Romániai Magyar Szó, 1997. november (9. évfolyam, 2526-2555. szám)

1997-11-01 / 2526-2527. szám

Emlékleltár (Folytatás az a. oldalról) hogy egy vasárnap, amikor kijöttünk az istentiszteletről, egyik rokonunk, Sz. Kálmán megkérdezte: „Na, Sanyika, el tudod-e mondani, mit hallottál a templomban?” így feleltem: „Pontosan azt, amit Kálmán bácsi.” (Jó ötven évvel később Laci unokámat megkérdezték, mikor lesz hároméves. - A születésnapomon vágta ki magát.) Karácsonyra megkaptam életem első komoly könyvét: Defoe Robinson Crusoe-ját, illusztrált kiadásban. Húsvétig nemcsak elolvastam betűről betűre, hanem egyes, nagyon tetsző részeket betéve is tudtam. Nem biztos, hogy az első elolvasott könyv mindenkinél életre szólóan meghatározó hatású. Nekem a Robinson feltétlenül az volt. Egyrészt azzal hogy fölkeltette bennem az egész életemet végigkísérő utazási vágyat, másrészt, hogy megtanított arra: nincs reménytelen helyzet. Mindig, minden bajból meg kell keresni a kivezető utat. Reggelenként büszkén csaptam a fejembe UG (Unitárius Gimnázium) betűkkel díszített diáksapkámat. Tudtam, hogy senki sem néz gimnazistának, de mégis jó volt ez a sapka, előlegbe. Most még olyan feledékeny vagyok, hogy többször is az iskolában hagyom a táskámat? Nem adok át üzeneteket? Akkor is pár év múlva oda fogok járni az ország legszebb, legjobb iskolájába, ahol dédapám is tanult száz éve, mielőtt elvégezte volna a teológiát. Tévedtem. Attasé Törökországban? Kolozsváron valahogy másképpen beszéltek magyarul, mint Pesten. Először csak arra figyeltem fel, hogy a tészta ott nem a spagetti, hanem minden sütemény. Amit pedig dióval, mákkal megszórunk, az rokonainknál laska. Arra már leköltözésünk előtt megtanított apám, hogy a krumpli ott pityóka, a bab meg paszuly, de miért hívják a padlást hiúnak, amikor az máshol egészen mást jelent. Volt egy pár kedves kifejezésem. Unokatesti véreméknél egyszer fasírttal kínáltak, azaz ők úgy hívták: labdapecsenye. A Székelyföldről érkező ásványvizekről is megtanultam, hogy ezeket borvíznek hívják, s egy igazi, székely pajtásom felvilágosított, hogy náluk Sepsiszentgyörgyön a szúnyogot cseszlének hívják. Ezt a szót azért emlegettem gyakran, mert észrevettem, hogy a cseszle Kolozsváron se általánosan ismert. 1943 tavaszán, ahogy közeledett a tanév vége, szóba került, hogy idén végre elmehetünk nyaralni. Bármilyen furcsa, hétéves koromig soha nem utaztunk ilyen céllal. Apám gyakori áthelyezései miatt már az ötödik helyen laktam, de nyaralni még nem voltam. A Balatont se láttam, oda mentem volna legszívesebben, mert már szerettem volna megtanulni úszni. De még anyám vágya sem teljesedett, hogy töltsük Pesten a nyarat. Ehelyett tavasszal fölmentünk pár napra. Az ottlétből csak az ragadott meg, hogy egy év Kolozsvározás után milyen szürke és füstös Budapest a sárga és többnyire napfényes Kolozsvárhoz képest. A rokonlátogatásokat untam, alig vártam, hogy hazamenjünk. Erről a nyárról már maradandóbbak az emlékeim. Legalább két hétig tartott a nagy, székelyföldi utazás. Sok helyen megálltunk, s nagyon imponált nekem, hogy bárhová megyünk, apámnak mindenütt vannak ismerősei. Tetszett a táj is. Korábban csak a budai hegyeket, a Duna-kanyart, a Kassa környéki lankákat és a Kolozsvártól délre magasodó Feleki hegyet láttam. Amikor eljutottunk a Gyilkos tóhoz, a Békás-szoroshoz, nemegyszer mondtam, „ilyen szépet én még soha életemben nem láttam”. Már nem tudom, hogyan és miért váltottunk autóról kocsira, de emlékszem, hogy Gyergyóban, Csíkban, a Hargita alján lovas kocsin mentünk, mendegéltünk, így jutottunk el Tusnádfürdőre is, melyről vagy tíz évvel később tudtam meg, hogy ott fogant kisebbik, Ágnes húgom, hogy aztán beleszülessen a vérzivataros 1944-es esztendő májusába. Az esték nagyon hűvösek voltak, egyszer nagy szél is kerekedett, azt mondták, fúj a Nemere, s a légköri frontok összecsapásából akkora jégeső lett, hogy elverte a konyhakertben a paradicsom- és paprikatermést. Éppen Balogh Józsi bácsiéknál időztünk ekkor, akinek felesége, Annus néni apám első unokatestvére volt. A háromszéki Szörcsén állt családi házuk, malmuk, a patakban jókat lehetett fürdeni, ha éppen sütni való kedve volt a napnak Az egész családból nekem a két nagylány tetszett a legjobban. Az akkor 15 éves Ildikó már tudott lovagolni, saját hátaslován nyargalászott a nem túl terjedelmes háromszéki síkságon. Nővére, a 18 éves Elluska szívesen anyáskodott felettem. Reggelenként olykor az ágyába is bebocsátott, nem is sejtve talán, hogy az ártatlan kisfiú milyen izgalmasnak találja őt hófehér pendelyében, s mennyire örvend, hogy odabújhat hozzá. A sok ismerőssel adódott találkozások közül többnek is maradtak emlékfoszlányai. Egyszer Kratochwill altábornagy járt Baloghéknál, a Székely Hadosztály legendás parancsnoka az első világháború végén. Azért is nagyon megfigyeltem, mert láttam, hogy apám, a fiatal, harmincöt éves százados milyen reverenciával fogadja a nála öt rendfokozattal feljebb álló, idős, nyugdíjas tábornokot. Térképeimmel és katonáimmal játszottam egy sarokban, de azért füleltem, hogyan értékelik a háború eseményeit. Már túl voltunk a kurszki csatán, a beszélgetés főleg az olasz kiugrás után várható eseményekről folyt. Időnként lehalkították a hangjukat, és biztos, hogy témát is váltottak közben. Az összefüggésekről lemaradtam, de két ismeretlen szó megmaradt élesen: prosztata és gestapó. Nem tudtam mit kezdeni velük, de ahogy beszéltek róluk, azt hittem, nagyhatalmú, gonosz vénemberek lehetnek, akik még sokat árthatnak nekünk. Anyámnak egyszer fölemlítettem, hogy csináljunk új esti imádságot. Miért nem jó a régi? - kérdezte, megfeledkezve arról, hogy az „Én Istenem, jó Istenemet” még 1939-ben, hároméves koromban tanította meg nekem, kiegészítve a családi „függelékkel” : „Bandika jöjjön haza végleg, ne legyen háború, nagyszüleimnek örök nyugodalmat. Ámen.” Bandika (Magdika nagynéném) Londonban maradt, a háború már negyedik éve tartott, igaz, tőlünk jó távol, de mégsem suttoghatom esténként a nagy titokzatos sötétségnek, hogy ne legyen, amikor van háború. Anyám azzal érvelt, hogy a Jóistent most arra kérjük, nálunk ne legyen háború, így aztán a függelék nem változott. Talán a bizonytalan jövő miatt, talán mert különben is hajlama volt erre, anyám gyakran vett részt spiritiszta szeánszokon, amikor az asztalt körülülő társaság elhunytakkal lépett érintkezésbe. Engem ezektől szigorúan távol tartottak, pedig érdekelt, hogyan tudnak szellemet idézni, hogyan „beszél” a szellem. Anyám annyit elárult, hogy koppantással. Tehát kérdeztek valamit, és kérték, ha a válasz igen, „kedves szellem, koppants hármat”. Egy büdös (kénes) barlangban tett kiránduláson ismerkedtünk meg egy asszonnyal, aki tudott kávézaccból jósolni. Szüleim stílszerűen meghívták hozzánk délután egy csésze kávéra. Csak a jóslatra és apám értelmezésére emlékszem. „Százados úr igen hosszú utazás előtt áll, valahová keletre” - mondta. Apám, a javíthatatlan optimista, akinek voltak némi szerény kapcsolatai mind a külügy-, mind a honvédelmi minisztériumban, így fejtette meg a jóslatot: „Lehet, hogy katonai attasé leszek Törökországban...” (Kapu) (Befejezése következő mellékletünkben) I FÜLÖP KÁLMÁN Fülöp Kálmán 1948. május 30-án született Marosvásárhelyen. Nagykenden nőtt fel, földműves szülők gyermekeként. Marosvásárhelyen végzett építészeti szakiskolát, esti tagozaton érettségizett, Segesváron. Négy éven át a kolozsvári református teológián képezte magát, de tanulmányait megszakította. Jelenleg szülőfalujában él, a marosvásárhelyi székhelyű vízügyi alkalmazottja, és gazdálkodik. Verseivel a marosvásárhelyi Népújság irodalmi melléki Múzsában jelentkezett 1997 nyarán, vállalat létében, a Lepkesors Ma itt vagyunk, holnap amott. Szomorú, törött lepkeszárnyak, úgy cserélgetjük az otthonunk, mint hontalan lepkék a virágot. Pedig van földünk s mi másnak kijut. Pénzünk, szeretőnk, asszonyunk. A temetőben néhány ölnyi hely minket is befogad, ha meghalunk. Kenyerünk könnyektől áztatott csirit. Mosolyunk unottan fanyar. Néhány millió elcsigázott, világba szétszóródott magyar. Nem vállalom fel ezt a lepkelétet; legyek bár gyűlölt, mégis maradok. Tört idegekkel is népemmel élek, s jussomból gyerekemnek is hagyok! Örömáévalóság Tintatartóba száradt kamaszkorú évek, platina magány, graft perek, nebuló szerelmek, borostás arcomra pereg a nyár, több, ami mögöttem, s kevesebb, ami vár + most kilépek az időből: tavaszba falazom magam. ősQránduláson Rekviem Bözödújfaluért Ásít a víz, a torony könnyezik, iszapszíníeget verítékezik partra hulló alkonyatban a tó. Rekettye, fűz-sirám, szomorúfűz-panasz, keszeg-jaj, lankadó vadruca-induló, halálba rémült csend + s a vízbe fúlt falu. Leffényesen Ha semmim sem volna, azt is elosztanám. Kalapot emelnék ismerősnek s másnak. Kitépném a szívem, s a világba szórnám: legyen, akinek nincs több is, ráadásnak. Előszoba „Virraszt bennünk fülemüle” (Folytatás az a. oldalról) Temesvárin pidot - Temesvári lakoma címmel. Anna-Maija finnre fordította Kányádi Sándor Toró Tibornak dedikált Űrsorompó című versét is Avaruuskoekielto címen. • Hogyan került kapcsolatba a magyar nyelvvel és a magyar költészettel? (Magyarul beszélgettünk, én bánsági konyhanyelven, a költőnő valamilyen gyönyörű, archaikusnak tűnő, dallamos magyar nyelven, a „virraszt bennünk fülemüle” cím úgy szólt, mint a fülemüleének.) ■“ Csepregi Béla magyarországi evangélikus lelkész révén, akinek egész családja - kilenc gyereke van - irodalommal foglalkozik. Akkoriban hitoktatással és pszichológiatanítással foglalkoztam, ő vett rá, hogy újra irodalommal - természetesen a magyar irodalommal is - foglalkozzak (18 évesen már megjelent egy verseskötetem). Csepregi Béla számára azokban a sztálinista időkben az irodalom szellemi oxigén volt. • Melyik volt az első magyar nyelvű könyv, amit elolvasott? - Előzőleg teológiai tanulmányokat folytattam, így hát természetes, hogy az Újtestamentum volt az első magyar tankönyvem (akkoriban nem léteztek finn-magyar tankönyvek). A magyar költészetből Váczy Mihály verseiből fordítottam legelőször. - Mint a finn és a magyar nyelv művelője, mi az ön véleménye a finn-magyar nyelvrokonságról? - Ez a rokonság annyira régi, hogy alig lehet kimutatni: kb. 300 közös szavunk van, a hangsúlyozás nagyon hasonló mindkét nyelvben, no meg az, hogy nem idegen nekünk a másik nyelv - mindez azt igazolja, hogy nagyon régi nyelvrokonok vagyunk. • Mikor kezdett el Erdéllyel, erdélyi magyar költészettel foglalkozni? - Budapesten láttam először kalotaszegi népviseletet. Gyönyörű volt, hol van ez a Kalotaszeg - kérdeztem. 1971-ben jutottam el először Erdélybe három napra, 1976-ban tettük meg az első komoly erdélyi körutat a sepsiszentgyörgyi Jenei Tamással, mindent bejártunk, találkoztunk Tamási Áron Gáspár öccsével is. Csodálatos volt, azóta minden évben jövünk, volt olyan, hogy kétszer is ittjártunk egy évben. • Hogyan ismerkedett meg Kányádi Sándorral? Vendégségben voltam Budapesten, és őszinte észrevehetetlenül jött oda be, egy üveg romániai borral. Kértem, hogy szavaljon el néhányat saját verseiből, mire ő azt mondta, hogy most nem a saját verseivel foglalkozik, hanem az elnyomott népek dalaiból fordít: zsidó, szász és román altatódalokat. Ez nekem akkor csodálatosnak tűnt. Akkoriban jelent meg Magyarországon ez a megrendítő kötete Sörény és koponya címmel, amelyben mély szenvedést és szenvedélyt éreztem, ebből lefordítottam néhány verset a Virraszt bennünk fülemüle című kötetbe. • Milyen további tervei vannak a magyar költészettel kapcsolatban? - Reményik-verseket fordítok és szeretnék még egy antológiát kiadni tíz korábbi magyar költő verseiből. Az illyefalvi Kató Bélához is szoros barátság fűz, az ő, a finnek számára is tanulságos történetét is megírtam finnül. Tőkés László is járt Finnországban, és nagyszerű előadást tartott a kisebbségi népek feladatáról, a népek közötti kapcsolatokban betöltött hídszerepükről. - Milyen a költészet helyzete Finnországban? - Felszálló ágban van a finn költészet, fiatal költők jelentkeztek, akik komoly, őszinte verseket írnak (volt egy cinikus korszak a finn költészetben). © Milyen példányszámot ér meg egy-egy verseskötet? - A példányszám alacsony, 500-2000 körül mozog. - Miből tudják mégis kiadni a versesköteteket? - Az állami támogatás, ami a nyolcvanas években konzisztens volt, csaknem teljesen megszűnt. Akinek sikerült az áttörés, kap valamennyi támogatást, a kezdőknek nagyon nehéz. A költők összefognak és közösen adják ki köteteiket. Nagy segítségünkre vannak a könyvvásárok is, Turkuban, ahol mi élünk, éppen most tartottak egy ilyen könyvbemutatót. Anna-Maija Raittila és férje, Taisto Nieminen, aki szintén műfordító, többek között Konrád Györgyöt fordított finnre, Turku mellett egy paradicsomi környezetben levő bérelt villában élnek. Tulajdonképpen négy művészcsalád él együtt egy telken (lombos fák között) álló négy villában, közösségi életet élnek, együtt esznek, mindent együtt csinálnak. Mint elmondotta, az volt az elképzelés, hogy csendes, nyugalmas környezetet biztosítsanak az alkotáshoz olyan emberek számára, akik egész életükben emberekkel voltak kapcsolatban és belefáradtak az idegeket nem kímélő munkába. A közösség könyvesbolttal - hol saját köteteik kaphatóak - és saját kápolnával rendelkezik. És mégis, ebből a csodálatos környezetből, minden évben Erdélybe kívánkozik a költő-műfordító házaspár... Málta titkai (Folytatás az a. oldalról) december 3-i máltai egyezményről? A Bush-Gorbacsov megbeszélés részleteiről? A biztosnak vehető titkos záradékról? Semmit. Nyugaton sem - nemhogy Keleten. Itt is „hülyének" nézik a népet. Etetik legendákkal, vagy azzal sem. Amióta megtörtént „Málta,, lassan tíz esztendeje, csak az eredmények alapján értesülhetünk arról, hogy milyen alku született a fejünk felett. Pozitív: Gorbacsov, nem önszántából, de feladta Sztálin 1945-ben a birodalom számára megszerzett európai gyarmatait. Gorbacsov rájött, hogy ez a mai időkben, amikor a gazdaság az úr, tarthatatlan. A „népi demokráciák" sora csak tehertétel volt Moszkva számára. Politikailag, gazdaságilag, szociológiailag. Amire Gorbacsov nem számított: a szabadságot nem lehet korlátok közé terelni. Áttört a Kárpátokon. És hipphopp 1991. decemberre megszűnt Lenin vérrel-vassal összekovácsolt vörös birodalma. Megszületett a FÁK - egy tákolmány, amely bármely órában széteshet. A németek megkapták Kelet- Németországot, rengeteg pénzükbe került. Beleroppant a Kohl-kormány. Eddig egybillió márkát küldtek a keleti tartományokba, hogy szanálják az ottani országokat. S még nem látszik az alagút vége. A Szovjetuniónak is fizettek - az összeget soha nem közölték. Ez a titkos záradék egyik pontja. A szovjet hadsereg tisztjeinek kellett még tízezer lakást felépíteniük. Ezt is megtették. Bush kötelezte magát, hogy Gorbacsov kívánságára a „népi demokrata" satrafákat (és pereputtyukat) semmi „kifogással" nem állítják bíróság elé. Pedig népellenes bűntettel minden országban ezreket lehetett volna 15-20 évre elítélni. Miike, a Stasi-főnök is megúszta egy 1931-es tettéért (!) pár havi börtönnel. Most 908 márkás tetőfedői nyugdíjából éldegél. Markus Wolf katonai elhárító főnök, altábornagy sem került börtönbe. Bonnból vezérőrnagyi nyugdíjat kap, könyveket ír, tévészereplő. Krenz, ez a vigyorgó bohóc, Honecker szerencsétlen trónörököse, aki alig nyolc hétig volt az NDK főnöke, ugyan szabadságvesztésre ítéltetett (gyilkosságra való uszítási dokumentumokat fedeztek fel ellene), de hat nap múlva szabadlábon volt. Gorbacsov üzent Bushnak: nem ebben egyeztünk meg Máltában. És Washington utasította Bonnt - Gorbacsov üzenete rá nézve kötelező. Egon Krenzet erre kiengedték a börtönből. Az NDK egykori határőrei közül talán ha tíz katona tölti meg büntetését. Ezek a katonák élvezettel vadászgattak a szovjet-német zóna elhagyására készülő és a határt átmászni akaró szerencsétlenekre. És mint a nyulakat lőtték őket agyon. Gyilkosok voltak. Kis emberek. Értük Gorbacsov nem emelet szót. És a többiek? Zsivkov, a bolgár kommunista főnök tengerparti nyaralójában „rendőrségi felügyelet" alatt áll. Bármikor elhagyhatja villáját. Személyzete van, és három nyugati típusú gépkocsi áll rendelkezésére. Ceau^escut ugyan kivégezték a saját ostoba „hibájából", de a többi elítélt bűnöző (Securitatefőnökök) ma már mind szabadlábon van. „Conducatoruk" öccse, az „altábornagy" még földet is kapott. Ott gazdálkodik. Ceausescu fia időben kijött a börtönből, évekig élt még, míg a májrák két évvel ezelőtt „elvitte". Horvátországban meg sem alakultak a népbíróságok. Magyarországon ágyban, párnák között halt meg Marosán, a véres szájú demagóg, aki 1957-61 között Kádár politikai fő támasza volt. Kádár könyökig véres belügyminisztere, Biszku Béla (1957-63) miniszteri nyugdíjjal él Budán, előkelő lakásában. És a volt ÁVH-sok? Még jó, hogy Nyugaton tudják és számon tartják cselekedeteiket. Otthon csönd van körülöttük. „Szakemberek" szerint „ma már senkit nem érdekel az ÁVH". Csehszlovákiában, Lengyelországban hasonló a helyzet. Hajuk szála nem görbült meg a gyilkosoknak. Málta. Mai napig csönd van körülötte. Nyugaton egyetlen elemzés sem jelent meg az ottani megbeszélésekről. A szerződésről. És a titkos záradékról (amilyent Hitler kötött Sztálinnal 1939- ben) - amiről nemrég tudtuk meg, hogy létezik. (Magyar Nemzet) SZONDA SZABOLCS Sorom csaffítjy eket vétten Úgy vagy nekem, mint az élet - mondom, s ha életnek véled az időt, mit eltöltők véled, a színes éveket, mióta hallod: tapadj, mint pióca testemre, s vérem, a kóposza csak benned éli a vágyat, s a vágy téged se várat - építs magad köré várnak! rEgy estém Sontom ... a szuteréntől ... Most a pincében lakom, a világot lentről látom. Ha kinézek az ablakon, a Mindenre csak szájam látom (a gipszből a sültgalamb). Fényben élek, a villany adja, köröttem csapok és csövek. Fogy a lélek, az ész elhagyja, csapda leszek, csupasz cövek. Tenyeremen hordom szobám, foltozott zokniba dugom. Én vagyok benne s a babám, zsebrevágom, ha elhúzok. Vén vízóra, nyelve perceg, karctorkomból nedvet fakaszt. Ha méri, telnek a percek, ajkamra ütemet akaszt. Várom a szót, vallasson: menekülnék, mindent hagyva? Vagy maradjon az alagsor? Csírázni, mint aszott has agyma? a manzárdig Amíg sül a szalmakrumpli, a manzárdot belengi valami. Vergődhetsz, mint bamba kurbli, nem tudod juszt se megváltani: mi az, mi ebből megmarad? A szomszéd? Talán a nyüzsgés? A zaj? Felesleges, ne törd magad... Inkább rohanj, ég az olaj! Lásd, foglyod lett és rabja vagy. Szaladsz, veled szalad, kezed fogva. Kínáld meg hát, s bár álma nagy, tedd, hogy higgye, mintha nem álmodna. Egy napon kilépsz majd a házból, sokat utazol, a kérdés éget: a lakók elfeledtek régen, őrzői még csipetnyit a lázból?