Romániai Magyar Szó, 1997. június (9. évfolyam, 2367-2402. szám)

1997-06-01 / 2372-2373. szám

M­iután Pilátus fiatal, álomlátó felesége férjét rávette, hogy a helyzet sürgősségére való tekintettel még ezen a péntekre virradó éjjelen találkozzék Kaifás főpappal, a testes helytartó kipirult, és szemmel láthatóan tűzben égett. Babonásan hitt a falfehér Proikula álmaiban, aki féligmeddig császárságot álmodott neki, ha sikerül kibékítenie a jeruzsálemi főpapok... a ma délelőtt eléggé zavaros körülmények között kereszthalálra ítélt Jesuával. Pilátus egyébként egyáltalán nem hitt a fiatal tanítómester bűnösségében, de a főpapok meg az általuk könnyűszerrel felbujtatott népség császárral való fenyegetőzésére, egy kézmosással túltette magát az egészen. Most mégis csodának tűnt a felesége kínálta lehetőség a kibékülésre, meg Jesua fölmentésére, ami egyszer, állítólag, még Róma meg a jeruzsálemi templom megmentését is szolgálhatja. A helytartó nevének megörökítéséről, meg más lehetőségekről nem is beszélve. Hisz a történelemnek is új irányt szabhat, mert örök időkre megszilárdíthatja a Jesua új, mindenható istenével megtámasztott birodalmat. Különben több titkos jelentést is kapott már Jesua és istene hatalmas c­sodatévő erejéről. Terveik szerin­ ma éjjel először Kaifással és Jesuával találkozik az Antonia erőd fáklyákkal megvilágított, vörös tanácstermében. S majd, ha szükségessé válik, Júdást, Jesua árulóját is meghallgatják, aki addig a közelben, rejtve, végignézheti a megbeszéléseket, hogy ennek megfelelően alakíthassa a megtérő árulót, egy bizonyos pén­zösszeg­­­­enében. Köztudott volt, hogy a bűnbánat a Jesua gyöngéje. A megbízott centurio jelentette, hogy mindent elrendezett. Csupán Kaifás akadékoskodott azzal, hogy a kovász­­talan kenyér és a húsvét körüli napokon nem léphet idegenek és pogányok haj­lékába. Megint ez a kicsinyes idegenu­tálat, jegyezte meg légies udvariatlan­sággal a centurio. És figyelmeztette a főpapot, hogy főbenjáró állami ügyről van szó. A birodalom érdekében ki kell békülniök Jesuával, aki szintén jelen lesz. Kaifás legföljebb lerázza sarujáról az idegen­­port, mint egyébként is tenni szokták, ha a megvetett idegenből hazatérnek. (A főpap érezte, hogy most nem szabad feszítenie a húrt. Inkább végig hallgatni fog.) „Júdás viszont szó nélkül jött. Csupán az tűnt különösnek, hogy hosszasan, elgondolkozva nézett rám. Elmagyaráz­tam neki mindent, s a pénzt s az írószereket is átadtam­. Aztán bevezet­tem a terembe, s elrejtettem a jobboldali mélyedésbe, ahol megjelenésetekre vár, uram” - közölte Pilátussal. (Egy megbánást és megtérést eljátszó áruló nagy hatással lehet az esetleg makacskodó Jesuára, aki Prokula szerint szándékosan keresi a kereszthalált - gondolta a helytartó.) A szolgákat is eltávolították a teljesebb titoktartás érdekében. A centurio testestől-lelkestől a helytartó embere volt, és Pilátus besúgói hálózatához tartozott. A Prokuláéval versengtek ugyan, de lényegében nem dolgoztak egymás ellen. Legföljebb nem mindig egymásért. A külső, harmadik hálózatot kellett teljesen semlegesíteni. Csupán Júdás végleges sorsáról nem döntöttek még. Ám kétségtelen, hogy ez a megbeszlé­s és a megbékélés kimenetelétől meg az ő GAJDOS BALOGH ATTILA Jesua utolsó megkísértése szereplésétől is függ. Ezzel Júdás is tisztában volt. De azzal is, hogy ő az egyetlen ember, aki valamit is lejegyezhet itt Jesua, Kaifás vagy Pilátus szavai nyomán. S fog is jegyzetelni. Nem igazi jegyzőkönyvet ír ugyan, hanem többnyire ,saját meglátásait és megérzéseit. Érteni kívánt valamit. Sejtette, milyen veszedelem fenyegeti, de árulása óta mindenre elszánttá vált, mert Jesua eladása nem oldott meg semmit. Önmaga számára sem. S most­ szüntelenül ez foglalkoztatta, és az árulás értelmét kutatta. Mint Jesua és tizenegy társa pénztárosa, kissé kívül rekedt lelki körükön. Sok külön útja is akadt, s a világot inkább a pénzen keresztül látta. Hajtogatta, hogy mi pénzt visznek ki az országból a rómaiak, és bosszút forralt ellenük. Jesuában a rómaiak elleni jövendő vezért látta. Csak ne bakaródott volna annyit a főpapokkal meg az írástudókkal, s ne ajnározta volna folyton az idegeneket és a pogányokat. Hogy így az együttérző szamaritánus, meg úgy az irgalmas szamaritánus... S hát az erős hitű, kafarnaumi, római százados? Mindez többekben sértette a választott nép önérzetét. Világossá vált, hogy nem akar a rómaikkal fegyveresen szembeszállni. Inkább eszmékkel kívánt hatni. Júdás ekkor, és fegyverek szerzése céljából, k­ezdett a közös pénzhez hozzányúlni. A harminc ezüstöt, az árulás bérét, már visszaadta a főpapoknak. Ám ettől nem könnyebbült meg. Ezért a részére kijelölt új feladat nem tűnt elfogad­hatatlannak. Bárhová elment volna, hogy találkozhassék Jesuával, amitől félt ugyan, de legalább leborulhat előtte bűnbocsánatért. S talán még visszacsi­nálhatja is az egész árulást, meg minden következményét. Változott a politika, Jesuát már nem akarják mindenáron keresztre feszíteni. Ha mint pénzember, nemigen elmélkedett az erkölcsökön, árulása óta egyebet se tett. Miközben a saját lelkét is fölfedezte. S bár a pénz visszavitte, másodszor is fogadott el. Enélkül nem is engedték volna ide. Ám ég és föld volt a különbség. Például egyre inkább foglalkoztatta az a kérdés, amelyet pénztárnok korában nem tudott volna föltenni. „Akkor voltam-e áruló, vagy most leszek az?” Látszólag meg is mentheti Jesuát. „Vagy tán nem erre béreltek föl?” - tette föl az újabb kérdést rejtekhelyén, ahová a centurio vezette. Egy különben kényelmes, bársonyos, fekete mélyedés, a vörös kárpit mögött, ahonnan a néhány fáklya fényében elég jól látszott minden, és hallhatott is mindent. Jesuát szinte karnyújtásnyira ültették tőle, a sötét posztóval bevont asztal mellé. Szemben, az asztal másik oldalát, két hatalmas szék a csupasz képű Pilátusnak meg a szakállas Kaifásnak. Kellemes illatok párái áramlottak a terembe. Valamelyik, az övéhez hasonló, rejtett mélyedésben, Prokula is ott volt. Az álomlátó fehér asszony, aki a centurio szerint, meg akarja menteni Jesuát. Most ezért vannak itten. „De vajon nem ez lenne a Jesua ellen való igazi árulás?” A kis termetű, megviselt, de még mindig elég fürge Júdás barna szemében némi ravaszság is csillant. Ennyi futotta a régiből. De már ő maga is érzékelte ezt, s valamelyik mélyebb (Folytatása a d. oldalon) K­apkodhatja fejét a KEMÉNY JÁNOS Önéletírása iránt érdeklődő, ha előzetes tájéko­zódásként elolvas pár tanulmányt, belelapoz néhány irodalomtörténetbe, annyi eltérő, egymással gyakran ellentmondó besorolással, minősítés­sel szembesül. Az egyik méltatótól megtudja, hogy ezzel a művel kez­dődik az irodalmi értékű prózaírás Erdélyben. A másik elemzőtől, hogy olyan irodalmi erényekkel ruházták fel a szerzőt, mely nem mutatható ki munkájából. A harmadik vélekedő szerint Kemény életbeszámolója jobbadán hiteles, itt-ott hézagos kortörténet. A negyedik azt fejtegeti, hogy ez az önéletírás valójában a fejedelmi szék felé kacsingató főúr személyének alkalmasságát igazolni igyekvő politikai röpirat. Az ötödik megítélésében ez a munka minőségi korszakhatár az erdélyi magyar memoár történetében, elsőként kimagasló e műnemben. A hatodik mélyfúrás­ eredménye, hogy Kemény két és fél száz oldalas szövege a ma­gyar barokk stílus és ízlés kifejezője, mely sokat megőrig­ a korábbi századokra jellemző reneszánsz humanizmus tartalmából és formáiból. Miután ez utóbbi megközelítés a leggyakoribb, ez okozhat a legtöbb fejtörést, hiszen az önéletírást az irodalomtörténeti korszakolás és hívószavai körébe vonva tárgyalja és értékeli. A szemlélet és módszer viszonylagosságát korábban már említettük, ugyanakkor ki tagadná, hogy - némi hangsúlyáthelyezéssel­­nyomatékosítással - mindezek­ a jellemzők kimutathatók kemény írásán, a szóbanforgón és a többin mint a Ruina exercitus Transyl­­vanici, a kiáltványai, szónoklatai, a Gilead Balsamuma elöljáró beszéde, még hivatalos és Magánleveleiben is. Igen ám, de a besorolást pontosítás és árnyalás nélkül elfogadó, miközben tudatában van annak, hogy a szépirodalom gazdag példatárral szolgál az osztályozáshoz, az emlékí­rásoknál több pótlólagos kérdést vethet föl. Lássunk hát egy sematikus, leegyszerűsített rendezési formát. A magyar irodalomtörténetírás a reneszánsz hatást négy alkorszakra osztja. Az első a XV. század derekától kb. 1530-ig terjed, s nagyjából párhu­zamos a késő középkori, humanista szellemiségű latin nyelvű irodalommal. A második fázisban (1530-1570?) jelentkezik a reformáció szellemében fogant magyar nyelvű irodalom. A harmadik szakasz a reneszánsz fénykora (1570-1600?), a magyar­ nyelvű irodalom „aranykora”. A negye­dik az ún. késő reneszánsz (1600-1640), másként a manierizmus, a barokkba való átmenet fázisa, a reneszánsz irodalmiság és művészet­felfogás módosult, korszerűsült változataként. Az eddig szemügyre vett kortörténe­tek és korai emlékírások azt mutatják, hogy ez a kronológiai felosztás rájuk alkalmazva meglehetősen „laza”, ugyanis a szemléleti formák - szoros időhatárokon belüli ciklikusságban - nem vonták maguk után kényszerítő erővel az írásformák módosulását, változását. A különböző elemek nagy időegységben gyakran továbbéltek, vagy az újakkal párhuzamosan a régiek együtt hatottak. Pl. a kortörté­netírásban a reneszánsz szemlélet még a XVII. század második felében is meglehetősen eleven, s a latin nyel­­viség is jelen van. Jeles emlékíróink, mint Kemény János vagy Bethlen Miklós, latin szavakkal jócskán telepötyögtetett magyar nyelven írnak, noha az Erdély dolgait tárgyaló főúri rend tagjai hivatalos alkalmakkor és a magánéletben nem latinul vagy németül beszéltek, hanem magyarul. Következésképpen bizonyos művelt­ségi hagyományok mint beidegző­dések továbbélnek, egyes korábbiak felújulnak, kisebb-nagyobb hangsúlyt kapnak. Kemény Jánosnak, noha korán abbahagyta az iskolai tanulást, udvari szolgálatba ál­lván tizenöt évesen, s így diákként külföldi pereg­­rinálásra sem ment, gazdag történeti és politikai olvasottsága volt, biztosan mozgott a Bibliában is, s a kutatók feltételezik, hogy ismerte jó néhány korábbi és kortárs kortörténetíró munkáját. Egyébként Kemény mind az ismeretet, mind a tudást nagyra értékelte: kortársairól szólva, ismé­telten megemlíti műveltségüket­­ vagy annak hiányait­­, valamint az idegen nyelvek ismeretét. Írásában azonban nem kell feltétlenül Forgách Ferenc fanyar, kritikus és komor szemlé­letének hatását látnunk. Kemény látásmódját személyes tapasztalatai, életének „nehéz folyása” alakították. Szigorú erkölcsi elvei voltak „a hazának és becsületnek szeretetéről”, a „lelkiesmeretről”, az emberiességről és viszont emberisségről, hűségről és bátorságról, a hitbéli állhatatosságról - a különböző hiten levők házasságát nagy lelki gyötrelmek forrásának tekintette­­, tehát bőségesen volt része csalódásban, magas születésű vagy társadalmi rangú osztályos társai jellemhibáit közvetlen közelről megismervén, mikor némelyeket „eberkölcsnek’’-nek nevezett, nem dicséretnek szánta. A sötétenlátásnak, az állapotok és jellemek vonatko­zásában, miként már több ízben jeleztük, hagyományai voltak az erdélyi kortörténetírásban. Minda­­hányan bonyolultan zavaros világban éltek, ez táplálta írásaik nehéz pátoszát, még akkor is, ha nem a töprengők, a moralizálók közé, hanem mint Kemény - akinek gondolkodásán minduntalan kint a katona és politikus­­, a cselekvők, a gyakorlati élet tanulságai levonásának pragmatikusai voltak. Kemény János önéletírása eszme­­történetileg nem kezdet, hanem folytatás. Kiteljesülten, mint írásos önkifejezési forma, s megőrizve meghaladás értelmében. Érthetőek a felfogásában és írásában jelentkező reneszánsz-humanista jegyek. Ugyan­akkor kétségtelen, hogy nyelvében, stílusában, áradó, kanyargó, retoriku­san ünnepélyes mondataiban a barokk jelentkezik, mint immár létező szelle­miség és ízlésáramlat. Tehát ha irodalomtörténeti rendszerezettségben gondolkodunk, önéletírását a késő re­neszánsz és korabarokk határsávján kell elképzelnünk, nem irodalmi és irodalminak minősíthető elemek keveredését mutatva. Az elbeszélő részekké csiszolt emlékképek, jelene­­tezett párbeszédek, az anekdoták, az éles körvonalú jellemrajzok, nem csak azt mutatják, hogy kedvteléssel írt, hanem azt is, hogy tehetségesen, szemléletesen, megragadó képes beszéddel fogalmazott, humora, iróniája nem csak másokat érintett, visszapattant saját kigúnyolt maga­tartására is. Belső kényszer is hajtja végigjárni „hitvány életemnek folyá­sát”, miközben több ízben utal felté­telezett olvasóira­ - távol Erdélytől, a Bakcsiszeráj fölött fekvő Csifut-Kálek nevű várban, a tatárok kiváltásra váró foglyanként, 1657-1658-ban. Önélet­írását egy befejezetlen mondat közepén hagyja abba, mikor megnyílik a hazatérés lehetősége. Kemény írásának indítékaként több magyarázat lehetséges, egymást kiegészítőek. A rabság feszültségérzé­­sének, a várakozásnak levezetése munkálhatott belső kényszerként. Voltak nyomosabbak is, miként összes emlékíró társainak, neki sem volt mellékes a múltbéli dolgok tisztázása, azokban betöltött szerepének feltárása és magyarázata, a hírnév fontossága, magán- és közéleti rehabilitációként „kedves atyámfiainak és gyermekim­nek emlékezetül hagyásra”, nem vesztvén szem elől az utókor ítéletét sem. Közvetlen gyakorlati cél is mozgatta elméjét és tollát: további közéleti pályafutásának szolgálata, magasra törő ambíciókkal, utóbb, egyik Rákóczi Györgyhöz írt bizalmas levelében nem tagadja, hogy „Erdély­ben mintsem mást uralni, inkább magamat uraltatni szeretném”. Ez az önéletírás is kortörténet, melyet szerzője elődeinél nyomatéko­sabban, tudatosabban, a személyes elem, saját életének részletes felidé­zésével hitelesít. A politikai ese­ményeket, hadjáratokat, követségeket közvetlen élményein átszűrve és kivetítve láttatja, nyomatékosítva a dolgok lefolyásában az életrajzi jelleget. Csak az ő számára lényeges­nek ítélt szakaszokat idézi fel, van amikor éveket (1638-1644) ugrik, megjegyezvén, hogy „nyugovék az ország”. Olvasóját meglepi aprólékos, pontos, részletekre - történésekre és szereplőikre - kiterjedő emlékezete. Kamuthy Farkasról jegyzi meg, hogy „hatalmas memóriájú ember vala”, nos, ez rá is vonatkoztatható: szinte szó szerint idéz szövegrészeket, melyek ott és akkor nem lehettek birtokában. Kemény János életének ötvenöt (1607-1662) éve alatt rengeteget megélt kora ifjúságától kezdve. Az A., B., C. betűjegyek alatti bevezető részben családtörténetét, gyerekkorát, Bethlen Gábor alatti kezdeti szolgála­tát írta meg, beszámolván arról, hogy mennyi személyes baj érte, kamasz­­korától gyarapítván élettapasztalatait, élesítvén emberismeretet. Tovább­­menve szinte elképedünk azon, hogy évtizedeken át szinte állandóan úton volt: „nékem természeti hajlandó­ságom vala az peregrináláshoz... Sok utakat és országokat jártam, nagyobb részént mind a fejedelem költségén”, miként egy futó számbavétel is bizonyítja. Első küldetése Bethlen Gábor feleségkérő követségében való részvétele, majd, noha „ifjacska volt”, 1627-1628-ban kereste fel első ízben - Bethlen Gábor titkos bizalmas utasításával - Pázmány Pétert. A dolog azért tetszik meglepőnek, mert nemcsak fiatal egy nagy horderejű ügy képviseletéhez, de egy protestáns állam követe a habsburgiánus - tehát ellenségesnek tekinthető - katolikus egyházi vezetőhöz, politikai közvetítő­höz. Közrejátszhatott a fejedelem választásában az, hogy Kemény és Pázmány negyedfokú unokatestvérek voltak, s ama korban a rokonsági kötelék igen számontartott, és bizonyos meghittebb bizalmasságot is lehetővé tett. Ennek ellenére Pázmány - Kemény által lejegyzett - üzeneté­nek hitelességéről sok vita folyt később: „Átkozott ember volna, ki titeket arra kisztetnek,hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, míg Isten az kereszténységen másképpen nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok, oda annak okáért adjátok meg, az mivel tartoztok; ide tartsatok csak jó correspondentiát, mert itt keresztény fejedelemmel van dolgotok, tudniillik római császárral, adománytok nem kell; az törököt töltsétek adománytok­kal; mert noha ím látod, édes öcsém, nékünk elégséges hitelünk, tekénte­­tünk van mostan az mi kegyelmes császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hajlatik floreálni, azontúl mindjárt contemptus­­ba (megvetettségbe) jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki légyen”. Pázmány szemléletének hitelessé­gét későbbi szövegek is alátámaszt­ják. Hasonló szellemben támogatja I. Rákóczi Györgyöt is. Kemény szavai­val „az fejedelemnek nagy jóakarója vala”. Rákóczi a kardinális halála után azt írta, hogy „sok ízben megtapasz­talván szegénynek hazájához s nemzetéhez s kereszténységhez igen­igen nagy affectióját”. Ez a hármas kötődés az összefogás magyarázata, a politikai és vallási megosztottság fölött. Kemény János nem csak Pázmány­nál járt több ízben, ő vitte hírét Beth­len Gábor halálának is, de megfordult Krakkóban, majd - saját kérésére - egy Tholdalagi Mihály vezette küldöttség tagjaként, Törökországban. Bécsben többször járt, különböző megbízásokkal. Mátéi Basarabbal Havasalföldön már 1628-ban tárgyalt. Tíz évvel később, Moldva uralkodója, Vasile Lupu támadásakor, aki katonai szövetségesétől, I. Rákóczi Györgytől kért segítséget, a jobbára háromszéki székelyekből álló hadat Kemény János vezette. Szó ami szó, a széke­lyeket „igen nehéz természetű em­­berek”-nek tartotta. Tapasztalatból állhatatosságukról és megbízhatósá­­ukról sem volt túl jó véleménye, gyes vezetőik pálfordulásait részben a körülményeknek, részben jellemhi­báiknak tartotta, a becsvágy jelentke­zésének. Egyébként se szeri, se száma az idő tájt a hatalomért, anyagi haszonért való fondorlatoknak, köpenyegforgatásnak. Volt erre Keménynek is példája fölösen, viszont még húsz év távlatából is visszaemlékezett arra, hogy „éjjel érkeztem ki Háromszékre, úgy tetszik Lemhény nevű faluban, egy ember­séges jó öreg özvegy székely asszony házához, az ki nagy emberséggel látván, lábaimat megmosatá, szép étkekkel, jó serrel, az minéműeket régen kévántam, s jó ággyal tarta; Isten fizesse az jó asszonynak. Én is azután is voltam emberséggel érette és oltalommal néki”. Moldvában többször is megfordult. Részt vett —a fejedelem képviseleté­ben­­ Vasile Lupu lánya, Mária és Radziwill litván főhetman eskövőjén. Miután az önéletírásban felidézett események sora 1648-ban megsza­kad, említjük meg, hogy a Moldvára 1653-ban küldött erdélyi hadak fővezére Kemény volt, miként az 1657 januárban Lengyelországba indult erdélyi seregeké is, a vezérlő, fejede­lem, II. Rákóczi György mellett. Már krími fogságában írva tisztázza és magyarázza a lengyel hadjárat utolsó mozzanatait, az ő szerepét és felelősségét. Kemény életének utolsó majd másfél évtizede kívül esik önéletírása időkeretén. Az önéletírásból kibomló pályakép köz-, had- és politikatörténet, melyek­nek középpontjában Kemény áll. A műben egymásba fonódnak az író korát és életét, eseményeit felidéző emlékképcsoportok, melyek mozgal­masságukat, feszültséggel telítettsé­güket, gyakran drámaiságukat a feli­dézőtől kapják, s azokban az egymást követő jelenetekben csúcsosodnak ki, melyekben kortársait - elkerülhetetle­nül önmagát is - jellemzi. Kiragadott példaként említjük Brandenburgi Katalinnal, „az fejedelemasszony miatt való vesződését, őrlődését Katalin és Bethlen István pártja között, kapcsola­tát Csáky Istvánnal. Drámai töltetű jelenet a meghívott vendégként Bran­denburgi Katalinnal és Csákyval elköltött vacsora légkörének érzékel­tetése. Mindenki fél mindenkitől, senki sem bízik a másikban. Kemény halálveszélyben érzi magát, utasítja embereit, ha rátámadnának, gyújtsák rá a fejedelemasszonyra és Csákyra a házat, „azután bár legyen énrajtam is, ha minek meg kell lenni. De Isten megmente ekkor is”. Korábban és későbben is, jó néhányszor, Nagy­szőlősig. Milyen ember volt Kemény János? Szalárdi János nagy elméjét, okos­ságát, bátorságos szívét említi ismé­telten, „s jó hadi viselésére nézve oly érdemes és méltóságos, virtuózus, sok jószágokkal felruháztatott személy volna, kihez fogható már most az erdélyi hazában s még másutt is az megfogyatkozott magyar nemzet között nem sok találtathatnék". A Barcsai Ákos meggyilkoltatását megbocsátani nem tudó Cserei Mihály szerint, noha ebben az ügyben Ke­mény szerepe tisztázatlan, „teljes életé­ben gonosz, ambituósus, kegyetlen, vérszomjúhozó ember volt, és akire inkább haragudt s akit meg akart öletni, simogatva beszéllett neki”. Az igazság, mint oly gyakran, a középen lehet. Emlékíróink igazolnak egy azóta is érvényesnek tűnő feltevést: nehezünkre esik embertársunkról a jót kimondani, örömestebb kürtöljük a rosszat. Az emberszólásban Kemény sem kivétel. Báthory Zsigmondról írja, hogy noha alaptulajdonságai szerint barátságos, bőkezű, ékesszóló, serény elméjű, műveltség-, főleg zene­kedvelő volt, állhatatlanságát kihasz­náló nevelői vezették a tiránusságra, miként Báthory Gábort is hejeduja környezete a „részegeskedésre, tisz­tátalan életre”. A fejedelem aspiráns Zólyomi Dávidról azt írta, hogy „változó, híg és álhatatlan elméjével, hajlandó mint jóra, úgy rosszra is”. Nevezetesebb erdélyiekről, Hídvégi Mikó Ferencről, Péchi Simonról szóló vélekedését idéztük a róluk készített portréban, a harmincéves háború hadvezéreiről, Wallensteinről, Mans­­feldről szóló soraira csak a figyelmet tudjuk itt felhívni. Utóbbi gúnyrajznak tűnik. Az öreg Rákóczi György fös­vénysége és zsugorisága korában közhely volt. Bocskai Istvánról nagy elismeréssel ír: „igen jeles fejedelem volt, kevés idő alatt nagy dolgokat vitt véghez; ez állatta helyben Magyar- és Erdélyországnak mind külső, s mind belső szabadságait...” De az eszménykép, a nagy példa­kép Bethlen Gábor, a „halhatatlan emlékezetet érdemlő” uralkodó, akiről nem csak megbecsüléssel, de szere­tettel is ír, „mint nemcsak jó uram, hanem atyám". Az érdem mértéke a haza állapota, a béke megőrzése az ország s lakosai gyarapodása. Egyet­len részletecske a számos Bethlenre vonatkozóból, nekrológnak beillő: „Meghala ez nagy fejedelem, kihez hasonló magyar Mátyás királytól fogva és István királyon kívül nem hallatott, nem is reményhetni, úgymint ki­eszes, vitéz, igen magaviselő, kegyelmes, liberális, oeconomus, munkában fáradhatatlan, haszontalan dolgokban idejét nem töltő, külsőképpen, tekintetiben oroszlán, conversatióban nyájas, józan életű, könyörgésében és az isteni szolgálatban nem külső­képpen tettető, de buzgó, szegénye­ken és könyörgőkön könyörülő, egyházi rendeket tiszteletben tartó, tápláló, ekklesiákat építő, segítő, fun­­dáló, tudós emberek conversatiójok­­ban, disputatiók hallgatásiban gyö­nyörködő, minden rendeket promo­­veáló, az haza fiaiknak atyjok, az vitézlő rendnek mind jó tanítójok s mind tükörök, de édesatyjok is; meg­haragudni tudó, de azt megmértékelő, haragot nem tartó, nem kegyetlen és vért szomjúhozó, hamar megengesz­­telődő (...) főlovakban, friss öltözetek­ben, muzsikákban, építésekben, fejedelmi vendégségekben s néha táncokban is, de nem részegséggel, mértékletesen gyönyörködő (...) ember vala”. Emberi gyarlóságoktól­­ így Kemény - Bethlen sem volt mentes, „nem is voltak vétek nélkül némely ő dolgai is”, de „Oh vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna”, fejezi be búcsúztatóját, mely nem csak az eltávozottat, de érdemei méltatóját is valamelyest jellemzi. VERESS DÁNIEL írások, arcok Erdély múltjából XXIV. Előszoba ZSIDÓ PIROSKA Körbekeringő Anyám sikolya óta megállás nélkül tánclépésben keringünk egymás körül én és a világ hol ádáz ellenségként lesem megbújva mint tűzfalon a légypiszok fanyar arcát nevetséges titkait hol apró mosolyokkal kisebb­­nagyobb ajándékait csalom elő hízelgőn — dorombolón bújva ölébe s megajándékozom velük a hazug fél — mosolyoktól fáradt önmagam , jó lenne olyan jó volna őszintének lenni de mi lassan körbekeringőzzük egymást s mire a vonót letenné az elfáradt prímás belőlem egy marék por marad belőle titoktalan semmi. A Sámán Saját méhedből kiszakadva sikoltva siratod önmagadra utalt életed mert senkinek se kell a te sorsod te vagy a sámán csak te magad járhatod el toprongyos léted kusza táncát Szerző 22 éve született Székelykeresztúron, a bukaresti hungarológia­­hallgatója. J mumm. *

Next