Romániai Magyar Szó, 1993. szeptember (5. évfolyam, 1123-1147. szám)

1993-09-18 / 1137-1138. szám

SU Zenébe öltözve Minden lehetséges, ha a gúzsba kötött képzeletet hagyjuk egy kön legalább röpülni. Ha tizenvalahány óra robot után kinyújtózunk egy másfajta, zenendta életben. Bekapcsoljuk a lemezjátszót, feltesszük kedvenc lemezünket vagy egy számunkra kevésbé ismert klaszszikus képzeletét magába sűrítő fekete korongot, s hagyjuk, hogy átüsse a zene súlyos gondnyi téglából körülbarikádozott gondolataink falát. Mintha csak mély lélegzetet vennénk az igazi szabadságból, melyre nincs szó és nincs kimozdulható mozdulat. Ilyenkor bármi lehetséges. Akár a tavasz is, de menek a tavasz, ha itt van nekünk az ősz. A reggeli lélegzetvételnyi, lúdböröző friss hideg, a déli forróság, a természet legszebb színei, formái. Szabadulni vágyó képzeletem gyorsan elhúz a reggeli és esti oda-vissza útvonal fölött, de nem anélkül, hogy a nyomokat ne őrizné, ne pörgetné vissza akaratlanul is... A szocializmus vasökle ripityára zúzott negyede. Imitt-amott tartásról árulkodó polgári házak, egy-egy utcányi vallomás — nem mind viskók estek áldozatul. Üres, gazlepte telkek mellett szaporázok már egy éve oda-vissza. Kiszámíthatatlan, szomorú, piszkos kutyák falkába verődve tépik egymást. Tavasszal és ősszel kis vakarcsok ugrándozzék körül játékosan a sokat próbált öregeket — még vidáman, kövéren, kamaszos komolykodással tanulva az ugatást. Újabb üres telek — itt már át leéli mejini jövet is menet is, mindennap, reggel és este. Részeg cementlapok magasítják teszik járhatóvá az ösvényt, a gaz így is derékig ér. Ez már külön világ. A széleken (parton) szeméthegyek. Használhatatlan hűtőszekrénymaradvány, lyukas lábas, rongydarabok, eltaposott félcipő, felismerhetetlenné nyútt szőrmackó, és bűzlő konyhaszemét — minden, ami igazi szemétdombot idéz. Eső után azonban valami régről jövő illatot szoktam érezni azösvény közepénél. Kamilla? Menta? Nem tudom, de kezdeti, totyogós éveimet idézi,amikor nagyanyám puha erős, főzni szerető kezét fogva a vasút mellett „eregettünk“ teának valót gyűjteni és találkozni valakivel, akivel el lehet „diskurálgatni“ egy kicsit. Talán ezért inkább a vasút, mint a rét. Aztán az ösvény másik végén az emléknyi illatot ismét elnyomja a bűz. A másik házsor szemete. Estefelé ez már a patkányok birodalma. A cementlapokon, szoktak kergetőzni otthonosan. Egyre halványabb, erülékebb ez a valóság. Rahmanyinov átsegít az igazi őszbe. Mint sejtelmes függöny lebben szemeimre a képzelet szabadsága— mintha félálom, de tudom, ennél éberebb rég nem lehettem. Avarban járok. Bokáig. Valaki rámszól, csendesebben, megzavarod az állatokat. Jaj, nem bánom’. Éres.titök kell rajtam messziről is az örömet, a jóleső érzést, hogy e csodában lépkedhetek. Szűk résnyire nyitom a szemem. Pilláim között táncol a fény — a zöldtől a sárgáig a barna minden árnyalata cikázik. Illata van. Messziről jövő, kellemes illata, mint a gyerekkori állomásnak, nagyanyám kezének, nagyapám bajszának ... Magas fák közt rohanok, kergetőzöm a zenével. Nem a hajszáltság rohanása ez, az örömé, a szabadságé... És elesek. Fenéken szánkózok lefelé a domboldalon, mire leérek, puha, kacagó avarhegy vesz körül. Nyomaimat őrzi. A virágként kibomlani készülő motívum kiteljesedik, Rahmanyinov mintha tenyerén, égnek emelte a szépséget. Aztán lehullt a csönd, kipattan a szemem. Lépésben oson vissza a mindennapi lét... Mit fősök holnap, jaj, nem kaptam olajat, utána kell járnom holnap, bérletet újítani, rendezni, mosni, közköltség, villany, házbér, házbér... és belealszom. Nyugtalan idegeim nem hagynak mélyen aludni. Az avaromban patkányok táncolnak, a szármáéi sárosan pitperegve kérezkedik ölembe, Rahmanyinov benzingőzös autótülkölést produkál és reggel elkésve rohanok. Egész nap nem érem utol magam. Ráadásul olajat sem kapok ... De este ismét zenébe öltözöm, így fogok ki az egyre közelebb nyomakodó, fojtogató mindennapiságon. ELTES ENIKŐ KABOS ÉVA Add meg nekünk ma! Miatyánk! Te tanítottad, hogy így vegyük az ajkunkra Neved és Te tanítottad, hogy akár béke van és bár háború van idelent, csak így imádkozzunk: ,,A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” Ha piszkos víz ül a földeken és ha iszapba fullad a vetés, ha a búzával vetett terület osztályozva és mérve oly kevés, ha szívéig reped az ugar és ha szomjasan összeszorul Apáink bűnéért Még itt vagyok! Világos szín hajam egy kissé már fakult. . . s csodákat látó szememet összehúzom, ha itt az est, mert piros körök forognak a hunyt pillák mögött, csodák helyett, csak naptól hunyorgó, szemfájós, kis piros körök — de itt vagyok! És a könnyű járást, ha elrontották a szántóföldgöröngyök s kiszikkadt sok nagy gondolat — s a gondok felett őrködő örök kacagás elmaradt, és mégis itt vagyok! És hiába, szakíthat a föld lábamon sebet, minden szívemben csírázott magot a földbe ! 11 vetek, és ha arcul üt engem jobbfelől az erdélyi sors ... az erdélyi szeretet, felé fordítom másik arcomat, mert így, vezekelek — ha az apáink bűne volt, most értem vannak fent a csillagok és most én állok itt, hogy a bűnük tiprott sorsomban áldássá váljon, és minden ütés itt rámtaláljon. Ha arcul üt engem jobbfelől az erdélyi sors és az erdélyi szeretet, felé fordítom másik arcomat, mert így vezekelek . . . Lekence (Dél-Erdély), 1942. „aki arcul üt téged jobbfelől, fordítsd felé a másik arcodat is.* Mát. 5, 39: a néhány, ritka szem és ha dekával mérik a magot, és néha még dekával sem, ha sok-sok munkás és sok arató kévést nem kötik, ha érett kalász a fegyverek közt peregve elbukik, ha lassan őröl a malom, ha nincs gabona, Uram, mégis a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk Te ma! Lekence (Dél-Erdély) 1942. Eddig harc volt, nagy háború, most béke van, , béke: térképen s papíron ,eddig lehetett várni és vitázni térben vágyakon, de most már béke van és csend nagyon, már nem Hull a bomba, és nem robban akna, mert béke van, béke: térképen, papíron és a mi harcunk, a mi harcunk most jön fegyvertelenül, vértelen, békében, a békében is örök harc, végtelen — mikor mindegyik katona — felsőbb parancs se kell — az erdélyi drága úton egyformán menetel és nincsen jutalom és nincs kitüntetés, jövővárás és nagy öröm és nincsen pihenés, nincsen más cél és nincsen fizetés, csak a mindennapi kenyér s a mindennapi szó és hogyha megmaradtunk. HIRTUS DÉL-ERDÉLYI VERSEK Megmaradtunk hogy mégis megmaradtunk, mert itt élni nehéz, de szép, nehéz, de jó. Lekence, 1946. jan. 16. Délerdélyben éltem ráadásul határzónában. Akkor szinte hetente jelent meg írásom a Déli Hírlapban, Aranyosvidékben , a Vita Zsigmond féle Havi Szemlében. Néha kihagyott (kicenzúrázott) sorokkal. De így még jobban megértették!... Olyan délerdélyi versek ezek, melyek nem jelentek meg, kivéve az Add meg nekünk-et, az átment a cenzúrán, az Enyeden megjelent kis kötetemben is benne van. Az enyém volt az egyetlen verskötet, ami Délerdélyben megjelent... Sok írásom veszett el, köztük egy kisregényem is. Háború majd államosítás... Szinte félévszázadnyi elhallgattatás. 15 évnyi kényszerlakhely, patkányokkal harcoló pinceélet van mögöttem... Közben elvesztek bennem a rímek és a gondolatok... Pontosan tudtam, hogy egyetlen megalkuvó szót sem tudok papírra vetni, semmit, semmit személyes előnyökért! De 1975-ben egy nagy fájdalom mégis kihozott belőlem egy kötetnyi „sirató verset“. Nem jelentek meg... Tudom, hogy sem Egerben sem pedig az RMSZ-ben való ismertetéskor (Az isten kezében c. kötet ismertetésekor a Kabos Éva versét választották ki — a szerk.) nem tudták, hogy élő vagy* már halott költőről van szó ... — bemutatásként a Marosvásárhelyen élő költőnő személyes vallomásaiból bátorkodtunk tallózni. (Jövő heti mellékletünkben a Sirató versekből közlünk.) Ne dúljon közöttünk a Victor Hugo elszabadult ágyúja! Victor Hugo 1893 című regénye, nagyon sok tekintetben szimbolikus értelmű. A címbeli évszám a terror éve Franciaországban, amikor Párizs kiküldi az összes megyéknek a guillotine-t, s ezt azonosítják a forradalom erejével (pedig a forradalom ezzel saját legjobb erőit pusztította el!). Két izzóan tiszta jakobinus — egy arisztokrata fiú, aki elszakadt a családjától, s annak polgár nevelője, aki forradalmárt nevelt belőle — kerülnek szembe egymással, épp a guillotine miatt. Ez Bretagneban történik, ahol vallási alapon — feltételezem, hogy nemzetiségi alapon is — nagyon erős volt a tartózkodás mindazzal szemben, amit Párizs akart. És mivel elmaradt parasztvidék volt, nagyon sokat számított nemcsak a földesúr hatalma, de középkori karizmája is. A földesúr pedig emigráns ellenforradalmár, aki rendszeresen haza jár, és iszonyatos zsarnok. Nagyon öreg ember, éppen enek az ifjú forradalmárnak a nagyapja. A kortya azzal kezdődik, hogy jön át a hadihajó a La Manche csatornán és a kötéllel megkötött ágyúk közül az egyik elszabadul .A hullámverésben a nehéz vaságyú ide-oda dobódig a fedélzeten.. Öli az embereket és veri le az árbocot, de végül ugyanaz, akinek a hibájából elszabadult, megállítja. Az öreg arisztokrata, amikor elővezetik ezt a hőst, leveszi a saját melléről a Szent Lajos Rendet, a legnagyobb királyi kitüntetést, s a mellére tűzi, aztán főbe löveti. Mert ő volt a bűnös is. Aztán elfogják az öreget is — aki különben nem szeret senkit, szerintem Franciaországot sem szereti —, a nevelő pedig, aki Itt a fő képviselője a Konventnak — halálra ítéli. Az unoka pedig — akivel a nagyapa sosem volt jó, akitől csak frusztrációt kapott — éjszaka bemegy hozzá, ráadja a ruháit és elküldi. És a 80 éven felüli ember elfogadja a 20 éves fiú ruháját, hogy elmeneküljön és azt végezzék ki helyette. És kivégzik. Nem is próbál védekezni, nem is hagyja, hogy Mentsék. Bizonyítani akar, méghozzá azt, hogy mindez agyrém. A lelki apja, az egyetlen ember, akihez tartozik és akinek szintén senkije nincs e fiún kívül, bizonyítani akarja, hogy számára a Konvent, parancsa szent. A fiút lefejezik, a másik ott áll mellette, a guillotine mellett, végignézi és abban a pillanatban, amikor a kés lehull, szíven lövi magát. Szerintem e bonyodalmakba bukott bele a francia forradalom. Eszmékkel indult és végső fokon egy monomániás, végtelenül középszerű, a maga erkölcsi fölényét általunk ismert pártaktivisták gőgjével kizárólagosnál-, tekintve, mindenkit lefejeztettek, aki másként gondolkodott. És e határhelyzet vonult végig az orosz forradalmon is. Ismeretes Bábelnek az a novellája, melyben egy kozák katona ír az anyjának, hogy ő vörös volt, a bátyja fehér, ő pedig kivégeztette a bátyját. Ezek olyan idők, amikor nagyon olcsó az emberélet és minden belebukik ebbe. Mert az erkölcsi kérlelhetetlenség szép dolog, de a politikusi tehetség úgyszintén. Tévedni mind a kettővel lehet. A másik könyv, amire gondolok, a Jókaié. Az elátkozott család szintén nem az ismert könyvek közül való. Mária-Terézia korában játszódik Komáromban, a nagy földrengés idején, amikor a reformátusoknak nem lehetett templomuk a városban. Mária-Terézia törvénye tiltotta. Mert az utókor szerint a „kedves“, „anyás“, „barátságos“,Mária-Terézia szintén a hatalmat képviselte, azért vitte a parasztdzsentri fiúkat, Bécsbe, hogy elnémetesítse őket, azért kedvezett, ölelte magához a katolikus aisztokraciát, hogy a református középnemességet elrúgja. Ezzel tulajdonképpen— az ősi Habsburg,parancs szerint: divide ,et impera — megosztotta a magyarságot. Szóval, ekkor Komárom megyében van egy alispán — és csak azért alispán, mert létezett egy őse, aki azt mondta: elveszíti az örökséget az, aki bárói, grófi, hercegi címet elvállal, mert az az Udvartól származik. Alispánunk tehát köznemes maradt, de teljesen olyan, mint aki Bécs embere. És amikor a földrengés miatt a katolikus céhek,jönnek el hozzá könyörögni, hogy együtt ver bennünket az Isten, legyen a reformátusoknak is temploma, ő megtagadta a kérést. Egy református-csizmadia céhmester, maga is parasztdzsentri, de nagy jogi műveltséggel, úgy éri el a templomépítési engedélyt, hogy leénjlő fal alól kimenti az újistván kislányát, és azt mondja: aláírja, hogy amíg a földrengés tart, a katolikus és református szakemberek napok alatt felhúzzák együtt a fatemplomot, amibe a református közösség végre dicsérheti az Istent. De amikor pár hét múlva megszűnik a földrengés, jön az ukáz: a templomot le kell - HALASZ ANNA (Folytatás a c. oldalon) TÁRLAT - ■ Jakabos Imola, akinek munkái a melléklet 3 oldalát illusztrálják 1943-ban született Kovásznán, és 1968-ban fejezte be tanulmányait a kolozsvári Ion Andrescu Képzőművészeti Főiskola kerámia szakán. Azóta Brassóban él és dolgozik, 33 megyei és csoportos kiállításon szerepelt munkáival. Sok külföldön bemutatkozó romániai díszítőművészeti kiállításon (79 — Novisad, Pozdan, Varsó 81 — Moszkva) és nemzetközi kiállításon vett részt (78—82—86-ban az Erfurti Kvadrienálén, 81—85-ben az Olaszországi Nemzetközi Kerámiaversenyen, 84-ben a Zágrábi Kiskerámia Trienálén, 86- ban a Valorisi Kerámia Bienálén, stb.), ám, egyéni kiállítást csak Brassóban rendezett két alkalommal, bár számtalanszor több helyre hívták, s a művész indoklása érthető: a törékeny fajansz, porcelán tárgyakkal a szállítás során mindég történik valami baj, külföldi tárlatokról is gyakran tértek vissza a munkás darabokban. Különös letisztultságú kerámiába —, a műfaj törvényeihez alkalmazkodva — gyakran sűrít metaforikus többletet (például egyik munkáján egy széttöredező sakktábláról menekül a futó, — románul Nebunul) máskor formai kísérletként a tér-modul helyzetváltoztatásával kialakítható kompozíció izgalmas fény-árnyék hatásait aknázza ki. Művészetéről így vall: „— Használati tárgyat nagyon keveset készítettem, mindig a nagyobb lélegzetű munkák vonzottak, s javarészük kimondottan kiállításokra született. Nagyon vonzott az alkalmazott kerámia, az épület dekoráció, de erre a szocialista érában nemigen nyílt alkalom: például a Brassó Pojánán is a bukaresti végzős diákok ingyenes A MIRISZLÓI CSATAEMLÉKMŰ Napjainkban kevesen tudják, hogy a Miriszló közelében levő emlékmű helyén, mely az 1600 szeptemberében a helyszínen lezajlott csata vesztesének, személyesen Mihály vajdának próbál „dicső emléket“, állítani, létezett egy régebbi csataemlékmű is, mely a győztes s egyben az akkor elesett magyaroknak emlékét örökítette meg. Ez viszont az 1918-as fordulat után eltávolításra került, s helyébe a ’30-as években emeltek újat a legyőzött emlékére, mely aztán az ateista-kommunista hatalom által lett eltávolítva, mivel tetején márványkereszt díszelgett, s annak helyére állították a jelenlegi monumentumot. Az alábbiakban ama első emlékmű történetét, jelentőségét próbáljuk feleleveníteni a birtokunkban levő történelmi kútforrások felhasználásával. Tesszük ezt ama tudattól vezérelve, hogy történelmi eseményeink valós, hiteles feltárása s közkinccsé tétele nemzetiségi történetírásunk egyik igen fontos alappillérét kell hogy képezze. Az emlékmű állítás gondolata az Alsó- Fehér vármegye Történelmi, Régészeti és Természettudományi társulat keretében Az ÉK-i oldalon született meg. A társulat 1899. évi közgyűlésén Török Bertalan társulati alelnök indítványt tett, miszerint „tekintettel arra, hogy 1900. év szeptember hó 18-án 300. évfordulója lesz a Miriszlónál vívott csatának, mely Erdély történelmének azon végtelenül szomorú korszakában nem csak a Mihály vajda feletti győzelem, mint inkább a széthúzó s egymást életére törő magyarság nagy részében felébredt nemzeti szellemű összetartás fényes következményeinél fogva képez nagyjelentőségű eseményt, s melynek eredménye tartotta ébren a legnagyobb nyomorúságok közepette is a hazafias összetartás szellemét, mely Mihály vajda és Básta vérengző pusztításai után csakhamar a Bocskay, Bethlen Gábor és a Rákócziak erőteljes nemzeti jellegű korát készítette elő: a tár- aDNY-i oldalon, sulat tegye meg a kellő lépéseket, hogy ezen csatahely a háromszázadik évfordulóra már méltó emlékkel megjelölve legyen“. Az indítvány megvalósítása végett bizottságott választottak, melynek elnöke Csató János királyi tanácsos, társulati elnök, tagok pedig: Török Bertalan, Albert Iván, Gáspár János és Szilágyi Farkas társulati tagok. A bizottság nyomban lelkes felhívással fordult Torda—Aranyos, Maros—Torda, Kolozs, Szolnok—Doboka, Hunyad vármegyék, Kolozsvár és Marosvásárhely szabad királyi városok főispánjaihoz, alispánjaihoz, valamint a polgármesterekhez. A felhívás eredményeként a gróf Csáky család — kinek elődje, Csáky István a nemzeti sereg fővezére volt — 400 koronát, báró Bornemissza Károly Szolnok—dobokai főispán 50 koronát, Kovrig Tivadar 50 koronát, bervei Jónás Adolf 20 koronát, Kolozsvár városa 25 koronát, a nagyenyedi kisegítő takarékpénztár 200 koronát, a pesti takarékpénztár 100 koronát, a balázsfalvi takarékpénztár 60 koronát, Torda városa 10 koronát adományozott az emlékműalapra; továbbá a beindított gyűjtés Torda—Aranyos megyében 16 koronát, Szolnok—Doboka területén 21 koronát, Maros-Tordában 6 koronát, Marosvásárhelyen 7 koronát eredményezett. A bizottság a zalatnai kőfaragó iskolához fordul az obeliszk kivitelezése végett. Csánki József, az iskola igazgatója Knop Vencel szakiskolai tanárral stílszerű tervet készíttetett, melyhez nyersanyagként a közeli, presszáliai kvarchomokkövei után Az emlékmű, melynek felállításán Király József tordai építész fáradozott 1827 korona, 81 fillérbe került. A nagyszabású felavatási ünnepségre a következő évben, 1902. szeptember 14- én került sor. Említett napon a nagyenyedi Közérdek c. lap A miriszlói csata emlékünnepén címen tartalmas vezércikket közöl, míg a Tárca rovatban a csata lefolyását tárja az olvasó elé. A vezércikkből az alábbi fejezetet idézem: „Réges-régen, háromszázkét esztendővel ezelőtt, két hatalmas sereg közeledett látták. A feliratok szövegét Váró Ferenc, a Bethlen Kollégium tanára állította öszsze. A kőanyag beszerzésében felmerült nehézségek miatt az emlékoszlop kivitelezése csupán 1901 tavaszán valósulhatott meg. Az emlékmű arányosan tagolt 7,5 m magas kvarchomokkő obeliszk volt, a tetején formás urnából fellobogó lánggal, a vasút felőli délkeleti oldalon domborúan kifaragott harci emblémával, a másik három oldalán az alábbi feliratokkal: városunk felé, Szászsebes mellől az egyik, Tordáról a másik. Az egyiknek vezére Braila mellett született; az apja görög, az anyja oláh. A másik Nápoly mellett pillanta meg a mosolygó eget és albán eredetű volt. Mind a kettő Rudolf német császár és magyar király hívének vallotta magát, az egyik színlelésből, a másik GYÖRFIDENES (Folytatás a c. oldalon) Ez oszlopot az 1600. évi szeptember 17 és 18-án vívott miriszlói csata háromszázados emlékére közadakozásból emelte az Alsófehérmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat. 1900. Éktelen éjszaka nehezült Erdélyre, nem láthatta, ki hol, a barát, az ellen, a bitor, a mentő hányja-e kard élre, sírjon-e, örüljön harci győzedelmen, vérhajnal e téren virradt a vak érre, remegő reményt kelt jobb kor jövetére. A Tordára gyűlt erdélyi nemzeti hadak fővezére Csáky István és a velök egyesült császári csapatok fővezére Bástha György tábornagy vezetése alatt gróf Cavrioli Tamás tábornok a tüzérség —, Toldi István és Sennyei Miklós a magyar és erdélyi könnyű lovasok —, Túri Ferenc az aranyosszékiek —, Pethe László a kassai hadak —, Makó György az erdélyi lovasok —, Pecz Henrik János, a német puskások —, Thököly Sebestyén és Bocskai István a magyarországi huszárok —, Tamásfalvi János a marosszéki lovasok —, Perusith Máté a hátvédi gyalogság vezérei küzdöttek. Győztek. E téren két napi viadalban , győzték le Mihály vajdát, kinek seregében voltak Gyarmatai Máthé a testőrség, Lugosi Ferenc és Tahy István a kozákok —, Sennyei Pongrácz, Bodoni István és Barcsai András a székely gyalogság —, Buda György, Petkó Odabasa és Farkas György a havasalföldi és székely harcosok vezérei. Közel tízezer vitéznek, kik e csatában elestek közös sírhalmát később elmosta a Maros árja. „Tán honom könnye.. . “ Az ÉNY-s oldalon. Jakabos Imola művészetéről diplomamunkáit használták föl dekorációnak. Az én munkáim kivitelezése nagyon pénzigényes, — saját kemencém nincs — s hogy gyárban vitelezzem ki a formákat, az olyan sokba kerül, hogy megrendelés híján nem vállalhatom. Ezért az utóbbi időben kezdtem áttérni a festészetre“. (G.É.E.J. ....