Romániai Magyar Szó, 1993. november (5. évfolyam, 1175-1199. szám)

1993-11-02 / 1175. szám

I" 1993. november 2. ­ Tekintettel Románia Alkotmányára és az országunk által is aláírt nemzetközi e­­­gyezményekre,­­ Románia Alkotmányának 6. szakasza.­(1) Az állam elismeri és szavatolja a­­ nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallá­si önazonosságuk megőrzéséhez, fejlesz­­­­téséhez és kinyilvánításához.­­ (2) A nemzeti kisebbségekhez tartozó­­ személyek önazonosságának megőrzését, fejlesztését és kinyilvánítását védelmező­­ állami intézkedéseknek összhangban kell állniuk, a többi román állampolgárral va­­­­ló viszonylatban érvényesülő egyenlőség­i­gi, a megkülönböztetést kizáró elvekkel. Románia Alkotmányának 32. szakasza: ■ (3) Biztosított a nemzeti kisebbségekhez ■ tartozó személyek joga, hogy megtanulják anyanyelvüket és hogy azon a nyelven­­ képezhessék magukat; e jogok gyakorlásá­nak módját törvény szabályozza. (7) Az állam biztosítja a vallásoktatást, mindegyik vallásfelekezet sajátosságai­­­­nak megfelelően. Az állami iskolákban a vallásoktatást törvény alapján szervezik meg és szavatolják. A 283/1993. 06. 21-es Kormányhatározat: 9. szakasz, 69. cikkely. A nemzeti ki­sebbségeknek joguk van, hogy anyanyel­vükön tanuljanak és képezzék magukat az oktatás minden formájában. 10. szakasz, 64. cikkely. Az Oktatásügyi Miniszté­rium lebonyolítja román származású fia­talok fogadását román állami ösztöndíja­­­­sokként vagy saját költségre olyan orszá­gokból, ahol léteznek román közösségek, valamint nyomon követi azok iskolai elő­menetelét és beilleszkedését az e célra ki­jelölt tanintézetekben. A törvényes előírások szerint az ösztön­díjak lehetnek tanulmányi ösztöndíjak ta­nulók és diákok számára, doktorátusi ösz­töndíjak és 1—9 havi továbbképzési ösz­töndíjak. Az EBEÉ nemzeti kisebbségi szakértői jelentése az 1991. évi genfi összejövete­len: IV—V. fejezet. — a részt vevő államok újból kinyilvá­nítják annak fontosságát, hogy ahol szük­séges, különleges intézkedéseket kell hoz­ni, amelyek biztosítják a nemzeti kisebb­ségekhez tartozó személyek teljes egyenlő­ségét a többi állampolgárral az alapvető emberi jogok és szabadságjogok gyakor­lásában és teljes haszonélvezetében. To­vábbra is elismerik annak szükségességét, hogy hozzanak kellő intézkedéseket a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosságának védel­méért térségükben olyan intézkedé­seket, amelyek többek között számításba veszik a kisebbségek történelmi feltétele­it; — biztosítják a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek anyanyelvén történő nevelésének formáit és megfelelő szintje­it, számolva a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek létszámával, földrajzi helyzetével és kulturális hagyományaival; — finanszírozzák a kisebbségek nyelvé­nek oktatását a nagyközönség számára; — pénzügyileg és technikailag támogat­ják a nemzeti kisebbségekhez tartozó sze­mélyeket, akik gyakorolni akarják azon jogukat, hogy létrehozzanak és működtes­senek saját intézményeket, nevelési, kul­turális és vallási szervezeteket és szövett­ségeket; , — a részt vevő államok újból kinyilvá­nítják, hogy nem akadályozzák a nemze­ti kisebbségekhez tartozó személyek jogai­nak gyakorlását a saját intézmények, ne­velési, kulturális és vallási szervezetek és egyesületek létrehozásában és működteté­sében; ■ “ — bátorítják állandó vegyes bizottsá­gok létrehozását államok és térségek kö­zött, hogy megkönnyítsék a határok men­tén elterülő tartományok közötti állandó dialógust; — meghozzák a szükséges intézkedése­ket a külföldön kibocsátott oklevelek el­ismerési módozatainak kidolgozására. A nemzeti kisebbségek ezen jogáinak biztosítása tekintetében pozitív példákat találunk Finnországban, Spanyolország­ban, Belgiumban, Dél-Tirolban. A nemzeti kisebbségek n­yelvén folyó oktatás megszervezésének és lebonyolítá­sának törvényes keretét,­valam­int a nem­zeti kisebbségek nyelvén folyó oktatás je­lenlegi helyzetét elemezve. Románia Alkotmánya 32. szakaszának 3. bekezdése előírja a nemzeti kisebbsé­gek jogát a tanuláshoz, de ugyanazon sza­kasz 1. bekezdése kimondja: „az oktatás minden formája román­ nyelven folyik“. Még nem fogadták el az oktatási tör­vényt. Liviu Maior úrnak, Oktatás- és Tudományügyi Minisztérium A parlamenti szakbizottságban vitatott tervezet túlságosan központosító elképze­lés alapján készült. A kigondolt oktatá­si rendszer jellege, egysége, a nevelési al­ternatívák a kijelentés szintjén rekedtek. A tervezet nem tartalmazza az­­iskolai autonómia elveit. A törvényter­vezet mel­lőzi a vallásfelekezeteket, amelyeknek csak a felekezeti személyzet felkészítésé­hez való jogát ismeri el, és korlátozza az anyanyelvű oktatás jogát azáltal, hogy kötelezővé teszi egyes tantárgyak román nyelven való tanítását és­ tiltja az anya­nyelv használatát az orvosi, mezőgazda­­sági, jogi és közgazdasági oktatásban — ez az előírás súlyos megkülönböztetést je­lent. A törvénytervezet az anyanyelvű fel­sőoktatást csak a didaktikai és kulturális­művészeti területeken­­ dolgozó szakem­berképzésre korlátozza. A tervezet nem i­­rányozza elő a felvételiző azon jogát, hogy az általa választott nyelven vizsgázzon az oktatás különböző fokozatán, valamint a továbbképző tanfolyamokon. Még nincs törvény az egyetemek akkre­ditálására, ennek következtében az álla­mi és magánegyetemek százai létesültek és működnek anyagi alap, megfelelő tane­rők nélkül, nem fejtenek ki tudományos tevékenységet, csökkentik az egyetemek tekintélyét, tévútra vezetik az ifjúságot. Az 1990. június 21-i 283-as Kormányha­tározat a tanügyi törvénytervezetnek a szellemében készült, mi több, újabb kor­látozásokat vezet be a nemzeti kisebbsé­gek nyelvén történő oktatásban (8. sza­kasz, 60. szakasz). Az 1993/283-as Kormányhatározat 10. fejezete kimondja, hogy a román állam tá­mogatja az anyanemzet­ intézményes kap­csolatait a kisebbségben élő románokkal, de nem irányoz elő hasonló dolgot a Ro­mánia területén élő kisebbségek számá­ra. Az oktatásügyi miniszter 1993. május 4-i 29633-as rendelete értelmében a tan­testület egyetlen tagja sem hagyhatja el az országot a miniszter jóváhagyása nél­kül. Ez a rendelkezés is központosító szán­dékra utal. ' ••«-•«* Vf».;-* \1.:!g ■ Miután évtizedeke­t éltünk korlátozások között, anyagi kisemmízettségben, a ma is létező törvények,­ valamint e törvények­nek a gyakorlati alkalmazása miatt, a nemzeti kisebbségek nyelvén történő ok­tatás válságküszöbhöz érkezett, — felszámolták a főiskolai intézeteket, a főiskolán tanuló m­agyar diákok jelen­leg a diákság 4,5 százalékát teszik ki, ami jóval kisebb a 7,'l ''százaléknál, a magyar­ság részarányánál az ország lakosságá­ban. ,. -Á — nem hagyják jóvá a Bolyai Egyetem újraindítását. — korlátozták és tovább korlátozzák a szakoktatásban az iskolák, osztályok, cso­portok számát, különösképpen az igényelt szakterületeken. A magyar tanulók több mint 80 százaléka a román nyelvű szak­iskolai osztályokban tanul. — csökkentették a tanárok számát, kü­lönösképpen a felsőoktatásban. — nem hagyják jóvá a hagyományos egy­házi iskolák visszaállítását. — a magyar kisebbség szórványvidé­kein felszámolták az iskolákat és akkor sem állítják azokat vissza, ha adottak a feltételek (legkevesebb négy gyermek egy összevont osztályban). — nincs esélyegyenlőség az oktatás te­rén sem. — a nemzeti kisebbségeket nem kép­viseltetik arányosan a tanügy irányítási és döntéshozatali szerveiben. — nincsenek megfelelő tankönyvek a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó okta­táshoz. — Románia történelmét és földrajzát, valamint a szaktantárgyakat román nyel­ven tanítják. — a nemzeti kisebbségek történelme, kultúrája és hagyománya nem képezi ok­tatás tárgyát. Kötelességünk feltárni azt a megoldást, amely mind a magyar kisebbség, mind pedig az ország számára kiutat jelent eb­ből a válságból. A megoldás a belső ön­­kormányzat a demokratikus román állam keretében. Az önkormányzati elveknek e­­gyetemes haladó jellegük van, az etnikai és más természetű közösségek Számos, már létrehozott, vagy most alakuló ön­­kormányzata mutatja, hogy az európai de­mokráciákban ezt a megoldást sikerrel al­kalmazzák. Ilyen értelemben fontosnak tartjuk és igényeljük: a­ demokratikus jogi keret létrehozá­sát, amely az alkotmány és a nemzetközi egyezmények előírásaival összhangban sza­vatolja a nemzeti kisebbségek jogát a sa­ját oktatáshoz minden fokon, anyanyelvü­kön korlátozás nélkül, anélkül, hogy kö­teleznék bizonyos tantárgyak román nyel­ven történő tanítását és anélkül, hogy til­tanák az anyanyelv használatát a szakok­tatásban, vagy a felvételi vizsgákon, il­letve a továbbképzésben, az oktatás bár­mely fokán. Fontosnak tartjuk és igényel­jük a nemzeti kisebbség nyelvén folyó ok­tatás önkormányzatát és annak szubven­cionálását a román állam részéről. — vezessék be a nemzeti kisebbségek történelmének, kultúrájának és hagyomá­nyainak oktatását — legyen saját tankönyvkiadás — helyezzék vissza jogaiba a hagyo­mányos egyházi oktatást — garantálják törvényben az anyaor­szággal és a határon túli magyarokkal va­ló intézményes kapcsolattartást — honosítsák a külföldön szerzett ok­leveleket és tegyék lehetővé a külföldi to­vábbképzést — a nemzeti kisebbségek statútumának elfogadásáig és a Nemzetiségi Minisztéri­­u­m létrehozásáig a magyar nyelven mű­ködő intézmények vezetését és irányítá­sát biztosítsa egy saját költségvetéssel rendelkező államtitkárság, amelyet a ma­gyar közösség soraiból származó állam­titkár vezet. A magyar nyelven működő iskolák vagy osztályok tevékenységét a megyei tanfelügyelőségek a magyar közös­ség soraiból Származd­ tanfelügyelőkkel irányíttassák, hogy tiszteletben tartsák­­ennek az oktatásnak a sajátosságát és azért is, hogy azt szervesen beillesszék az országos rendszerbe. Megkülönböztetett nagyrabecsüléssel FISCHER FÜLÖP ILDIKÓ oktatási és ifjúságügyi alelnök Kolozsvár, 1993. szeptemberében Megjegyzés: az RMDSZ vezetőségében e­­lemzett tervezetet előterjesztjük Liviu Ma­ior miniszternek, Ion Iliescu elnöknek és Románia kormányának. BEADVÁNY (TERVEZET) • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK • Romániai Magyar Szó­k PIROSKA JÓZSEF: ________________________ • 1 ■; ■■ * - • «. ,v *'$*■■• U . A lándzsára tűzött sólyom (20.) — Hagyja, bíró uram — Szólt közbe Fó­­ris. — Ez a két ember immár több mint tizenöt esztendeje gazdaságomban dolgo­zik. Ismerem őket. Ergo, a mai napon Gál Imrének adományozók a sajátjaimból egy hasonló időben levő pejcsikót, hogy vágya és álma teljesüljön. Faluvégi Pálnak — folytatta mosolyogva, — aki a fülét adná könnyebben, minthogy csikójától megvál­jon, szintén ezen a napon adományozom­ azt a kis házat telkestül, amiben lakik, hiszen illendő dolog, hogy mindenkinek saját hajléka legyen. Azzal átvette Telekfalvitól a két ado­mánylevelet, aláírta és átadta a boldog meglepetésről szólni sem tudó két ember­nek. Rövid ideig derűsen nézte őket, majd felállt s elindult sátora felé ... Negyedóra múlva Gál és Faluvégi ott áll­ak a hegyoldalban, a lándzsára tű­zött sólyom mellett. Hiszen annak tulaj­donították a rendkívüli szerencsét, ami e napon váratlanul érte őket. — Ez nem közönséges sólyom! — mond­ta halkan Faluvégi. — Nem. Ez a titokzatos ég madara! — suttogta Gál. S megilletődve érintették meg fényes szárnyait. HETEDIK FEJEZET Az ütközet napja ... „Szultánom!... sok ezer szekerünk* tevénk, lovunk, poggyászunk van. E he­lyett csupán a könnyű seregek menjenek* mert Székelyországnak négy oldala me­redek, sziklás hegyekből áll. Menjen te­hát 20 000 könnyű lovas, 10 000 gyalogos, puskás vitézek. A jáli (parti) tatárokból 10 0­0-t csatoljunk hozzájuk ... Isten ne­vében, a Kük­üllő folyó partjáról a székely vilajetbe elindulunk.“ Cselebi. Tíz órát mutatott az asztalra helyezett napóra, amit Pálfi deák készített. A sze­gényes reggelit elfogyasztották és a haj­nalban észlelt távoli tüzekről került szó ismét. Úgy vélekedtek, hogy azok vala­hol a balavásári hegyekben voltak, de rájuk nézve is bírhatnak jelentőséggel. — Tüzek? — nézett maga elé az öreg szakács, miközben a tányérokat szedeget­te össze az asztalról. — Az ennivalónk is éppen csak ha elég lesz ebédre... — Két szekér élelem még a délelőtt fo­lyamán megérkezik — szólt Fóris és a völgyben foszladozó ködfoltokat nézte. A napóra mutatója alig haladt néhány vonalkával előbbre, mikor mindkét őr­szem, Pálfi és Semjén leszaladtak az őr­helyről, s arcukon különös izgalommal je­lentették : — Eltűntek a fehér kornéták. Több he­lyen tűzoszlopok érdelkedtek a magas­ba!­­­­ Mindannyian meglepődve álltak fel. Fó­ris a távcső után nyúlt, s rövid ideig néz­te a völgyet: — Igen ... Eljött a nap... Az egyez­ményes helyekről az ellenség jövetelét jel­zik —­ mondta kissé kipirult arccal és át­adta a messzelátót Váraljainak, majd az őrszemekhez fordult: — Levenni a zász­lót, leadni a jelzést! Az őrszemek elrohantak és két-három perc múlva lángokban állt a sziklaszoba melletti lármafa. Ezalatt Váraljai, Telek­falvi és Gyepesi szótlanul figyelték az u­­tolsó völgy peremén is fellobbant tüzet a lakosság táborának jelzését. — Egy lovas jön. — mutatott Gyepesi le a völgyi útra. — Talán a Lőrinci vagy a Herceg Ferenc futárja lesz? —­ Addig egy jó pihent lovat készíthe­ttek fel, bíró uram­­— mondta Fóris. Gyepesi elsietett. A táborban előbb meg­döbbenve nézték a lángoló oszlopot, az­tán többen megemelték süvegüket, néhá­­nyan a földre vetették magukat, s átfor­dultak a fejükön. Bukfenccel jelezték, hogy vége szakadt immár a több mint négyhetes várakozásnak. Bármit is hoz­zon a nap, de vége a rostokolásnak. Az asztalhoz érkezett Kelemenfi élénken fej­tegette nézeteit: — Bizony, bizony a hajnali tüzek nem véletlenül voltak, mert­ a pogány jövetelét jelezte a derék lakosság. Immár az a kér­dés, milyen erővel­ jött be, ebbe a völgybe? Néhány perc múlva megérkezett a lo­vas, Lőrinci gyorsfutárja volt. Ahogy le­ugrott fáradtságtól remegő lováról, látni lehetett, hogy szédül, megsebesült. Hom­lokát — amint mondta — az erdei úton egy lehajló ág hasította meg. Börzekéje belső zsebéből előhúzta a levelet s átad­ta Fórisnak. — Tisztogassátok­ meg azt a sebet — mondta, miközben a tisztás külső felére pillantott, ahol azon percben Ugratott ki az erdőből Hegyi Gergely, nyomában Si­­­rfie János és Herceg Ferenc. Mikor oda­érve leugrottak lovaikról, csak megemelték lövegjeiket és szótlan, kemény arccal néz­tek Fórisra, aki máris feltépte a levelet, belénézett, majd hangosan olvasta: „Mihály! A Kis-Küküllő mentén Balavására—Szo­­váta útvonalán felfelé haladó hadból, Er­dőszentgyörgyön különvált mintegy 1000 ■--1200 főnyi lovas tatár és Küsmöd vízé­nek vette útját, őrszemeink jelentése sze­rint, lovaik hátán sok foglyot hoznak ma­gukkal. Mialatt e sorokat írom, az erdőn át hozzám csatlakoznának a bözödi, bö­­zödújfalusi fegyveresek, akik a Lóc völ­gyébe menekülő solymosiaktól értesültek, hogy Ali főserege a Nagy-Küküllő mentén nyomul felfelé. A továbbiakra nézve uta­sítást várunk. Die 17 mindszentek hava. 1661 Lőrinci.. .Fóris az asztalhoz lépett és kigöngyölí­tette a térképet. — Mi lehet a pogány célja? — nézett maga elé Kelemenfi —­ Miért tért le a fő­­útról? .. . — Nyilván a további zsákmányszerzés — mondta Váraljai —, csak nem lesz sze­rencséjük, mert e völgyben is üres por­tákat találnak. Bár attól eltekintve, Aty­­hán át az Árcsóra, Siklódon át Szovátá­­­­ra vagy Parajára juthatnak, ahol csapa­taik többi részével újra csatlakozhatnak. —■ Legrövidebb út az atyhai átjáró — szólalt meg Fóris. — Valószínű, azon fog­nak átmenni. Egyébként úgy vélem, ez a kis kitérő spontán kezdeményezés, amit csak úgy, saját szakállukra tesznek. Bár­hogy is van, egy dolog Világos: lelkiisme­retünk ellen cselekednénk, ha félreállnánk az útból, hadd vigyék a foglyokat. Tisz­tességtelen lenne! Hiszen van annyi e­­rőnk, hogy elvegyük tőlük — mondta és egy pillanatig az emberek arcát figyelte. Aztán leült s a következő sorokat vetette papírra: „Lőrinci! Egyelőre ne mutatkozzatok. De az erdő között észrevétlenül kövessétek őket. Ül­jön lóra mindenki. A foglyokat ki kell majd szabadítanunk. Támadásra csak ak­kor kerül sor, mikor az előh­ad ideérke­zett. Figyeljétek feladásunkat, ami a rob­banó szerszámaink megszólalása lészen. Fóris“ Aztán hangosan felolvasta, hogy mind­annyian hallják és megértsék." Gyepesi már ott várakozott a lóval. Fóris négyrét hajt­va a levelet, átadta a futárnak, aki zeké­je zsebébe tette, s a következő percben suhant, mint a szél és eltűnt az erdei ú­­ton. Ezek után Fóris a szomszéd táborok vezetőihez szólt: — Kegyelmük valamennyi emberükkel mielőbb készen legyenek, hogy állásaikat elfoglalják! A három ember egyszerre lendült fel a nyeregbe, aztán csak a távolodó vágtázá­­suk hallatszott. — Gyepesi uram, megfújhatja a riadót. A harc megkezdéséig még két-három óra áll rendelkezésünkre. A napóra pálcája tizenegyet mutatott. (Folytatjuk) Mit ér a magyar TM (Folytatás az 1. oldalról) mutogatja és nyalogatja régi vagy újabb keletű sebeit a nagy nyilvánosság előtt. Uraim, jó lenne végre igazán körülnézni, igazán megismerni egymást, gyengéinkkel, értékeinkkel együtt és mindenkit az őt megillető helyr­e tenni. Akár egérnek, ha az illető arra predesztinált, hogy ügyesen rágja egyre alacsonyabbra a felhalmozott, megoldatlan aktahegyeket. És ez a helyre­rakás­ nem a dogmatizmus szintjére — va­­lóban arra — süllyedt, feltétlen egység megtartása jegyében. Ha erre nincs igény vagy lehetőség, úgyis hiába erőszakoljuk. De egy többarcú, a lényeg tekintetében egymást toleránsan elviselő csapatot azért létre lehetne hozni. Nem olyan csapatot, amely eleve kirekeszti — néhány szub­jektív vélemény alapján — a két ballábas csatárokat. Annak idején, a brassói kongresszus után, többed­magammal ilyen és ehhez hasonló felismerések tisztázása nyomán vonultam vissza az országos vezetői testületből. Most csak örülhetek, hogy nem kell nyilváno­san részt vállalnom a SZKT „PER“-patva­­raiban, meg más, személyeskedő vitákban. Nem azért, mintha nem lenne véleményem. Eddig is volt, ezután is lesz, attól függet­lenül, hogy milyen „magas“ vagy alacso­nyabb tisztséget látok el. Ha így megy to­vább, rövidesen semmilyent sem fogok el­látni, visszavonulok szürke, mezei RMDSZ- tagnak. Olyannak, aki mindig rendesen be­fizeti majd a tagsági díjat, választások idején a szervezetre szavaz (ha még lesz mire!), de ezeken az állampolgári köteles­ségeken túl semmit nem vállal. Pedig össze kellene és talán még össze lehetne hozni egy csapatot­ az utolsó, nagy vesztes mérkőzés előtt. Egy olyan csapa­tot, amelynek nagynevű szövetségi kapi­tánya, híres mezei edzője, meg egy-két sztárzsákása is van, de a társaságon belül mindenki egyenlőnek érezheti magát, meg­élheti azt az élményt, hogy valahol — a csapatmunkában — ő is nélkülözhetetlen. Mert azt senki nem állítja, hogy profikra ne lenne szükség. Akármilyen jó az össz­­játék, kell legyen valaki, aki a jól kidol­gozott helyzetre ráteszi a gólt, vagy aki halálbiztosan berúgja a tizenegyest. Kellene egy olyan csapat, amelynek tag­jai mindig a győzelem akarásával lépjenek akár a legmélyebb talajú pályára is, ne eleve lemondással kergessék a bőrt, és a — feltételezhetően — sorozatos látszatve­reségek után ne mindig csak maguk kö­zött keressék a bűnbakot. Persze, bűnba­kok vannak és lesznek ezután is. Nekik biztosítani kell megfelelő időre a piros lapot. De fogjuk fel végre az alaphelyze­tet, hogy mindig itthon játszunk, de soha­sem hazai pályán. És hogy mindezek el­lenére küzdeni kell, egyszerűen azért, mert másként nem tehetünk. A közös aka­rás, a közös mez, a közösen elfogadott tak­tika hozzon minket egyre közelebb egymás­­hoz, a természetszerűen meglévő véle­ménykülönbségek ellenére is. Látjuk, tapasztalhatjuk, hogy vidéken, a szürke mezőkön egyre jobban haladik az RMDSZ és sokszor — a reális nehézségek mellett — ennek oka a felgyülemlett sze­mélyes ellentétek miatt egymás után „letett lantok“ jelezte általános kiábrándulásban keresendő. Bebizonyosodik nálunk is a fe­jétől büdösödő hal példája. De ez még fo­kozódik azzal, hogy a nagyfejű halak ese­tei leképeződnek és ismétlődnek a szeré­­nyebb vizekben tengődő, kisfejű halaknál is. Mindenhol akadnak diktatórikus Veze­tők, túl okos vezetőségi tagok, a nyüzsgés kényszerétől hajtott egyének, kiknek fi­­cánkolása leginkább a magamutogatás, a szereplési vágy kiélésére hivatott. Így romlik el a légkör lassan, de biztosan egy­­egy szervezeten, székházon belül és ez törvényszerűen elkedvetleníti, majd vis­­­szavonulásra bírja a még meglévő, egy-két önzetlenül tevékeny embert is. Így pusz­títjuk el önnön kezünkkel mindazt, amit építettünk, mindazt, amit a hőskorszak­­ eufóriájában még képesek voltunk együtt megteremteni. Bebizonyíthatóan, állandóan fogyunk. És ebben a tragikus alaphelyzetbert megen­gedjük magunknak azt a bátorságot, hogy marakodjunk, s a szürke mezei magyarok­kal való baj vívásaink hevében szem elől tévesztjük a szürke eminenciásokat is. Hiába, önpusztító nemzet vagyunk... " Fotó­sarok AGYAGFALVA NEM FELEJT OLÁH ISTVÁN képriportja Tudomány a világhuzatban (Folytatás az 1. oldalról)­lapvető emberi jog megadásáról van szó. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy aki még nem mutatta meg, hogy tud ku­tatni, az fog kapni is pénzt. De pályázni egyformán lehessen bárkinek, adott té­mákra, amiket ő kigondolt, és egy megfe­lelő szakértői bizottság dönti aztán el, hogy ad-e rá pénzt va­y nem. Ezen az a­­lapon persze szerveződhetnek olyan egy­ségek, melyekben a kiváló képességű mel­lé bekerülnek ugyanannak az alapítvány­nak stb.-nek a működtetése mellett olya­nok, akik abban kiválóak, hogy tudnak végrehajtani, de nincs annyi jó gondolatuk. A másik feltétel: legyen meg a megfele­lő felszereltség a munkához. Hangsúlyoz­tam az előadásomban is: arra nagyon vi­gyázni kell, hogy a munkafeltételek, tehát gépek, műszerek stb. használatában min­dig számítani kell az együttműködésre, és például közeli, esetleg távolabbi országok­ban élő kutatókkal. Kihasználható olyan berendezés, mely máshol található, és kö­zösen aknázzák ki. Magam is folyamodtam ehhez rendszeresen az elmúlt húsz-huszon­öt évben. A harmadik az, hogy meg tudjon élni. Izgalmas kérdés. Manapság az értékrend­­szerek fölborultak minálunk. Sok olyan pálya van, melyeken a kutatói jövedelem öt-tíz ,esetleg ötvenszeresét meg lehet pénz­ben keresni. Holott az eredmény értékét tekintve (az emberiség és az ország számá­ra) már kérdéses, hogy szabad-e ilyen a­­rányokban egyáltalán gondolkodni is. Egy eltorzított értékítéletet képviselni. Véle­ményem az ,hogy helyreáll a rend néhány, mondjuk tíz év múlva, de a kormányza­tok már ma közreműködhetnek abban, hogy akik termelik az ország számára az újat, azokat ne kényszerítsék elmenetelre. — Románia és Magyarország kapcsola­tai ápolásának jövőjéről műszaki téren hogyan vélekedik? — Most küldtem ki a múlt héten egy csoportot az intézményemből Bukarestbe, hogy készítsenek elő egy tudományos és technológiai együttműködési megállapo­dást. Ezen belül, az a véleményem, hogy a közel fekvő intézményeknek, melyek kutatógarnitúrája egymásra építhet, közö­sen fogalmazhat meg dolgokat, ezek jövő­je nagy. Különösen izgalmas ez a Kárpát­medencében, ah­ol össze van zárva egy se­reg nép, nemzetiség, de a természet ugyan­akkor egy. A közös problémák megoldásá­ra tehát össze kell fogni. Éspedig függetle­nül attól, hogy milyen nemzetiségű az il­lető. A tudományban nincs nemzetiség. Vi­szont az nem vitás, hogy nem szabad meg­fosztani sem egy nemzetiséget a tudomány­tól, elnyomni e tekintetben. — Igen, a tudományban politikai, ideo­lógiai szakadéknak nem kellene lennie. Az erdélyi magyar műszaki értelmiség külö­nösen nagy vá­­ltozással tekint önökre, újabban a szakirodalom is hozzáférhetőbb. Lehet intézményes kapcsolatokra is szá­mítani? — Természetesen. Arra törekszünk, hogy amennyire lehet, vonjuk be a gondok meg­oldásába a Kárpát-medence magyar értel­miségét, használjuk fel katalizátorként, hogy a többivel is megértessük azt, amit meg kell oldani. Ezért szükséges, hogy meg­ismerjük egymást, legalább a magyarok tudják, ki milyen területen dolgozik. Jö­vőre a Kárpát-medence magyar műszaki és természettudományos értelmiségét egy konferenciára hívjuk össze, ismerkedésre elsősorban. Elmondják majd, hogy min dolgoznak.­­ De vajon e kis országok műszaki-­ és kutatói arra vannak elítélve, hogy va­lahol a világtudomány perifériáján vege­táljanak? — Nem hiszem. Az itt termelődő tudo­mányok egy része nemzetközi visszhangot vált ki. Mi is el voltunk zárva a világtól. Mégis az, amit mi a saját tanszékemen csináltunk, nemzetközi hírt szerzett. Épp legutóbb adta nekem a Royal Society of Chemistry a legnagyobb tudományos ki­tüntetést­ megválasztott tiszteletbeli tag­jának. Az ionszelektív elektródoknak, eme új szenzorfajtának a bevezetését kezde­ményeztem a hatvanas évek elején, és ki­dolgoztuk ennek elméletét, felhasználását. Az irodalma ennek már olyan nagy, hogy évente több ezer közlemény szól róla. Ezért mondom: az elismerés nem ismer ország­határokat. HÁROM ÉV UTÁN... Az utóbbi esztendők velejárója lett a munkanélküliség, s ennek oka elsősorban az éle­tképtelen .Hazai ipar. Szilágy megyé­­ben 1991-ben az összlakosság 57,8 százalé­­ka tartozott a munkaviszonyban levők, il­letve a foglalkoztatottak kategóriájába, ez az arány 1992-ben 57,4 százalékra csökkent. A megyei statisztikai hivatal három esz­tendőn át követte figyelemmel a munka­erő alakulására vonatkozó helyzetet, s az a megállapításuk, hogy a jelzett időszak­ban általában csökkenő irányzatú a me­gye gazdaságában foglalkoztatottak száma, csak 1992-ben 2500-al lett ez a szám kisebb. A foglalkoztatottak száma főleg az ipar­ban csökkent, rajtuk kívül a létszám kis­­sebb lett a távközlésben, és a szállítá­si szektorban. Növekedést észleltek viszont kereskedelemben, az oktatásban és egész­ségügyben, ami örvendetes lehet, kevésbé az, hogy a növekedés az adminisztrációra is vonatkozik. A statisztikai tanulmány utal az okokra is: csökkent a foglalkozta­tottak száma, növekedett a munkanélküli­ek tábora amiatt, hogy a termelő szférá­nak nincs piaca, a termeléshez nincs meg a szükséges mennyiségű nyersanyag, ugyan­akkor a közel négy esztendővel ezelőtt nagy hangon meghirdetett technológiai korsze­­rűsítés elmaradt, a munkatermelékenység az elavult módszerek következtében is alacsony szinten maradt. (P. L.) NYILATKOZAT A Maros megyei magyarság fokozódó ag­godalommal követi a hadrévi eseménye­ket, melyek eddigi kimenetele és körvona­lazódó jövőbeli történései a jogállam alap­elveivel és gyakorlatával ellentétes ki­fejletet mutatnak. A megejtett kivizsgálások során nyil­vánvalóvá vált, hogy a helyi lakosság kö­rében régóta létező konfliktushelyzetet az arra hivatott állami szervek nem kezelték helyesen sem időben, sem hatásfokban. Az október 5-én Iladréven megtartott népgyűlés kimenetele viszont távolibb-ál­­talánosabb és egyben riasztóbb következ­tetések levonására késztet. A KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉG elvének al­kalmazása az első eleme a történteknek, mely ellen tiltakozik önérzetünk. Egy jog­államban ez a fogalom ismeretlen, ponto­sabban az az elmélet — és mifelénk saj­nos nem ritkán gyakorlat is —, hogy egyé­nek törvénysértő tetteiért egy egész közös­séget tesznek felelőssé, kiáltanak ki bű­nösnek. AZ ÖNHATALMÚ IGAZSÁGSZOLGÁL­TATÁS a történtek második eleme, melyet határozottan elítélünk. Jogállamban, a törvényesség szellemében élő, a törvény erejében és egyetemességében bízó állam­polgárok számára ismeretlen fogalom kell hogy legyen az önbíráskodás. Ezúton hívjuk fel mind a közvélemény, mind az illetékes állami hatóság figyelmét­ arra, hogy egyének tetteiért közösségek, etnikumok KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉGÉT kikiáltani precedenst teremtő, politikailag is veszélyes eljárás! Ez történt az emléke­zetes Hargita—Kovászna megyei parlamen­ti jelentés esetében is, amikor eltorzított, tendenciózusan értelmezett, sőt meghami­sított esetekből levezetve egyének állító­lagos tettei alapján bűnösnek, kártékony­nak kiáltottak ki egy egész etnikai közös­séget. Az ÖNBÍRÁSKODÁS tényének állam­hatalmi szintű eltussolása, hasonló és meg­ismételhető tettekre buzdító, diverzív po­litikai magatartás. Ennél már csak az a veszedelmesebb, amikor az önbíráskodást elkövetőket a KOLLEKTÍV FELELŐSSÉG elvét alkalmazva fel sem kutatják, de az önbíráskodás nyomán ÖNVÉDELEMRE kényszerült egyéneket megbüntetik, ráadá­sul társadalmi csoportjukat a KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉG vádjával is sújtják.. Példa a fentiekben vázolt forgatókönyvre az 1990. március 19—20-i, marosvásárhelyi esemé­nyek, ahol csupán az ÖNVÉDELEMBŐL cselekvő magyar, illetve cigány nemzetisé­gűeket kutatták fel és ítélték el!!! A hadrévi tragédia felkiáltójel kell hogy legyen egész társadalmunk számára, mely­nek demokratikus kibontakozásához a leg­fontosabb követelmény a JOGREND, a pár­tatlan bíráskodás, a törvény előtti egyen­lőség, az állampolgárok egyéni és kollek­tív jogainak garantálása. Más út nem vezet Európába! Marosvásárhely, 1993. október 22. A MAROS MEGYEI RMDSZ VEZETŐSÉGE

Next