Romániai Magyar Szó, 1996. február (8. évfolyam, 1910-1938. szám)

1996-02-01 / 1910. szám

1996. február 1. RIPORTOK• VITÁK• KÖZLEMÉNYEK Romániai Magyar Szó Megpályázzuk a jutalomkönyvet Romániai Magyar Szónak Bukarest A székelyudvarhelyi 2-es számú Ipari Líceum a 370/1976-os MTH alapján 1976 októberében alakult, 4 líceumi és 7 szakiskolai mechanikai profilú osztállyal. Az épületeket (20 tantermes iskola, 300 férőhelyes bentlakás, 160 férőhelyes kantin, 6 műhely), amelyben jelenleg is működik az iskola, a Vegyipari Minisz­térium építette és 1979-1980 között adták át. 1991-ig a székelyudvarhelyi Szerszám- és Matricagyár patronálta az iskolát és ugyanennek a gyárnak biztosították a munkaerő-utánpótlást. 1991-től leválva a matricagyártól, az épületeket és az anyagi javakat a megyei Tanfelügyelőség vette át. 1991-től tech­nikumi osztály indult segédprogramozó szakkal, 1992-től pedig beindítottunk 2 gimnáziumi V. osztályt is. 1994-től a gép­ipari és elektrotechnikai osztályok mellett 2 közgazdasági profilú osztály is beindult, ugyenebben az évben az iskola felvette a Kós Károly nevet. Ma 7 gimnáziumi, 13 líceumi (melyből 4 közgazdasági, 3 szakiskolai és 2 technikumi) osztállyal működik az iskola. Az évek folyamán tanulóink dicséretes eredményeket értek el, tantárgy- és sportversenyeken, valamint a szakmai vetélkedőkön. Habár nem büszkélkedhetünk kimagasló ered­ményekkel, elég sok tanulónk volt és van, akik az érettségi után folytatják tanulmányaikat különböző felsőfokú tanintézetekben. Az 1883-as számú 1996. január 5-i Ro­mániai Magyar Szóban olvastuk, hogy a Csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadóval közösen kitüntetik a magyar tannyelvű líceumok legjobb eredményt elérő végzőseit egy-egy értékes jutalom­könyvvel. Iskolánkban Elekes Gábor XII. D. (elektrotechnika) osztályos tanuló különösen jó eredménnyel végezte a XI. osztályt - az év végi általánosa 9,35 volt, és a XII. osztály I. évharmadában is 9,27 általánost ért el. Iskolánk vezetősége és a XII. D. osztály osztályfőnöke Elekes Gábort javasolja önöknek, hogy jutalmazzák az említett jutalomkönyvvel. Székelyudvarhely, 1996. január 24. PÁLHEGYI PÁL . . Igazgató MÁTYÁS MÁRIA Titkár RMSZ-farsang 1996, Székelyudvarhely (időmről szólő Éva panasza A székelyudvarhelyi Fényes vendég­lőben a Csíki Sör Rt. által megrendezett sörivó versenyről a kiküldött különtudósító talán egy-két tőmondatban is beszámol­hatna, ugyanis nem volt verseny. Nem a Csíki Sör Rt. terméke volt érdektelen az udvarhelyiek számára, hiszen tudomásom szerint e városbéliek a helyi Kalondán kívül is „előszeretettel” fogyasztják, hanem a Romániai Magyar Szó báljára, farsangi bálján kilátásba helyezett sörivásra tartogatták az atyafiak az „üres térségeket". Talán éppen ezért nem akadt két, sörivásban profi versenyző, aki letölthette volna a felajánlott nedűt... „Gargalizálóra" várván, megtudtam, hogy a sörivó versenynek - nemcsak Nyugaton - itt nálunkfelé is már komoly hagyománya van. A „söröscégek" valószí­nűleg sportot fognak űzni ebből. Az eddig felállított sörivó rekordról jegyezhetem, hogy nemrég egy brassói egyetemista 21,5 másodperc alatt nyelt le két csíki üveggel... Nem semmi, mondhatjuk. A felajánlott első-második-harmadik díj (150 ezer - 75 ezer - 50 ezer lej) így kiosztatlan maradt, a tudósító pedig mit tehetett volna mást, egyedül versengett az idővel... A stopper mánusát figyelve, 30 perc alatt döntött rekordot­­ egy üveg­­ sörrel... A csíki sör persze hogy bekopogott farsangi bálunkra. Volt ott szőke, barna is... Kinek melyikhez támadt inkább kedve. Tombolajegy-árusítás közben a tudósító - egy pohárral a kezében -­­ társalgásba kezdett. A Romániai Magyar Szó egyik kedves barátjával (úgy mint olvasójával), Király Karcsi mérnökkel. (A mérnök kívánalma szerint „karcsizom" le őt, mert azt mondja, hogy Károlyból elég egy...) Fiatalember. Elmondja, hogy tetszik neki az egyetlen országos napilap. Bár kifogása is támad. De írja meg, arra kér. Megírom, persze. Véleménye szerint a lap nem foglalkozik kielégítően az ifjú­sággal. Innen szó szerint: „Pedig egy hónapban egyszer féloldalon vagy vala­melyik mellékletben igazán szentel­hetnének helyet a romániai magyar ifjúságnak is. Egyébként pártatlan a lap s bátor. Ha ebben a nagy-nagy paradicsom­ban Ádám veszi le a rossz gyümölcsöt a fáról, Éva panaszának is helyet adnak a lapban". Na, egészségünkre, mondja, és a jövőbeni viszontlátásra! LOKODI IMRE ERICH KÄSTNER: Mikor az ebédlőbe léptek, a tanácsos így szólt: - Persze, mi vagyunk az el­sők. Az asszonyoknak mindig fecsegni kell. - Persze, persze - mondta Hagedorn. - Igaz, hiszen neked egy lányod van. Mennyi idős? Tobler vigyorgott. - Éppen férjhez mehet már. S néhány napja el is van jegyezve. - Nagyszerű - mondta Fritz. — Gratulálok. De most komolyan. Igazán nem tudod, hol lakik Hilde? - Nekem nem adta meg a címét - mondta a tanácsos ravaszul. - De majd megtalálod. Hildát is, meg a címét is. - Én is úgy érzem - mondta a fiú. - De majd megkeserüli, ha elcsípem. Különben még azt hiszi, hogy a házas­ságban is vezethet az orromnál fogva. Ezt idejében meg kell előzni. Nem ez a véleményed? Az egyik ajtó kinyílt és szervírozó kocsi gördült be. Őszhajú inas jött utána. Maga előtt tolta a tálakkal rakott kocsit és fejét lehorgasztotta. Mikor a kocsi megállt, felemelte fejét és így szólt: - Jóestét, doktor úr. - Jóestét - mondta Hagedorn, de aztán felugrott - Kesselhuth úr! Az inas bólintott. - Valóban, doktor úr. - Mi van a hajózási vállalattal? - Volt-nincs - mondta a tanácsos. - Johann régi inasom. Nem akartam egyedül utazni Bruckenbeurenbe. Kénytelen volt a gazdag ember szerepét játszani. Nagyszerűen csinálta a dolgot. - Igazán nem volt könnyű - mondta Johann szerényen. Fritz megkérdezte: - Nem ellenkezik hivatásának felfogásával, ha szívből kezet fogunk? Johann így szólt: - Ebben az esetben azt hiszem kivételt tehetek. Fritz megszorította a kezét.­­ Csak most értem, miért volt úgy felháborod­va Eduard szobájában. No engem szé­pen becsaptak. Johann így szólt: — Az nem szoba, az egy gyanúsítás! Fritz megint leült. Az öreg előkelő inas az asztalra tette a tálakat. A fiú nevetve így szólt: - Ha meggondolom, hogy helyetted engem masszíroztak meg, akkor tulaj­donképpen kérlelhetetlennek kellene lennem. Most jut eszembe,, hogy vettem neked egy öreg kannát. És magának, Johann, egy doboz Havannát. És Hildenek egy pár fülbevalót. Ezt most az orromba akaszthatom. - Köszönöm a szivarokat, doktor úr - mondta Johann. Hagedorn az asztalra csapott. - Ohé, ezt még nem is tudjátok. Mielőtt elutaz­tam, megmondtam az igazgatónak és a portásnak, hogy én nem vagyok millio­mos. Láttad volna, milyen arcot vágtak erre. Tobler megkérdezte: - Johann, nem telefonált Tiedemann vezérigazgató? - Még nem, tanácsos úr. - Az inas Hagedorn felé fordult. - A Tobler­­konszern ma vagy holnap megveszi a Grand Hotel Bruckheurent. Aztán kirepül ez a két úr. - De Eduárd - mondta Fritz. - Nem büntethetsz két alkalmazottat a ven­dégek gőgje miatt. Két puhány, azt beismerem. De elég buta ötlet volt kol­dusszegényen bemenni egy luxusszállo­dába. - Mit gondol, Johann, igaza van? — kérdezte a tanácsos. - Nagyjából azt hiszem igaza van - mondotta az inas. - A buta kifejezést persze egy kicsit túl keménynek tartom Az urak nevettek. Hagedornné jött most a szobába. — Ahol nevetnek, ott nyugodtan helyet foglalhatok - mondta. Fritz kérdőn nézett rá. — Mindent tudok, fiam. Tobler kisasszony beavatott. Nagyon fél tőled. Ő tehet róla, hogy egy pár napig milliomos voltál. Különben elragadó teremtés, tanácsos úr. - Engem Toblernek hívnak - mondta. - Különben én is nagyságos asszonynak szólítom. - Elragadó lány, Tobler úr - mondta az öreg hölgy. - Kár, hogy mind a ketten el vagytok jegyezve, Fritz. - Majd dupla esküvőt ülünk — mondta Fritz. - Ez nehéz lesz — mondta a tanácsos. Fritz anyja hirtelen hármat tapsolt. Erre kinyílt az ajtó. Egy fiatal lány és egy öreg hölgy léptek be. A fiatalember artikulálatlan hangon felkiáltott, felborított egy széket, odarohant a kisasszony felé, átölelte. - Hilde, - suttogta egy idő után. - Drágám - mondta Hilde. - Nagyon haragszol rám? Még szorosabban magához ölelte. - Kérem, ne törje össze a menyasszo­nyát, - mondta a mellette álló hölgy. - Senki nem akarja elvenni magától. Fritz hátrált egy lépést. - Tante Julchen, hogy kerültök ide? Ja úgy, Eduard hívott meg, hogy engem meglepjen. A lány ránézett. Nyílegyenes tekin­tete volt. - A dolog másképpen van, Fritz. Nem emlékszel, mit feleltem neked Bruckheurenben, mikor a neve­met kérdezted? - Tisztán emlékszem. Azt mondtad, hogy Schulzénak hívnak. - Tévedsz. Azt mondtam, hogy ugyanúgy hívnak, mint Eduard bará­todat. - No igen. Eduardot Schulzénak hívták. Fritz az asztal felé nézett, aztán így szólt: - Te vagy a lánya. Óh, te drága. A lány bólintott. - Nagyon féltettük. S aztán odautaztunk Kunkelnéval. Johann leveleiből tudtuk, hogy mennyire kínozzák apát. - Szóval így van -­ mondta a fiú. - S Tante Julchen nem is a nagynénéd.. - Dehogy - mondta Kunkelné - Én a házvezetőnő vagyok. Nekem ez is elég. - Nekem is - mondta Hagedorn. - Mindenki mást mondott, mint aminek látszott. És amilyen víziló vagyok, mindent elhittem. Szerencse, hogy nem lett belőlem detektív. - Kezét nyújtotta Kunkelnénak. - Nagyon örülök, hogy nem maga a nagynéni. Már nem ismert­­ém ki magam. Már van egy barátom, aki az apósom és a jövendő feleségem az apósom, nem a barátom lánya. S a barátom azonkívül a főnököm. - Ne felejtsd el visszakérni a mun­káidat - mondta Hagedornné. - Már ott vannak az irodájában. Nem tehetek róla, fiam. Te leszel a propa­többi ganda-iroda igazgatója. Később a dolgokkal is foglalkoznod kell majd. Utódra van szükségem. Mégpedig olyanra, aki többet törődik a dolgokkal, mint én. Én továbbra is bélyeget fogok gyűjteni s anyáddal együtt csak az unokákkal törődöm. - Csak nem kell türelmetlenkedni - mondotta Hilde. - Ha összeházasítod Fritzet a konszerneddel, akkor én zárdába megyek. Aztán megnézhetitek magatokat. - Nekem fontosabbak az unokák - mondta Hagedornné. Tobler vigasztalta az öregasszonyt. — Az estéi szabadok. Asztalhoz ültek. Hilde és Fritz egész szorosan egymás mellé húzódtak. Johann felnyitotta a gőzölgő tálat. - Mit kapunk enni? - kérdezte Tobler. Kunkelné összefonta kezét s így szólt: — Marhahúst metélttel. *** Mikor vacsora után kávét és konya­kot ittak, megszólalt a telefon. Johann felvette a kagylót. - Tiedemann vezéri­gazgató szeretne beszélni, tanácsos úr. - Felé nyújtotta a kagylót. - Biztosan a hotel megvételéről. - Eduárd - kiáltott Fritz. - Légy olyan szíves és ne dobasd ki a portást meg az igazgatót. - Akkor minek vette meg a szállodát? - kérdezte Kunkelné. - Repülni fognak. Szemet szemért. A tanácsos a telefonnál áll. - Jó estét, Tiedemann. Igen, gondoltam. A szállo­da miatt. És mi van? Hogy? A tulajdo­nos nem akarja eladni? Semmi pénzért? A többiek az asztalnál ültek és feszülten figyeltek. A tanácsos meglepett arcot vágott. - Éppen nekem nem akarja eladni? Miért éppen nekem? - Egy pillanat múlva Tobler hangosan felnevetett. Letette a kagylót, nevetve visszajött az asztalhoz, leült és tovább nevetett. A többiek nem tudták, mi történt vele. - Beszélj már, - kérdezte Fritz. - Miért nem vehetted meg a szállodát? A tanácsos így szólt: - Mert már régen az enyém. -Vége.­- És hogy hívják most? Sommás ítéletek (Folytatás az 1. oldalról) A sajtó munkatársait pártaktivistaként kezelték, rájuk különösen nagy nyomás nehezedett. A cenzor szeme állandóan rajtuk volt, azt kellett írniuk, amit diktáltak nekik. Mindeniküktől lehetne kompromittáló sorokat idézni. De mit tehettek volna? Ha senki sem vállalta volna ezt a kellemetlen szerepet, megszűnt volna a magyar sajtó. Bennünk, olvasókban is felmerült a gondolat, hogy miért fizessünk elő a lapra, mivel jobbára ellenünk szól. És mégis előfizettünk, mert magyar lap volt, a mi nyelvünket ápolta, mert reméltük, hogy jobb idők jönnek, mert a sorok közt még a legkeményebb dikatúra idején is tudott számunkra üzenni valamit a jó újságíró. Vagy egy színház igazgatója. Tilos volt előadni Az ember tragédiáját vagy a Bánk bánt. Olyan darabot is ráparancsoltak, amelyet a társulat szinte üres nézőtér előtt játszott. De azért bemutatták Sütő András darabjait, azért voltak esték, mikor jól éreztük magunkat együtt és hallgattuk a szép magyar beszédet. Ne intézzük el ezeket az embereket sommás ítélettel, miszerint „megbízható elvtársnak" kellett lennie, hogy ilyen állásba nevez­ték ki. Nézzük meg, mit tett, figyelembe véve a körülményeket, és aszerint ítélkezzünk. Senkit se szeretnék megbántani. Mélységesen együttérzek azokkal, akik magyarságukért börtönt szenvedtek. De legtöbb­jüket valóban ártatlanul vetették tömlöcbe. Egyeseknek semmi közük sem volt a rájuk olvasott vádakhoz. Mások gyermekes­romantikus, de voltaképpen a rendszerre nézve reális veszélyt nem jelentő terveket szőttek, amelyeket csak a hatalom fújt fel azért, hogy példát statuálhasson és a népet megfélemlítse. Megint mások provokáció áldozatául estek. Tény, hogy nem volt olyan szervezkedés, amelynek esélye lett volna a rendszer megdöntésére, ahogy az a vádiratokban szerepelt. Sajnos, kálváriájuknak nem volt annyi társadalmi haszna, mint sok olyan társunk munkájának, akik tagsági könyvvel a zsebükben, sok kompromisszum árán valami jót, hasznosat tettek, amit az adott körülmények között tehettek. Nem ültek ők páholyban, amint azt sokan hiszik és állítják. Ők is féltek és joggal. Féltek a leváltástól is, mert ez nem csak a létalapjukat ingatta volna meg, de veszély­be került volna az is, amit építettek, amiért dolgoztak, törték a fejüket, izgultak. Fenyegette őket a pártból való kizárás, a kizárt párttag státusa alig különbözött a politikai elítéltétől. De félhettek a letartóztatástól is, amely őket éppúgy fenyegette, mint bárki mást, sokukat utol is ért. Amellett a lelkiismeretükkel is vívódniuk kellett, mindig felmerült bennük a kérdés: meddig lehet és szabad még elmenni a kompromisszumok terén, melyik az a határ, ahol a jó szándék értelmét veszíti. Azokat is tisztelem, akik lehetőleg minden politikai tevékeny­ségtől távol tartották magukat­ és szakmájuknak, családjuknak éltek, de ezt sem tehette volna mindenki. Mert mi történt volna, ha egy magyar se lépett volna be a pártba és semmilyen más szervezetbe, nem engedi, hogy a gyermekét bevegyék a Haza Sólymai szervezetbe, a pionírokhoz, a KISZ-be; senki nem vállal újságírást vagy tanítóként-tanárként a lelkiismeretével összee­gyeztethetetlen dolgot? Ha senki se teszi le a hivatali esküt? Elképzelhető ez? És ha mi megtesszük, de a többségiek nem, mi lett volna a sorsunk? Ám jöjjön az ifjú generáció, a tiszta múltúak, akiknek legfeljebb azt lehet felróni, hogy ők is énekelték, szavalták azt, amit nekik az óvodában, iskolában tanítottak, ők is tapsikáltak, mikor kivezényelték őket a „Conducator" fogadására. De éppen nekik kell mindezt elmondani, hogy megértsék: tanítóik-tanáraik nehéz szívvel csináltak sok mindent, és ezért ne tegyenek nekik szemrehányást. A helyzet sokkal bonyolultabb volt, mint ahogyan azt most egyesek beállítják. De mi célja van egyáltalán ennek a vitának? Mi a tét? Egyesek azt követelik, hogy a kommunistának, megalkuvónak, kollabo­ránsnak bélyegzett személyek ne vehessenek részt az R­MDSZ munkájában, ne vállalhassanak benne tisztséget. Ez helyes elv volna, ha a bélyeget alapos vizsgálat és bizonyítás alapján sütnék rá az illető homlokára. De így, káderes módszerrel, papír­forma szerint nem helyes. Erkölcsi és jogi alapelv, hogy valakit csak azért lehet felelősségre vonni, amit valóban elkövetett. De érdekvédelmi szövetségünk jó munkájának a szempont­jából is nagy veszteség, ha puszta gyanúsítgatások és beskatulyázások alapján lemondunk hozzáértő és tenni akaró személyek közreműködéséről. Olyanokéról, akik gyakorlatot és tapasztalatot szereztek a társadalmi-politikai életben, a szervezésben, akik bizonyos képességeik alapján kerültek annak idején kisebb-nagyobb vezető beosztásba, feltehetően jó szakemberek, széles ismereteik és ismeretségi körük van. Igaz, annak idején erősen működött a kontraszelekció, de azért nem mindig a legalkalmatlanabbakat léptették elő. Figyelembe kell vennünk, hogy mi hátrányban vagyunk a románsághoz képest. Egyrészt azért, mert ők a vezetőiket, szakembereiket 13-szor nagyobb populációból válogathatják ki; másrészt, mert a mi fiataljaink fejlődése számos akadályba ütkö­zött és ütközik. Nincsenek olyan szakértőink a nemzeti kérdés tekintetében, mint Gabriel Andreescu, Andrei Cornea, Emil­ Hurezeanu, akik elméleti téren jobban képviselik a mi érdekein­ket, mint mi magunk. Nincs olyan politológusunk, szociológu­sunk, mint Alina Mungiu vagy Pavel Câmpeanu - és a sort még lehetne folytatni. Sajnos, ezeket a kiváló értelmiségieket és hasznos szövetségeseket nem ismerjük eléggé, nem nagyon olvassuk írásaikat, részben önteltségből, részben pedig azért, mert túlságosan el vagyunk foglalva az egymás közti perpat­varokkal, amelyek során az amúgy is kevés szakértőnket félre­szorítják a hangoskodó inkompetensek. A politológiai felké­szültség hiányát tükrözi a sajtónk is; a KOT-, illetve SZKT- gyűlések színvonala nem haladja meg a parlamenti vitákét. Tárgyilagosan nézve a helyzetet, mi szakemberhiánnyal, sőt emberhiánnyal küzdünk. Az önmagunk és egymás fölértékelése, a hamis kultúrfölénytudat ezen nem változtat. Legyünk őszinték: sok esetben azért választunk vagy bízunk meg valakit egy feladattal, mert nincs jobb, aki vállalná. Látjuk, hogy nem felel meg, de nem találunk jobbat. Ilyen körülmények közt vétek félreállítani valakit, akire szükségünk van. .Nyilvánvaló, hogy akit meg akarunk választani, azt igyekszünk alaposan megismerni, jogunk és lehetőségünk van megismerni a múltbeli tevékeny­ségét is, de nagy hiba volna sommás ítélettel, a kollektív bűnös­ség hibás elve alapján elejteni. Már csak azért is, mert a meg­bélyegzés oka többnyire az, hogy más pályázik az illető tiszt­ségre. Az ilyen kampányok hátterében nem elvi, hanem nagyon is gyakorlati indokok állnak. Egyébként abban, hogy valakit „hivatalból" fölülről jövő határozattal akarnak letiltani a pályáról, nem csak az illetővel, hanem a választókkal szembeni bizalmatlanság is megnyilvánul. Ezt is ismerjük a múltból: a falu népe a téesz élére egy jó gazdát akart elnöknek választani, olyan embert, akit ismertek, tiszteltek, megbíztak benne. Erre jött valaki a párthatározattal, hogy az illető kulák, nem szabad megválasztani. Most is előfordulhat, hogy a közösség olyan embert akar megválasztani valamely RMDSZ-tisztségre, tanácsosnak, polgármesternek, képviselőnek, akit ismernek, becsületes és rátermett személyként tisztelnek, akire rábízzák a közösség képviseletét. Erre megint jön valaki egy ilyen-olyan határozattal, hogy az illető nem jelölhető, mert a káderlapja szerint ilyen meg ilyen skatulyába osztható be. Ez az eljárás a közösséget megfosztja a szabad választás jogától. A választást bízzák az emberekre, az az ő joguk és felelősségük. Ha valakinek ellenvéleménye van, azt megmond­hatja, de ne bürokratikusan megállapított paragrafusokkal kössék gúzsba a szabályoknál bonyolultabb, gazdagabb valóságot. A mások múltjával szemben finnyáskodók nagyon hasonlí­tanak annak a postakocsinak az úri utasaihoz, akikről oly éles szemmel írt Maupassant A gömböc című novellájában. FEY LÁSZLÓ Ha semmi mást nem sikerült elérnünk négyéves mandátumunk alatt, egy dolog biztos: megpróbáltunk emberségesen viszonyulni a problémákhoz, és olyan megoldásokat igyekeztünk találni, amelyek senkit sem sértettek és a panaszost is kielégítették. Ha több fehér hajszálam is van, mint induláskor, én azt mondom, Zerénden elindult valami és jófelé indult - mondta egy falugyűlés alkalmával a polgármester Ozsvár Zoltán. És mert azt idei helyhatósági választásokon újra indulni fog, sőt a helyi RMDSZ kopogtató cédulái alapján élvezi is a többség bizalmát, röviden lejegyeztük, mivel büszkélkedhet „országlása" idejéből, és milyen terveket dédelget a jövőt illetően Ozsvár Zoltán mérnök-polgármester. Kezdeném talán a földosztással, mert mint mindenütt, nálunk is az okozta a legtöbb viszálykodást, fejtörést. 2000 hektár van kiosztva, a birtokívek 70 %­­át kiadtuk a földtulajdonosoknak. Eltökélt szándékunk, hogy jövőre a föld nélküli családok és a hivatalnokok is kapjanak fél hektár földet, méghozzá közel a faluhoz, és persze jó minőségűt, hogy ők is elégedettek legyenek, és ne hagyják itt munkahelyüket. Sikerült megnövelnünk a két artézi kút hozamát, francia segítség nélkül ez is a megoldatlan dolgok listáján sze­repelne még. A szabadságharcban és a világháborúkban elesettek tiszte­letére emlékművet emeltettünk. Három kilométernyi utat leköveztünk Zerénden, 50 méter járdát is öntöttünk. Ez kevés az elvégzendő útjavítások­ból, de ennyire futotta szűkös költségvetési keretünkből. Ezzel szemben me­goldottuk a szemétszállítást, Zerénden minden hónap 29-én, Fekete­gyarmaton pedig 30-án ingyen elvisszük a háztartási szemetet a készülő szemétgyűjtőhöz... Rendbetettük az orvosi rendelőt, a fogászati kabinetet, és jövőre a vezetékes vizet is be fogjuk kötni a rendelőkbe. A polgármesteri hivatalt rendbehoztuk, a feketegyarmati kultúrotthon, amely a szó szoros értelmében düledezik, eddig ötmillió fejünkbe került. Földgyaluval Zerénden minden utcát elsimítottunk, de itt meg kell jegyeznem, hogy a polgári hozzáállással bajok vannak. Nem takarítják ki a házak előtt az árkokat, nem nyesik meg a fákat, sokan a homok szétterítését sem akarták elvégezni, mondván, hogy aki odahordta, mármint a polgármesteri hivatal, terítse is széjjel. Másik nagy gondunk az apaállatok hiánya. Feketegyarmatnak vettünk négy tenyészkant, csődöt, bikát. A közvilágítás gyakran akadozik. Jövőre megszüntetjük az éjjeliőradót. Két polgárőr fogja ellátni a közbiz­tonsági teendőket. Egyébként tyúklopásokon túl nem akadtak nagyobb bűntények. Egy másik igen ! Márpedig ők biztosítanál testvértelepülésünk, a fzar szegényesebb volna e különt Jobb Viorel pécskai pár esztendőt. - Homokvárra kezdtem­­ látszani - mondja az építész áll szándékomban indulni a­z elégtétel, hogy az anyagiak­ azért, hogy valamit lendít: egészségem. Hogy mivel ki idejéből? Hát mondjuk azzal köré épített impozáns keríté, orodox temetőben is megép kis templom inkább, elkezdti újabb 8,5 kilométernyi vezet körzeti rendelőn, valamint kilométernyi utat, egy kilom» pedig kiköveztünk. Amit él szükséges terv elkészítése, kutat, amely megfelelő teri­­tórium asztalán a­ terv. Polgá­nescu, majd Ana királyné, m­a részvétellel. Gyümöl­ci Wolluwe Saint Pien hatszáz föld nélküli család Szociális téren elég sok a kérvényt adtak be a rászoru előírásoknak. Összesen 27­6 638 759 lej állt rendelke lehetett volna, de kezdő­­ időszakban. Most már köll folytatni. Nincs kizárva, hogy Juhászország (ii.) A piacgazdálkodás idején azonban külön kérdés, hogy mit tesz az állam. Fontosabb az, amit mi egyénileg tenni tudunk. Mint olyan ember, aki még emlékszik a szocializmus előtti időkre, kérdezném, vajon hány asszony vette elő a régi szövőszékét (osztovátáját)? Hányan szőnek ismét házi szőttest, legyen az szövet, szőnyeg, cserge vagy falvédő? A kérdés nem elavult, nem vall maradiságra, tudott dolog ugyanis, hogy szerte a világon fellendülőben a falusi turizmus, sokan építenek a tavak partján, erdők mélyén, hegyek tetején víkendházakat, új csárdák, kempingek, motelek létesülnek az utak mentén s azokat egyre inkább a szóban forgó vidékre, tájegységre jellemző szőttesek­kel, varrottasokkal, népi bútorokkal rendezik be. Ugyanígy a turistáknak kiadott falusi házakat, tanyákat. Mindezen túlmenően is, világszerte mind nagyobb az érdeklődés az eredeti anyagokból, népi sttlusban készült textíliák, faragványok, fazekasmunkák iránt, minthogy kezdünk torkig lenni a műanyagokkal, általában a mestersé­ges termékekkel. Kár volna ki nem aknázni ezt az irányváltást, éppen ná­lunk, ahol szüleink, nagyszüleink még ismerik a háziipar anyagait, fogásait, s nem kevés eszközünk is megmaradt, csupán a csűrben vagy a padláson porosodik, rozsdásodik. Valaha a tejfeldolgozó gyáripar mellett a­ háziipar is megtalálta számí­tásait. E hagyományokra kellene építeni manapság, amikor a nagyüzemi tejipar szintén válságban van. Nyugati vendé­geim hívták föl a figyelmem: ahhoz képest, hogy mennyi juhunk van, igen kevés nálunk a sajtféle, a túróféle még kevesebb, holott a franciák, belgák, svájciak, hollandok, olaszok s más sajt­kedvelő népek több tucatnyi fajtát ismernek. Nálunk azonban csak két­­három változat kapható, de azok jó része is eltűnik a piacról ősz közepe táján, s csak tavasszal jelenik meg ismét, mihelyt a nyájakat kihajtják a legelőre. Régente azonban készítettek­­árulták nálunk - télen is! - a finom liptai túrót, továbbá a fenyőtúrót, a gomolya­­túrót, gomolyasajtot, s még sok min­dent. Most azonban télen főleg holland sajt kapható. Ez olyan, mintha Kína tőlünk venné a rizst, és Olaszország a gesztenyét. Vajon mikor tanuljuk meg mindazt újra, amit őseink évszáza­dokkal ezelőtt már tudtak? HERÉDI GUSZTÁV

Next