Romániai Magyar Szó, 1994. július (6. évfolyam, 1375-1401. szám)

1994-07-09 / 1382-1383. szám

! ZS. DEÁK ERZSÉBET l&i&míiat &Y egy napon tenger hullámára kötözlek minél messzebb vigyed el, tenger minél messzebb de a tenger csak mindig visszahoz nekem. egy napon a darvak szárnyára kötözlek minél messzebb vigyétek, darvak minél messzebb de a darvak tavasszal visszahoznak nekem. egy napon a vágyam szárnyára kötözlek örökre tartsd meg nékem, álom tartsd meg fogolynak de az acélból tudott láncok már mind leestek - vm­­kitojt gyűlölöm kimondani, hogy szeretlek, arcod egyetlen rándulása mi másnak semmit sem jelent sajátomé. rohanjunk hát csak át az életen nem marakodva, ellenségesen én is tudom, te is tudod, rövid a megtett út, s kevés van még, amíg feledéssé leszünk majd mind a ketten, érezzem tested melegét tudjam kezemen kezedet ne kelljen kimondanom, hogy szeretlek, t­­e i amiértít sm Lassan fényesedsz ki bennem Télesti nyugalmak boglyas mécseseként Belém melegszel, messzi vándor. Ne siesd el a győzniakarást. Ezen az állomáson el is akadhatsz Tanácstalanul, gyanakvó rémülettel Dühösen, mint aki zsákutcába jut. Mert mi a szerelem, ha nem halál. Egyenlőtlen harc, tömény ismeretlen? Térdig halálban járunk már, mi ketten. A szmindságról mondd távozásod után zárják be a kaput mégis ne kulcsra és a téli estéket töltsék továbbra is együtt, a tűz körül garabonciás szelektől ne tartsanak - te tudod -az, aki elmegy, mindig erősebb, arcod a tenger morajába vésd törékeny árnyad ablakok üregébe vájjad hazudós tükrök acélos égboltjába gyerekeid szemébe ásd, csak azután tanuld meg a nagy eltávozást. Szerző a lap Előszoba pályázatának díjazottja $ \ 9­9 § # $ # ____ 00 FESZÜLET A nagyszebeni Állomás téren van egy jelentéktelen kis kápolna. Az építészeti szempontból jelentéktelen épületet azon­ban két dolog teszi nevezetessé: több év­százados, sok viszontagságon átment törté­nelmi múltja és az oltára fölé helyezett ha­talmas feszület. Alapításáról történelmi adatokkal átszőtt legenda emlékezik meg. II.András magyar király, amidőn 1219- ben Szebenen keresztül visszatért szent­földi kereszteshadjáratáról, meghagyta, hogy a város keleti várkapuja előtt, (ame­lyet később Erzsébet kapunak neveztek) egy feszületet állítsanak fel és egy kápol­nát építsenek, és ott minden pénteken mi­sét m­ondjanak. A kápolna később kibővült és ös­szeépült a Szent Keresztről elnevezett Domonkos-rendi kolostorral. 1417-ben Pe­ter Lantregen kb. 5 méter magas feszületet faragott egyetlen hatalmas kődarabból, amit a templom szentélyében az oltár fölé állítottak. Emil Sigerus Chronik der Stadt Hermannstadt (Szeben város krónikája) című könyvében megemlíti, hogy 1529- ben Szapolyai János Szebent egy nagy török sereggel megostromolta. A szerző feltüntetése nélkül, 1901-ben Szebenben megjelent Zur Geschichte der Kreutz-Ka­pelle in der Elisabeth-Vorstadt Hermann­stadt (vagyis: A szebeni Erzsébet elővá­rosban lévő Kereszt-kápolna történetéhez) című rö­vid tanulmány arról emlékezik meg, hogy 1529-ben a kápolnát lerom­bolták, a feszületet pedig egy mocsárba dobták.. A tetteseket azonban nem említi az írás. E feljegyzésekből azt a következtetést lehetne levonni,­hogy a kápolnát Szapolyai János rombolta le és ezt könnyen megte­hette, mert az a város védelmi falán kívül esett. Azonban, tudomásom szerint Szapo­lyai János nem török, hanem lengyel had­dal tér vissza Lengyelországból, hogy Mo­hácsnál találkozzon Szulejmán török had­vezérrel 1529 júliusában, aki őt Budán viszszahelyezi királyi hatalmába. Sza­polyai Jánosnak semmi érdeke nem volt ezt a rombolást véghezvinni. Érdekes, hogy ez a legenda kifelejti az 1241-es tatárdúlást, amikor a mongol horda földig rombolta Szebent Feltételezhető, hogy az 1241-es kápolna-rombolást csúsztatta át a szájhagyomány az 1529-es évre. Befe­jezésül a legenda megemlíti, hogy a 18. században egy császári tábornok utasí­tására a kápolnát újra felépítik az Erzsébet­­kapu közelében. Nézzük most a történelmi tényeket is. A Dominikánusok, magyarul Domonko­sok (vagy prédikátorok) rendjét az ó­­kasztiliai Calarogában született Domonkos szerzetes alapította 1215-ben (Kasztilia Spanyolország egy része). A rend hamar elterjedt Európában, így Szebenben is gyö­keret vert. A mai Állomás téren építik fel kolostorukat. Alapítási éve ismeretlen, ám annyi bizonyos, hogy az 1241-es tatár betöréskor már létezett, mert a történelmi források megemlékeznek arról, hogy a zár­dát a mongolok földig lerombolták. A val­lásos szebeni nép azonban összefogott és csakhamar újraépítette a kolostort a hozzá­tartozó templommal együtt. Emil Sigerus Tizenegy fiam van. Az első nagyon jelentéktelen külsejű, de komoly és eszes: éppúgy szeretem mint az összes többi gyerekemet, de mégsem becsülöm valami nagyra. A gondolkodása, úgy vélem, túlságosan egyszerű; nem tekint se jobbra, se balra, és távolra sem. Állandóan gondolatainak szűk körében kering, pontosabban egy helyben forog. A második szép, karcsú, arányos ter­metű, vívóállásban magával ragadó látvány. Eszes ő is, ezenkívül világlátott, sokat tapasztalt, és úgy látszik, ezért be­szélnek vele bizalmasabban az otthon ülő természetűek, mint egymással. Ez az előnye azonban nemcsak és elsősorban nem utazásainak, hanem inkább e gyermek utánozhatatlan tulajdonságainak köszön­hető, amelyeket mindenki elismer, aki netán utánozni óhajtaná, amint számtalan bukfencet vetve, s mégis természetes könnyedséggel uralkodva magán, a vízbe ugrik. Az utánzó bátorságából és vállal­kozó kedvéből az ugródeszka végéig még futja, ott azonban ugrás helyett csak leül, és mentegetőzve széttárja karjait. Minde­zek ellenére, (tulajdonképpen boldognak kellene lennem ilyen gyerekkel) kapcsola­tom vele nem zavartalan. Bal szeme valamivel kisebb, mint a jobb, és állandóan hunyorog; igaz, ez nem olyan nagy hiba, magnóliafák virágzását egy­­AM ideje rendesen megláto­­c^^JLlgattuk Zsuzsival. Meg is /jf 11 egyeztünk egyszer, hogy IM kipróbáljuk, milyen az, amikor az ember csak úgy ücsörög a főtéri parkban, ahol mellesleg az ominózus virágok vannak. Ilyenkor is - meg máskor is - általá­ban gazdagabb lehettem egy-egy új Zsuzsi-féle elmélettel, amelyet szer­­pentines eszmefuttatásai mögül kellett előhalászni. Zsuzsi meg módfelett tudott örülni, ha el-elkaptam a tekervényes fonal végét, mert akkor reagálnom kellett. Valamennyiszer meg volt ugyan győződve saját iga­záról, de valami pedagógiai biccentést várt tőlem. Persze, készségesen előke­szerint egy 1282-ből való okirat már meg­emlékezik a Szentkeresztről elnevezett Do­monkos kolostor létezéséről. Ebből az kö­vetkezik, hogy a kolostort és a templomot rövid idő alatt felépítették. Mielőtt a tatárpusztítás történt volna, a szászok a települést csak egyszerű deszka­­­­kerítéssel vették körül. A mongol hordák­nak ez nem jelentett akadályt és felégették a helységet. Alig maradt 100 túlélő. Akkor kezdi a szász telepes lakosság a város köré a védelmi falakat építeni. Ezek marad­ványait ma is jól láthatjuk. Négy védelmi falgyűrű vette körül a várost. A legutolsó, a negyedik, amelyik 1457 körül épült, az Alsóvárost övezte. A Domonkos kolostor és temploma ezen a falon kívül állt és eb­ben a helyzetben ki volt téve az ellenséges támadásoknak. Erről részletesen számol­nak be a 15. századbeli Domonkos-rendi szerzetes krónikások. 1474-ben a Domonkos nagykáptalanja, belátva, hogy a szerzetesek helyzete a vá­ros falain kívül tarthatatlan, megegyezett Szeben vezetőségével, hogy a falon belül költözhetnek. A szerzetesrend a hátraha­gyott zárdát és templomot a város rendel­kezésére bocsátotta. A városi hatóság 1475-ben a zárdát a leprások kezelésére szolgáló kórháznak rendezte be. A Domonkosok káptalanja az átköltözésre vonatkozólag szerződést kö­tött a várossal. Ennek legérdekesebb pontja sőt ettől arca még merészebb, mint enélkül volna, és senki sem fogja ezt a kisebb, hunyorgó szemét hibájául felróni, ha talál­kozik lénye megközelíthetetlen zárkózott­ságával. Én, az apja, megteszem. Termé­szetesen nem ez a testi hibája fáj nekem, hanem szellemének az a kis rendellenes­sége, mely ennek valamiképpen megfelel, valami vérében keringő méreg, valami, ami képtelenné teszi rá, hogy a benne rejlő képességeket, amiket csak én látok, tökéle­tesen kibontakoztassa. Éppenséggel ezért az én vér szerinti fiam, ugyanis ez a hiba egész családunkra jellemző, csak ennél a fiúnál kirívóbban jelentkezik. Harmadik fiam szintén szép gyerek, de ez a fajta szépség nem tetszik nekem. Az énekes szépsége ez, szépen ívelt a szája, álmodozó a szeme, feje mögé, hogy job­ban érvényesüljön, drapéria kívánkozik; mellkasa aránytalanul kidomborodik; keze könnyedén lendül magasba, de még könnyebben hanyatlik le, lába kényes, nem teherbíró. Ezenkívül: a hangja nem telt; az első pillanatban megtéveszt; a hozzáértő felfigyel rá, de aztán nemsokára kifullad. Bár általában minden arra csábít, hogy hencegjek vele, a legszívesebben mégis rejtve tartom; ő maga sem keresi a feltű­nést, de nem azért, mert ismeri fogyatékos­ságait, hanem romlatlanságból. Ó is idege­t írtam valamit, amit az én zűrzavaros pedagógiám megengedett, de előttem minősig is egyértelmű volt, hogy Zsuzsi pedagógiai szempontból is jóval felettem áll, már ha csak azt vesszük, hogy neki sikerült macskát barátilag munkára fogni például, mikor a kuckót nagytakarították. És ha van nehéz ember, Macska igencsak annak számít - már ami a ház körüli tüsténkedést illeti. De Zsuzsinak amúgy esze ágában sem volt pedagóguskodni, ezt csak ilyen macska-féle érdekekben vetette volt be: a maga 23 évével szilárdan kötődött az orvosi pályához, hogy majdan tán az emberiség egy-két igazán komoly betegségét enyhítené. Ennél jobban talán csak egymáshoz az ötödik, amelyik jellemző arra az időre. Eszerint a város magisztrátusa kiköti, hogy a zárda főnöke és a szerzetesek többsége német nemzetiségű kell hogy legyen. A városba költözött Domonkosok a Só utcától nem messze felépítik új kolosto­rukat a templommal együtt, amelyek aztán 1730-ban a városba telepedett Orsolya nő­vérek zárdájába épült be. A zárda régi épü­lete és a kápolna a hatalmas feszülettel 1659-ig épségben maradt. II. Rákóczi György és Barcsay Ákos erdélyi fejedel­mek közötti ellenségeskedés következté­ben, 1659. december 18-án Barcsay a sere­gével együtt Szebenbe menekül, ami miatt Rákóczi György ostromolni kezdi a várost. Az ostromgyűrű 1660. május 14-ig tartott. A város bástyáiról látni lehetett az ost­romló sereg őrtüzeit a környező dom­bokon. Szeben vezetősége, hogy minél le­hetetlenebbé tegye az ostromló sereg léte­zését, elrendelte, hogy a város környékén minden fát, bokrot vágjanak ki, minden épületet bontsanak le, hogy ne szolgál­hasson az ostromló sereg fedezékéül. így került sor a régi Domonkos kolostor épüle­tére és a Keresztkápolnára is. A hatalmas feszület a romok alá került. 1683-ban, miután Kara Musztafa török hadvezér hatalmas seregével együtt csúfo­san megfutamodott az ostromlott Bécs alól, egész Európa fellélegzett. Ennek örö­mére Johann Haupt, Szeben polgármestere nül érzi magát korunkban, mintha a csalá­domhoz tartozna ugyan, de ezenkívül egy másikhoz is, mely számára örökre elve­szett, és ezért gyakran kedvetlen, semmi sem tudja felvidítani. A negyedik fiam talán a legbarátságo­sabb valamennyi között. ízig-vérig korá­nak gyermeke, mindenkivel kapcsolatot teremtő, két lábon áll a közös talajon, és mindenkit kísértésbe ejt, hogy helyeslően bólintson neki. Talán ez az általános elis­merés adott lényének valamiféle könnyed­séget, mozdulatainak valami fesztelensé­get, és lopott ítéleteibe némi felületességet. Egyik-másik mondását gyakran megis­mételnéd, mindenesetre csak egyiket­­másikat, mert ezzel a fiúval megint csak az a baj, hogy teljes egészében túlságosan könnyed. Mind aki csodálatra méltóan nekilendül, fecskeként szeli a levegőt, de aztán mégis reménytelenül a sivár ho­mokban végzi: egy senki. Ilyen gondolatok keserítenek, ha erre a gyermekemre nézek. Ötödik fiam kedves és jó, sokkal keve­sebbet ígért, mint amennyit tett; annyira je­lentéktelen volt, hogy valósággal magá­nyosnak érezted magad a jelenlétében, mégis szerzett bizonyos tekintélyt. Ha kér­deznék tőlem, hogyan történt ez, alig tud­nék válaszolni. Talán mégiscsak a romlat­­lanság éri el célját ebben a világban, a tomboló elemek között, márpedig ő rom­latlan. Mindenkivel barátságos. Talán tú­lontúl barátságos. Bevallom:­ nem esik jól nekem, ha a szemembe dicsérik. Ugyanis túlságosan megkönnyíti a dolgát­ az, aki olyan dicséretre méltót dícsér, mint az én fiam. Hatodik fiam, legalábbis az első pilla­natban, valamennyi között a legelmélyül­­tebbnek látszik. Komoran lógatja fejét, de mégis fecsegő. Ezért aztán nehéz hozzá­férkőzni. Ha kudarc éri, leküzdhetetlen ragaszkodtunk, így aztán, mikor hős­tetteiből bővebb dossziét szerkesz­tettem nemrégiben, azzal dedikáltam a névre szóló tiszteletpéldányt: „csak meg akarom köszönni, hogy vagy nekem..." És meg is tettem. Neki meg fülig szaladt a szája, mert elragadtatással vette, ha írásaim bármelyikében ki­­sebb-nagyobb szerep vagy gondolat­sorozat erejéig kibontakozhatott, utasítást adott, hogy a feszületet a romok­ból kiássák és újra felállítsák. Mivel azon­ban a kápolna nem létezett, a feszület fölé egy nyitott bolthajtásos épületet emeltek. Ennek a jobboldali oszlopára egy latin, a baloldalira egy német Istent­ dicsérő verset véstek be. 70 év múlva, 1755-ben Martin Wankel von Seeberg, erdélyi udvari taná­csos engedélyezi, hogy a bolthajtásos épü­letet templommá alakítsák, így épül fel az a ma is látható keresztkápolna, amelyik­nek az oltár fölé állították Peter Lantregen óriási alkotását, a kőbe faragott feszületet, amelyik átfogja teljes egészében a szentély hátsó falát. Az alkotás csodálatosan kifeje­ző, hatásos mű, a szobrász tökéletes anató­miai ismereteiről tanúskodik. A kereszt baloldalán ez a latin felírás olvasható: „anno domini millesimo CCCCXVII” (Az Úrnak 1417. esztendeje). A kereszt jobbol­dalán pedig ez áll: „Hoc opus fecit Petrus Lantregen von Oesterreich” (Ezt a művet az ausztriai P. L­ készítette). A kápolnát az 1950-es években egy gö­rögkeleti pap kísérelte meg fondorlatos úton átcsúsztatni saját egyházának. A hí­vek idejében észrevették a szándékot, je­lentették a felsővárosi plébánián Tompa Ferenc atyának, aki elintézte, hogy a ke­resztkápolna a szebeni róm. k­at. lengyelek gondozásába menjen át. KALMÁR ZOLTÁN szomorúság lesz úrrá rajta; ha sikerül felül­kerekednie, hogy fölényét megtartsa, fecsegővé válik. Mégsem vitathatok el tőle bizonyos önfeledt szenvedélyességet; úgy vívódik gondolataival, gyakran fényes nappal is, mintha álmodna. Olykor, bár nem beteg - sőt nagyon jó egészségnek ör­vend - szédelegve jár, különösen szürkü­letkor, segítséget azonban nem igényel, el nem esik. Ez a jelenség talán testi fejlődé­sével magyarázható, korához képest hirte­len nőtt. Emiatt, bár egyes testrészei, pél­dául a keze és a lába, feltűnően szépek, egészében véve nem szép. Nem szép töb­bek között a homloka sem, alacsony, csontja nyomott, bőre ráncos. A hetedik talán az összes többinél jobban a szívemhez nőtt. A világ nem mél­tányolja, nem érti különös szellemességét. Nem értékelem túl, tudom, eléggé jelen­téktelen, de ha a világ egyetlen hibája csak az volna, hogy őt nem méltányolja, attól még a világ tökéletes lehetne. A családon belül azonban nem tudnám ezt a fiút nél­külözni. Lázad a hagyományok ellen, ám egyben hagyománytisztelő is, e kettősséget azonban - legalábbis érzésem szerint - megtámadhatatlan egésszé ötvözi. Ezzel az egésszel ő maga tud a legkevésbé mit kezdeni; a jövő kerekét nem fogja mozgás­ba hozni, de ez a képessége oly szívderítő, oly reménykeltő, vágyom arra, hogy gyerekei és unokái legyenek. Sajnos, ez a kívánságom azonban, úgy látom, nem tejesedhet. Számomra ugyan érthető, ám ugyanakkor nem kívánatos önelégültsége miatt, mely főként abban nyilvánul meg, hogy környezetének véleményét semmibe veszi, egyedül kószál, nem érdeklik a lányok, de jókedvét mégsem veszti el soha. Nyolcadik fiam az én szívem szomorító­­ja, és voltaképpen nem is tudom, miért. Idegen vagyok neki, bár én úgy érzem. De minden normalitáson túl kedvenc játéknak számított a meredekség. Előfordult, hogy unaloműzés gyanánt besétáltunk egy-két oroszlánbarlang­ba, de az is jó neccnek lett elkönyvelve, mikor vendégségbe mentünk, s a ven­déglátó család legnagyobb megdöbbe­nésére a meghitt baráti csevely köze­pette Zsuzsi a távirányítón kizongorá­­zott egy német szexfilmet a vidám úszómesterről. A jó az volt, hogy mindig komolyan vettük a játékot. — Gyere, Ufi, játsszunk halált! - állt elő egyszer. —Játsszunk! Arra volt kíváncsi, milyen az, ha az embernek a temetése van, kik jönnek el, hoznak-e virágot, szoros apai szálak fűznek hozzá. Az idő sok mindent jóvátett, régebben azonban, ha csak rágondoltam, elfogott a remegés. Teljesen a maga útját járja, minden kap­csolatot megszakított velem, de kemény koponyájával, kis atlétatermetével - csak a lába volt gyerekkorában igen gyenge, de ez időközben alighanem rendbe jött - biz­tosan elér majd mindent, amit csak akar. Sokszor támadt kedvem visszahívni, hogy megkérdezzem, hogy s mint megy élete sora, miért zárkózik el úgy apjától, mi is tulajdonképpen a célja, de most már oly távol került, annyi idő telt el, maradjon most minden úgy, ahogy alakult. Hallom, hogy - egyetlenként fiaim közül - körsza­­kállt visel; ilyen kis termetű emberhez ez természetesen nem illik. Kilencedik fiam nagyon elegáns, és kü­lönös bájjal pillant az asszonyokra. Annyi bájjal, hogy alkalomadtán még engem is megigéz, pedig én tudom, egy nedves szivacs is elegendő volna, hogy mindezt a földöntúli fényt arcáról letörölje. A külö­nös azonban, hogy ez az ifjú egyáltalán nem is akar senkit elcsábítani, beérné azzal, hogy egy életen át a kanapén he­verve pillantását csak a mennyezetre vesse, vagy még ennél is szívesebben szemhéja alatt pihentesse. Ha ebben az általa igen kedvelt helyzetben lehet, akkor szívesen beszél, és nem is unalmasan, tömören és színesen, de csak a maga szűk korlátai kö­zött, amint ezeket átlépi, és ez az ő korlá­toltságával elkerülhetetlen, beszéde tartal­matlanná válik. A legszívesebben leinte­néd, ha volna rá remény, hogy álomittas szemével ezt észreveszi. Tizedik fiamat nem tartják egyenes jel­lemnek. Ezt a hibáját egészen nem tagad­hatom le, de el sem ismerem teljesen. Az biztos, hogy aki látja, amint korához egyál­talán nem illő ünnepélyességgel lépked, feszesen begombolt ferencjóskájában. — Menyasszonyi ruhában leszek, és valahonnan, nem árulom el, honnan, jól megfigyelek mindent. — Itt vagyunk hát, valamennyien, eljöttünk. Hoztunk sok virágot, leg­alább a Te kedved teljék. Látod, ez a sok ember mind hozzád jött.­­Buta kérdéseikkel fárasztanak, nem látják be, hogy elrontják a játékot. Mi azon­ban tudjuk, hogy amint a játék véget ér, ismét együtt leszünk, mert nyílnak a magnóliák, és mert: „Mindig is a Barátom leszel, és szíve­sen fogsz velem játszani!" (A kis her­ceg) Szerző a lap Előszoba pályázatának díjazottja.­ ­ öreg, de kínos gonddal tisztára kefélt feke­te kalapjában, aki látja mozdulatlan arcát, kissé előreugró állát, mélyen lecsüngő szemhéját, állát időnként végigsimító két ujját, aki így látja őt, azt gondolja, micsoda szörnyű képmutató. De hallanád csak, ahogy beszél! Értelmes, megfontolt, tömör és találó, rosszmájú elevenség bujkál kér­déseiben; bámulatos, természetes és derűs egyetértésben van az egész világgal; egyet­értésben, melyhez szükségszerűen merev nyak és emelt fő járul. Sokan, akik magu­kat nagyon okosnak tartják, és éppen ezért vélték visszataszítónak külsejét, szavainak erősen a hatása alá kerültek. Vannak vi­szont olyan emberek, akiket a külseje kö­zömbösen érint ugyan, de éppen a szavait vélik képmutatónak. Én mint apa, nem kívánom ezt most eldönteni, de meg­vallom, az utóbbiak ítélete mindenesetre figyelemreméltóbb, mint a többieké. Tizenegyedik fiam törékeny, fiaim közül ő a leggyengébb, ámde gyengesége megté­vesztő, időnként ugyanis erős és határo­zott, de a gyengesége valahogy még akkor is elsődleges. Ez a gyengeség azonban­ nem szégyellni való, hanem olyasvalami, ami csak itt a földön látszik gyengeségnek. A repülés képessége például, amely csupa lihegés, rebbenés, lengő bizonytalanság, nem gyengeség-e szintén? Valami effélét látok a fiamban is. Az apák természetesen nem örülnek az ilyen tulajdonságoknak, hiszen ezek magától értetődően a család széthullásához vezetnek. Néha úgy néz rám ez a fiú, mintha azt mondaná: „Ma­gammal viszlek, apa.” Iyenkor azt gondo­lom: „Te lennél az utolsó, akire rábíznám magam.” Ekkor mintha ismét beszélne hozzám a tekintete: „Legyek hát akkor legalább az utolsó.” Ez az én tizenegy fiam. GÁLI JÓZSEF FORDÍTÁSA • • • • • • # it­t ®

Next