Romániai Magyar Szó, 1994. január (6. évfolyam, 1225-1247. szám)
1994-01-05 / 1225. szám
mMto r. • Tudatos-e a rombolás Tasnádon? 1976-ban úgy hagytam el a nagyenyedi tanítóképző padjait és szülőfalumat, Dobrát, hogy e Szatmár megyei kisvárosiján fogok munkálkodni tanítói pályán és itt alapítok családot. Sajnos, elképzeléseim, főleg a „demokrácia“ éveiben, meghiúsultak. Kezdem nem jól érezni magam ebben a környezetben. Ami Tasnádon történik, azt az egészséges ember is nehezen „emészti“ meg. E város távol esik a megyeközponttól. Az újságírók ritkán látogatják, akkor is a polgármester ,,altató“ szavait közlik az olvasóközönséggel. Egyszerű ember ritkán olvashatta véleményét a város gondjairól, problémáiról a Szatmári Friss Újság hasábjain. Sokszor úgy érzi az ember, hogy egy elhagyatott falucskában éli napjait, ahol pang a kulturális élet. Kihaltak az utcák, nyüzsgés-forgás csak vásári napon, pénteken, amikor balkáni hangulat uralkodik a városban. Kedvét szegve jár le s fel az ember, ott ahol csak a korrupcióról beszélnek. Történtek itt lopások, betörések, halálos közlekedési balesetek. Emelkedtek mesebeli villák, lakóházak, anélkül, hogy megdolgoztak volna értük. De felelősségrevonás nem történt a mai napig sem. Mint mindenhol, itt is letisztult a város értelmiségiekből álló rétege. Orvosok, mérnökök, tanárok hagyták magukra a város honpolgárait eltávozva más országokba. Iskoláinkban nincs szakképzett tanár, aki német vagy angol nyelvre tanítsa gyermekeinket. Magyar tagozaton nemcsak a történelmet, hanem a rajzot, testnevelést, gyakorlati órákat is román nyelven hallgatják tanulóink. Elfásultak, közömbösek lettek az emberek. Az RMDSZ háza táján sem rózsás az élet. A választmányi tagok fokozatosan lemorzsolódtak a szervezetből látva a dölyfös, karrierista vezetőket, meg a semmit,tevést és eredménytelenséget. Szinte koldusbotra jutottak, alig tudják fizetni félnormás titkárnőjüket a beszedett tagsági díjakból. A tagság is ráérzett sok mindenre, mondván: „Mi hallgatunk, de nem alszunk!“ Igaz, a „kezdő fiúk“ is kitettek magukért. Semmivé vették a Kunhegyes testvérvárossal való kapcsolatot, talán még az iskola tanulói tartják. A testvérvárosból kapott, RMDSZ-székháznak szánt ajándékkönyvekből otthon könyvtárat létesítettek. Megsemmisítették a magyarországi Dorkas általküldött segélyszállítmány több százezer lejes leltárpapírját és elhúzgálták a szegényeknek szánt javakat. Eladásra már csak jelentéktelen értékű holmi került az akkor még létező Tulipán Kft-n keresztül. Úgyhogy ez az elején még „egyesek“ által irigylésre méltó tevékenységet kifejtő kis csapat is szétverődött. Általában csak azok maradtak, akiket anyagi érdekek is fűznek e szövetséghez. Aztán lett Bíró Lajos Társaság. Lelkes kis csapat tasnádi, nagykárolyi és szatmári vezetőkkel, tagokkal, mindaddig, amíg megtörtént az emléktábla-avatás. Utána a társaság találkozóin csatatári hangulat uralkodott a székhely, a beosztások és anyagi problémák miatt. Csata az RMDSZ és a Bíró Lajos Társaság tagjai között.Nem tudtak megosztozni a „koncon“. Kit illet a szegényszállítmány, és az egyes intézmények által felajánlott pénzösszeg? Aztán jöttek a zárt körű gyűlések tagok meghívása nélkül. Döntések, beosztások, piknik-partik. Összegezve: egy emlékünnepség, külföldi tanácskozásokon való részvétel, egy IV. osztályos verseny, egy múzeumi kiállítás, ami megvalósult. S ezzel megállt a tudomány. Aztán mi történt a református egyház táján? A titkolózó lelkipásztor és kurátor testvérek összeesküvőnek, utolsó pillanatig nem tudatják, hogy a pásztor elhagyja a nyáját. Próbaprédikációkra járt már október hónapjában Marosvásárhelyt a kődombi gyülekezetnél, ott, ahol jelenleg se templom, se parókia. November 23- án fény derült az igazi eltávozásra a presbitériumi gyűlés alkalmával. A sok „bókolójános“ presbiter mit is tehetne? Az ünnepekre „tiszteletes“ nélkül maradt a közel 2500 lelket számláló egyház, mert a „pópa“ egyet gondolt, megunta a nyáját és ..lóhalálában“ távozik míg fény nem derül szennyes dolgaira. Mi késztethette erre az álláspontra Szilágyi Imre nyugdíj előtt álló lelkipásztort, aki több évtizeden keresztül tevékenykedett e kisvárosban, és innen engedte szárnyára nyolc gyermekét. Mit is mondhat útravalónak egy egyszerű ember ilyen magatartás után: — Isten veled, Imre bácsi! Köd előtted, köd utánad! Kurátor, presbiter, diakónus testvérek! Ébresztő! Ha „fáradtak“ vagytok, adjátok át helyeteket másoknak. Kár volt a régi presbitereket „kispadra“ ültetni. Hallgassátok meg újból őket, talán most igazat adtok nekik, anélkül, hogy az egyházi „statútum“ lapjait forgatnátok. Lehet ennél jobban rombolni egy olyan helységben ahol a magyarság felét sem teszi ki az összlakosságnak? Mikor állnak újból lábra az említett társaságok, szervezetek? Mikor lép újból színpadra a városi Harag György színtársulat? Mikor szánja rá magát egy tanári vagy tanítói közösség, hogy városi szinten tánccsoportot, énekkart, citera- vagy furulyazenekart létesítsen. Példát lehetne venni Bogdánd, Krassó, Kökényesd, Pír, Szatmárhegy kulturális tevékenységéről. Mikor lesz Tasnád városának legalább havonta megjelenő helyi lapja? Így sok minden felszínre juthatna és a tizenegyezer lakosú város hasznára lenne. Mit is mondhat az ember arról a környezetről, ahol dzsungelre emlékeztető játszóterek vannak, a lakónegyedről, amelyet meglátván külföldi barátunk megkérdi: Itt emberek laknak (élnek)? Az utcáról, ahol szélfúváskor azt hiszi az ember, hogy papírgyűjtési akció volt. A kenyérről, amelynek minősége a régi komiszkenyér szintjére süllyedt. A meleg vízről, amelyhez az utóbbi 15 évben csak akkor juthatott valaki, ha átfúrta a fűtőtestet. A városi vécéről, amely az utóbbi négy évben lakatra van zárva, mert nem jó helyre tervezték. A fiatalokról, akik bunyóval hálálták meg francia segítőtársaiknak, hogy a város főterén „mintajátszóteret“ létesítettek. A szövetségek vezetőiről, akik a székházakat hétvégi házaknak használják és dáridó termekké alakították. A polgármesterről, aki nem hajlandó 30 nap után se válaszolni a honpolgárok írásban benyújtott kérelmeire. És sorolhatnám tovább. Nem más ez kedves olvasó, mint. a ..tasnádi Balkán“. Merészkedtem mindezt papírra vetni, mert nemrég több társammal együtt, akik aktív és lelkes tagjai voltunk e szervezeteknek, vezetői tanácsoknak, ráéreztünk, hogy „nem kívánt személyek“ vagyunk és félreálltunk. Talán így váltak ellenségeinkké volt barátaink, munkatársaink, mert nem tanulták meg tisztelni sorstársaikat, talán azért, mert más a véleményük. , TORDAI JÓZSEF-JENŐ tanító, Új-Tasnád 1994. január 5. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK •Romániai Magyar Szó • Keller Emese HALÁLUGRÁS 2. Cousteau volt a hibás — Mióta az eszemet tudom, szerettem a vizet, az alámerülést, a tengert... A víz szerintem egy olyan új közeg, amit föl kell fedeznünk az élet számára, hogy benépesíthessük...Ha igazán rajongani hatodikos sráckoromban kezdtem, amikor kezembe került a Csend világa című könyv, Jacques Yves Cousteautól. Valami fantasztikus volt... — Pár évre rá, mikor már félig elvégeztem a líceumot, Cousteau személyesen is ellátogatott Bukarestbe, s olyan szerencsém volt, hogy ténylegesen a közelébe kerülhettem e rendkívüli embernek ... Attól a perctől kezdve szenvedélyemmé vált a víz, a búvárkodás... — És mégsem Cousteau volt az egyetlen, aki meghatározta a sorsomat. Ki kell térnem egy amerikai természettudós példájára is, akiről az Emberek a tenger mélyén című tudománynépszerűsítő könyvben olvastam. Most is idézni tudom bennem visszhangzó szavai lényegét: „Mielőtt meghalnátok, tegyetek meg mindent, hogy gyártsatok, vásároljatok vagylopjatok egy olyan készüléket, amivel ha csak egyszer is, bepillantást nyerhettek a víz alatti világba, mert a valósághoz képest minden felvétel, film vagy beszámoló jobbára csak a turisztikai jelzés értékével bír.“ Ez volt a lényeg, hogy mielőtt meghalnátok, kövessetek el mindent, hogy legalább egy pillantás erejéig... Annyira megkapott ez az intés, olyanynyira a hatása alá kerültem, hogy most is elgondolom, tulajdonképpen irreális álom volt ez egy nálunk élő számára akkoriban, hiszen aki szeretett vagy tudott volna, az se szerezhetett magának megfelelő búvárfelszerelést egy ilyen kalandhoz... Természeti viszonyaink is olyanok, hogy nálunk nincs annyi lehetőség a vizek mélyén búvárkodni, mint a világon másutt, mondjuk a trópusokon, a korallzátonyok tájékán ... Hiányzanak a nagyhozamú, tiszta vizek is, s ami van, az néhány nyári hét a Fekete-tengeren, amikor érdemesebb alámerülni. Akad még néhány tavunk s ennyi... — Később jöttem rá, hogy a romániai lehetőségek valamivel számosabbak mégis. Amikor megismerkedtem a barlangi vizekkel! Amikor kapcsolatba kerültem a barlangászattal, a búvárkodás révén. És megismerkedtem Cristian Lascuval, Serban Sirbuval és az általuk toborzott csapattal, akik az évek során megvetették a román barlangi búvárkodás alapjait. — 1981-ben érdeklődő amatőröknek szóló előadássorozatot hirdettek. Egy amerikai biológus tartotta, aki 18 hónapot töltött vendégtanárként Romániában és úgy is mint meghívott barlangkutató. Én is beiratkoztam. Akkor jártam az egyetem első éveit, meglehetősen elfoglalt voltam s a tanfolyamon kívül nem értem rá gyakorlatilag is űzni a barlangászatot Csak negyedévtől kezdve kerültem szoros kapcsolatba a csapattal és azóta elválaszthatatlanok vagyunk...— Micsoda évek voltak! Micsoda élmények! — Igaz, volt részünk jóban is, rosszban is. De együtt voltunk. Jártuk a barlangokat, a hegyeket, a föld alatti kristálytiszta vizek mélyén úszkáltunk, fotóztunk ... — Aztán 1987-ben Serban szabályosan otthagyott bennünket. Amerikába távozott. — Tulajdonképpen az történt, hogy felajánlották neki, vegyen részt egy nemzetközi kutatóexpedícióban a Csendesóceánon mint biológus, búvár és barlangász egyszemélyijén. Ő pedig igent mondott És meg se fordult a fejében, akár egy pillanatra is, hogy emiatt feladja az állampolgárságát vagy véglegesen szakítson az országgal. — Sajnos, azokban az években ezt senki se hitte el neki. Akiktől az elmenetele függött mindegyre gyomrozták: „Döntsd el, de gyorsan: Romániában akarsz maradni vagy pedig itt akarod hagyni az országot? Szökni akarnál, he?“ — „De hát ki akar innen elfutni? Egyszerűen, érdekel akutatási program, és mert tovább tart egy évnél, szükségem van az engedélyre. Utána természetesen hazatérek...“ Nem hittek neki, s ez így ment egy darabig, sehogyan sem tudtak szót érteni. Nem volt más hátra. Sorban a végleges távozást kellett hogy válassza ... Ma a Cincinatti egyetemen készíti doktori téziseit, Amerikában, témája Dobrudzsához köti, a movilai barlangrendszerhez, amit annak idején együtt fedeztünk föl és jártunk be. Mostanában gyakran jár haza, segít bennünket szakmailag, emberileg... — Amikor tudomást szereztem az antarktiszi út lehetőségéről, hirtelen a Sorban bőrében éreztem magamat... (Következik: MICSODA KÉRDÉS!) A kolozsvári CARITAS-jelenség és a római katolikus egyház nemzetközi CARITAS szervezete A caritas szó szeretetet jelent, azaz azt az önzetlen altruizmust, amit Krisztus tanúsított az emberek iránt. Apostolainak mondta: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket“. Jézus kiüresítette értünk önmagát, engedelmes volt atyjának mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Szeretetéért nem várt cserében semmit, azért szeretett, mert lényegéhez tartozott a szeretet. Tehát a szeretet, mivelhogy Isten lényege, magának Istennek egy másik neve is. Kérdés csupán, hogy mennyire jogosan használhatja egy emberekből álló szervezet, még inkább egy tömeghisztériát előidéző „pénzcsinálda“ Isten nevét. Honnan van a kolozsvári Caritas-jelenségnek erkölcsi alapja arra, hogy Isten nevét bitorolja, egy olyan cél megvalósítása érdekében, ami korántsem egyértelműen a jót szolgálja. Gondokkal terhelt világunkban kevés az az ember, aki függetleníteni tudja magát a pénz igézetétől, ezért megtesz mindent annak érdekében, hogy bebiztosítsa magát, mindennapjait, legalább a betévő falat megszerzésének lehetőségeit megteremtve. Ennek, érdekében minden becsületes ember munkát keres, és azután élvezi annak gyümölcseit, mondjuk a pénzt Egy becsületes keresztény ember csak akkor fogad el alamizsnát, ha arra valóban rá van szorulva. Ellenkező esetben ő az, aki fölöslegéből segíti rászoruló embertársait. A katolikus egyház Caritas szervezete azért alakult, hogy továbbvigye, életbe ágyazza Jézus Krisztus szeretetét, azt a szeretetet, melynek lényegéből hiányzik a „boldogító pénz, de jelen van a boldogság legfontosabb forrása, az önzetlen mások boldogítására irányuló élet. Szent csicsergésként hathat első látásra ez a szemléletmód, mert magán hordozza az „egészen másság“ jegyét. Miért kell így gondolkodnia egy keresztény hívőnek? Azért, mert parancs élete forrásából: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én ..Túl meredek magunkfajta embereknek, legalább annyira, mint a nyolcszoros pénzszaporodás. Egy biztos, válaszút elé állíttatik minden keresztény ember: vagy a meggazdagodást, vagy pedig a kiüresedés gazdagságát vállalja. A döntés eredménye is kettős: Jöjjetek Atyám áldottai..., vagy Távozzatok... jutalom és ítélet lesz kinek-kinek osztályrésze. A magam részéről a maradandóbbat választanám. A két-, tő közötti lavírozás nem lehetséges. BÁNYÁSZ JÓZSEF A JÉGMADÁR VISSZASZÁLL Előzmények: Florian Baciu fiatal bukaresti fizikus 1989 őszén tudomást szerez egy meghívóról, amely antarktiszi tudományos kutatásra szólítja fel a román szakembereket A titokban tartott meghívó létét egykori idősebb kollégája, Marcuá vegyészprofesszor árulja el neki, miután egy, a Florian és társai barlangászfelfedezéseiről szóló diavetítés során meglátja benne az expedíciós ember szívósságát. FLORIAN BACIU GYEZEI Küldjétek 3 rajzot! Idei első tárlatunkon a 6 éves BACZONI ATTILA (Szováta) állít ki, a hét második felében pedig az 5 éves Szakács Orsolya Tündére (Nagyvárad) kerül sor. Kérjük olvasóinkat, küldjenek be közlés céljából további gyerekrajzokat, címünkre: Romániai Magyar Szó, 79776 Bucuresti 33, Piata Presei Libere nr. 1, sector 1, Gyereksarok. Hamarosan közzétesszük a rovathoz rajzot küldők további listáját is. Kérjük olvasóinkat, ellenőrizzék, szerepel-e közöttük az önök küldeménye. A közlést illetően pedig minden nagy- és kisgyerek türelmét kérjük, rendre mindenki sorra kerül! ..SU./OO .#im: I/..Mi egy testhez tartozunk" Beszélgetés SÁNDOR LAJOSSAL, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előadótanácsosával . A Királyhágómelléki Református Egyházkerület elnöksége nemrégiben felhívással fordult partiumi gyülekezeteihez, annak lelkipásztoraihoz, presbitériumaihoz, amelyben a délvidéki magyarság drámai helyzetére igyekezett fölhívni a figyelmet. Földrajzi és politikai határokon átívelő, előreláthatólag nagyszabású segélyakció beindításáról lévén szó, nem árt tudnunk, milyen „menetrend" szerint képzeli el a délvidéki magyarság megsegítését? És egyáltalán: milyen kapcsolódási pontokon keresztül halad majd a Vajdaságba irányuló segélyakció. — 1993. december 1-jén egyházkerületünk elnöksége felhívást intézett református hívő népünkhöz, lelkipásztorainkhoz és presbitereinkhez, hogy szegénységünkben is adakozzunk a délvidéki testvéreink részére, akik jelenleg sokkal szorultabb hleyzetben vannak, élnek, mint ahogy mi élünk. Úgy érezzük, népünkből nem halt ki a testvéri érzés, a segítőkészség. Arra mutat az is ,hogy azóta már nagyon sokan érdeklődtek, milyen formában juttathatják el segélyadományaikat délvidéki testvéreinknek. Azóta csatlakozott felhívásunkhoz az Erdélyi Református Egyházkerület is. ők is szeretnének segélyakciónkba bekapcsolódni. Részletesen informálódtunk, tájékozódtunk, hogy ezeket a segélyeket hogyan lehet eljuttatni a szükséget szenvedőkhöz. Ugyanakkor afelől is érdeklődtünk, hogy tulajdonképpen mire van szükségük a délvidékieknek. Sajnos, ruhasegélyt nem tudunk kijuttatni, de hála Istennek, ruha dolgában még viszonylag jól állnak a vajdaságiak. Ezért az egyetlen, amivel igazán segíthetünk, az élelmiszer, ami azonban csak egységcsomagok formájában juttatható be. Mindannyian tudjuk, ENSZ-engedély kell minden segély Jugoszláviába való juttatásához. Ezért fölvettük a kapcsolatot a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálattal, amely már két esztendeje tevékenykedik a sok megpróbáltatást elszenvedett Délvidéken. Ők azt ajánlották, hogy pénzbeli hozzájárulással segítsünk, olyan formában, hogy miután a pénzösszeg a rendelkezésünkre áll, segítenek bevásárolni és csomagolni az élelmiszert, és az eljuttatás fáradságát és gondjait is magukra vállalták, mégpedig azzal, hogy az általunk összeállított csomagokat elkísérheti egy-két szervezőnk egészen a címzettekig. — Milyen garanciákat látnak arra, hogy az adományok kizárólag a rászorultakhoz kerüljenek? Lesz-e vajdasági „gazdája“ ennek a kezdeményezésnek? — Az ottani elosztás egyházi kézben van. Úgy érezzük, hogy ezáltal a leginkább rászorultak, a legnagyobb szükséget szenvedők részesülnek majd a csomagokból. Ennek alapján a segélyakciónkat három formában képzeljük el. Az első forma: minden gyülekezetben a lelkészek rendkívüli pénzadományokat fogadnak el, listákat állítanak össze, a név, összeg, cím és a befizető aláírásával. Az innen befolyt összegeket fordítjuk élelmiszerek vásárlására. Ezen összegeket 1994. január 31-ig be lehet fizetni lelkészi hivatalainknál, királyhágómelléki egyházőzségeinkben. Szeretnénk, ha január 2-i perselypénzt minden gyülekezet erre a célra ajánlana. Szerencsés volna, ha ezen összegeket lelkészeink már a januári közigazgatási gyűlésekre eljuttatnák esperesi hivatalunkba, hogy minél hamarabb, ki tudjuk juttatni segélyeinket. Az Erdélyi Református Egyházkerület még csak ezután fogja megszabni, melyik perselypénzt ajánlják fel gyülekezeteik erre a célra. De gondolunk azokra a testvéreinkre is, akiknek adakozó készségük van, viszont pénz szempontjából rosszul állnak. Ők terményekkel is segíthetnek, mégpedig olyan formában, hogy a gyülekezetek, lelkipásztorok, presbitériumok, helyileg megszervezik az összegyűlt termények értékesítését, s az így befolyt adományok ellenértékét fizetik be az egyházkerülethez. Meg vagyunk győződve arról, hogy a szeretet, a lelkiismeret és a többet vállalás benne él gyülekezeteinkben, és mindenütt megtalálják a módját a gyűjtés és értékesítés hathatós lebonyolításának. Ez az akció a partiumi, illetve az erdélyi magyarság szeretetének egyik szakítópróbája, amit reméljük, ki tudunk állni. És tettekben is bizonyítani tudjuk, azt, hogy mi egy testhez tartozunk. Ez az egy testhez tartozás nemcsak örömeinkben lesz igaz, hanem akkor is, amikor a testnek egyik tagja fáj, s akkor együtt tud vele érezni, sőt fájni tud vele az egész test. Ebben reménykedve kérjük Isten áldását valamennyi adakozó kedvű, segítőkész testvérünkre. Kérdezett: BARABÁS ZOLTÁN Egy életképes javaslatról, és ami ezt kiváltotta Farkas József nagybányai olvasónk nemrég kolozsvári államosított háza ügyében levélben keresett meg, házának per útján történő visszaigényléséről, annak esélyeiről érdeklődve, majd válaszom után, újabb kérdése mellett, egy feltétlenül életképesjavaslatot is megfogalmazott a területi RMDSZ-szervezetek felé. Javaslatát később idézni fogom. A házügy azonban nem egyedi eset, és bár erről már volt szó lapunkban, szükségesnek tartom ismételten foglalkozni vele. Levélírónk második levele után tisztázódott, hogy az 1950. évi államosítási 92. törvényerejű rendelet megjelenésekor, pontosabban, annak alkalmazásakor a kolozsvári ház öt örökös osztatlan tulajdonát képezte, és így mind az öt résztulajdonos neve rajta volt, van a kolozsvári államosított házak akkori jegyzékén. Hogy ennek miért van ma is jelentősége, azt a Dreptul című jogi szakfolyóirat 1992. évi 11. számában, az 54. lapon közölt jogeset (joggyakorlat) és az ehhez fűzött kommentár világítja meg. De előbb néhány szót arról, hogy az államosított házak per útján történő visszaigénylésével az Alkotmánybíróság is foglalkozott, egyértelműen kimondva, azt, hogy az 1992. évi 47. törvény 26(3). paragrafusa szerint az 1991. évi Alkotmány hatályba lépése előtti jogviszonyokból (jogsértésekből) adódó, eredő károkat a bíróság azért nem orvosolhatja, mert ehhez előbb külön törvényt kell alkotni. (Erre vonatkozóm az 1993. évi 5. és 21. döntések irányadóak, az 1993. május 17-i keltezésű 95. számú Hivatalos Közlönyben.) Az Alkotmánybíróság értelmezésében ezek a jogviszonyok az 1950. évben keletkeztek, miután a 92. törvényerejű rendelet 1950. április 20-án hatályba lépett, tehát ezekkel az ügyekkel a bíróság érdemben nem is foglalkozhat, az államosítás jogosságát vagy jogtalanságát még az akkori jogszabály előírásainak függvényében sem vizsgálhatja. A Dreptul című folyóiratban közölt, a fentiektől részben eltérő joggyakorlatra visszatérve, az keltett feltűnést, hogy akadt rendes bíróság, amely az egykori államosítást hatálytalaítani merte, igaz, csak egyetlen esetben: amikor nem a háztulajdonos neve, hanem másvalaki neve szerepelt az államosított lakások településekre lebontott egykori jegyzékén. Ebben az egy esetben — mondta ki a bíróság —, vissza lehet állítani a jogcím nélküli birtoklásra helyzetet is, és az állam és szervei részéről a jogcím nélküli birtoklásra vissza kell utasítani. (Az 1960. évi 218 és az 1966. évi 712. törvényerejű rendeletekre sem lehet tehát hivatkozni!) Erre az ismertetett joggyakorlatra alapozva, egy hátszegi olvasónk már hosszú hónapok óta próbálja a számára kedvező bírói döntést „kiverekedni“, miután abban a bizonyos államosítási házjegyzékben az édesapját tüntették fel, holott akkor is, ma is a ház egyedüli telekkönyvi tulajdonosa, örökség folytán, édesanyja volt. Nála nem is ezzel van a nagyobb gond, bár még döntés nincs, hanem az 1959. évi eredeti államosítási minisztertanácsi határozat felkutatásával, megtalálásával, ugyanis az államosításra, nyolc ház esetében, Hátszegen később, 1959-ben, egyedi minisztertanácsi határozatok alapján került sor. Ezek azonban nerre kerültek elő. Sajnos Farkas József olvasónk esetében nincs eltérés a telekkönyvi helyzet és az államosítási házjegyzék között, amiért ezt a peres utat nem ajánlott végigjárnia. Javaslatával viszont messzemenően egyetértve, a következőkben második leveléből idézek: ..... Az RMDSZ alapfunkciójának, a magyarság érdekvédelmének keretén belül, a jogvédelem konkrét lehetőségét is segítenie kell megteremteni. A Szövetségnek a tagjai közül az emberi, szakmai elismerésnek örvendő ügyvédek, jogászok címét is nyilván kellene tartania, akikhez az országból is, külföldről is bizalommal lehetne fordulni. Természetesen az ügyvédek részéről mindezt nem karitatív munkának képzelem el. Biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan még sokan vannak, akik messze sodródtak születési helyüktől, amellyel az idők folyamán szinte minden emberi, rokoni kapcsolatuk megszűnt. Esetemben, már a korom miatt is, közel a 80. évemhez, más városban intézkedni nem tudok. (...) Ebben a helyzetben az aránylag legegyszerűbb ügyintézés is, mint például a telekkönyvi kivonat kivétele, szinte megoldhatatlan feladat. (...) Amennyiben javaslatom életképtelen, vagy egyéb, nagyon sokféle lehetséges ok miatt nem tartja érdemesnek felkarolni, kérem, tekintsen el kérésemtől.“ Tisztelt Farkas József, javaslata nagyon is életképes. Közlésével az ügy mellé állunk, mint ahogy jogi rovatunkban közölt tanácsainkkal is mindenkin segíteni próbálunk. DEÁK levente & Kádár Gyulát nem szükséges bemutatnunk olvasóinknak. Űrpótló, bátor vállalkozását, A romániai magyarság rövid történetét folytatásos mellékletként közölte lapunk, fogódzót, igen sokak számára forrás értékű tájékoztatást nyújtva a felemelkedésekben, de igen gyakran megtorpanásokban is bővelkedő múltunk iránt érdeklődők számára. Kevesen tudják viszont, hogy az önismeretünkhöz ablakot nyitó, a nemzetiségi tudatot erősítő munkássága nem a diktatúra bukásával kezdődött, hanem sokkal korábban. Amint bevallja, még csak ötödikes kisdiák, amikor gondolatvilágát lekötötte — a serdülő fiatalt pedig elkötelezte — a szülőföld ismeretének, kutatásának igénye. Azt már a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonból olvashatjuk, hogy középiskolás, amikor megírja szülőfaluja, Illyefalva történetét, hogy majd' a Babe?—Bolyai Tudományegyetem történelem szakos végzettjeként, a tanítással párhuzamosan dolgozataival, tanulmányaival kiérdemelje a helytörténész címet. — A lexikonban közöltekhez két kiegészítést szeretnék fűzni — jegyzi meg szerényen immár a történetíróként is bizonyító szerző. — Két esztendővel korábban, 1953- ban (tehát semmiképpen sem 1955-ben) születtem, mint ahogy a lexikon azt rögzíti, s a körülmények úgy hozták, hogy tanító sem lehettem az egyetemet megelőző években. De nem is ez a lényeg. A fontos talán az, hogy a tanári pályám kezdete, bár gyakran kellett katedrát cserélnem (tíz helyen tanítottam), a helységkutatás termékeny időszaka volt. A nyolcvanas évek elején közlési lehetőség is adódott a Megyei Tükör, de más lapok hasábjain is, egészen addig, amíg a Szabad Európa is elismerőleg szólt az önismeret feltárásának, bemutatásának romániai „lehetőségeiről“. Ezzel vége is szakadt a publikálásnak, ám időközben már napvilágot látott sepsiszentgyörgyi monográfiám és a községi rendtartásról, a székelyek törvénykezési jogáról, a háromszékiek 1848—1849-es szabadságharcáról írt tanulmányom ... — Következett a „némaság“ időszaka, hogy 1990 után egymásután jelenjenek meg, immár kiadványok, füzetek formájában a szűkebb szülőföldi kereteket túlnövő, a történéseket földrajzilag is tágabb övezetbe helyező, nemzetiségi összefüggésekben értékelt tanulmányok... — A kisebbségi sorsunkkal kapcsolatos tanulmányok és publicisztikai írások mellett három év alatt hét könyvet (füzetet) publikáltam. A már említett, A romániai magyarság rövid történetét, amely három füzetben jelent meg, a székely várrendszerekről írt munkám követte. Említhetném a Fekete sereg kiadását..., a legújabb munkám a közelmúltban látott napvilágot: Mátyás a győzhetetlen hadvezér, amelyről a Magyar Szó is hírt adott, s amely rövid idő alatt az utolsó példányig el is fogyott. — Kiadványt kiadvány követ, mondhatnánk, hiszen úgy értesültünk, a napokban újabb szakmunka lát napvilágot. — Valóban, a nyomda december közepére ígérte a legutóbbi könyvem kihozását, amelynek tematikája az 1848—1849-es szabadságharccal kapcsolatos. S ha már a felsorolásnál tartunk, mondjam el, hogy gépelési szakaszba jutott A romániai magyarság rövid történetének negyedik füzete, amely időben immár 1990-ig jut el, megjelenés előtt áll egy történelmi fogalmi tár, és városunk tavasszal esedékes „névnapjára“ az olvasó kezébe kerülhet Sepsiszentgyörgy története. Immár a legújabb kutatások fényében és a székely városok általános fejlődéskörébe ágyazva szeretném bemutatni a megtett utat... — A munkaritmus valóban irigylésre méltó. A kérdés, hogy az elmélyült kutatásokat igénylő tanulmányozáshoz miként sikerül időt szakítani..., a kérdések kérdése pedig: honnan a pénz, hiszen a könyvkiadás egyre tőkeigényesebb. — Az utóbbival kezdeném, egyszemélyes „kiadó“ vagyok, vagyonom két használt írógép. A befektetett pénzem eddig viszszatérült, ám amire visszakapom az elköltött lejeket, az infláció „megeszi“ a bevételt. Ezért kénytelen vagyok nagyon kis példányszámban útra bocsátani munkáimat, az említett füzetek is 500—1000-es sorozatban jelentek meg, s bár jó minőségű kiadásra törekszem, egyre számottevőbb a ráfizetés. Jól jönne tehát a nemzetiségi önismeret szolgálatában támogatásra vállalkozó szponzorok, alapítványok, személyek segítsége. (Az esetleges hozzájárulást a Banca Cooperatist de Credit Sfintu Gheorghe, vagyis a Szövetkezeti Hitelbank 3250901-es számlájára lehet befizetni.) Ami az időt illeti- jelenleg a megyei tanfelügyelőség szakinspektora vagyok —, jórészt éjszakába nyúló munkával igyekszem gyermekkori, ötödik osztályos koromban felvállalt elhatározásomat valóra váltani, nemzetiségi önismeretünk, történelmünk megismerését, feltárását szolgálni. FLÓRA GÁBOR UI.: Illyefalva — ma már leírhatjuk — méltán európai szintű rendezvényein a látogatók gyakran forgatják a helyi vártemplom — amely a KIDA otthona — történetéről szóló leírást. A kiadvány szerzője, Kádár Gyula, a település szülötte a mű megírásakor aligha gondolhatta, hogy alkotása — elsőszülötte — ma a követelményeket felismerő, keresztyén értékeket hirdető és azok alapján cselekvő hírneves intézet útján válik kontinensszerte ismertté, híressé. Az önismeret forrásvidékein