Romániai Magyar Szó, 1995. október (7. évfolyam, 1800-1829. szám)

1995-10-26 / 1824. szám

♦ 1995. október 26. RIPORTOK • VITÁK• KÖZLEMÉNYEKRomániai Magyar Szó n nem mondhatunk le semmiről” -n.) -Beszélgetés Temp­fsi József nagyváradi római katolikus püspökkel­­ - Mi történt a többi eltulajdonított javakkal: egyházi könyvekkel, kegy­tárgyakkal, dokumentumokkal - ame­lyek egyébként több mint ezeréves ittlétünk bizonyítékai? - 1962-ben elvitték anyakönyveinket. Keresztelési, házasságkötési, halotti regisztereinket az állami levéltárba. De ugyanígy más könyveinket is, a teljes irattárat. '62 előttről semmit sem tudunk megkeresni. Megjelent egy szekus ezredes, megjelent egy kultuszigaz­gatósági felügyelő és valaki a megyétől, s elvittek mindent. Hogy mi történt vele? Megsemmisítették? Csak „rendezték"? Vagy ott áll egy csomóban? Nem tudhatjuk. Mert minket a közelébe sem engedtek. Azt mondták, ha szükségünk van rá, ők majd szolgáltatnak nekünk adatot... Belenéznünk nem lehet. Ez volt a múltban, s mit sem változott. Azonkí­vül rengeteg kultusztárgyat, világhírű, milliókat érő képeket, metszeteket vittek el, így például a Mária Terézia által adományozott bibliai tárgyú festménye­ket, Az aranyborjú imádását, A manna hullását, az Átkelést a Vörös-tengeren, a Benczúr-képet, vagy a több mint 200 eredeti Dürer-metszetünket. Ez utóbbia­kat most a múzeum tartja birtokában. Pedig papír van róla, hogy a mi tulaj­donunk. Ők csak kölcsön kérték kiállí­tásra, és egyszerűen beírták a leltárjuk­ba, s nem adják vissza. Az elvett kul­tusztárgyak a Román Nemzeti Múzeum kincsestárába kerültek. Egyetlenegy monstranciát sikerült közülük hazahoz­nom a nagy Szent László-ünnepség alkalmával; azt is állandóan visszakö­vetelik. Azt mondtam, ha az idén nem jelenik meg a kultusztörvény, akkor januárban a püspöki palotáért bepere­lem az államot. Viszont ezt nem tehetem meg minden eltulajdonított javunk esetében, mert akkora összeget kérnek a bíróságon a vitatott érték felbecsülése után, csupán a per megindításáért, hogy képtelenség azt előteremteni. A püspöki palota peréhez le­ kell tennünk legalább 4-5 millió lejt. És aztán majd mind tologatják az ügyet, és újabb összegeket kérnek. És ugye, tudjuk, milyen az állam hozzáállása az ilyen ügyekhez... Iliescu elnök örökké arra hivatkozik, hogy mi, amikor külföldre megyünk, szégyent hozunk a román államra. Hát ha semmit sem mondunk, csak a tenyerünket tart­juk, hogy adjatok, mert ha nem, bezár­hatjuk a kaput, már abból is világosan érthető, hogy mi folyik itt. Mert, ha külföld nem adna, akár Magyarország, akár a nyugati államok, valóban egyik napról a másikra tehetetlenné válnánk. Nincs amiből fenntartani templomainkat, az egyházat. Abból a kis perselypénz­ből, temetési díjból stb. vajmi kevésre telik. És az egyházi adót sem köve­telhetjük, aki ad­­ ad, aki nem - nem, mert tudjuk,hogy anyagi nehézségeik vannak híveinknek is. Tehát az állam­főnek be kellene látnia, hogy számunkra is anyagi alapra van szükség. Adjanak vissza valamennyit a földből, amennyi a fenntartásunkhoz szükséges. - Említette a kultusztörvényt. Két tervezet is készült. Az elsővel, tudomásunk szerint egyetértett az a 14 egyház, melyek akkor hivatalosan be voltak jegyezve, tehát: az ortodox is... - Igen. Majdnem egy hetet ültünk ’90 februárjában itt, Bukarestben, és együtt szövegeztük meg. Rengeteg vita volt. Végül abban maradtunk, hogy ha a tervezetet jóváhagyja az állam, akkor meg vagyunk elégedve. Tehát: az ortodoxok is meg lettek volna elégedve. Aztán ők utólag két változtatást kértek. Először is követelték, hogy ismerjék el őket államegyháznak, mert ők többségiek. Hát ma, a huszadik század­ban ilyen nincs, hogy államegyház. Ma­gyarországon is a lakosság 73 száza­léka katolikus, és mégsem nyilvánították államegyháznak. Vagy Lengyelország­ban 98 százalék katolikus, és szintén nem mondják azt róla, hogy államegy­ház. Ma már nincsenek ilyen előjogok. A másik kívánságuk pedig az volt világosan megmondták, szemünkbe, a tanügyminisztériumban is és a vallásü­gyi államtitkárságon is -, hogy ellene vannak a felekezeti iskoláknak, még akkor is, ha az állam hajlandó lenne visszaadni azokat, és ellenzik azt is, hogy az állam nekünk anyagi támo­gatást adjon. - De nekik adhat! - Ők azzal indokolták ezt, hogy a romániai lakosság java része ortodox, és az állam, ha támogat, az ő pénzükből támogat minket. Hát a mi híveink nem adófizető állampolgárok? És a mi földjeinket nem az állam használja, a ro­mán állam? A nagyváradi egyház­megyének 41 000 hold szántóföldje volt, és 8000 hold erdeje. Abból ma is megélne, nem kellene külföldön koldul­nia... E javakat jelenleg mind a román állam használja, neki kell tehát gondos­kodnia a fenntartásunkról. Iliescu elnök azt mondta: nem érti, hogy akkor, amikor a magyar püspöki kar egyetlen négyzetméter földet sem kért vissza, akkor mi miért kérjük. Azt mondtuk: igen, nem kértek vissza egyetlenegy négyzet­­méter földet sem, mert Magyarországon minden püspökség negyedévenként kb. 20 millió forintot kap azért, mert az állam használja a földjeit. És ott az állam nem szól bele, hogy az egyház a kapott összeget mire használja: építésre, javításra, fizetésre stb. Azt mondtuk, ha ezt az összeget beszorozzuk 17-tel, az 340 milliót tesz ki. Ha mi is negyedéven­ként az államtól 340 milliót kapunk, akkor mi sem fogjuk visszakövetelni a földet, mert biztosítva van a létalapunk. Te­hát: ez az igazság a négyzet­­méterekről... - Zárókérdés: ismerve az állam és az ortodox egyház magatartását, miben lehet még reménykedni? - Két dologban. Abban, hogy egyszer, valamikor kormányváltozás lesz, a mostani hatalomtól ugyanis vajmi kevés várható, csak a múlt rendszer észjárása szerint képes gondolkodni és csele­kedni... - Vagy rosszabbul, de akik a helyükre pályáznak, azok sem valami reménykeltők... - Reménykedhetünk továbbá a nemzetközi nyomásban és összefogás­ban. De ne várjuk azt, hogy más kaparja ki nekünk a gesztenyét, hanem lanka­datlanul, éjjel-nappal folytassuk a harcot jogainkért.­­ Ez utóbbi legalább összetart bennünket ideig-óráig. De meddig? Kérdezett: ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN Árnyék októberi verőfényben Bárhogyan is számolunk, Három­széken immár lejárt a maghintésre kedvező időszak. Nem eredményte­lenül, mondhatnánk, hiszen zöldellő búzatáblák tanúsítják, hogy október verőfényét nem hagyták kihasználat­lanul az ellehetetlenülő gazdálko­dásból kiutat kereső termelők, s annak ellenére, hogy a megkésett vegetáció nyomán szokatlanul későb­ben szabadultak fel a vetőgépek számára a krumpliföldek, nagy területen sikerült a magot elhinteni. Arra pedig nemigen akadt idáig példa, hogy pénzszűke ellenére igen számottevő mennyiségű vetőmagot - „bő ezer tonnát” - újítsanak fel a gazdák,, remélhetőleg valós biológiai értékeket hordozó, csávázott magva­kat. E cserebere-akciót a kormány is kézzelfoghatóbban ösztönözte, ám így is a gazdák áldozatára volt szükség. A kormány egyébként nemcsak a vetőmag- csereakció költségeinek felvállalásában keltette annak látszatát, hogy „gazdabarát” politikát folytat. Ismeretes, hogy még a nyárelőn kormányhatározattal a gépállomások munkadíja után fizetendő TVA-járulékot 9 százalékra mérsékelték, azt a látszatot keltve, hogy a gazdáknak kevesebbet kell majd fizetniük a gépállomási bérmun­káért. Nos, heteken át számolták a könyvelők, hogy mennyibe kerül a gazdáknak ezentúl a tárcsázás, a szántás, a vetés. Amíg a kalkulációk elkészültek, emelkedett a gázolaj ára, méghozzá úgy, hogy amennyivel „ol­csóbb” lehetett volna a magágyelő­készítés a TVA-mérséklés nyomán, annyival kell most a gázolaj drágulása nyomán a gazdáknak többet fizetniük, 100-200 lej különbözette! Háromszé­ken például 67 000 lejbe kerül , ha vetőszántás, a magvetésért 19-20 ezer lejt kel lepengetni, és még szerencsésnek mondhatják magukat a gépállomásokkal dolgoztató gazdák, hiszen a saját gépparkkal rendelke­zőknek nincs akire az üzema­nyagdrágulást áthárítsák. Ezúttal is azok a gazdák kerültek kedvezőbb helyzetbe, akik már az üzemanyag árának emelése előtt elvetették a magvakat, megszántották földjeiket. Az üzemanyag-drágulás igazán a jövő évi termelést érinti, talán azért is növekedtek a gabonaárak, hiszen a világpiacon egyre többet ér a kenyérgabona. A leendő felvásárlási árak minimális szintjét nem emelte meg a kormány, válaszút elé állítva a termelőket: érdemes-e, kifizetődő-e folytatni? A kérdésre az elkövet­kezendő napok adják meg a választ, ám úgy tűnik, hogy az idei jó búzatermés (Háromszék az ország egyik legmagasabb átlagát elérő övezete), ébren tartja a reményeket, hogy az előző évek szintjét elérő területen vessenek búzát a gazdák. FLÓRA GÁBOR BALOGH LÁSZLÓ A fekete füzeti (IS) Zsók László visszaemlékezései Az őr végül visszakísért a cellába, hogy vegyem el szegényes személyi batyumat, majd innen átkísért az egyes börtönszárnyba, ahol a kezembe nyomták a borotválkozó felszerelést, hogy szedjem rendbe az ábrázatomat. Dadogva közöltem az őrrel, hogy én még soha nem borotválkoztam, nem tudok megborotválkozni. S csak ekkor mondta meg az őr, hogy szabadulni fogok, azért ez a cécó körülöttem, s a lelkemre kötötte, hogy erről egy szót se senkinek. Mivel én nem tudtam megborotválkozni, elküldték a borbély után. Kivették a munká­ból, és hozták hogy ő tegye rendbe az arcomat. Amíg a borbély az arcomon ügyködött, egy óvatos pillanatban odasúgtam neki: Szabadulok. Kérem, ezt mondja meg. Vorzsák Jánosnak. A borbély végzett velem. Innen átkísértek a hármas börtönszárnyba, a rak­tárba. A harmadik épületszárny a Martinuzzi épületszárny volt. Itt raktárak, adminisztráció volt, a földszinten normális cellák, lent pedig szigorított cellák voltak karikákhoz láncolt rabokkal. Ide az életfogytiglanig elítéltek vagy a sorozatosan büntetett rabok kerültek. A hármas épületszárny­­ban levő ruhatárból visszakaptam a civil ruhámat, egy elismervény ellenében, amin az állt, hogy eliberat, vagyis, hogy szabadult. Most már kezdtem hinni a szabadulásomban. Annyira kábult voltam, hogy három év és négy hónap után nem tudtam, mi történik velem és körülöttem. Olyan váratlanul jöttek a dolgok, hogy alig érzékeltem a történteket. Még annak sem akartam hinni, ami már valóban tény volt... A civil ruha még mindig­ mem jelentette a szabadságot. Egy éjszakát még civilben is el kellett töltenem a szamosújvári börtön­ben egy nagyon idős román em­berrel. A cella tele volt frissen töltött szalmazsákokkal, és ezek­nek a tetején, púpos hátukon himbálózva töltöttük az utolsó, börtönbeli éjszakát. Úgy himbálóz­tunk a púpos hátizsákok tetején, mintha a szabadság habzó árja emelt volna a magasba és tenne próbára, hogy meg tudunk-e a hátán maradni. Ebben a nagy hullámzásban, ringásban csupán kerülgetett az álom, nem tudott a mindegyre felpattanó szememen megtelepedni. Másnap az irodán a kezembe számolták az útiköltséget Csíksze­redáig, utána a társammal együtt lovasszekérre ültettek, és elvittek a városi milíciára, és csak itt állították ki a szabaduló levelemet. Ebben pedig az állt, hogy „szaba­don engedték a büntetése lecsök­kentése folytán”. Ezt a dokumen­tumot a mai napig őrzöm. A milíciáról gyalog mentünk a vasúti állomásig. A bácsi annyira le volt gyengülve, hogy a karomba kapaszkodva is csak csoszogva mentünk az állomásig. Szamosúj­­vár lakossága már hozzá volt szokva az ilyen látványhoz, és dicséretükre legyen mondva, a szánalom és az együttérzés az évek során sem halt ki belőlük. Ha akartuk volna, sem tudtuk volna letagadni, hogy honnan jövünk. A szeptemberi gyönyörű napfényben fejemen bundasap­kával, lábamon fűző nélküli cipővel, egyik karomon a csoszo­gó, alig vánszorgó öregúrral, mási­kon rongyos batyummal, már messziről lerítt rólam, hogy honnan jövök. Egy fiatal hölgy fagylalttal a kezében jött szembe velünk, megsajnált, a fagylaltot a kezembe nyomta, és gyorsan továbbment. A társam vonata indult hamarabb. Felsegítettem, és amíg vártam az enyémet, gondoltam, megmosakodom a vízcsapnál. Miközben én mos­dottam, valaki szőlővel rakta meg a csomagom tetejét. A vonatfül­kében is, aki csak rám nézett, már mindennel tisztában volt. Kényel­metlenül és nagyon feszélyezetten éreztem magam, hiszen akkor még nem volt divat a kopaszra nyírt hajviselet, és engem szabadulá­som előtt néhány nappal nyírtak meg. Itt, a vonaton is többen kínáltak élelemmel. Az én megjele­nésem még nem jelentette az amnesztiát, az csak jó két hónap múlva kezdődött el, és egészen 1964-ig éreztette hatását. Nyárádszeredai életképek • SZÉKELY SÁNDOR felvételei A She­ll Az utóbbi évben Hollandiában jártam a Shell hágai központjában. A világ­vállalat egyik laboratóriumában dol­goztam, és megdöbbentő volt számom­ra az a szervezett és erőteljes munkarit­mus, a teljes dokumentáció jelenléte és a kutatási műveletek eredményessége. Ez a kutató, feltáró és kitermelő, vala­mint értékesítő (kereskedelmi) társaság jelenleg több mint 100 országban működik. 1990-ben több mint 137 000 alkalmazottja volt, ehhez hozzájönnek még a külső munkatársak (ide sorolom magamat is, aki szerződéses alapon dolgozik a vállalatnak). A jelenlegi napi kőolajtermelése több mint 3,5 millió bar­rel kőolaj és 12 billió köbméter földgáz, ami a világ napi szénhidrogén-szükség­lete több mint 10%-ának felel meg. Hollandiában és Dániában való tartózkodásom során megállapítottam, hogy habár a Shell a világ minden kontinensén érdekelt, országaik szénhi­drogén-szükségletét az Északi-tenger­ből fedezik. Innen kerül bizonyos föld­gázmennyiség Németországba, míg Nagy-Britannia és Norvégia szénhid­rogéneket exportál. A szénhidrogéneket az Északi­tengerben 1970 nyarán fedezték fel. 1972-ben Ekofisknél, norvég vizeken, már elkezdődött a kitermelés. Ma a tudomány a tenger alatti szénhidrogén-medencéket nyolc alaptípusba sorolja. A legjellegzetesebb az Északi-tenger medencéje, ahol a Föld történetének ötszázmillió éve során a terület többször fölemelkedett és lesüllyedt. A süllyedéses időszakok­ban változatos, öblökkel, lagúnákkal és parti mocsarakkal szabdalt tengerpart alakult ki. Az éghajlat hol meleg, nedves, hol száraz és forró volt. A tengerbe hordott törmelékből likacsos homokkőrétegek, a vízben oldódott mészből pedig üreges, porózus mész­kőrétegek alakultak ki. A szénhidro­gének ezekben a földtörténeti korokban, a mezozoikumban és a harmadkorban alakultak ki, és a tároló kőzetekben halmozódtak föl. A kiszáradt öblökben vastag kősóréteg rakódott le. A kőolajcsapdák a nyugat-európai táblá­nak a skandináv őspajzs felé irányuló mozgása révén jöttek létre. A nyugat­­európai őspajzs a skandináv pajzs alá csúszott, és emiatt gyűrt redők, boltozatok és töréses kiemelkedések keletkeztek. , Ekofisktől délre felosztották az Északi-tengert kitermelő szférákra. Legnagyobb részét Nagy-Britannia és Norvégia kapta, de részesült kutatási területből Dánia, Németország és Hollandia is. A legismertebb kőolaj- és földgáz­mezők a következők: Stanford, Brent, Ninian, Frigg, Forties, Ekofisk, Argyel, Indefatigable. Ami a­ kőolaj és földgáz eloszlását illeti az Északi-tenger, ez Indefatigable főleg földgázt tartalmaz. Ezért Hollandia számára főleg a földgáz kitermelése lényeges, a Shell termeli ki, és földgázt exportál Németországba, Dániába, Olaszországba, Svájcba és Ausztriába. Az ekofiski olajmezőt az amerikai Phillips Petroleum CO tárta fel és kezdte üzemeltetni. Később a Brit Kőolajvállalat is bekapcsolódott. 1990- től megindult a Shell expanziója az Északi-tenger területén is. Ők kutatnak és termelnek a brit, norvég és a dániai tengeri platformon is. Érdeklődése kiterjedt Nyugat- és Kelet-Európára, az Egyesült Államokra, Ausztráliára, Brazíliára, Japánra és Indiára, így terelődött érdeklődése Romániára, az Erdélyi-medencére. Koncesszionálta az Erdélyi-medence Marostól északra eső területét. A Shell terepkutatásaival párhuzamosan az amerikai Western vállalat szeizmológiailag sűrűn feltérké­pezte ezt a területet. Ennek a szeizmo­lógiai vállalatnak a központja a mező­ségi Mócs község mellett volt. Befejez­ték a szeizmikus kutatást, és az ország más területére költöztek. A Shell össze­vetette a felszíni kutatási eredményeket a Western által komputeres módsze­rekkel nyert szeizmikus adatokkal. Megtörtént az egyeztetés a régi fúrási adatokkal is. Most arra várunk, hogy megtudjuk: a befektetés elérte-e a célját, van-e kőolaj a só alatt? Ennek a kérdésnek a tisztázására még ez év decemberében elkezdik a három mélyfúrást a medence három pontján: Dés mellett, Mezőszil­váson, Kislekencén. A következő év választ fog adni erre a gazdasági szempontból igen fontos kérdésre, hogy van-e vagy nincs kőolaj az Erdélyi-medencében? Ha lesz, nemcsak boldog, hanem büszke is leszek arra, hogy hároméves kutató­munkám a Shell keretében nem volt hiábavaló. Dr. MÉSZÁROS MIKLÓS egyetemi tanár t­itálha­ta­tont B­e­szé­l­íg­e­t­é­s a b­é­t­e­s­á­g­o­n Sófalvi, vagy Ferenczy úr sem mutatták a legkisebb érdeklődést sem. - Mennyire mediatizált tiltakozásod? - A Duna TV megbízásából ma felkeresett az ATV, az Ati-Beta tévéstúdió három ízben jelezte szándékát, de mind ez ideig nem jöttek. Én tartom a kapcsolatot a sajtóval, de ön az első, aki meglátogatott. - Mindezek után meddig szándékszol az­­éhségsztrájkot folytatni? - Eredetileg úgy gondoltam, hogy 10 napon át, amíg az egészséget túlságos károsítja. Azután már hatványozottan jelentkeznek az ártalmak... De ilyen hozzáállás mellett nem hagyom abba! ★ Már búcsúznék, amikor Kádár Attila megkérdi, nem tudom-e a Takács Csaba címét. Nem tudom, de miért?­­ Takács Csabával a helyzet az, hogy 9-én az ATV híradójában közvetlenül azután, hogy bejelentették éhségsztrájkba lépésem szándékát, a következő hírt közölték: Takács Csaba azt állítja, birtokában van egy ún. fekete lista, amely a tanügyi törvény ellen tiltakozók nevét tartalmazza. Hogy hathatott a tévénézőkre ez a hírösszeállítás? Azóta eltelt 12 nap, s még nem tárt semmit senki elé. Ezúton kérem Takács urat, szíveskedjék nyilvánosságra hozni azt a bizonyos névsort. Ellenkező esetben úgy tekintem, hogy a megfélemlítés céljával állította, amit az ATV szerint állított. INCZEFI TIBOR A riport nyomdába küldése után kaptuk az alábbi közleményt: Leromlott egészségi állapotomra való tekintettel 12 napos tiltakozó éhségsztrájkomat a mai napon, 1995. október 23-án befejezem. Ezúton szeretném megköszönni mindazoknak a személyeknek szolidaritásvállalását, akik lakásomon vagy a kórházban felkerestek, megerősítve eltökéltségemben. Illesse köszönet mindazokat az egyházakat, civil szervezeteket, intézményeket, iskolákat, vállalatokat, gyárakat, melyek képviselőik révén hivatalosan kifejezték együttérzésüket és támogatták akciómat. Köszönet az írott és az elektronikus sajtó kül- és belföldi munkatársainak, kiknek munkája révén érvényesülhetett éhségsztrájkom egyik célja, a figyelemfelkeltés. Végül de nem utolsósorban köszönetet mondok a székelyudvarhelyi kórház orvosainak és ápolószemélyzetének odaadó felügyeletükért, aggódó gondoskodásukért. Éhségsztrájkom tiltakozó és figyelemfelkeltő volt, mozaikdarabka abból a képből, melynek a romániai magyar nemzeti közösség elkeseredett tiltakozásából kell összeállania, és amely teljesen más, mint amelyet oktatásunk helyzetéről országunk vezetői világszerte mutogatnak. A japán sztrájk felvállalása immár nemcsak Székelyudvarhely, hanem számos székelyföldi iskola, intézmény és vállalat által bizonyítja, hogy él az igény a romániai tömbmagyarságban a megérdemelt jobb jövő iránt, és van benne akarat ezt az igényt együttesen kifejezésre juttatni. Ezúton kérem érdekvédelmi szövetségünk, az RMDSZ valamennyi illetékes vezető személyét és vezetőtestületét, hogy mozgósítsák nemzeti közösségünk egészét folyamatos tiltakozásra a számunkra elfogadhatatlan román oktatási törvény ellen. Ás ‘ ...................' ’ ------- ' “ '­­ székelyudvarhelyi kórházban, 1995. október 23-án. KÁDÁR ATTILA set túlságosan nem Miért nem lehet Dorog Petrozsény testvérvárosa?­ ­Ameddig én vagyok a polgármester, egy ilyen testvérvárosi kapcsolat nem jöhet létre! - jelentette ki Berca, Gheor­­ghe, Petrozsény város egységpárti (PUNR) polgármestere egy magánbe­szélgetésen Kovács Imre RMDSZ- tanácsosnak. - Hogyan festene, hogy egy PUNR-s polgármester testvérvárosi kapcsolatot kezdeményez egy magyaror­szági várossal?" Pedig az 1992-93-ban beindult Petro­zsény és Dorog közötti kapcsolatfel­vételnek a kezdetekor ő is támogatója volt. Jelenleg is mintegy 150 petrozsényi bányász - zömmel román nemzetiségűek - dolgoznak a dorogi bányákban, ez adta az ötletet a testvérvárosi kapcsolat létesí­téséhez. Mint Kovács Imre tanácsos úr elmondta, a tavaly Petrozsénybe látoga­tott dorogi polgármesternőt akkor még Berca polgármester úr fogadta, kísérte el városnéző körútjára. Tavaly augusztus­ban­ négytagú petrozsényi küldöttség járt Dorogban tapasztalatcserén. A tavaly decemberi választások után változás történt a dorogi önkormányzat élén. Amikor a testvérkapcsolat folytatása jegyében felmerült az új dorogi polgár­­mester meghívásának ötlete, Berca határozottan elzárkózott a kapcsolat folytatásától! „Annak idején a városi tanács megszavazta a testvérkapcsolat jóváhagyását Doroggal - sajnos, csak kézfelemeléssel, nem hoztunk írásbeli határozatot. A polgármester úr most azt mondja, csak írásos határozatnak hajlandó alávetni magát! Mi nem hagyjuk magunkat, megpróbáljuk keresztülvinni az írásbeli határozatot a tanácson" - meséli Kovács Imre. Berca polgármes­terről még csak annyit, hogy annak idején ő is a Caritas nevű szélhámosság pártolásával szerzett magának híveket Petrozsényben, amit ma már szintén tagad, akárcsak kolozsvári kollégája... PATAKI ZOLTÁN Nem kevés agronómus barátom úgy­ véli, nem érdemes afölött keseregni, hogy állatállományunk az utóbbi években megcsappant, ugyanis jórészt azokat az öreg, korcs, meddő és beteg állatokat vágták le, amelyek már semmi hasznot nem hoztak, de a diktatúra előírta megtartásukat. Mások szerint viszont a fürösztővízzel együtt kidobták a gyermeket is, sok borjút, malacoskocát és levágtak, holott szükség lett volna rájuk a további szaporításhoz. A szakemberek harmadik csoportja úgy látja, hogy mindeme jelenség mögött mélyebb okok rejlenek: az állami felvásárlás sok helyről visszahúzódott, de magánkereskedők nem léptek a helyébe, ahol viszont léptek, ott nagyon leszorított spekulációs árakat szabnak meg, emiatt bizonytalanná és nehézkessé lett az állati termékek értékesítése. Ugyanez mondható az állattenyésztés egész területére, ami nagyon elbátortalanítja a gazdákat, nem is szólva a külföldi áruk növekvő konkurenciájáról. Mindezzel magyarázható, hogy a fűnek, szénának, vetett takarmánynak nincs olyan becsülete, mint régebben. A székelyföldi havasi legelők, kaszálók nem kicsiny hányada évek óta érintetlen marad: állat sem, kasza sem „téved” arra. De láttam a Maros, Aranyos, a Szamosok mentén húzódó termékeny réteken is lábon száradó füvet. Bihar, Szilágy, Szatmár messzi tájain a szikes földek, a zsombékos „aljahelyek'', szittyós, zsurlós lápszélek növényzete hervad el legeletlen. Mindebben - mondom én - van jó is. Köztudott ugyanis, hogy erdeinket emberöltők óta kíméletlenül irtják. Lehetett magyar uradalom vagy román, jöhetett kapitalizmus, fasizmus vagy kommunizmus, a fára valamennyinek szüksége volt s kegyetlenül Vágta. S tegyük hozzá, ész nélkül tarolnak ma is. S ebben az állam és a magángazdák, a rendőrök, erdészek, favágók egyaránt ludasok. A régi román erdészmondás jól kifejezi ezt a gondolkodásmódot és magatartást: „Salaru-i mic, dar padurea-i mare". Köztudott az is, hogy a hajdani parasztok többsége mindig igyekezett a legelőt kiterjeszteni­­ az erdő rovására. Hogy legyen hova hajtsa állatait. Most viszont, úgy látom, ennek az ellenkezője történik: a fölhagyott legelőkön, kaszálókon, különféle lejtős vagy sovány szántóföldeken zsenge csemeték kezdtek sarjadni, bokrok vertek gyökeret; remélhető, hogy az erdő itt-ott terjeszkedni kezd, visszahódítja, amit eloroztak tőle. Ennek pedig örülhetünk. Mai számítások szerint nem érdemes minden meredekséget, szikes talajt és sivatag hegyoldalt megművelni, de a jószágot sem tanácsos távoli legelőkre fölhajtani, sem ottan füvet kaszálni, szénát gyűjteni. Adjuk csak vissza nyugodtan az erdőnek azokat a helyeket, amelyek elsősorban megilletik. Csak végre talpra állna a mi tehetetlen és korrupt erdészetünk, hogy megvédje az új cserjéseket. HERÉDI GUSZTÁV

Next