Romániai Magyar Szó, 1994. augusztus (6. évfolyam, 1402-1427. szám)

1994-08-20 / 1418-1419. szám

994. augusztus 20—21. Küldjétek 3 rajzot­, Mai számunkban az aradi PÉTERSZABÓ­­ DÓRA GABRIELLA (10 éves), a szilágy­ nagyfalui SZÉKELY IMOLA­­és a ba­ráti ANTAL ISTVÁN ZOLTÁN (8 éves) munkáit közöljük, következő alkalommal a maros­vásárhelyi Tatai Orsolya (7), a szé­kelykeresztúri Körösfői Zsolt (12) és a nagyenyedi Fábián Szabolcs Szilárd (6) *Ry-eg.v rajzát ..állítjuk ki a rovatunkban. Küldjétek továbbra is címünkre a leg­jobb gyerekrajzokból: Romániai Magyar Szó, 79776 Bucuresti 33. Piața Presei Li­­bere nr. L sector 1, Gyereksarok. GYEREKSAROK SZÉKELY IMOLA ANTAL ISTVÁN ZOLTÁN Mária Teréziának nem sikerült (Folytatás az 1. oldalról) egy 200 cigány családot adnának el, azzal feltétellel, hogy egyszerre legalább ötöt egyenek, és egy-egy arany kedvezményt kérnek a vevőnek. Maradt fenn a három­­zéki iratok közt is olyan adat, mely azt ironyítja, hogy rabszolgákként tartották két Moldvában és Havasalföldön, és na­­yon kegyetlenül bántak velük. Bojárok megcsonkították, halálra verték őket. 1817- el való a következő történet: Túri Fe­­enc imecsfalvi cigányokat visz Moldvába ithon szárazság volt, és ott szerettek voln­a dolgozni­, az egyik bojár elrabolja a cgányokat, és hiába próbálja meg vissza­­ézrezni őket, a bojár nem hajlandó le­mondani róluk. A bojárt Berecken jártá­­n letartóztatják, követelik, hogy adja ki a három cigányt, de nem sikerül rábír­ni erre. Más adat: a moldvai osztrák ki­­rendeltség értesíti a háromszékieket, hogy megkezdődött a cigányok vására, hogy gályarabnak adják el őket és velük együtt még erdélyi románokat is eladnak, akik­ért 1500 piasztert­ fizetnek, illetve ezzel vezetik félre őket csalétekként, de rab­szolgasora vár rájuk a gályapadokon. — Napjainkban folyik egy cigány nem­­­zeti öntudat kialakítása, cigányértelmisé­giekkel találkozhatott nemrég Budapesten. Véleménye szerint mi lesz ebből, tanár úr? — Az idei budapesti rendezvény a Ci­gányok Második Nemzetközi Konferenciá­ja volt Erre 18 országból hívtak meg el­sősorban cigány értelmiségieket, de ma­gyar cigánykutatókat is. A jó benne az volt, hogy a cigány értelmiség saját­os-FELVÉTELI VIZSGÁT tartanak a Hyperion Egyetem sepsiszentgyörgyi tagozatán i. e. augusztus 27-én a következő szakokra: optometria — fogtechnika — menedzserképzés — könyve­lés, pénzügyi számvitel — informatika, irodatechnika — történelem és földrajz — román és idegen nyelv (angol vagy német) — jogi tanácsadói (nappal­ és láto­­gatás nélküli tagozatok) Érdeklődni a 067/31 22 57-es telefonon lehet (R. 336) „1. HA OLCSÓBBAN AKAR ÉPÍTKEZNI a szatmárnémeti NORDAGREG telephelyeiről (Szatmárberend — Berindan, Udvari — Odoron, Apa, Biharpüs­­pöki, Szilágybenedekfalva — Benesat, Őrmező — Petricica Varului) bármilyen mennyiségű mosott kavicsot, homokot, sódert betoncsöveket beton- és köny­­nyűbeton falazóblokkot és más betonelemet elad! Címünk: NORDAGREG—S.A 3900 Satu-Mare, Str. Magnoliei 3( TeL: 061—74 480), Fax: 061—74 37 09. (B. 346) — Ez az orvos — mondta félhango­san —, ez az orvos valósággal istenál­dás — és kenegette közben a kezét. — Hogy is hívják ezt a kenőcsöt? — Kéz­be vette a tubust, közel emelte a sze­méhez. — Ne-o-gra-nor-mon — betűz­­gette. És megint csak magában, fejcsó­válva: — Ez valóságos isten csodája, hogy Bemát lírja, hogy nem sebesedik ki neki, folyton csak abban. — Rábic­centett. — Abban — mondta nyomaték­kal, mintha tagadta volna valaki. Sze­me elé emelte a kezét, forgatta. — És a kézre is jó. Azóta nem töredezik ki a kezem. — Ösztönös mozdulattal az Ingaórára nézett, összehunyorított szem­mel. Eltartott egy darabig, amíg ész­lelte, hogy nem jár. — Ha egyszer nem tudok már fölmászni, hogy fölhúzzam! — S mintha kimondatlan vád ellen vé­dekeznék: — Én ugyan föl nem má­szom, csak ezért! Hogy leessem, hogy­ne. És akkor magával mi lesz? Ki fog­ja?... — Szeme már az ébresztőórát kereste. — Negyed tíz. Azt írták, tíz­kor jönnek. Még jó, hogy megnéztem a postaládát... Ölébe ejtette a kezét, ült Vonásai megereszkedtek. A szobát megülte a csönd. Csak a másik szobából hallatszott át a halk, szuszogós-nehéz lélegzetvétel. S egy légy zizegett, röppent ide-oda ráérősen. — Én nem is tudom — mondta. — Nem is tudom... — Kiegyenesedett, arcán megfeszültek a vonások. Űzött, gyanakvó pillantást vetett az ébresztő­órára: — Jézusom... — s hirtelen föl­állt. Levetette a dióbarna, vastag fla­­nellslafrokot, és odaállt a nagy tükör elé, így, kombinéban látszott, milyen vékony: minden madárcsontja kiáll, só­­tartói mélyek, két lapockája mint a kés. Lába vékony, kékeres. — Csúf lesz az ember, ha megöregszik — "jegyezte meg, szokása szerint félhangosan. Nem volt benne keserűség. Ezért nem. Kihúzta a fiókos szekrény felső fiók­ját, kivett egy ezüstnyelű teknősfésűt, kibontotta gyér, gondatlanul feltűzött, se nem ősz, se nem fekete haját. — Az én családomban mindenki lassan őszült. — szögezte le egy határozott fejbólin­­tással. — Apuska is, Mamika is — és többször végighúzta haján a fésűt. El­rendezte, hogy ne látsszék ki rózsaszín fejbőre, és megtűzte. Jobbra-balra for­gatta a fejét, s ösztönös, gyakorlott mozdulatokkal igazgatott itt-ott a fri­zuráján. Aztán egy kicsit görnyedtem egy kicsit tántorogva odament a három­ajtós szekrényhez, látta, hogy nincs rajta a kulcs, visszament hát a fiókos szekrényhez, kihúzta a felső fiókját, megállt, töprengett, visszatolta, kihúzta a másodikat, beletúrt, egyre idegeseb­ben matatott. — Hova tettem, hova is tettem... — motyogta, még mindig kombinéban. — Tegnap, amikor... — Elővett, egy bőrtárcát, kinyitotta, be­csukta, visszatette, kivett egy pléhdo­­bozt, kirázott belőle vagy tucatnyi kul­csot. — Ez az, ez lesz az... — A kulcs­csal visszament a szekrényhez, nagy ne­hezen beleillesztette a kulcslyukba, ki­nyitotta az ajtót, s leakasztott egy fe­röncz Árpád ÖREGEK (1) kete-fehér mintás selyemruhát A tükör elé állt, fölemelte a karját, s arca el­torzult a fájdalomtól, majd fájdalmán erőt véve belebújt a selyemruhába. — Pedig Anette azt mondta, hogy azt a szürkét vegyem. De persze, hogy ez volt a szebb. És az olcsóbb is... — tet­te hozzá, a maga mentségére. — Aztán ő is elismerte, hogy ez a szebb, ugye. — A tükröt nézte, de Anettet látta, Dodi unokáját, aki tavaly nyáron, mi­kor azzal a spanyollal, a férjével, itt járt, elment vele a nyári kiárusításra, s a fiatalok meg gazdagok magabiz­tosságával, a magyar—német—szláv szórengetegen és izzadságszagon áttör­ve pillanatnyi töprengés nélkül leakasz­totta először azt a szürkét, aztán, azért látta, hogy neki nem tetszik, ezt,’»le­vetett, hátravetette hosszú, szőke haját, s már csomagoltatta is be,­ mielőtt Ő még végigmondhatta volna, hogy neki nem kell, neki az a pár... az a pár rongy ... ugye... addig... — Most van rajtam először —bólin­tott rá a tükörben saját képmására; hátranyúlt, nyögve begombolta nyakán a gombot, s leeresztette a kezét. — Legalább volt miért megvenni. — Ment volna, de nem tudott elszakadni a tü­körtől- Forgott jobbra-balra, a halvá­nyan elmosolyodott. — Eh ... — mond­ta, legyintett, s visszament a fiókos szekrényhez, megállt előtte,­­ gondolko­dott. — Mit is?.... Igen. — Odament a szekrényhez, beakasztotta az üres váll­fát, bezárta az ajtót, levette a kulcsot, visszament a fiókos szekrényhez, kihúz­ta először a felső, majd a második fió­kot, elővette a bőrtárcát, kinyitotta. — Nem, nem ide! — Becsukta, visszatet­te, elővette a pléhdobozt,­­s betette a szekrénykulcsot a tucatnyi más kulcs közé. Aztán betolta a fiókot, de mind­járt kihúzta megint. Idegesen matatott benne. — Hova tettem, hova is tet­tem... — motyogta. — Ha ide nem... ha... még ellopták nekem.... — Meg­találta, a bőrtárca alá csúszott be, vé­konyka aranylánc volt, a végén arany­ba foglalt ametiszt. Kezében a lánccal elgondolkozott: ■— Ezt Dodi... Dodi a frontról... mielőtt megsebesült... — összerezzent, rossz lelkiismerettel nézett körül; a láncot fölcsatolta a nya­kára, megállt a tükör előtt, jobbra for­dult, balra fordult, igazgatott egy ki­csit a haján. — Dodi — mondta magá­ban, és halványan elmosolyodott. — Mamika... — Majd idegesen. — Mind­járt itt lesznek, és én még... — Kezét tördelve odébb ment, és tehetetlenül leült. — Igen. Szóval, hogy... jó, hogy már hatkor... különben sose... — — Homlokához emelte a kezét, aztán végighúzta a szemén, mintha az űzött­lány gondjait tárgyalta meg. Azt lehetett megfigyelni, hogy, különösen Magyaror­szágon kialakult egy magja a cigány ér­telmiségnek, akik öntudatosan cigánynak vallják magukat és vállalták, hogy az et­nikum érdekeit képviseljék. Minden kér­dést nagyon határozottan tárgyaltak meg, egységbe próbálják fogni az egész európai cigányságot Az értelmiség szerepét ille­tően olyan vélemény is elhangzott, hogy nem az ősi mesterség felkutatása a legfon­­tosabb, hanem a cigánynak is meg kell ta­nulnia az informatikát, a korszerű műve­lődést és lépést tartani a modern tudo­mánnyal, szakmai struktúrával­— Személy szerint mi közelítette önt a néphez? — Későn ismerkedtem meg belső életük­kel, Csíkdánfalván születtem, és ott nem is volt cigány, egy hegedűst, egy nagyszerű és­ mindenki által tisztelt embert leszámít­va, aki azonban nem úgy élt. Háromszék­re kerülve akarva-akaratlan a népballa­dák gyűjtésének rendjén terelődött fi­gyelmünk rájuk és ébredtünk rá, hogy ők nagyon értékes magyar folklórt őriztek meg. Közvetlen kapcsolatba kerülve, lát­tam, hogy életük m­ás, mint a róluk kia­lakított előítéletes kép. Bensőséges, őszin­te, nyílt emberek, a törvényszékre kerü­lők kisebb réteget képviselnek. A többség dolgozni akaró, persze sajátos módon élő és gondolkodó, de őszinte, nyílt emberek­ből áll A hivatalos összeírások nagyon ellentmondásosak. Legutóbb 400 000-et ír­tak össze, holott különösebb bizonyítás nélkül állíthatjuk, hogy legalább 2—3 mil­lió él belőlük Romániában, a 6 milliós becslés talán túlzás. Ez nem lehet közöm­bös senkinek. Ideig-óráig el lehet ugyan hallgatni, de számolni kell a nagyszámú cigánysággal, azzal, hogy öntudatosodnak, jogokat szeretnének és emberként szeret­nének élni. Nem tudhatni, hogyan alakul sorsuk, de tény: ha a műveltség eljut hoz­zájuk, meg tudnának változni és másként élhetnének, mint eddig. Közvetlen szom­szédságunkban még mindig középkori kö­rülmények közt tengődnek... Véget szeretné a szeméből kitörölni. Pa­ haszosan felsóhajtott: — Már hat óra óta talpon vagyok... és egész éjjel egy szemhunyást sem... — majd kissé kántálva, félhangosan folytatta: — Ki-’ mentem a piacra, vettem Bernátnak csirkecombot, megvettem a kávét, át­húztam Bern­át ágyát... megreggeliz­tem... még jó, hogy a tortát tegnap megsütöttem, és a bort... mit szólná­nak ezek, ha... Jézusom, megdaráltat­­tam?... — Idegesen felugrott. — Nem is tudom... — Szögletes, kissé tántor­gó mozdulatokkal kisietett a konyhába, be a spejzba, reszkető kézzel bontotta ki a Mokka sárga papirosát. — Meg. Jó. Akkor,...­ akkor... ja, a feketefő­ző. .. — Elővette a kotyogót, s közben mondta: — Mert ez­ a Mokka a leg­jobb, hiába, hogy ez a legolcsóbb, ak­kor is a legjobb, és a piaci közértben frissen ... mindig ... — Letette a ká­véfőzőt. — Mit is? Ja, meg kell főz­nöm a kávét, hogy ne akkor, és meg kell terítenem, hogy mire megjön­nek ... Ne akkor... — Elővette a tálcát, letette. — Jaj, egészen... — Odament a csaphoz, visszajött, szétcsavarta a ko­tyogót, megtöltötte vízzel, letette, oda­ment a konyhakredenchez, elővett egy kiskanalat, visszament vele az asztal­hoz, letette. Vissza a kredenchez, ke­reste a kotyogót. — Persze, az aszta­lon ... — mondta, visszament, a kotyo­­góba kávét tett, összetekerte, meg­gyújtotta a gázt, föltette. Aztán fogta a tálcát, bement. — Hova is? ... — mond­ta összeráncolt homlokkal Megkereste a kulcsot a fiókos szekrényben, kinyi­totta a háromajtós szekrényt, kivett egy asztalterítőt. — Mamika... — mondta magában. — Ezt is a Mami­kától ... még a stafírungom... —, s leszedte a kis dohányzóasztalról a török sárgaréz dohányzókészletet. — Ezt Ber­nét, még Isztambulban, amikor... — mondta, s fölterítette az erdélyi úri­­hímzéses asztalterítőt, amely a hajtá­soknál megsárgult, töredezett már. Megállt előtte, leeresztette a kezét bó­logatott, s közben mondta: — Tavaly, hogy Anette, azzal a spanyollal, a fér­jével ... derék ember lehet... az a szegény Dodi... — aztán összerezzent kivett négy asztalkendőt elrendezte, ösztönös biztonsággal, szépen, majd ' fogta a tálcát lábujjhegyen átment a másik szobába, ahonnét a szuszogás hallatszott, kinyitotta a faragott kre­ierte ajtaját az megnyikordult, rászólt: — Psszt... Bernát még.... — kitett egy tálcára négy meisseni kávéscsészét csé­szealjat, négy kis ezüst kávéskanalat, elővette a cukortartót meg a sötétkékre vénült ezüst cukorcsipeszt. — Ma koc­kacukrot szoktak... mokkát... az a divat... hoztam, hogy. — majd rövi­den töprengett s kivett négy metszett talpas üvegpoharat is, aztán elővette a már tegnap megvásárolt szemelt rizlin­­get azt is rátette a tálcára, mellé a du­góhúzót az egészet kivitte, s szépen mindent elrendezett a kisasztalon. (Folytatjuk) HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • Rtf Azon az inter­zisen, mellyel minősítésem (­ kapcsolatba kel Nagy RMSZ-a­­aktikus megfigyelő bű­­inséges 12 Hadműveleti RMSZ, aug. 10.) révén k, kétnapos kishratosi­kkal fölöttébb meg vol­tak elégedve. A Földönkívüli Biológiai En­titásoknak annyira tetszett rendezvényünk, hogy eredeti szándékuktól eltérően, szom­baton késő este úgy döntöttek, hogy nem­csak tisztes távolságból szemlélődnek, ha­nem személyesen is megjelennek Kisirato­­san, de — ilyen a mi földi technikai szín­vonalunk — mikor leszálláshoz készülőd­tek, a nagyon erős interferenciák eredmé­nyeként az egész környék villamos áram nélkül maradt. (Íme, újabb bizonyíték ar­ra, hogy ők ott voltak!) Így a negyedfokú találkozásról, sajnos, le kellett mondanunk, mert veszélybe került az Arató esti művé­szi műsora, a tombola, no meg a nagy bá­li vigadás. És ezért tényleg kár lett volna! Mert a két nap minden perce, minden pil­lanata tartalmas, színes-lélekkel megélt felejthetetlen élmények maradandóságával gazdagított bennünket, vendégeket és ven­déglátókat egyaránt. Egy kis falu Nagy Szíve dobbant hatal­masat, és ez a melegséget szeretetet szerte­áramoltató települést az keségéből a utóbbi időben? olvasónk hajt ve ezt a neveti nem is mind teje, de sok.­ ígéretes, na, lepülés. Aki tűri mindezt, ge, bátran rendezvényünk vá­lasztás volt ] Akik nem el egy alig 1 dálatos vizűt és dal (mely néha hírű is lehet), laknak, s ahol* m­ás e határ­­ menti­­ismeretlenség szur­­tudatába emelte. Az ,t nap ezer meg ezer­­térkép fölé böngész­­ités, mely ha ma még zásban a világ té­rből jövő felé mutató, légekkel kecsegtető te­stünk, láttuk, tapaszta­l­­* hogy Aratónknak vé­­atjuk olvasóinknak hí­ nhelyén­ szerencsés vé­le velünk, képzeljenek számláló falut, cso­­tógyhatású termálstrand­­éven belül akár európai nyílt szívű emberek szilgos kéz — meglátszik , ez a portákon — szerencsésen párosul a lélek melegét ötvöző fejebaráti szeretettel. Ez Kisiratos, ahol úgy fogadtak bennünket, az RMSZ munkatársait és meghívottato­kat, mint rég nem látott jó rokont, aki messze földről hazalátogat. Mert mindnyá­jan otthon éreztük magunkat Kisiratoson. Az emberi kapcsolatok őszinte közvetlen­sége, a mindent belengő felszabadult vi­dám hangulat önmagában is felejthetetlen keretet biztosított rendezvényünknek, mely a kölcsönös megismerés jegyében zajlott le. És ez az, ami tartalmassá tette egy­­itt­létünket. Mert nemcsak emberekkel ismér­­kedtünk meg, jó barátokkal lettünk gazda­gabbak, hanem ízelítőt kaptunk egy táj­egység hagyományaiból, láthattuk pazar népviseletét, hagyományőrző szokásait meg kegyhelyeit, együtt lehettünk velük erős hitükben és őszinte, nyílt párbeszéd­ben elmondhattuk egymás gondjait-bajait Szeretnénk hinni, hogy az együtt aratott szellemi kalászokból önmagunkat, önazo­nosságunkat tápláló ropogós kenyér sül majd, s ennek szeletei talán máshova is eljutnak, annak a nyitottságnak a­ jegyé­ben, mellyel Krisk­atosra is elmentünk, s mellyel, ha alkalom adódik, bármikor bár­hová elmegyünk. De visszatérve az Aratóhoz, a vásárhelyi stáb nevében kellemes kötelességemnek te­szek eleget, mikor a nagy nyilvánosság előtt továbbítom a szervezők köszönetét azoknak a marosvásárhelyi szponzoroknak is —HAMOL utazási iroda, IZA-COLIBRI, TIMAR-TARASCONI, DIONYSOS, SOL­­VOPLANT, UNIVEX, KALINA, TURUL, LYRA, MEFIS, MARCO, CONSTR-IMPEX, VASUDVAR kft-k —, melyek, helybéli tá­mogatóink mellett, tombolacsomagokkal és anyagi segítséggel hozzájárultak rendez­vényünk sikeréhez. Ezzel is gazdagabb, színesebb volt a tombola, melyet Szatmár­németitől Besztercéig s onnan Aradig min­dig készségesen mellénk álló partnereink lehetővé tettek. Reméljük továbbá azt is, hogy a gyere­kek körében szárba szökken az a mag, me­lyet Gellért Márta tapasztalt cserkész ve­tett el lelkükben, és melyet Beregszászi Olga művésznő lebilincselten szép, számuk­ra készített műsora tettt még színesebbé, aki ezzel is bizonyította: minden korosz­tály számára van egyformán patinás, ma­gas művészi színvonalú mondanivalója. Nagy István meg Gáspárik Attila egy hónapos magyarországi turné fáradalmait feledve újból tanúságot tett arról, hogy a hazai magyar kabaréműfaj kiemelkedő személyiségei, olyan színészi egyéniségek, akik, ahol megjelennek, mindig sajátos hangulatot teremtenek, derűt, jókedvet, mosolyt fakasztva az emberek ajkán, ma­gukkal ragadják a közönséget. Továbbá minden bizonnyal Molnár Dé­nes képzőművész barátunk — aki többek között tombolánk fődíját, egy gyönyörű szép munkáját is magával hozta Marosvá­sárhelyről — sem bánta meg, hogy sze­mélyesen eljött velünk. Rossz nyelvek sze­rint éles szemével ő volt az egyedüli, aki látta az UFO-sokat is, és le is rajzolta őket e sorokat jegyző tűrlény vigasztalására, akibe csüggedt pillanataiban mindig lelket (és melléje jégbe hűtött sört) öntött Rózsa Matyi vállalkozó — csak névrokona a hí­res pusztai betyárnak —, akiből, ha lega­lább száz lenne, akkor bízvást olajozottab­­ban mozognának kerekei bármely piacgaz­daságnak. Nincs szándékomban ezúttal hagyomá­nyos beszámolót írni az eseményről, de azt nem tehetem meg, hogy legalább egy mondat erejéig ne szóljak elismeréssel azokról a névtelenség szerénységében meg­húzódó lányokról, asszonyokról, akik az alföldi konyha remek ízeit ismertették meg velünk vagy azokról, akik portáikon szállásunkról gondoskodtak. Mindenkinek mindenért őszinte köszönet. És remélem, reméljük: Kisiratos, a viszont­látásra! BŐGŐÉT ATTILA: a zsirlény Kell egy kis áramszünet avagy a zűrlény reflexiói Aratónkról 1. Kést kereselt­ fellépésükhöz Gáspárik Attila a Pap János étkezdéjében. Meg is örült a majdneny fél­­méteres Söllingen késnek, melyet d* konyhába fedezett fel De Pap János hentesmester gyorsan meg­fosztotta tőle. „Bárm­it művész úr, de a késemet nem adonk”. Hiába bizonygatta Gáspárik Attila, hggr nem vág vele sem­mit, esetleg Nagy Isitván kollégáját, mert a hentesmester —a­ki az RMSZ-arató ven­dégeinek két napig rendelkezésére állt, válogatott finomságokkal terült-terülj asz­talkámat működtetve — a késkölcsönzés­be nem ment bele. Így Gáspáriknak meg kellett elégednie egy közönséges konyha­késsel. Pap János nemcsak a keze alól ki­kerülő ,finom „disznóságokkal“ (egyéni módon elkészített tepertyű, májas, véres, disznófősajt stb.) bizonyította, hogy szak­májában igazi mester, hanem­­ azzal is, hogy nagy becsben tartja jó munkaeszkö­zét­, melyek mindenki másnak, mint mondotta, még édesanyjának is tabu. 2. A cserkészparancsnokként meghívott marosvásárhelyi Gellért Magda nemcsak •! Hazatérő lelkek Stílszerűen kezelött Kisiratos ünnepe. Mindjárt a kezdet kezdetién — az aradi képzőművészek uzéanyújtásában­­ —, már ott lüktetett a levegőben az erős jelkép, a beérés és a hazatalálás szimbóluma. De az sem volt vétette!), hogy a falu műve­lődési házának­ kiállítóterme kis híján szűknek bizonyít a hazatérők, a vendégek, az érdeklődők, s a művészetpártoló hely­beliek számára. ÉFJ­!A Haszti Pál csendéle­teiben gyönyörködtem, amikor mellém sodródott a lelkes rendezők egyike, és ta­pintatosan meas^sepe: „...a művész húsz évig Kia^jMnéM­'inárkodott“. ő volt az cMjftgEreére. Viszont a Aj^a&Sft kétségtelenül a leg­­markánsabb eáJHpBlAöi Ferencet ihlette meg, hiszen n ÄRatatlanságba dermedt, már-már a váMMflbel is dacolni képes vi­dék s az emb^Hfilló természet­i rend­­épes vi budapesti színmövész­i tési aratóbálján ven­­megel­őzően igényes leptem meg, pontosabban llvi játékokkal tette nyelvi készségeit, de fensora is igazi reve­­tlonmal kértem meg a­zon be lapunk­oiva­­­ születtem Kárpátalján, [gyáron végeztem a ze­­[Kárpátalji kislányként (fi­a színművészeti főis­­nyelven képeztek ma* Nagy szorongással __sí deszkákra, s máris fősszerepet. Aztán rájöt­­as* én világom. Nem a _______ ____ hanem a megkötöttség gátolt elképzelt­'terveimben. Ezért is hagy­tam ott a színházikat, s most azt csiná­lom, amit én szeretek, én válogatom meg műsoraimat. Így lett belőlem pódiummű­vész, és formavilága szilárd opciót, mi több: el­mélyült, tudatos vonzalmat jelöl nála, egy olyan karakterisztikus jegyet, amelyben élni, gondolkodni, alkotni s vállalni a vál­­lalhatót — mindenekfölött érdemes. Szürrealista látomások, különleges idő­utazások letéteményese volt ezen a tárla­ton Kott-Gróza János, „Arad szürrealistá­­­ja“, akinek látomásai, erősen intellektu­ális töltésű kompozíciói a múlandósággal örökös küzdelemben leledző — ám a dol­gokat még csak elgondolni képes — szem­lélődő ember alternatívakeresését, másra vágyását sugallják meglepő szuggesztivi­­tással. Sághy Annamária virágcsendéletei a „klasszikusnak“ mondható formaszínvilág­ban fogantak: gyönyörködtetnek és meg­nyugtatnak. . Mikor járt először Erdélyben? 1 — Körülbelül két hónappal ezelőtt jár­tam Aradon és Dicsőszentmártonban Tol­las Tibor költő társaságában, akinek szer­zői estjén léptem fel színészkollégám­mal, Újlaki Károllyal. Itt találkoztunk Péter­­szabó Ilonával, aki azonnal meghívott Ki­­siratosra. Voltam még Korondon, ezúttal másodszor járok Erdélyben. Számomra Erdély olyan, mint Kárpátalja, ezután olyan szívesen jövök ide, akár haza. — Mostani fellépéséről úgy ítélem, so­kat foglalkozik a gyermekekkel. Imádom a gyermekeket. Magyarorszá­gon többször felléptem, voltam Nürnberg­­ben is, de elvittem gyermekműsoromat Moszkvába . Kolozsvárra is meghívtak jó­tékonysági estre, de objektív okok miatt ez még nem jött össze. — Beregszászi Olga kisebbségi sorsból származott el. Úgy gondolom, a kisebbségi színésszel, művésszel születik valamiféle drámaiság... — A magyarországi színész nem tudja, nem érzi, hogy mi mindenen megy keresz­tül a Kárpátalján vagy éppen Erdélyben született művész. Legújabb műsorunkban, amelyhez előreláthatólag szeptemberben fogunk hozzá, kisebbségben élő költőket szólaltatunk meg Magyarságunk keservei címmel... — Gyakran tér vissza szülőföldjére? — Nagy-nagy szeretettel gondolok min­dig Kárpátaljára. Amikor meghallottuk, hogy ott színház született, azonnal men­tünk Tollas Tiborral a színház javára dolgozni, ami ma már nincs, mert rette­netes a pénzhiány, így is négy éve folya­matosan visszajárok. — És ezután szívesen jön Erdélybe is, gondolom... . — Szívesen. Ragyogó élményekkel távo­zom innen. Sok mindent tudtunk Erdély­ről, de Erdélyt látni kell. És szeretném, ha még visszahívnának... Lejegyezte: LOKODI IMRE //■ Beregszászi nő az RMSZ dégszerepelt gyermekmáse a helyi strand­­próbára az isk­a­bálon elhan­yód­ó volt. Ez művésznőt, mu­sóinak is. " Beregszés középiskolámat neművészetiben mentem Moszk­­kálára, ahol gyár színésznőn tértem vissza a eljátsztam néhán­yem, hogy nem színészi munk s­ zínészi munka, a megkötöttség gátolt..." 's h 9-én özvegy­te a salgói hogy az éjs­­kája padló­­falakból. A lóban vérrel becslésük­nek látszó Az történt szony az éjs­­jártában-keltél felbugyogó vére­ tték a véres lakás titkát! I. oldalról p­rint megpattant lábfején egy tágult vissz­­­ér, amelyből az asszony mozgásával ösz­tönné bejelentet­­srefüggően, szakaszosan tört elő a vér.­­ kapitányságon. Hogy felmossa, vízzel felöntötte, így az a mán vér tört fel la­ linóleum alá is befolyt, s valóban min­den lépésre felbugyogott A pszichológus szakvéleménye szerint egy egyhetes meleg­vizes üdülés után hazatérve, éjszaka fel­riadva, szubjektíve valóban csodaként él­hette meg a vérzést, mindenesetre nem volt abban az állapotban, hogy felismerje a történtek valódi okát. Lánya és annak barátja fél órával később ébredve­ már tényként fogadta el az anya állítását. gott, fröcskölt elő a re siető rendőrök v­­­ezett lakást találtak, alább 3—4 liter vér­kente össze a lakást is, hogy az özvegyász­­felébredt, s a lakásban vette észre a spriccelő, fjsebész véleménye sze­ ! Romániai Magyar Szó ! Ez­ az a kisiratosi RMSZ-aratóról a gyerekek körében aratott sikert A sa­ját maga tervezte, varrta, alkalomhoz illő cserkészruháit megcsodálta a nőközönség. 3. Molnár Dédes (Démol) művészt a Ró­zsa Bár udvarán sörökkel rohamozták meg az ott hűsülő helybeliek, így nem térhetett ki az elől, hogy néhányukról vil­lámportrét készítsen. 4. Két vegetáriánus vendége is volt az RMSZ-aratónak. De nem okozott gondot ők is degeszre ehették magukat. Kelleme­­sen meglepődtek azon, hogy Kisiratoson nem­ zaklatták fölösleges kínálással, mint általában más vendégségeken, hanem kommentár nélkül tudomásul vették kí­vánságukat és ellátták őket húsmentes ennivalóval. 5. A plébánián 5, a mérnök-orvos László házaspárnál 7 vendég kapott szállást Nem mindennapi dolog, hogy úgy bocsátották rendelkezésünkre lakásukat mintha csa­ládtagok lettünk volna pedig egyikünkkel sem találkoztak ez ideig. Megmutatták a fekhelyeinket s azon túl ki-bejárhattunk, akkor is, ha vendéglátóink nem voltak ott­hon. G. Gáspárékra rájárt a rúd. Amellett, hogy le kellett mondania a Söllingen késről és a művelődési ház előtti parkolásról, visz­­szainduláskor a kocsija körül topogott hogy eltűnt a tartályból a benzin. Hogy aztán kiderüljön, az üzemanyag-mennyi­séget mérő mnűszeg tréfálta a meg. A muta­tó üres tartályt jelzett, pedig" az éppoly tele volt mint ideérkezésükkor. 7. A rendezvényt záró RMS31 író—olvasó találkozón részt vevő helybeliek kifogá­solták, hogy a tombolán nem sorsolt ki a szerkesztőség RMSZ-előfizetéseket, s hogy a hálósoknak nem osztottak sajt, kötegnyi friss RMSZ-t (guther) Odry Mária személyében az akvarell le­hetőségeivel magabiztosan sáfárkodó mű­vészt ismerhettünk meg Kifejezetten emo­cionális töltésű kompozíciói közül kiemel­kednek a November című sorozat darab­jai. Súlyos ködökbe, az elmúlás különböző formáit megélő, a visszafordíthatatlan vál­tozásnak kitett tájak azért mindig sejtetik, hogy nem önmagukért valók, hiszen a vál­tozó világ, a lassan „decemberesedő tájak“ s egyáltalán a menetrendszerűen bekövet­kező alkonyok egyik „vesztese“ a megfá­radt, a múlandó ember. Steinhübel Zoltán tűzzománcba álmodott képei a játék, az életigenlés, nem kevésbé az optimista folytatás koncentrált valósá­gában gyökereznek. Az általa kimondott csupa nagybetűs IGEN-t hadd vonatkoz­tassuk most Kisiratos mostani — és persze jövőre beígért — ünnepére: köszönjük, el­várjuk és ott leszünk. BARABÁS ZOLTÁN

Next