen mint Szigligeti. A francia technika mellé francia polgári viszonyokat is tálalt a magyar közönség elé, amely csak hírből ismerte a nagypolgárságot. Egyetlen darabját lehet még elolvasni: A proletárok­ at. Pongrácz: Ah! Erdy: Ne örüljön, ez a szó nála élősdit, bizonytalan egzisztenciát jelent. Ebben van néhány jól meglátott alak. Marianne: És a híres Nagymama? Erdy: Szép emlék marad, amíg élnek azok az öregek, akik látták benne Prielle Kornéliát. Marianne: Érdemes elolvasni? Érdy (mintha nem hallotta volna): A másik termékeny színpadi író, aki az operettől és a naturalisztikus melodrámától a romantikus drámáig minden­nel m­egpróbálkozott: Rákosi Jenő. Pongrácz: Rákosi, igen! Az a csökönyös öregúr, aki máig sem bocsátott meg Ady Endrének! Harcolt a választójog ellen, a szocialisták ellen! Vad so­viniszta! Harmincmillió magyar! Marianne: No, no! Ma a legliberálisabb publicista! Pongrácz: Ezzel nem sokat mond 1928-ban! Érdy (kezét tördelve): Kérem! Kérem! Rákosinak, a publicistának, nagy bűnei vannak. De jóformán ő az egyetlen költő, aki az utolsó hatvan évben a magyar színpadon megfordult. Romantikus költő — az a különös példánya a romantikusnak, aki nemcsak utánozta, hanem meg is értette, át is érezte a mestereit. Elsősorban Shakespeare-t, akit nagy művészettel fordított is, aki fiatalkori vígjátékát, az Aesopust, a legnagyobb drámai koncepcióját, az End­re és Johannát inspirálta. A szerelem iskolája alapötletében Calderónra megy vissza, de a stílusa Rákosié. A Tágma királynő-ben, a romantikus stílus Szo­­phoklész sors­felfogásával és pátoszával keveredik. Ez mind gyökértelenül ál­lott a magyar színpadon, sem előde, sem utóda nem volt. A Shakespeare-víg­­játékok Rákosin kívül egy embert ihlettek még meg: Dóczy Lajost, Goethe és Schiller fordítóját, a kedves, népszerű Csók íróját; a tragikus Shakespeare a festő-költőt, Tardos-Krenner Viktort, a jobb sorsa érdemes Néró anyja szerző­jét- A többi néma csend ... Marianne: De hát évtizedek alatt nem akadt egyetlen igazi író sem, aki egyedüli kifejezőform­á­jának a drámát érezte? Érdy: Nem. A legkülönbek is csak átrándulnak a dráma területére. Her­czeg éppen annyira elbeszélő, mint drámaíró. Pedig a színpadon ő vette át Csiky Gergely örökét. Sokkal nagyobb íróművész és a mesterségét is jobban érti — csak a költő hiányzik belőle. Hidegen számol azzal, hogy mi kell a kö­zönségnek. Ezt nem azért mondom, mert bohózatot is írt — a Három testőr kitűnő darab a maga nemében, nevettet és ezzel megtette kötelességét —, ha­­­­nem mert megírta A dolovai nábob leánya huszárattilás, «hazudsz-szeretsz»-es, •kiagyaltan álromantikus jeleneteit. Legjobb műve, a Bizánc bátorság tekinte­tében is egyedül áll. Átlátszó idegen máz alatt, időtlenül mutat meg egy sereg magyar problémát. Olyan figyelmeztetések vannak ebben a darabban, ame­lyekre talán ma sem lenne késő hallgatni. Az Ocskay brigadéros ... Marianne: Olvastam valahol, hogy ezt megtámadták, mert Rákóczi emlé­két bántja­Érdy: Igaz. Nehéz elhinni, de a nacionalista elfogultság csodákra képes. A darab nem bántotta Rákóczit, de megmutatta a környezetét olyanformán, a­­hogy az igazi kuruc nóták alapján elképzeljük ... Pongrácz: Csakhogy nem vont le ebből semmiféle szociális következtetést. Érdy: Nem, Ocskay nem a jobbágyok védelmében szakadt el Rákóczitól. Marianne: Mondott valamit ennek a darabnak a frázisáról­Erdy: Igen, van benne néhány könyvszerű frázis. De mégis az első ele­gáns és természetes prózában megírt magyar történeti dráma. Józanságával nyilván nevelni akarta korának vad nacionalistáit. Valami politikai nevelő szándékot árul el a többi történeti darabja is — az Árva László király, a Fe­kete lovas. A híd . .. Pongrácz: Sohasem bocsátom meg neki, amit Kossuthtal tett ebben a da­rabban ! Érdy: Hja, Kossuth kisebbítése hozzátartozott az akkori politikai józan­sághoz. Marianne: A kék róka tetszett nekem. Érdy: Igen, ebben a darabban diadalmaskodik Herczeg európai kultúrája, párbeszéd-felépítő technikája, finom lélektana. Nyivánvaló, hogy a szalon­vígjáték az ő igazi területe. Itt nem befolyásolja a politika a maga veszedel­mes aktualitásával. Pongrácz: Én nem bánnám azt sem, ha valamennyi drámaírót befolyásol­nák ezek a kérdések. Vagyis nem éppen az aktuális politika kérdései, hanem a szociális problémák. Hát ezek sohasem szólaltak meg a magyar színpadon? Érdy: Ritkán és gyöngén. De sietve megjegyzem, hogy ez nem a magyar színpad hibája, hanem az egész európai színházé. A régi színház sem foglal­kozott szociális összeütközésekkel — azért, mert közönsége nem tudott osz­tályellentétekről. Szophoklész közönsége természetesnek találta, hogy az An­­tigoné­ ban az őr nevetséges figura, a Shakespeare-színház földszintje nem lá­zadt fel Coritdanus népr­egvető szólamai vagy a Julus Caesar tömeg­jelenetei miatt. Ha a mai drámaíró komolyan hozzá merne nyúlni a szociális kérdés­hez, a közönség minden este összeverekednék a színházban. Ez olyan szabály, amelyet az egész modern világirodalomban csak négy-öt kivétel­­ erősít meg. A dráma mindenütt olyan területekre húzódik, hogy legföljebb kellemes va­csora utáni vitákra adjon alkalmat a közönségnek. A legmerészebb színpadi moralista is csak annyival jár előtte a nézőinek, hogy megbélyegzi azt, amit magában a néző is helytelenít, csak a társadalmi előítélet kényszere alatt cse­lekszik — vagy megfordítva: nyíltan helyteleníti, de titokban cselekszi, így támadja Ruttkay György a Sötétség­ben a párbajt s a külön katonai és pol­gári becsület-felfogást, vagy Herczeg a Kéz kezet mos-ban a protekciórend­szert. Ami a szociális kérdést illeti: szabad elérzékenyedni a dzsentri hanyat­lásán — ez sokkal szebb is, mint mulatni rajta á la Gyurkovics — ezt teszik Kemechey és Malonyay a Föld­ben. Thury Zoltán a Katonákban megpróbált igazat írni — meg is bukott! Szabad a nemzetiségi kérdést is megérinteni, ha nacionalista vágyálmokat viszünk színpadra — mint Rákosi Viktor és Malo­nyay az Elnémult harangok-ban. Már a munkás csak egészen naiv darabokban szerepel, mint vörösnyakkendős szocialista küldöttség, tréfás mumus... A pa­raszt pedig­­ operettalak, vagyis népszínmű hős. Pongrácz: De hiszen azt mondta professzor úr, hogy Szigligeti népszín­műveiben szemben áll egymással az úri intrikus és a becsületes nép. Érdy: Ez a negyvenes évek demokrata­ romantikája volt. A lényeget ez sem érintette, de a szelleméből, realisztikus szándékaiból kifejlődhetett volna az igazi népdráma. Csakhogy közbejött az elnyomatás kora, amikor nem a nép külön problémája volt fontos, és a ’67-es korszak, amikor semmiféle szociális probléma nem izgatta sem az írókat, sem a közönséget. Az úgynevezett klas­­­szikus népszínmű, Tóth Ede, Csepreghy, Szigeti József és egy sereg színtelen­ízetlen utánzó kezében valami sajátos műfajjá, nép­operetté fejlődött. Maga Tóth Ede, A falu rossza szerzője még elindult a reális népdráma felé A <o~ tánc-ban, A kintornás család-ban — de meghalt fiatalon, s a műfajnak egyre kevesebb köze lett a valósághoz, az élet komoly kérdéseihez. Népdal, tánc, örökös vasárnap, szerelmi bonyodalmak, lakodalom... Az első bombát ebbe a békés szórakozásba Bródy Sándor dobta, a Pestre kerülő elcsábított falusi lány,­A dada naturalisztikus történetével. De a népszínmű további ért­­­ tengő­dött még akkor is, amikor legjobb színpadi megtestesítőit elvesztette: Tamásy meghalt, Blgháné, ez a szép csoda megöregedett; a népszínműíró mesterembe­rek gárdájából már csak Géczy István emelkedett ki... Akkor jött Gárdonyi, s a Borral visszaterelte a népszínművet az operett irányából a realisztikus drámához. Nagy lépés volt, de csak külsőségekben. Mert Gárdonyi is óvako­dott attól, hogy igazi problémát vessen fel. Nagyon igaza lehetett — gondol­ják meg, hogy mekkora különbség van Gárdonyi és Móricz Zsigmond paraszt­­jai közt a novellában, s mennyivel kisebb ez a különbség a Bor és a Sári bíró alakjai közt. Hiába, a színpad különös egy hely! Marianne: Szóval, a nép­operett csak a népvígjátékig jutott el. De vár­junk egy kicsit. Bródy és Gárdonyi nemcsak ezekkel a darabokkal szerepeltek a színpadon ... . Érdy: Nem, de egyik sem volt vérbeli drámaíró. Bródy­ színpadi művei közt az én szememben legtöbbet ér a Királyi dailek című egyfelvonásos ciklus, amely különben csúfosan megbukott. Realizmust és modern lélektant akart a történelembe vinni; ezt nem bírta meg a közönség. A tanítónő a legjobban­­ megcsinált darabja, s ebben egy kis szociális szókimondás is volt. Többi darab­ja már az író tehetségének, sikerük a közönség ízlésének szomorú hanyatlását mutatja. Gárdonyi legalább nem alkalmazkodott ehhez a hanyatló ízléshez Amilyennek a­ novelláiból, a regényeiből ismerjük, olyan a színpadon is. A Bor után sikere volt a Karácsonyi álom népies játékával, a Falusi verebek és az Annuska idilljével. A Fehér Anna egy népballada dramatizálása, a Zéta a színpadra tett Attila-regény, a Fekete nap novella... ezek megbuktak. Marianne: De hát az ibseni értelemben vett probléma-drámának semmi visszhangja nem volt Magyarországon? Ha az aktuális társadalmi kérdésekhez annyira nem mertek vagy nem akartak nyúlni, ott voltak a nagy, általános er­kölcsi kérdések. Érdy: Egyetlen drámaírónk indult úgy, mintha Ibsen inspirálta volna: Ferenczy Ferenc, a Bablélek’írójaA Azták­ ő Isnrfasantert­* franciáit*)*, s a leg­nagyobb sikerét egy Pailleron-szelfi darabbal, a Flirt-tel aratta. A többi «mo­dern», aki különösen a Nemzeti Színház Somló-érájában szerepelt, nem élte túl ezt az érát. A halva született modern drámák mellett élt az akadémiai pá­lyázatok jóvoltából egy jambusos, korszerűtlen drámatípus is. Ebből a fajtá­ból megemlítem a szép szavalódarabok költőjének, Váradi Antalnak Iska­­rioth-ját, Somló Sándor Eva Girolamo-ját, Zivuska Jenő Becsületbíró-ját- A realisztikusabb történeti drámát — de nem a Nemzeti Színházban!— Fényes Samu képviselte, a Kuruc Feja Dávid és a Batsányi írója. Marianne: Most aztán csakugyan nem tudom már, hogy milyen irányba haladt a tegnapi magyar dráma. Érdy: Semmilyen irányba. Minden írónak minden premierje meglepetés volt — többnyire kellemetlen meglepetés. Herczeget kivéve bizalmatlanul is fogadtak minden magyar drámaírót. A színházaknál gúnyos szánakozással ej­tették ki azt a szót, hogy «hazai szerző». Kései inasévek voltak ezek a magyar dráma történetében, kétségbeesett kísérletek, hogy utolérjük Európát. Amint tudják, ez sikerült is azóta- csakhogy ... Marianne: Csakhogy azóta az európai dráma is lejtőre került. Pongrácz (figyelmezető pillantást vet Érdyre): Most tíz percet adok pro­fesszor úrnak, hogy az Adyt megelőző költőkről beszéljen. Érdy: Túlságosan siet, kedves Pongrácz úr. A népies-nemzeti korszak, utó­virágzásának is vannak egyéni színű költői, — a mai költészet előfutárai pe­dig éppen nem érdemlik meg, hogy kurtán-furcsán bánjunk el velük. Ami az első kategóriát illeti — itt van mindjárt Szabó Endre, öregen, szegényen, ma­gányosan halt meg néhány évvel ezelőtt. Mellesleg mondva, kedves Marianne, ez a Szabó Endre sokkal erősebb, színesebb, keményebb kötésű nyelven for­dította Dosztojevszkijt, mint a maga piros kötéses németjei... Mint költő nem határozta el, hogy új irányt teremt, de annyi bizonyos, hogy holta napjáig farkasszemet nézett a hivatalos irodalommal. Volt benne valami nyers, ke­mény, szatirikus hajlandóság, függetlenség, és gőg, amit a Petőfi-utódok ma­gának Petőfinek sem bocsátottak volna meg, ha véletlenül közöttük él. Pető­fit akarta folytatni Ábrányi Emil, akinek nevét ma már inkább mesteri Byron- és Rostand-fordításai tartják életben.­ Petőfi erejét sokszor szónokiassággal, durvasággal vagy érzékenykedéssel pótolta, de a maga idejében meglepő bá­torsággal toldotta meg pacifista és szociális gondolatokkal a hazafias költészet szólamait. Verselésben Arany követője volt. Vargha Gyula is az, a francia lírikusok kitűnő fordítója, s a családi érzések és a hazafias fájdalmak megé­­neklője. Arany neveltje mint fordító és mint öregesen panaszkodó, bölcselke­­dő lírikus Radó Antal. Virtuóz verselő Arany eszközeivel Kozma Andor — az intellektus erősebb benne, mint a költői erő, szatírái elevenebbek hazafias köl­teményeinél — ámbár ezek közt is van egy felejthetetlen, a Karthágói haran­gok. Kozma Andor az utóbbi években epikus költeményeket kezdett írni — tiszteletreméltó nyakasság, mert az eposz ma százszor halottabb műfaj, mint Arany idejében. Azt ugye tudták, hogy nemrég befejezte a teljes Faust-for­­dítást? A másik Kozma testvér, költői néven Bárd Miklós, a konzervatív ma­gyar dzsentri érzésvilágának legpoétább kifejezője. Arany­ utód ő is, csöndes rezignációban és előkelő költői szeméremben. Neki is van epikus költeménye. Zempléni Árpád a finnugor atyafiak epikus tárgyait dolgozta fel magyarul­­— ugyancsak Aranyon csiszolt verseléssel. Marianne: A végén még kiderül, hogy az eposz dúsan virágzik Magyaror­szágon­ . Érdy: Mennyiségben meglepően virágzott ez a halott műfaj... de nem sorolom fel Szász Károlytól Fülöp Áronig az összes Arany-utánzókat. Csak egy epikus művet említek még, amely Arany gyökerén termett... Arany László művét A délibábok hősét. Marianne: No, végre! Ezt legalább olvastam. Emlékszem, gyönyörűek a zanzái — és a hőse, Hübele Balázs, tragikusan jó típusa az új világba csöppent magyarnak. Érdy: Az örök magyarnak. Arany László igazán tehetséges költő volt — kár, hogy keveset írt. De a német­ veszedelmet tudatosító Hu'ihk harcára em­lékszik, ugye Marianne? Értékesek Shakespeare- és Moliére-fordításai is, de még nagyobb érdemei vannak a magyar népmesegyűjtés körül. Marianne: Ebből az egész névsorból az derül ki, hogy Arany János hatása sokkal nagyobb volt a következő nemzedékre, mint Petőfié. Érdy: Igen. Először is: a nyelv, a verselés Arany nyomán haladt. Másod­szor: ne feledjék, hogy ’67 után vagyunk. Nem Petőfi-fajta temperamentumok­nak való idő ez, s Petőfi verselését is csak azok utánozták, akik formában nem győzték a versenyt Arannyal. Bartók Lajos nevének gyors letűnése is azt mutatja, hogy érdekes egyéniségeknek sem tudta a közönség sokáig megbo­csátani a formai pongyolaságot. Bartóknál valamivel különb verselő és sok­kal nagyobb skálájú poéta volt Endrődi Sándor, Heine fordítója, aki szerelem­ről, borról, kuruc dicsőségről és Isten felé szálló érzésekről énekelt. Szabolcs­­ka Mihálynak kevés hangja van; hazaszeretet, vallásosság, hitvesi szeretet, falu ... Neki is, mint Lévaynak, fenn fog maradni néhány verse: A Grand*­­ lóban. Hír a falunkból. .„ Pongrác*: Talán mégis áttérhetnénk már az előfutárokra. Érdy: Ejnye, de ég a föld a talpa alatt! Hát parancsára. Menjünk vissza néhány esztendőt és beszéljünk Vajda Jánosról. Pongrácz: Vajdát szeretem, mert Ady is szerette. Érdy: Olvasni is szokta? Pongrácz: Hát..................... Érdy: Látja, ez Vajda tragikuma. Mondanivalójával megelőzte korát, for­mában elmaradt mögötte. Kifejezésben Petőfi népdalformáinál, Heine csatta­nóinál tartott. Ezért nem jöhet el soha Vajda ideje. Ugyanez a baja Kom­­játhynak is, akire mindjárt rátérek. Valóságos tragédia ez, mert Vajda nagy költő, a legnagyobbak közül való. Marianne: De csak nem akarja azt mondani, hogy a maga korában egye­dül a formái miatt volt népszerűtlen? Érdy: Nem, Vajda Jánosnak a pesszimizmust nem bocsátották meg, a ma­gasabb rendű, megbékéltető látásnak azt a hiányát, amelyről beszéltem már. A pesszimizmusának kettős gyökere volt; egy lírai és egy filozófiai. A lírai a romantikusok pesszimizmusával rokon — a nagy ember magányosságának ál­landó, gyötrő érzetéből táplálkozik. A költő: üstökös, aki lobogó gyászként örökké társtalanul járja a mindenséget. A filozófiai­­ pesszimizmus Schopen­haueren keresztül a hindu gondolkozással függ össze, de sajátságosan táplál­ja a modern természettudomány is, az anyag és­ az energia megmaradásának elmélete. Az élet: szenvedés, az egyetlen boldogság, a nirvána — de meghal­ni, megsemmisülni nem lehet, az élet terhét mindörökre viselni kell. Ez a gondolkozás adja meg az alapszínét legszebb leíró és szerelmes verseinek is. Természetszeretete halálvággyal van tele. Az asszonnyal, míg jelen van, harcol. Szelíden csak emlékezni tud rá. Az Ősszel, A vaáli erdőben, a Húsz év múlva muzsikájában érzi az ember ezt a tragikus basszus-kíséretet. Egynéhány ilyen verse mégis csak megmarad a köztudatban ennek a nagy embernek, aki nem is kívánta soha, hogy a «többi emberek» szeretettel viszonozzák az ő keserű megvetését. Embergyűlölete egyébként nem akadályozta abban, hogy hazafi le­gyen — gondoljanak a Virrasztók­ra! Együtt tudott érezni az elnyomottakkal is — igazában csak a «vörösfrakkos» mágnásokat, a szájas politikusokat, az ügyes gazdagodókat gyűlölte­­, de azért Vajda ezentúl is kevesek költője lesz. Komjáthy Jenő eljutott fejlődése folyamán egy mindenkit magához ölelő,­­mberfölötti reménységeket ujjongó optimizmusig... de nyelvben, verselés­ben, pátoszban valahol Vörösmarty kortársainál tart. Komjáthy költészete kis­sé egy­iran­gú, végtelen melódia; a verseit szinte önkényesen választják el a közéjük ékelt címek — folynak, folynak ugyanabból a forrásból. Ő is filozó­fusköltő: Schopenhauertől indul el és Nietzschéig érkezik. A nagyság magá­nyát éppen úgy szenvedi, mint Vajda, de célt talál ennek a szenvedésnek: kö­zeledik az emberiséghez, meg akarja váltani. Messiásnak érzi magát, kivéte­les, milliókat magába olvasztó egyéniségnek, aki új tavaszt hoz a földre, új lelket lehel az agyagba — és meghal, mint ismeretlen, vidéke polgári iskolai tanár. Marianne: A nevét hallottam, de megvallom .. • Érdy: Amikor — halála után, 1909-ben — újra kiadták a verseit, rövid időre lelkes tábora támadt. Maga persze gyerek volt még akkor — a szalma­láng kialudt, mire maga verseket kezdett olvasni. De Komjáthy egyetlen köl­tőbarátját, Reviczky Gyulát ismeri? Marianne: Igen. Egy-két versét szeretem is. Érdy: Az ő népszerűsége is rövid volt — korán halt meg, nemigen ismer­hette meg az ízét. Egy kissé Reviczky is a formák áldozata. Heine szabású ver­sei hol cinikusnak, hol szentimentálisnak mutatták — pedig alapjában az éle­tet szerető és megbecsülő lélek volt, akinek fájt, hogy el kell mennie és soha jól nem lakhatik az élet dús asztaláról. Ez a fájdalom szólal meg néha pes­­­szimistának tetsző hangokon — de ez nem az igazi pesszimizmus, éppen az ellenkezője! Marianne: Azt olvastam valahol, hogy «kis Petőfinek» nevezték Reviczkyt. Miért? Érdy: Nyilván közvetlensége, őszintesége, egyszerűsége miatt. Pongrácz: De miért emlegeti professzor úr a modernek előfutárai közt? Érdy: Mert neki is, éppen mint Vajdának és Komjárthynak, probléma volt a világ — amit a Petőfi—Arany-utánzók oly egyszerűnek láttak. Az ő költészete is át van itatva filozófiával és modern természettudománnyal. Tu­­datában van a dolgok relativitásának, mint a korabeli impresszionisták mind. «A világ csak hangulat.» A nacionalista elzárkózással szembeszegzi ezeket a sorokat: «A legszebb dal örökké általános, emberi... Nagy művész, ki embe­rek közt feledi a nemzetet.» Erősen hatott Adyra. Pálma a Hortobágyon című versét a fiatal Ady is megírhatta volna. A Perdita-ciklus merészségei ma nem merészségek, de akkor­ maga a cím, a téma... Egy szó mint száz: Vajda, Komjáthy, Reviczky meglazították a talajt, a magyar ugar talaját, az eljöven­dő új költészet csírái számára És érdekes, hogy ezt a talajlazítást náluk is nagyobb sikerrel végezte valaki, akit alapjában az Arany-epigonok közé kell számítani... Marianne: Kiss József? Érdy: Igen, ő. Csakhogy mindjárt előreoocsalom, nem annyira költészeté­­n, mint a lapjával, a Hét­tel. Annak is inkább gúnyos kis cikkeivel, kritikáv­­al, mint szépirodalmi tartalmával. A Hét hasábjain látszott meg először, hogy itt­­ készül valami. Hogy az új fiatalság sok mindent nem tisztel már, aminek vakon hódolnak az öregek, hogy kérdéseket, problémákat lát ott, ahol eddig mindenki kész feleleteket talált. Itt szólalt meg először a nagyváros­zelleme, a nyugat emlegetése, a «modernség» vágya, a századvég. Maga Kiss József — tisztelte az öregeket és tisztelte a fiatalokat. Csak a «mindent meg­értő» zsidó természet magyarázhatja ezt az ő kettős szerepét. Pongrácz: Nem vártam volna professzor úrtól, hogy most egyszerre a val­lását kezdi emlegetni egy költőnek. (Folytatják) INCZE JÁNOS DÉS: DÉZSI UTCA

Next