Romániai Magyar Szó, 1997. március (9. évfolyam, 2285-2314. szám)

1997-03-01 / 2285-2286. szám

iMlUiUik­ MAGYAR SZÓ S­zalárdi János, korszakos művében, a Siralmas magyar krónikában, követi a humanista történetírói­­hagyományt, a gondosan válogatott, hiteles források hasz­nálatát. Számos iratot, szerződést, oklevelet, más korabeli írásos anyagot dolgozott bele munkájába. Példaként mindössze néhányat említünk: Alvinczi Péter Magyarország panasza című, Bethlen Gábor hadjáratát igazoló szenvedélyes hangú röpiratát, az 1645-ös linzi béke cikkelyeit, „szorul szóra” a lengyelek II. Rákóczi Györ­gyöt megalázó kilenc békepontját; kisebb nyelvi szövegváltoztatásokkal Kemény János Ruina exercitus Transsylvanici címet viselő meg­rendítő beszámolóját, ugyancsak általa a fejedelemhez és az erdélyi rendekhez Krímből írt levelét: Rákóczi György mentegetőző, magyarázkodó episztolája , s erre - párhuzamosan egymás mellett, egymással szemben­­ Barcsai Ákos válaszát: a török fővezérnek Ali pasa közvetítésével küldött, 1661 február havában kelt levelét, valamint más írásokat is. Mivel a kortörténetíró társak művei az idő tájt nyomtatásban nem jelentek meg, Szalárdi nem ismerhette Baranyai Decsi, Somogyi Ambrus, Böjti Veres írásait, talán csak Szamosközy jegyzetei kerültek kezébe. Elődeivel a hasonlóságot tulajdonképpen az ősi minták, illetve példaképek teremtették meg. Szalárdival kapcsolatban hol liviusi, hol tacitusi, hol cicerói hatásokat emlegetnek. Nyilván ismerte mindahányukat, nemkülönben a török-magyar küzdelmekről szóló európai irodalmat is, azonban műve már az új utakon járó erdélyi magyar történetírás terméke. Azzá teszi - elsőként említve - nyelve, ugyanis munkáját nem latinul, hanem magyarul írta, megküzdve a nyelvi közeg ellen­állásával. A latin nyelvű kortörténetí­rásnak szilárd, egyértelmű, bejáratott fogalomkészlete volt, célszerűen­­kialakított terminus technicusokkal. Egyszerűbb és könnyebb volt krónikát írni latinul, mint magyarul, hiszen a szerzőnek a nyelvi félreértelmez­­hetőséggel is küzdenie kellett. Szalárdi nyelvéről, stílusáról a vélemények szélsőségesen megosz­lanak. Hosszú, bonyodalmas monda­tainak olvasása csakugyan türelmet és figyelmet követel, azonban előadása gördülékeny, közlendői figyelemkeltők, a nagyfontosságú események beszá­molóit érdekes apróságok ellenpon­tozzák, portréi, jellemrajzai erőtelje­sek,­­hozz­zásegítik az olvasót a szerep­lők lelki indításainak pontosabb meg­sértéséhez. Művéhez jó részben az eseményekkel egyidőben készített személyes feljegyzéseit használta, egyébként aligha emlékezhetett volna olyan pontosan, aprólékosan a történ­tekre. Ekként munkájának egyik fontos rétege emlékezés, s a leírtakban való személyes részvételre mutat. Ami mai olvasóként megkap, az a kor nagy és kis emberei közt forgolódó XVIII. szá­zadbeli értelmiségi reakciója világára, környezetére, olyasvalakié, akit írás közben gyakran elkap a visszaemléke­zés, felidézés sodra. Ez magyarázza szilárd atmoszférateremtő erejét, emberi sorsokat megörökítő készsé­gét, a helyzetekbe való beleérző ké­pességét. A közélet és a magánélet erős személyes vonzatokkal kevered­ve jelentkezik a kortörténeti műben. A Siralmas krónika szellemisége nem itt bukkan fel először, és nem előzmények nélküli. Szalárdi a már többször emlegetett ős- avagy törté­nelmi transsylvanizmus egyértelmű kifejezője. A korábban már jelzett zsidó-magyar történelmi sorspárhu­­zam-ötlet végigkövethető a krónikában is, „melyben a haza állapota a Juda és Izrael állapotához, azoknak az igazgatásbéli boldog és boldogtalan állapota szerént egybevettetnek”, Mohácstól Kemény János fejedelem haláláig. Mind Izrael, mind Erdély romlásának okát Szalárdi kilenc bűnben találja meg. E gondolat kora­beli kikristályosítója, az öreg Rákóczi udvari lelkésze, Medgyesi Pál, akinek két prédikációját - kilencedik könyv­ként - Szalárdi krónikájába illeszti, így vállalván történetteológiája alapjaként. Krónikaírónk következetes, konok, gyakran türelmetlen kálvinista, miként írja az „igazi helvetica religió" híve. Noha igyekszik elvben toleránsnak lenni, a lelkiismereti-hitbéli szabadsá­got tiszteletben tartani, helyesli a megszentenciázott szombatosok ellen hozott kemény határozatokat. A katolicizmustól szigorúan elhatárolja magát, ugyanis minden Magyar­­országról induló-származó politikai­szellemi törekvés mögött Róma­­ erős bizalmatlansággal és gyanakvással szemlélt­­, a protestánsokkal szem­beni akcióit tételezi. A Habsburg külpolitikai orientációt képviselő magyar országrészre éppenséggel ellenségesen tekint. Szalárdi hazájának az államként önállósult protestáns Erdélyt tekinti, Bocskay István, Bethlen Gábor és az öreg Rákóczi György Erdélyét, melynek léte a törökkel való kényszerű szövetségen alapszik: „szegény ha­zánk oltalma, megmaradása, Isten után” a Portától függ, a Habsburgokkal való együttműködés az ideig az „egyiptombéli nádszálhoz való támasz­kodásnak” bizonyult. Ezért utasítja el, miként ő nevezi a „magyaros magyar­­kodókat”, azokat, akik nem értik meg az erdélyieknek a törökökkel­ való kompromisszumát, mint akkori egyet­len lehetőséget. Annak ellenére, hogy társadalmi helyzete és tiszte nem kívánta és nem tette lehetővé az országos politikába való beleszólását, kéretlen tanácsadóként - történeti példákra hivatkozva - többször meg­fogalmazta a kérdésben véleményét, a Teleki Mihályhoz, inkább csak vélt, mint valós pártfogójához címzett leve­leiben. Például Apafi Mihály fejedelem 1664-es bécsi tapogatózásai miatti aggodalma annyira elragadta, hogy megengedhetetlenül éles hangon szólította fel Telekit „legyen azon, az tovább vélek való cimbora hagyassák hátra”. Utóbb magyarázkodásra is kényszerült a nagyhatalmú úrral szemben, de a megkövetés az elven, hogy „őnagysága a Bocskay István és Bethlen Gábor boldog emlékezetű fejedelmek nyomdokait kövesse” mitsem változtatott. Szalárdi János tragikus felhangokkal terhelt világképének kialakulásához nemcsak a zűrzavarossá sűrűsödő korviszonyok, hanem egyéni tapasz­talatai, életének megpróbáltatásai és nyomorúságai is hozzájárultak. Jobbágy családból származott és emelkedett - hivatala, birtokszerze­­ményei és házassága révén - a nemesség soraiba, ami nem volt egye­dülálló életút abban a korban. Gyanít­juk, hogy a nagyváradi kollégiumban végezte tanulmányait. Miként az öreg Rákóczi egyetlen Szalárdi nevére kiállított birtokadományozásában olvasható, „már igen kora ifjúságától kezdve az irodalom és a tudományok tanulmányozásának szentelte magát, majd az irodalom szeretetétől vezé­reltetve a külországokat és a külhoni akadémiákat dicséretes és jeles szorgalommal támogatta”. Utóbbi lehetséges, azonban ez ideig a kutatók Szalárdi nevével a külföldi egyetemek anyakönyveiben nem találkoztak. Viszont feltételezhető, hogy a fejedelem anyagi támogatásá­val peregrinált külföldön, de hallga­tóként nem iratkozott be valamelyik egyetemre, írástudó volta - ettől függetlenül - vitathatatlan. Kezdetben kancelláriai írnok, majd „a fejede­lemnek leveleire gondviselő s belső titkos diákja” volt. A fejedelem levéltárosát 1639-ben vicesecretáriussá nevezte ki, néhány évig éppenséggel Szalárdi irányította a kancellária munkáját. Nem sokkal az öreg Rákóczi halála után csöppent ki bizalmas udvari állásából, s Bihar megyei táblabíróként került távol az országos események színhelyétől, Gyulafehérvártól, így érthető, hogy krónikájában majd egy évtizeden át oly bőséges helyet foglalnak el a nagy­váradi események. II. Rákóczi Györ­gyöt és környezetét nemcsak idegen­nek, hanem ellenszenvesnek is érezte. Ez azonban a hangváltáson is lemér­hető, ahogyan róla írt. Nagyváradon a levéltár felügyelője volt, majd rátermettsége és értelmes­­sége révén a városigazgatás egyik vezető egyéniségévé vált. Részt vett, talán egyik szellemi kezdeményezője is volt Kálvin János genfi városalkot­mányának a váradi városkormány­zatba való bevezetésének, mely a nyugatinál alacsonyabb fejlettségi szintet képviselő Erdélyben a polgár­ság hatalmi törekvéseit kifejező rend alkalmazását jelentette volna, de nyilván nem lehetett több szándéknál, illetve kísérletnél. Szalárdit mindene­setre a reformot propagálók élvona­lában találjuk, tele erős tettvággyal, a dolgokat áttekinteni tudó, jó mérlegelő képességekről adva tanúbizonyságot. Az országos tragédiába torkolló, nem kevés egyéni tragédiát is kiváltó kudarcos 1657-es lengyelországi vállalkozás után, a belvillongásokba, fejedelemváltozásokba, török beüté­sekbe belekavarodott Erdélyben Szalárdi a politikai rendeződés híve és segítője volt, II. Rákóczi György elszánt és agresszív hatalomvágyával szemben előbb RHÉDEI Ferenc, majd BARCSAI Ákos rövid életű fejedelem­sége alatt. A Rákóczi-párti váradi főkapitány el is fogatta, három hónapig vasban tartotta, azzal vádolván, hogy egy Rákóczi-ellenes röpirat írásával késleltette a város Rákóczira való hűségesküjének letételét. A drámai események végére Ali pasa főszerdár tett pontot: hadai 1660. július 17-én ostromzár alá vették, a stratégiai fontosságú Nagyváradot, és feladás útján, negyvenkét napos kemény harc után el is foglalták. Ezzel az erdélyi fejedelemség partiumi része harminc esztendőre török hódoltsági területté vált. Szalárdinak jókora része volt a váradiak ellenállása megszervezé­sében. Irányította a Veres-bástya védelmét. Végezetül ő fogalmazta meg a védőknek a vár átadása fejében kért hitlevelét. Látott, hallott és átélt mindent: krónikájából ismerjük meg az ostrom részletes történetét. A jócskán megfogyatkozott védők között ő is elhagyta a csúnyán lerombolt várat. Előbb Nagybányán lakott, majd Kolozsvárra költözött. Apafi Mihály fejedelem a kolozsmonostori hiteleshely iratanyaga kezelőjévé, a három „káptalan” egyikévé nevezte ki. Akkor már mind ő, mind családja anyagi mélyponton volt. Egykori lakhelyükön lakásuk minden berendezését elveszítették, birtokaik a török igazgatás alatti területen lévén anyagi hasznot nem hajtottak,' új birtok szerzése "-érde­kében ÚJ­ folyamodványára-,,Vára­kozzék" jegyezte rá a fejedelem. Fizetése csekély volt, s állandóan kilincselnie kellett, hogy azt is megkapja. Mikor feladatai szaporodtak s a mindenrendű adók beszedésének ellenőre lett, inkább terhei gyarapod­tak, mint jövedelme. Ha a dolgok nem úgy mentek, miként felettesei elvárták, őt hibáztatták, sőt - egy hamis tájé­koztatás következtében - „csaknem akasztófával fenyegetettem”, miként egy levelében panaszolja. A nyo­morúság, sikertelenség, szaporodó betegségek elvégezték a maguk munkáját, a küzdelmekbe belerok­kanva várta az elmúlást. Egy többre hivatott életet őrölt meg az idő. Ilyen erdélyi példára még akadunk a XVII. században. Egy, a múlt század harmincas éveiben, Fogaras várában talált, latin nyelvű, disztichonokban írt sírfelirat szerint 65 esztendős korában hunyt el 1666-ban, és Kolozsvárott született 1601-ben. Saját életútjára vonatkozó egynémely feljegyzései mintha ellentmondanának a sírfeliratnak. Később kellett születnie, nem „öreg­ségében”, hanem java férfikorában ragadta el a halál. Csodálnuk kell Szalárdi kitartását és szorgalmát, azt, hogy nagyon mostoha életkörülmények között, búzát, borsót, szalonnát, sajtot „koldulva” leveleiben a tehetős főuraktól, közben még írni is tudott. Terjedelmes könyvén mintegy két és fél évig dolgozott, munkájával már 1664 tavaszára teljesen elkészült. Egyetlen vágya volt, hogy műve nyomtatásban még életében megje­lenjen. Rajta is múlott, hogy ez nem történt meg: a megjelentetést anya­gilag segítő főurak kívánsága ellené­ben ragaszkodott ahhoz, hogy „a feje­delem s az ország státusi­őnagyságok neve alatt” kerüljön a krónika kiadásra. Ám Apafinak nem volt érdeke egy olyan könyv megjelentetése, melynek központi pozitív alakja egy fejede­lemelőd. Ráadásul Bethlen János kancellár, maga is két jeles kortör­téneti mű szerzője, vetélytársat látott Szalárdiban, bármennyire is bizonyí­tani igyekezett, hogy nem az. Végső lemondásában a nagyenyedi kollé­gium könyvtárának küldte el a kézi­ratot: őrizzék, amíg „Isten mutatna oly patrónust, kinek munkája által terjedhetne világra”. Szegény Szalár­dinak erre kétszáz évig kellett várnia, viszont akkor olyan „patrónust” talált, aki nem csak felfedezője, de köny­­vének írói nyersanyagként felhasz­nálója is lett: Kemény Zsigmondot. Szalárdi János - kilenc könyvben - 1526-tól 1662-ig meséli el Erdély történelmét. I. Erdély Magyarországtól való leszakadásától Báthory Gábor idejéig. II. Bethlen Gábortól I. Rákóczi György uralkodásának kezdetéig. III. Igazgatása alatt az 1636-os eszten­dőig, a Bethlen István-konfliktus kitö­réséig. IV. Az öreg Rákóczi uralkodása 1636-tól 1648-ig. V. Fia, második György viselt dolgai 1657 végéig. VI. Az 1658. és 1659. „esztendőkbéli veszedelmes dolgok”. VII. „Az 1660- ban lett igen siralmas dolgok”.Várad eleste. Vili. Az 1661-es és 1662-es esztendőben történt események. Kemény János fejedelemsége. IX. Medgyesi Pál két sárospataki prédikációja 1657-ből. Az egyes fejezetek élén olv­ashtató,­gyakran kurta kijelentőmondatos tartalmi, kivonatok Szalárdi. .álláspontját tartalmazzák a tárgyalt eseményekkel, személyekkel kapcsolatban. Ez gyakran tömörítetten ítélet is fölöttük. Az egyes könyvek terjedelme, a bennük tárgyalt események aránya mind a „siralmas” jelzőre, mind a szerző szándékára bőséges magyará­zatot nyújt. A bölcs fejedelmek mindig az egyensúly fenntartására törekedtek. A fiatalabb Rákóczi György lengyel­­országi vállalkozása, trónszerző hadjárata kalandorkodó hazárdjáték volt, mely egész Erdélyt sújtó tragédiává, nem csak egy hadjárat elvesztése kudarcává vált. Viszont amikor Kemény János, akit Szalárdi nagyrabecsült, a Habsburgok oldalán kereste az ország és a maga boldo­gulását, egy korábbi tapasztalatok által igazolt egyensúlyhelyzetet rúgott fel, Erdélyre zúdítván a dúló és fosztogató rettenetes tatár hadakat. Szalárdi határozott transsylvánus politikai koncepciója mögött, melyet krónikájában számos szenvedélyes hangvételű betétben megfogalmazott, erős patrióta felelősségtudat állt. Művét tanulságként, a korában használt „feddő levél” nagyranö­­vesztett kortörténeti változataként írta meg, mindeneknek tanítására és okítására. Mértéket ismerő öntudattal, hol fontosabb, hol szerényebb mellék­­szereplőként, elejtett megjegyzések­ben önmaga személyét is megörökí­tette munkájában, jellemző módon mindig harmadik személyben szólván önmagáról. A IV. könyv az öreg Rá­kóczi halálával fejeződik be. A to­vábbiakban, az egész műnek több mint fele tulajdonképpen a „siralmas­’ rész, Erdély tragédiájának néhány éve a XVII. század derekán, a fejedelem­ség hanyatlásának kezdete. Ezt azért öntötte írásos formába Szalárdi, hogy „mind a kívül­ való keresztyén nemzetek is, hogy valósággal érthes­sék nagy romlásukat, az abból rájuk következő gonoszokat, mint egy tükörből kinézvén, eltávoztathassák". Hitte, amit az idők nem nagyon igazol­tak, hogy a történelem az élet taní­tómestere. VERESS DÁNIEL Tökéletes tavasz Az emberek csoportba verődve állnak, bámészkodnak, nézegetik a kopasz fákat, hogy melyik van útban, melyik maradhat, egyforma, vastagon bélelt gumicsizmájuk orra tanácsta­lanul vagy közömbösen bukik a hóba. Még nem tudják mi is lesz ennek az egésznek a vége, ha egyáltalán vége lesz valamikor. Mintha nem tapasz­taltak volna még ilyen havas-deres befogadóképességet, valaki az égre mutat, magyaráz s a fejek egyszerre .j'flrdu­­­npf .j |. c$igx),(y.a ropogtató magasságba, boólogatások, töprengő hozzászólás, aztán visszahúzzák a nyakuk a bundás gallérba és semmit­mondón toporognak tovább. Akik az­­ előbb még a fákat méricskélték, arról tanakodnak, mennyire hasonlít ez a munka a múltkorihoz, elégedett elhivatottsággal szotyolát rágcsálnak és köpdösik a héját a hóra. Megbom­lik a rend, van aki tüzet rak, a nedves fadarabok gyáván pislákolnak, négy­öt ember lefelé igyekszik, felmérni a zajlást, botladozva, de szakszerűen lépkednek, pedig innen is jól látsza­nak az ormótlan jégtáblák a vizen. Seregben röppennek fel a varjak, tolatnak a hókotrók, nehézkesen megdőlnek egy kitü­remlett padkán, aztán visszahuppannak a kristályos útra és kordont húznak a hóláncos teherautóknak. A sofőrök zenét hallgatnak a fűtött kabinjaikban, néhányan lehajtogatják a járművekről a ponyvát, alumínium- és műanyag­dobozok csusszannak tompán, a tetejükre pedig színes fóliagöngyö­legek. Ásók aprítják a megkeménye­dett havat, kémlelve azokat a mélyedéseket, amelyek gödrökké fúródnak, látott, fekete szájuk csatornává szélesedik és futnak simán a folyó felé, ahol az üvegcsákányok már kopogtatják a jégtáblákat. A só porosan szóródik szanaszét, meggya­lázva a roppanó fehérbe öltöztetett menyasszonyt. Félgömb alakú sátrak ontják a felmelegített levegőt, mögöttük az égett gázolaj szúrós szaga karmolva tekereg. Mintha egy csapot hagytak volna nyitva a világ fölött, úgy fuldoklik a teknőbe zárt város, egy hóember nyugodtan elindul a tetőn és halk puffanással landol a békésen parkoló kocsi tetején. A szemtanúkban meg­rándul a kollektív részvét, megemelik sötét kalapjaikat, tisztes távolságból követik a ceremóniát, s gondolataik­ban birtokívekkel zaklatják a minden­hatót, septiben leltárt készítenek mindenről, ami a tulajdonuk, operett­­könnyű fohászok csendülnek fel, melyekbe ki-ki belefoglalhatja ingó és megingathatatlan környezete rög­tönzött névsorát. A gyász fájdalmas perceiben a köztisztaságért felelős vállalat felmosórongyokkal itatja a járdaszegélyre csörgő vízfolyást, a hóember lelke még pillanatokig ott lebeg a sötét ruhás csődület felett, a sofőrök felkattintják a lámpákat, lelassítanak, megóvnak mindenkit az összefröcsköléstől. A nagyvilág proletárjainak egyesülete kitakarítja a kandallókat, most már az embereknek jobban esik a teraszon kávézgatni, elbeszélgetni vagy üldögélni és csak passzióból gyújtanak be egyszer­egyszer. Leitta magát a homok és habos szájjal terül el a vízparton. Az emberek úgy nyüzsögnek, mintha egy hiányos kirakós­ játék elveszett darabkáit kutatnák, tanácstalanul állnak egy előkerült darabka előtt, míg a mérnöki szakértelem meg nem állapítja hová is kerüljön. A gyeptég­lák selyempapírba csomagolva érkeznek, vigyázva Leemelik a súlyos rakományt, a bárányok a kordonok mögött árgus szemekkel figyelik amint egy ezüsthajú lány manikarollóval apró virágokat vagdos a színes selyempapírból. Egy másik, gyertyaláng hajjal, puhán táncoló léptekkel a kartonbódé felé libeg és a déli kánikulában csokoládéfagylaltja bárhogy is vigyáz, csepegni kezd a körmére, bekanyarodik az ujjai között a tenyerébe, aztán végigszalad a karján, a könyöke felé. Mindenki készülődik, gyapjúkesz­tyűket húznak és helyükre illesztgetik a darukon lógó tükörfalakat. Két­­szer annyian várják szorongva, hogy a tükrök precízen egymáshoz simulja­nak, kitáguljon a játék és szembenézve önmagukkal, szeretettel meg­simogassák a saját arcukat. Akár az amerikai filmekben, ahol a bátor főhős mindig rátalál az igazságra, szinte egyszerre gondolja mindenki, hogy: megvan!, némelyiknek már a következő munkán jár az esze, amikor az autók, odakint, megrakodtan útnak indulnak. KELEMEN G. IZABELLA írások, arcok Eremély múltjából­­m. VERESS EMOD M­úsfia Sziasztok, szép lányok a sétálóutcában. Sziasztok, ázott vakolatú, romló épületek. Sziasztok kekszévé, Körös­ fölött röpködő sirályok, és szia, Coca-Colás reklámlány a tűzfalon. Sziasztok villamosok, kis jegy árusbódék. Sziasztok templomok, perecárusok, koldusok. Szia, szeszgyár rothadt szaga, autók bűze. Sziasztok tömbházak, sziasztok emberek, sziasztok mocskos, taposott havú utcák. Sziasztok rohanó taxik, szia főtér toronyórájának óránkénti kornyikálása. Sziasztok cigarettafüstös kocsmák, drágák, olcsók, hangulat nélküliek. Sziasztok magyarok, románok, zsidók, arabok, négerek. Szia Várad büszkesége. Sziasztok, félixfürdői télen­ olcsóbb kurvák. Sziasztok forró termálvizek, hideg házak. Sziasztok Ady-múzeum előtti gesztenyefák, Ady-múzeum mögötti platánfák. Sziasztok iskolák, kajáldák, technozenés kantinok, gyenge ebédek. Unalmas ebédek. Sziasztok váradi részeg éjszakák, nyomortanyák. Sziasztok Tündék, Melindák. Sziasztok lányok, barnák, szőkék, rövidhajúak, hosszishajúak. Szia Kanonok-sor ötvenhat oszlopa... Siet a vonat. Hagyjatok aludni, társaim.

Next