Romániai Magyar Szó, 1997. március (9. évfolyam, 2285-2314. szám)
1997-03-01 / 2285-2286. szám
iMlUiUik MAGYAR SZÓ Szalárdi János, korszakos művében, a Siralmas magyar krónikában, követi a humanista történetíróihagyományt, a gondosan válogatott, hiteles források használatát. Számos iratot, szerződést, oklevelet, más korabeli írásos anyagot dolgozott bele munkájába. Példaként mindössze néhányat említünk: Alvinczi Péter Magyarország panasza című, Bethlen Gábor hadjáratát igazoló szenvedélyes hangú röpiratát, az 1645-ös linzi béke cikkelyeit, „szorul szóra” a lengyelek II. Rákóczi Györgyöt megalázó kilenc békepontját; kisebb nyelvi szövegváltoztatásokkal Kemény János Ruina exercitus Transsylvanici címet viselő megrendítő beszámolóját, ugyancsak általa a fejedelemhez és az erdélyi rendekhez Krímből írt levelét: Rákóczi György mentegetőző, magyarázkodó episztolája , s erre - párhuzamosan egymás mellett, egymással szemben Barcsai Ákos válaszát: a török fővezérnek Ali pasa közvetítésével küldött, 1661 február havában kelt levelét, valamint más írásokat is. Mivel a kortörténetíró társak művei az idő tájt nyomtatásban nem jelentek meg, Szalárdi nem ismerhette Baranyai Decsi, Somogyi Ambrus, Böjti Veres írásait, talán csak Szamosközy jegyzetei kerültek kezébe. Elődeivel a hasonlóságot tulajdonképpen az ősi minták, illetve példaképek teremtették meg. Szalárdival kapcsolatban hol liviusi, hol tacitusi, hol cicerói hatásokat emlegetnek. Nyilván ismerte mindahányukat, nemkülönben a török-magyar küzdelmekről szóló európai irodalmat is, azonban műve már az új utakon járó erdélyi magyar történetírás terméke. Azzá teszi - elsőként említve - nyelve, ugyanis munkáját nem latinul, hanem magyarul írta, megküzdve a nyelvi közeg ellenállásával. A latin nyelvű kortörténetírásnak szilárd, egyértelmű, bejáratott fogalomkészlete volt, célszerűenkialakított terminus technicusokkal. Egyszerűbb és könnyebb volt krónikát írni latinul, mint magyarul, hiszen a szerzőnek a nyelvi félreértelmezhetőséggel is küzdenie kellett. Szalárdi nyelvéről, stílusáról a vélemények szélsőségesen megoszlanak. Hosszú, bonyodalmas mondatainak olvasása csakugyan türelmet és figyelmet követel, azonban előadása gördülékeny, közlendői figyelemkeltők, a nagyfontosságú események beszámolóit érdekes apróságok ellenpontozzák, portréi, jellemrajzai erőteljesek,hozzzásegítik az olvasót a szereplők lelki indításainak pontosabb megsértéséhez. Művéhez jó részben az eseményekkel egyidőben készített személyes feljegyzéseit használta, egyébként aligha emlékezhetett volna olyan pontosan, aprólékosan a történtekre. Ekként munkájának egyik fontos rétege emlékezés, s a leírtakban való személyes részvételre mutat. Ami mai olvasóként megkap, az a kor nagy és kis emberei közt forgolódó XVIII. századbeli értelmiségi reakciója világára, környezetére, olyasvalakié, akit írás közben gyakran elkap a visszaemlékezés, felidézés sodra. Ez magyarázza szilárd atmoszférateremtő erejét, emberi sorsokat megörökítő készségét, a helyzetekbe való beleérző képességét. A közélet és a magánélet erős személyes vonzatokkal keveredve jelentkezik a kortörténeti műben. A Siralmas krónika szellemisége nem itt bukkan fel először, és nem előzmények nélküli. Szalárdi a már többször emlegetett ős- avagy történelmi transsylvanizmus egyértelmű kifejezője. A korábban már jelzett zsidó-magyar történelmi sorspárhuzam-ötlet végigkövethető a krónikában is, „melyben a haza állapota a Juda és Izrael állapotához, azoknak az igazgatásbéli boldog és boldogtalan állapota szerént egybevettetnek”, Mohácstól Kemény János fejedelem haláláig. Mind Izrael, mind Erdély romlásának okát Szalárdi kilenc bűnben találja meg. E gondolat korabeli kikristályosítója, az öreg Rákóczi udvari lelkésze, Medgyesi Pál, akinek két prédikációját - kilencedik könyvként - Szalárdi krónikájába illeszti, így vállalván történetteológiája alapjaként. Krónikaírónk következetes, konok, gyakran türelmetlen kálvinista, miként írja az „igazi helvetica religió" híve. Noha igyekszik elvben toleránsnak lenni, a lelkiismereti-hitbéli szabadságot tiszteletben tartani, helyesli a megszentenciázott szombatosok ellen hozott kemény határozatokat. A katolicizmustól szigorúan elhatárolja magát, ugyanis minden Magyarországról induló-származó politikaiszellemi törekvés mögött Róma erős bizalmatlansággal és gyanakvással szemlélt, a protestánsokkal szembeni akcióit tételezi. A Habsburg külpolitikai orientációt képviselő magyar országrészre éppenséggel ellenségesen tekint. Szalárdi hazájának az államként önállósult protestáns Erdélyt tekinti, Bocskay István, Bethlen Gábor és az öreg Rákóczi György Erdélyét, melynek léte a törökkel való kényszerű szövetségen alapszik: „szegény hazánk oltalma, megmaradása, Isten után” a Portától függ, a Habsburgokkal való együttműködés az ideig az „egyiptombéli nádszálhoz való támaszkodásnak” bizonyult. Ezért utasítja el, miként ő nevezi a „magyaros magyarkodókat”, azokat, akik nem értik meg az erdélyieknek a törökökkel való kompromisszumát, mint akkori egyetlen lehetőséget. Annak ellenére, hogy társadalmi helyzete és tiszte nem kívánta és nem tette lehetővé az országos politikába való beleszólását, kéretlen tanácsadóként - történeti példákra hivatkozva - többször megfogalmazta a kérdésben véleményét, a Teleki Mihályhoz, inkább csak vélt, mint valós pártfogójához címzett leveleiben. Például Apafi Mihály fejedelem 1664-es bécsi tapogatózásai miatti aggodalma annyira elragadta, hogy megengedhetetlenül éles hangon szólította fel Telekit „legyen azon, az tovább vélek való cimbora hagyassák hátra”. Utóbb magyarázkodásra is kényszerült a nagyhatalmú úrral szemben, de a megkövetés az elven, hogy „őnagysága a Bocskay István és Bethlen Gábor boldog emlékezetű fejedelmek nyomdokait kövesse” mitsem változtatott. Szalárdi János tragikus felhangokkal terhelt világképének kialakulásához nemcsak a zűrzavarossá sűrűsödő korviszonyok, hanem egyéni tapasztalatai, életének megpróbáltatásai és nyomorúságai is hozzájárultak. Jobbágy családból származott és emelkedett - hivatala, birtokszerzeményei és házassága révén - a nemesség soraiba, ami nem volt egyedülálló életút abban a korban. Gyanítjuk, hogy a nagyváradi kollégiumban végezte tanulmányait. Miként az öreg Rákóczi egyetlen Szalárdi nevére kiállított birtokadományozásában olvasható, „már igen kora ifjúságától kezdve az irodalom és a tudományok tanulmányozásának szentelte magát, majd az irodalom szeretetétől vezéreltetve a külországokat és a külhoni akadémiákat dicséretes és jeles szorgalommal támogatta”. Utóbbi lehetséges, azonban ez ideig a kutatók Szalárdi nevével a külföldi egyetemek anyakönyveiben nem találkoztak. Viszont feltételezhető, hogy a fejedelem anyagi támogatásával peregrinált külföldön, de hallgatóként nem iratkozott be valamelyik egyetemre, írástudó volta - ettől függetlenül - vitathatatlan. Kezdetben kancelláriai írnok, majd „a fejedelemnek leveleire gondviselő s belső titkos diákja” volt. A fejedelem levéltárosát 1639-ben vicesecretáriussá nevezte ki, néhány évig éppenséggel Szalárdi irányította a kancellária munkáját. Nem sokkal az öreg Rákóczi halála után csöppent ki bizalmas udvari állásából, s Bihar megyei táblabíróként került távol az országos események színhelyétől, Gyulafehérvártól, így érthető, hogy krónikájában majd egy évtizeden át oly bőséges helyet foglalnak el a nagyváradi események. II. Rákóczi Györgyöt és környezetét nemcsak idegennek, hanem ellenszenvesnek is érezte. Ez azonban a hangváltáson is lemérhető, ahogyan róla írt. Nagyváradon a levéltár felügyelője volt, majd rátermettsége és értelmessége révén a városigazgatás egyik vezető egyéniségévé vált. Részt vett, talán egyik szellemi kezdeményezője is volt Kálvin János genfi városalkotmányának a váradi városkormányzatba való bevezetésének, mely a nyugatinál alacsonyabb fejlettségi szintet képviselő Erdélyben a polgárság hatalmi törekvéseit kifejező rend alkalmazását jelentette volna, de nyilván nem lehetett több szándéknál, illetve kísérletnél. Szalárdit mindenesetre a reformot propagálók élvonalában találjuk, tele erős tettvággyal, a dolgokat áttekinteni tudó, jó mérlegelő képességekről adva tanúbizonyságot. Az országos tragédiába torkolló, nem kevés egyéni tragédiát is kiváltó kudarcos 1657-es lengyelországi vállalkozás után, a belvillongásokba, fejedelemváltozásokba, török beütésekbe belekavarodott Erdélyben Szalárdi a politikai rendeződés híve és segítője volt, II. Rákóczi György elszánt és agresszív hatalomvágyával szemben előbb RHÉDEI Ferenc, majd BARCSAI Ákos rövid életű fejedelemsége alatt. A Rákóczi-párti váradi főkapitány el is fogatta, három hónapig vasban tartotta, azzal vádolván, hogy egy Rákóczi-ellenes röpirat írásával késleltette a város Rákóczira való hűségesküjének letételét. A drámai események végére Ali pasa főszerdár tett pontot: hadai 1660. július 17-én ostromzár alá vették, a stratégiai fontosságú Nagyváradot, és feladás útján, negyvenkét napos kemény harc után el is foglalták. Ezzel az erdélyi fejedelemség partiumi része harminc esztendőre török hódoltsági területté vált. Szalárdinak jókora része volt a váradiak ellenállása megszervezésében. Irányította a Veres-bástya védelmét. Végezetül ő fogalmazta meg a védőknek a vár átadása fejében kért hitlevelét. Látott, hallott és átélt mindent: krónikájából ismerjük meg az ostrom részletes történetét. A jócskán megfogyatkozott védők között ő is elhagyta a csúnyán lerombolt várat. Előbb Nagybányán lakott, majd Kolozsvárra költözött. Apafi Mihály fejedelem a kolozsmonostori hiteleshely iratanyaga kezelőjévé, a három „káptalan” egyikévé nevezte ki. Akkor már mind ő, mind családja anyagi mélyponton volt. Egykori lakhelyükön lakásuk minden berendezését elveszítették, birtokaik a török igazgatás alatti területen lévén anyagi hasznot nem hajtottak,' új birtok szerzése "-érdekében ÚJ folyamodványára-,,Várakozzék" jegyezte rá a fejedelem. Fizetése csekély volt, s állandóan kilincselnie kellett, hogy azt is megkapja. Mikor feladatai szaporodtak s a mindenrendű adók beszedésének ellenőre lett, inkább terhei gyarapodtak, mint jövedelme. Ha a dolgok nem úgy mentek, miként felettesei elvárták, őt hibáztatták, sőt - egy hamis tájékoztatás következtében - „csaknem akasztófával fenyegetettem”, miként egy levelében panaszolja. A nyomorúság, sikertelenség, szaporodó betegségek elvégezték a maguk munkáját, a küzdelmekbe belerokkanva várta az elmúlást. Egy többre hivatott életet őrölt meg az idő. Ilyen erdélyi példára még akadunk a XVII. században. Egy, a múlt század harmincas éveiben, Fogaras várában talált, latin nyelvű, disztichonokban írt sírfelirat szerint 65 esztendős korában hunyt el 1666-ban, és Kolozsvárott született 1601-ben. Saját életútjára vonatkozó egynémely feljegyzései mintha ellentmondanának a sírfeliratnak. Később kellett születnie, nem „öregségében”, hanem java férfikorában ragadta el a halál. Csodálnuk kell Szalárdi kitartását és szorgalmát, azt, hogy nagyon mostoha életkörülmények között, búzát, borsót, szalonnát, sajtot „koldulva” leveleiben a tehetős főuraktól, közben még írni is tudott. Terjedelmes könyvén mintegy két és fél évig dolgozott, munkájával már 1664 tavaszára teljesen elkészült. Egyetlen vágya volt, hogy műve nyomtatásban még életében megjelenjen. Rajta is múlott, hogy ez nem történt meg: a megjelentetést anyagilag segítő főurak kívánsága ellenében ragaszkodott ahhoz, hogy „a fejedelem s az ország státusiőnagyságok neve alatt” kerüljön a krónika kiadásra. Ám Apafinak nem volt érdeke egy olyan könyv megjelentetése, melynek központi pozitív alakja egy fejedelemelőd. Ráadásul Bethlen János kancellár, maga is két jeles kortörténeti mű szerzője, vetélytársat látott Szalárdiban, bármennyire is bizonyítani igyekezett, hogy nem az. Végső lemondásában a nagyenyedi kollégium könyvtárának küldte el a kéziratot: őrizzék, amíg „Isten mutatna oly patrónust, kinek munkája által terjedhetne világra”. Szegény Szalárdinak erre kétszáz évig kellett várnia, viszont akkor olyan „patrónust” talált, aki nem csak felfedezője, de könyvének írói nyersanyagként felhasználója is lett: Kemény Zsigmondot. Szalárdi János - kilenc könyvben - 1526-tól 1662-ig meséli el Erdély történelmét. I. Erdély Magyarországtól való leszakadásától Báthory Gábor idejéig. II. Bethlen Gábortól I. Rákóczi György uralkodásának kezdetéig. III. Igazgatása alatt az 1636-os esztendőig, a Bethlen István-konfliktus kitöréséig. IV. Az öreg Rákóczi uralkodása 1636-tól 1648-ig. V. Fia, második György viselt dolgai 1657 végéig. VI. Az 1658. és 1659. „esztendőkbéli veszedelmes dolgok”. VII. „Az 1660- ban lett igen siralmas dolgok”.Várad eleste. Vili. Az 1661-es és 1662-es esztendőben történt események. Kemény János fejedelemsége. IX. Medgyesi Pál két sárospataki prédikációja 1657-ből. Az egyes fejezetek élén olvashtató,gyakran kurta kijelentőmondatos tartalmi, kivonatok Szalárdi. .álláspontját tartalmazzák a tárgyalt eseményekkel, személyekkel kapcsolatban. Ez gyakran tömörítetten ítélet is fölöttük. Az egyes könyvek terjedelme, a bennük tárgyalt események aránya mind a „siralmas” jelzőre, mind a szerző szándékára bőséges magyarázatot nyújt. A bölcs fejedelmek mindig az egyensúly fenntartására törekedtek. A fiatalabb Rákóczi György lengyelországi vállalkozása, trónszerző hadjárata kalandorkodó hazárdjáték volt, mely egész Erdélyt sújtó tragédiává, nem csak egy hadjárat elvesztése kudarcává vált. Viszont amikor Kemény János, akit Szalárdi nagyrabecsült, a Habsburgok oldalán kereste az ország és a maga boldogulását, egy korábbi tapasztalatok által igazolt egyensúlyhelyzetet rúgott fel, Erdélyre zúdítván a dúló és fosztogató rettenetes tatár hadakat. Szalárdi határozott transsylvánus politikai koncepciója mögött, melyet krónikájában számos szenvedélyes hangvételű betétben megfogalmazott, erős patrióta felelősségtudat állt. Művét tanulságként, a korában használt „feddő levél” nagyranövesztett kortörténeti változataként írta meg, mindeneknek tanítására és okítására. Mértéket ismerő öntudattal, hol fontosabb, hol szerényebb mellékszereplőként, elejtett megjegyzésekben önmaga személyét is megörökítette munkájában, jellemző módon mindig harmadik személyben szólván önmagáról. A IV. könyv az öreg Rákóczi halálával fejeződik be. A továbbiakban, az egész műnek több mint fele tulajdonképpen a „siralmas’ rész, Erdély tragédiájának néhány éve a XVII. század derekán, a fejedelemség hanyatlásának kezdete. Ezt azért öntötte írásos formába Szalárdi, hogy „mind a kívül való keresztyén nemzetek is, hogy valósággal érthessék nagy romlásukat, az abból rájuk következő gonoszokat, mint egy tükörből kinézvén, eltávoztathassák". Hitte, amit az idők nem nagyon igazoltak, hogy a történelem az élet tanítómestere. VERESS DÁNIEL Tökéletes tavasz Az emberek csoportba verődve állnak, bámészkodnak, nézegetik a kopasz fákat, hogy melyik van útban, melyik maradhat, egyforma, vastagon bélelt gumicsizmájuk orra tanácstalanul vagy közömbösen bukik a hóba. Még nem tudják mi is lesz ennek az egésznek a vége, ha egyáltalán vége lesz valamikor. Mintha nem tapasztaltak volna még ilyen havas-deres befogadóképességet, valaki az égre mutat, magyaráz s a fejek egyszerre .j'flrdunpf .j |. c$igx),(y.a ropogtató magasságba, boólogatások, töprengő hozzászólás, aztán visszahúzzák a nyakuk a bundás gallérba és semmitmondón toporognak tovább. Akik az előbb még a fákat méricskélték, arról tanakodnak, mennyire hasonlít ez a munka a múltkorihoz, elégedett elhivatottsággal szotyolát rágcsálnak és köpdösik a héját a hóra. Megbomlik a rend, van aki tüzet rak, a nedves fadarabok gyáván pislákolnak, négyöt ember lefelé igyekszik, felmérni a zajlást, botladozva, de szakszerűen lépkednek, pedig innen is jól látszanak az ormótlan jégtáblák a vizen. Seregben röppennek fel a varjak, tolatnak a hókotrók, nehézkesen megdőlnek egy kitüremlett padkán, aztán visszahuppannak a kristályos útra és kordont húznak a hóláncos teherautóknak. A sofőrök zenét hallgatnak a fűtött kabinjaikban, néhányan lehajtogatják a járművekről a ponyvát, alumínium- és műanyagdobozok csusszannak tompán, a tetejükre pedig színes fóliagöngyölegek. Ásók aprítják a megkeményedett havat, kémlelve azokat a mélyedéseket, amelyek gödrökké fúródnak, látott, fekete szájuk csatornává szélesedik és futnak simán a folyó felé, ahol az üvegcsákányok már kopogtatják a jégtáblákat. A só porosan szóródik szanaszét, meggyalázva a roppanó fehérbe öltöztetett menyasszonyt. Félgömb alakú sátrak ontják a felmelegített levegőt, mögöttük az égett gázolaj szúrós szaga karmolva tekereg. Mintha egy csapot hagytak volna nyitva a világ fölött, úgy fuldoklik a teknőbe zárt város, egy hóember nyugodtan elindul a tetőn és halk puffanással landol a békésen parkoló kocsi tetején. A szemtanúkban megrándul a kollektív részvét, megemelik sötét kalapjaikat, tisztes távolságból követik a ceremóniát, s gondolataikban birtokívekkel zaklatják a mindenhatót, septiben leltárt készítenek mindenről, ami a tulajdonuk, operettkönnyű fohászok csendülnek fel, melyekbe ki-ki belefoglalhatja ingó és megingathatatlan környezete rögtönzött névsorát. A gyász fájdalmas perceiben a köztisztaságért felelős vállalat felmosórongyokkal itatja a járdaszegélyre csörgő vízfolyást, a hóember lelke még pillanatokig ott lebeg a sötét ruhás csődület felett, a sofőrök felkattintják a lámpákat, lelassítanak, megóvnak mindenkit az összefröcsköléstől. A nagyvilág proletárjainak egyesülete kitakarítja a kandallókat, most már az embereknek jobban esik a teraszon kávézgatni, elbeszélgetni vagy üldögélni és csak passzióból gyújtanak be egyszeregyszer. Leitta magát a homok és habos szájjal terül el a vízparton. Az emberek úgy nyüzsögnek, mintha egy hiányos kirakós játék elveszett darabkáit kutatnák, tanácstalanul állnak egy előkerült darabka előtt, míg a mérnöki szakértelem meg nem állapítja hová is kerüljön. A gyeptéglák selyempapírba csomagolva érkeznek, vigyázva Leemelik a súlyos rakományt, a bárányok a kordonok mögött árgus szemekkel figyelik amint egy ezüsthajú lány manikarollóval apró virágokat vagdos a színes selyempapírból. Egy másik, gyertyaláng hajjal, puhán táncoló léptekkel a kartonbódé felé libeg és a déli kánikulában csokoládéfagylaltja bárhogy is vigyáz, csepegni kezd a körmére, bekanyarodik az ujjai között a tenyerébe, aztán végigszalad a karján, a könyöke felé. Mindenki készülődik, gyapjúkesztyűket húznak és helyükre illesztgetik a darukon lógó tükörfalakat. Kétszer annyian várják szorongva, hogy a tükrök precízen egymáshoz simuljanak, kitáguljon a játék és szembenézve önmagukkal, szeretettel megsimogassák a saját arcukat. Akár az amerikai filmekben, ahol a bátor főhős mindig rátalál az igazságra, szinte egyszerre gondolja mindenki, hogy: megvan!, némelyiknek már a következő munkán jár az esze, amikor az autók, odakint, megrakodtan útnak indulnak. KELEMEN G. IZABELLA írások, arcok Eremély múltjábólm. VERESS EMOD Músfia Sziasztok, szép lányok a sétálóutcában. Sziasztok, ázott vakolatú, romló épületek. Sziasztok kekszévé, Körös fölött röpködő sirályok, és szia, Coca-Colás reklámlány a tűzfalon. Sziasztok villamosok, kis jegy árusbódék. Sziasztok templomok, perecárusok, koldusok. Szia, szeszgyár rothadt szaga, autók bűze. Sziasztok tömbházak, sziasztok emberek, sziasztok mocskos, taposott havú utcák. Sziasztok rohanó taxik, szia főtér toronyórájának óránkénti kornyikálása. Sziasztok cigarettafüstös kocsmák, drágák, olcsók, hangulat nélküliek. Sziasztok magyarok, románok, zsidók, arabok, négerek. Szia Várad büszkesége. Sziasztok, félixfürdői télen olcsóbb kurvák. Sziasztok forró termálvizek, hideg házak. Sziasztok Ady-múzeum előtti gesztenyefák, Ady-múzeum mögötti platánfák. Sziasztok iskolák, kajáldák, technozenés kantinok, gyenge ebédek. Unalmas ebédek. Sziasztok váradi részeg éjszakák, nyomortanyák. Sziasztok Tündék, Melindák. Sziasztok lányok, barnák, szőkék, rövidhajúak, hosszishajúak. Szia Kanonok-sor ötvenhat oszlopa... Siet a vonat. Hagyjatok aludni, társaim.