Romániai Magyar Szó, 1998. augusztus (10. évfolyam, 2785-2815. szám)

1998-08-01 / 2785-2786. szám

A senki földjén boldog lehettem (16) KIRÁLY FERENC Meg­nevettettem Közeledett május elseje. Apró gyermekkorom óta minden május elsején szalagokkal, díszített májusfa lengedezett a gyár nagy kéményének tetején. A háború kitörése óta viszont parancs tiltotta a kéményre való felmászást engedély nélkül. E parancsra hivatkozva senki sem merte vállalni a májusfa kitűzését a munkások közül. Mindnyájunk legnagyobb meglepetésére az ünnep reggelén mégis óriás májusfa díszítette a gyárkéményt. Sokáig találgattuk, ki lehetett a tettes, de csak pár hónap múlva, amikor Traian bácsi gyanús és tragikus körülmények között a Begába veszett, suttogó szavak azt rebes­gették, hogy ő volt a bátor kéménymászó, a piros szalagot meg a felesége készítette. Külön­ben az a bizonyos május elseje számunkra is csak szomorúságot hozott. Már másodszorra járt rekviráló bizottság a magyar telepen, és tőlünk is elvitte az utolsó pár kilónyi lisztet, így néhány napig zsírtalan kukoricapogácsa és krumpli volt az eledelünk. És mert a baj nem jár egyedül, megkaptuk a beidézést a temesvári hadbíróságra. A csendőrség által kiállított közös menlevéllel ültünk vonatra csendőri kíséret nélkül, mert szavunkat adtuk a törzsőrmes­ternek, hogy egyikünk sem fog­­ meglépni. A legrosszabbra gondolva otthonról váltó fehérneműt is magunkkal vittünk, mert úgy tudtuk, hogy a hadbíróságról senki sem szabadult börtönbüntetés nélkül. A törzsőrmes­ter elmagyarázta Vidaynak, hogy ezt a kellemetlen helyzetet nem ő idézte elő, és reméli, nem lesz komolyabb következménye az egésznek. Bár igen halkan beszélgettünk sorsunk fölött aggódva, még az első megálló előtt haragosan reánk reccsent egy pocakos vasutas. - Hé, ti, ott a sarokban! Itt még nincs Kolozs­vár, hogy magyarul karatyoljatok! Vagy románul beszéltek, vagy hallgassatok, mert nem vagyunk kíváncsiak az ugatásotokra! Megszeppenve néztünk egymásra, majd egyikünk románul eldünnyögte: - Igaza van az úrnak! Nem is haragítjuk tovább! Amúgy is bizonytalan helyzetünkben még egy kellemetlen botrány végzetes lehetett volna számunkra. Egy ideig mogorva csendben hallgattuk a többiek csevegését. Egy hadirokkant katona ráérősen, aprólékos pontossággal adta elő a­ lugosi 17-es gyalogezred pusztulását Odesszá­ban. Egy öregasszony arról panaszkodott, hogy nem vethetett búzát, mert a fia katona, a mol u meg nem bírta felszántani a földet, annyira fájnak a lábai. Állomásonkét cserélődtek az utasok. Bálincon leszállt az a vasutas is, akit bosszan­tott a magyar beszéd. Közelünkbe bodófalvi magyarok telepedtek a padokra, köztük egy 10 éves csintalan fiúval. Egy idő után a srác az ablak alatt levő hamutartót kezdte babrálni. - Ne forgasd már azt a vackot, mert kiszóródik belőle a szemét! - szólt rá az édesanyja. - Hát akkor mér forog, ha nem szabad forgatni? - szájaskodott a gyermek. - Ha ekkora kamasz létedre még ezt sem tudod, majd én elmesélem neked, hogyan okosította fel ötéves unokáját az öreg székely - szólt bele a vitába egy bajuszos utas. - Mesélje, mesélje, István bácsi, mert akkor jó teszek!-' ' ■ ­- Hát az úgy vót, hogy utaztak ők is, mint mi, persze a kisfiú mindenfelé matatott, mint te és, kérdi a nagyapjától: - Mi ez a köcsögszájú valami, itt a falon? A nagyapja szépen elmagyarázta, hogy az a hamutartó, oda veri ő is a hamut a pipájából, hogy ne rondítsa be vele a fülkét. - De mér forog ez a hamutartó? - kíváncsiskodott tovább a gyerek. - Ja, kisfiam, hát gondolkodj már te is egy kicsit. Hát nem forogna, hogyan ürítenék ki belőle ej piszkot? Fel kéne borítani a vagont a kerekeivel felfelé, hogy kirázzák belőle a bagót, az meg nem lenne könnyű mulatság, azt te is beláthatod! Menetrend szerint érkeztünk be Temesvárra. Fél kilenc táján puskás csendőr kísért fel a hadbíróság emeletére, ahol a hosszú, nyitott folyosóról libasorban járó, körbe-körbe sétáltatott rabokat lehetett látni, az épületekkel és magas kőfalakkal körbe kerített udvaron. Nézegetve őket, arra gondoltunk, nem árt, ha egy kicsit beletekintünk a legközelebbi jövőnkbe, de kísérőnk továbbot intett. A folyosó végén lévő tágas előszobából több ajtó nyílott a számozott tárgyalótermekbe. Mi a hármas elé lettünk állítva, azzal az utasítással, hogy ott várjunk sorunkra. Rabruhás egyének, hiányos egyenruhát viselő katonák és hozzánk hasonló civilek jöttek-mentek, valamennyiüket­ csendőrök kísérték ki-be a tárgyalóteremből. Ülőhely híján igen fáradtságos volt a várakozás, a fal mellett álldogáltunk, hogy ne zavarjuk a zsúfolt, kis váróterem forgalmát. A beszélgetés tilalma méginkább fokozta kimerültségünket. Déltájban került ránk a sor. Csalódottan néztünk szét a tárgyalóteremben, mert elképzelésünkkel ellentétben egy viszonylag kicsi szoba volt, egyik végében alacsony dobogón hosszú asztal, amely mögött három párnázott szék terpeszkedett. A falon a király képe díszelgett. Minket a pódium jobb oldalán lévő alacsony fakorláttal bekerített részbe tuszkolt be a csendőr, ami elég szűkösnek bizonyult ötünk számára. Szembe velünk egy aggasztált, zsinóros uniformisba öltözött altiszt próbálgatta a tollhegyeket, és hegyezte a ceruzáit. Nehéz és hosszú ítéleteket körmölhetett, hogy így elkoptatta az író szerszámait - gondoltam magamban. Egy kisasztal mellől felállt egy fiatal főhadnagy és tudatta velünk, hogy ő a hivatalból kinevezett ügyvédünk, és kész arra, hogy meghallgasson bennünket, ha a coszárunkban található vallomáson kívül lenne egyéb mondanivalónk is. Mindnyájan nemmel feleltünk, mert eleve az volt a meggyőződésünk, hogy a hadbíróságon úgysincs értelme a magyarázkodásnak és az esetleges ellenszegülésnek, csak ingerelnénk vele a bírákat. E meggyőződésünket a csendőrségen szerzett tapasztalatokra és barátaink jóakaratú tanácsaira alapoztuk, amit még a kíséretünket ellátó rendőr is megerősített. Rövid várakoztatás után egy idősebb katonatiszt lépett be a terembe a pódium mögött lévő ajtón. Miután leült a hosszú asztal egyik végében, nagy szakértelemmel, elmélyülten lapozgatott vastag aktacsomójában, közben nevünket szólította. Megállapította, hogy valamennyien jelen vagyunk, tehát a procedúra teljes. Tisztelgést parancsolt, amikor belépett a hadbíróság. Megilletődve bámultuk őket. Egymás után három daliás te­metű, idős, zsinóros, sötétkék uniformist viselő magas rangú katonatiszt lépett be. Ősz hajuk és ráncaik legalább hatvan eltelt évről vallottak. Az aktákban turkáló katonatiszt jelentette a helyzetet, majd felolvasta bűneinket. Minden igyekezetem dacára, feszült idegállapotom miatt a többpontos vádiratból csak annyit jegyeztem meg, hogy irredenta dalokat énekeltünk. Bár akkor még nem is tudtam, hogy mit jelent ez a szó, sejtettem, hogy ez ránk nézve nagyon rossz előjelű. A vádbeszéd folytatását már nem is hallottam, mert annyira elmerültem azon a végzetes bálon eldaloltak felidézésében. Azt igyekeztem kideríteni, hogy melyik is lehetett közülük irredenta. A román dalokat egyből figyelmen kívül hagytam, mert azokból csak a vasgárdista indulók jöhettek volna számításba, olyasmit viszont mi nem énekeltünk ott. A magyar nóták közül már vagy húszat eldúdoltam gondolatban, de egyikben sem találtam politikai színezetű szöveget, amikor könyökével oldalba bökött a mellettem álló Pali. A hadbíróság elnöke beszélt. - Megismétlem kérdésemet - mondta nyugodtan­­ és barátságosan. - Megértették a vádlottak a vádakat? Erre már nekem kellett felelnem, mert előző kérdésére elblicceltem a választ. - Kérdeztem továbbá a vádlottakat, tudnak-e mindannyian románul felelni a bíróság kérdéseire? Igenlő válaszunk után Vidayhoz intézte első kérdését.­­ A vádiratban megjelölt nap estéjén mit keresett a Dacia vendéglőben? A kérdezett hosszadalmas magyarázatba kezdett, ám néhány perc után rendreutasították és csak a „szórakozni a bálba" feleletet fogadták el. Arra a kérdésre, hogy miként szórakozott, már röviden válaszolt: - Tizenegy óráig táncoltam, aztán kimentem a söntésbe inni valamit. Ott találtam az egyik barátomat, Burk­i Vasit és leültünk felhajtani egy-egy deci likőrt. Kis idő után jött a Dezső, majd a Bucovan, Pupuval... - Elég! - szólt rá az­ elnök, majd az aktáiban lapozgató kapitányhoz fordult. - Ki az a Bucovan? Az én aktáimban nem szerepel a neve?! - Nincs a vádlottak listáján! - jelentette katonásan a kérdezett. - Akkor azt mondja meg Viday vádlott, hogy mikor kezdett el dalolni és kivel? - Miután elfogyasztottunk egy üveg likőrt, először csak mink öten, de azután még jöttek sokan mások, úgyhogy összehúztunk három asztalt, hogy elférjünk. Voltunk vagy tizenketten... - Miért vagytok akkor itten csak öten? - Én azt nem tudom, tisztelt hadbíróság, hogy miért csak minket küldött ide a­­ törzsőrmester úr. Rövid konzultáció után folytatta az elnök: - Most azt mondjátok meg, hogy mit daloltatok, címeket kérek. Barátunk eddigi válaszai többé-kevésbé értelmesen hangzottak, de vagy meglepte a kérdés, vagy a fáradtság miatt csak hümmögött, köhécselt, valami értelmetlenséget hebegett. Már a bírák arcára is kiült a türelmetlenség. Mivel én éppen leltároztam gondolatban az eldalolt nótákat, hogy mentsem a kínos­­ helyzetet, minden formaságot mellőzve, belekotyogtam a tárgyalásba. -Azt daloltuk ezredes úr, hogy... Az aktákat lapozgató tiszt belémfojtotta mondanivalómat. - Fogd be a szád, és akkor beszélj, ha kérdeznek! Arcomba szökött a vér a szégyentől, és megszeppenve gondoltam­­ arra, hogy oktondi beleszólásommal jól magamra haragíthattam a tisztelt hadbíróságot. - Hagyja csak, kapitány úr, ne ijessze meg a fiút - fordult feléje az elnök, majd nekem címezve a kérdést barátságosan folytatta: - Te hány éves vagy, fiú? -18 leszek, tisztelt hadbíróság! - Jól van, látom, megtanultad a leckét! Most azt mondd meg nekem, hogy ilyen fiatalon hogyan keveredtél részeges mulatozók társaságába? • - Tisztelt hadbíróság, engem ők hívtak oda, mert jól tudok énekelni, és sok dalt ismerek. - Akkor te is meg tudod mondani, hogy miket daloltatok egész éjszaka? - Legalább harminc vagy negyven román és magyar nótát eldaloltunk, de nem énekeltünk egész éjszaka, mert jöttek a csendőrök. Ha kell, én az összes dalt felsorolom... - Előbb halljuk a magyar nótákat! - Amikor én az asztalhoz ültem, azzal kezdtük, hogy „Kecskebéka felmászott a fűzfára, aztán a Frunza verde marad­nt énekeltük, utána a Deres már a határ, majd Szép a rózsám következett...­­ Elég egyelőre, de most fordítsd le románra az elsőt! Ez igen nehéz dolognak bizonyult, mert sehogy sem ugrott be a „brotácel”. Hiába erőltettem emlékezetemet, már csurgott a verejték a homlokomon, de nem ugrott be a keresett szó. Ezúttal Imre törte meg a kínos csendet. A kecske és a béka összepárosítása által románul igen fura élőlények mászkáltak a fűzfán, de a „broasca de caprá”-k már nem jutottak fel a fűzfa lemagasabb ágára, merthogy a félelmetesen komoly hadbíróságból kitört a nevetés. Aki nem kacagott hangosan, az kuncogott magában. Ezzel a kihallgatás és maga a tárgyalás is véget ért, az elnök kiparancsolt bennünket a váróterembe, hogy ott várjuk meg az ítéletet. Csendháborításért 1500 lejes pénzbírságra vagy húsz napi elzárásra ítéltek a hadbírók. Büntetésünket viszont egy évre felfüggesz­tették. (Következik: Kifüstöltük a fritzeket a kocsmából) Tengerparti rövidfilm (Folytatás az a. oldalról) műsorvezető titulusa („magicianul”) viszont teljesen hibbanttá lesz­­ az előbbi becézések hatására: „magi­­cutul X.Y.”. Ez már a kikiáltónak is sok: leül egyik homokbuckára, ki­fújja magát, majd kétes kinézetű üveget húz elő farzsebéből, és jóle­­sően öblíti le a sikeresen elvégzett munka fáradalmait. Vegyük szemügyre az omi­nózus kertmozit is: a település többé-kevésbé kulturális ese­ményeinek (varietéműsorok, folklór­estek, mindenféle előadások, vetíté­sek) színhelye, irdatlan betonrés szög, rideg vasszékekkel, színpaddal és vetítőfallal. Státusához egyáltalán nem méltóan a helység peremén található, elhagyatott barakkok, hangárok mögött, szinte a nyílt mezőben. Esténként nagyjából bené­pesül, a fizető nézők nyugodtan megválaszthatják ülőhelyüket, a közönség másik része pedig, szintén nyugodtan, a „teátrumot” övező, mintha csak erre a célra ültetett, magas jegenyefák ágain foglal helyet. Mint az ország minden más táján, hasonló helyzetben... I Jó hely ez a Satura, egészen különleges, mondhatni, tele­­portálási élménnyel képes szolgálni (p­ersze, nem egyedülálló ebből a szempontból). Beül a hűsülni kívánó turista a forgalmas, több hasonló létesítmény gyűrűjében elhelyezkedő sörkertbe, és azonnal övé az isztambuli bazár hangulat­képe, illetve az azzal járó élmény. Kihozzák neki, amit rendelt, vala­mint megkapja azt, amire nem fájt a foga: egy pokoli, legalább öt forrásból fejére zúduló hangzavart, melynek „receptje” sorrendben a következőket tartalmazza: mulatómuzsika, élő előadásban, egyik szomszédos ven­déglőből + két, egymáshoz közel állo­másozó kazettaárus érthetően eltérő, de hangzáselemeiben balkánian rokon (roma, török, görög motívumo­kat zsúfoló) kínálata + arctalan diszkózene egyik közeli bárból + az üldögélés helyszínének zenei „figyel­messége”, amely, a változatosság kedvéért, tévékészülékhez csatolt hangszórókból dörömböl. A turista felméri dobhártyájának tűrőképes­ségét, percek alatt végez itókájával, fizet a félsüketen bólogató pincérnek, majd szintén félsüketen menekül ki a partra, a hullámok zenéjével gyó­­gyítgatva hallókészülékét, és ámul­tan fedezve fel a tenger közvetlen közelségében elhelyezett kocsmát, ahol egy bráilai félroma srác, nyil­vánvalóan csupán hallásból, lenyűgöző szólókat csalogat elő elektromos gitárjából... I Világos, hogy ez itt nem Ame­rika: a vízimentők nem a té­vésorozatból ismerős lányok, legények „másolatai” (rozzant őrtor­nyukat figyelve, megvan e tény magyarázata is), a parti árusok pedig méltósággal viselik foglal­­kozásukból eredő, rájuk­ kényszerülő­­ fakírságukat: túlságosan hosszú ideig nem bámulnak oda, ahová tekintetük elkalandozik. Vagy már belefásultak az egészbe, vagy vizsla szemük csupán a vevőt kutatja környezetük tagjaiban. Nyilvánvaló, hogy a napozó nők körében egyre inkább nem cikk a bikini csattal vagy csokorral ellátott alkotóeleme. A személyes szabadság eme jelének feltűnő megnyilvánulását tekint­hetjük az emancipáció magasabb fokának („miért csak azokat a fránya férfiakat süsse a nap szép barnára majdnem egész testükön?”), ritka élményforrásnak, vagy azzal a figyelmeztetéssel való dacolásnak. S a test legérzékenyebb bőr­­itei égnek meg leghamarabb és legnagyobb mértékben. Még szerencse­­ morfondírozik a parti árus -, hogy létezik az a sok, jobbnál jobb napolaj... ! A szálloda, amelyben lakni volt szerencsém, valamikép­pen kibújt az utóbbi időben aranyszabállyá lett megállapítás szorításából, miszerint a román tengerpartnak a közember számára is megfizethető szállói szinte­ szinte lakhatatlanok, annyira lerobbantak. Szavamra, szavam sem lehet bár­milyen panaszra. Ami e helyen rög­zítést követel magának: a hotel­szobám erkélyén lévő hintaszékben ringatózva egyszercsak óhatatlanul bukaresti bentlakásszobám jut eszembe, megboldogult egyetemista­koromból — valamelyik felső eme­letről lassan vagy gyorsabban kü­lönféle „üzenetek” érkeznek lefelé, néhány cigarettacsikk, negyed paradicsom, barackmag és még­ mi minden alakjában... y,y, N­em tudom, mi a helyzet a román tengerpart egészét tekintve, de ami Saturnot illeti, mintha csak összebeszéltünk volna, romániai magyarok, hogy ne csupán a parlamentben legyen képviseletünk, hanem itt is. Nem túlzok nagyon, ha azt­­ állítom, hogy Saturn utcáin ötszázméterenként magyar szóra lesz figyelmes az, akinek füle van hozzá. A következ­tetések levonását a statisztikák értelmezőire hagyom; esetemben a jelzett tény oda vezet, hogy, ha nem a parton vagyok, akkor szünet nélkül nem az ország délkeleti sarkában érzem magam, hanem valahol a közepe táján, mondjuk, Szovátán. Ami helyzetképként sem, érzésként sem elhanyagolandó. E­MB Ugyanakkor és vitatha­­tóértatlanul Saturn a gyer­­ejermekek birodalma. Renge­tegen­ vannak, az alig totyogótől­ az első kamaszkorát élő négy-öt évesig vagy nagyobbig; fantasztikusan érzik magukat, szabadok és nagy­szerűek. Akkor is, amikor épp duzzognak és elzárkóznának az egész hamis világtól, akkor is, ami­kor ropogósan felnevetnek vagy szupersebességgel barátkoznak, akkor is, amikor kétségbeesetten irtóznak a tengervíztől, majd amikor már szinte lehetetlen őket kicsa­logatni a hullámok közül, és akkor is, am­ikor a hátát süttető, bóbiskoló felnőtt lábfejét megejtő kedvességgel és természetességel beépítik készülő homokváruk falába. Hogy aztán a lábfej megmozdultával keletkezett kár miatt szaporán perlekedjenek a romboló végtag szóhoz nem jutó, viszont haragudni végképp nem tudó gazdájával... Soha ennyi, pazar ötle­­­tekben, poénokban tobzódó képeslapot, mint ez alkalom­mal: a kismillió árus zsúfolt standjai előtt félórákat tűnődhet az ember, amíg kiválasztja a megfelelő üdvöz­leteiken. Bármit is emel ki a palet­tából, a lapok közös jellemzője a csalogatás, a „hadd fusson össze a nyál a tisztelt címzett szájában!” elv elfogadhatóan provokatív cégérte­­tűzése. S mivel az időjárás kegyeit mellőzni nem tanácsos, és mivel a nyaralás szaladó napjait lehetetlen visszahozni, a képeslapok nagy hányada a sietőknek készséges segít­séget nyújtani: a megírandó szöveg helyén, a képeslap hátán félkész, kitöltésre vagy csupán kipipálásra váró leleményes formulákra bukkan a nyaraló, amelyeket kiegészítve, esetenként ezekhez néhány monda­tot hozzátoldva máris rohanhat vissza a partra, nehogy azzal fogadják hazatérésekor a rokonok, kollégák, ismerősök, no, rajtad sem látszik, hogy a tengeren voltál... Viszont a legmeglepőbb, s szinte revelációszámba menő tapasztalatom azzal kapcso­latos, ahogyan Satura gondot visel köztisztaságára. Kora reggeltől késő délutánig dolgozik a seprű és gereblye az ezért felelősek kezében, így a kis település vendége nem panaszkodhat arra, hogy - nagyjából általa termelt - szeméthegyek közt nyaral. A part és a tenger széle pedig estefelé, illetve korán reggel tisztul meg nap mint nap, hiszen mon­danunk sem kéne: van, amitől... A bizonyosság tehát megvan: lehetsé­ges az ilyesmi is. Kérdés: csak itt? Csupán ilyen körülmények közt?! A olvasható „csodafilm”­­ utolsó kockájánál tartok. Kiveszem a gépből, és — jellegéhez méltóan — belemártom a hullámokba, majd néhány gyöngy­­kagyló és csigaház segítségével csiszolom, fényesítem láthatóvá. Aztán képeit abba a dobozba zárom, mely enyém és, a fentiek után, nemcsak enyém, hogy zárjának felpattintásával kinek az emlék, kinek az élmény újra- és előteremt­hető legyen. Egyébként minden a régi, de valamivel gazdagabban... (Folytatás az a. oldalról) írásaidat...” A jeles költőnek valóban igaza van, azonban a felsorolt kötetekben megbúvó élményanyag feldolgozását, valamint a versek esztétikai értékelé­­sét-besorolását a hadifogoly-költészetbe nem tekinthetem e szikár tájékoztatásba illeszthető feladatnak. Gondolom, ez az Ön dolga. Egy dolog azonban számomra is kétségtelen, éspedig az, hogy Elekes Györgyből a költőt a hadifogság présel­te ki, legjobb versei ennek a határhely­zetnek átéléséből keletkeztek, s kétségtelenül figyelmet érdemelnek. Irodalomtörténeti adalék, hogy Elekes Györgyöt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1926. január 9-én költőként tagjai sorába választotta. Megjegyzem, hogy élete végéig foglal­kozott az irodalommal, passzióból, mellé­kesen. A hatvanas években összeállított egy kötetet gyerekverseiből - mert nagyon elégedetlen volt a gyerekek számára írt formalista, üresjáratú klapanciákkal -, azonban ez nem jelent meg. Hol, miért, melyik kiadónál akadt el - nem tudom. Az eddigi tájékoztatással szerepemet lényegében befejezettnek tekintem. A feldolgozás Önre vár, tisztelt Botka Ferenc. Amennyiben felsorolt füzetek nem állanának rendelkezésére, az én példányaimat használhatja, csak éppen azt nem tudom hogyan? Az írottakat élőszóval több vonatko­zásban talán ki tudnám egészíteni sze­mélyes élményeimmel, ugyanis szaksze­rűen soha Elekes György művével, pályájával nem foglalkoztam. Ez talán hiba volt, egy elszalasztott lehetőség. Például csak e levél írása közben kezdtem el azon tűnődni, hogy hogyan lenne besorolható E.Gy. világnézete? Hajdan Háromszék megye egyik leggazdagabb emberének tartották. Ennek ellenére tár­sadalmi helyzete egyáltalán nem határozta meg ok-okozat szigorúsággal nézeteit. Demokratikus felfogású, liberális szem­léletű progresszív polgár volt. Szórványos mesélgetéseiből­­ bizonyos vonatkozásban szűkszavú volt, „haladó múltjából” nem akart semmilyen tőkét kovácsolni! - úgy tudom, hogy a két háború közt nem csak az erdélyi baloldali mozgalmakat támo­gatta anyagilag, de talán a Komm. Romá­niai Pártját is. Hogy „az élesedő osztály­harc” viszonyai közt is aránylag hábo­rítatlanul élhetett, nyilván kitelepítettként, úgy tudom, ennek tudható be. Nem vállalom annak eldöntését, hogy egy személyi könyvtár milyen mértékben jellemzi tulajdonosát, azonban E.Gy. könyvtárából, valójában könyvtára még mindig egy szekrényt dugig töltő roncsai­ból, éveken keresztül bőven kölcsönöztem olvasmányokat. Innen olvastam el pl. Kassák összes felszabadulás előtti műveit. Mindahány első kiadásban volt meg, akárcsak Kosztolányi korai verseskönyvei (Kártya, Mégis, Mák), és szép sorozata volt a Tevan nyomda könyveiből is. Kedves alkalmi ajándékaként őrzöm Nagy Endre két könyvét s néhány Szabó Dezső­­kötetet. E.Gy.-t nagyfokú nyitottság és eleven érdeklődés jellemezte, s valami rezignált nyugodtság. Erős meggyőződé­sem, hogy hatévi hadifogsága alakította olyanná, amilyennek ismertük és tiszteltük. Ideje berekesztenem episztolám. Jó munkát kívánok. Szívélyesen üdvözli, VERESS DÁNIEL Budapest, 1984. június 24. Kedves Barátom! Nagyon-nagyon köszönöm levelét, amely filológiai lelkiismeretességgel és Elekes György iránti szeretettel eltelve egészítette ki a Szovjet Irodalomban közzétett irományom, s amelyet (mármint levelét) egy háromhónapos külföldi utam előestéjén kézbesített a posta. Örömömbe így egy adag keserűség is vegyül, hiszen nem tudom azzal a részle­tességgel megköszönni segítségét, mint ami illő lenne ilyen rendkívüli esetben. Csupán egy negyedórácska áll rendelkezé­semre, amelyben elmondhatom, hogy bizonyos mértékig adatainak egy részét tudom már csak hasznosítani. A cikksorozatot ui. a Szovjet Irodalom felkérésére állítottam össze. Egyfajta összefoglalásnak indult a Szovjetunióban kibontakozott baloldali irodalomnak, amely az első világháborús hadifogságban kezdődött. Ez az első rész el is készült - de mint kiderült, kissé terjedelmesebben, mint ahogy azt kezdetben mindketten elképzeltük, így a folyóirat „húzva” és jegyzetek nélkül hozza azt, ami megfelel, én viszont a teljes szöveget felajánlottam a Magvető kiadónak, amely azt már elfogadva, megszerkesztve be is iktatta jövő évi tervei közé. A másik: azért írtam „adatainak egy részéről”, mert más részükre időközben már más is, Ábel Péter kritikus is felhívta a figyelmem. Ti. arra, hogy Elekes (?) = Elekes Györggyel, s ennek nyomán a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikkéből kiindulva, kézbe véve az Országos Széchényi Könyvtárban fellelhe­tő Elekes-köteteket - több ponton is kiegészítettem dolgozatom. Amely azonban, mint már jeleztem, a nyomda felé tart. Mit tudok beleapplikálni még, ami élő és érdekes, s amit Ön volt szíves megírni - még nem sejthetem. Csupán abban re­­ménykedhetem, hogy a korrektúrák visszatérésem után, szeptember második felében jelentkeznek majd, s talán akkor sikerül valamiben kiegyeznünk a szigorú szerkesztővel (mármint a technikaival, aki - anyagiakról lévén szó - érthető módon szőrös szívű). Akárhogy legyen is, igye­kezni fogok minél több adatot „menteni”. Még egyszer megköszönve figyelmét, segítségét szeretettel üdvözli BOTKA FERENC Sepsiszentgyörgy, 1985. október 1. BOTKA Ferenc részére Budapesten Tisztelt Barátom! Egyetlenegyszeri levélváltásunk óta kereken tizenöt hónap telt el. Vártam, hogy külföldi útjáról visszatérve újra megszólal, hiszen könyve valamiképpen egy kicsit „közös üggyé” vált. Minap valaki, eléggé bizonytalankodva említette, hogy az opus már hónapokkal ezelőtt megjelent. Valóban? A hírt ugyan barátaim révén ellenőrizni tudom, ám a kiadványhoz hozzájutni semmiképpen, ismert nehézségek folytán, bármennyire is érdeklődéssel olvasnám a megismert részletelőközlések után. Persze, személyes sóvárgásom a lényegen nem változtat: nagyon jó, hogy munkája napvilágot látott. Természetesen az is érdekelne, hogy Elekes Györggyel kapcsolatban sikerült-e egy-két adatot „belementeni” a megjelent anyagba? Örülnék, ha erről tájékoztatna. Időközben, régi iratok közt kotorászva rábukkantam Elekes György fiatalkori fényképére. A húszas évek elején, haza­térése után készülhetett, egy harminc éven aluli fiatalember fényképe. Gondoltam, elküldöm Önnek, esetleg majdan - ha még foglalkozik az első világháborús hadifo­goly-irodalommal­­ talán fel is használ­hatja. Számomra puszta emlék, már azt sem tudom, hogy került hozzám, én csak a középkorú és idős Elekes Györgyöt ismertem. Bevallom, lelkiismeret-furdalá­­som is van. Szűkebb környezetemben nem csak őt ismertem, hanem Ady barátját, Zsögön Zoltánt is, Holló Ernőt is, többeket a nálam egy emberöltővel idősebbek közül, és soha eszembe nem jutott éltük­ben szakszerűen becserkészni életpályá­jukat és munkásságukat. Jóvátehetetlen hiba volt, hiszen Elekes Gyurkát arra is rávehettem volna, hogy aprólékosan és adatoltan elmesélje szibériai éveit s jegyzeteket készíthettem volna. Ostobaság volt, nem tettem. Még bökkverseiből ­hallatlanul szellemes volt! - sem őriztem meg egyetlenegyet sem. Hiába, más dolgok foglalkoztattak, s az ember magá­tól értetődőnek veszi a körülötte élőket, s eszébe sem jut rögzíteni mindazt, ami nagyon múlékony. Késő bánat. Szívélyesen üdvözlöm, VERESS DÁNIEL Veress Dániel Sf.Gheorghe Str. D. Petrescu 2. et.Il/2 jud. Covasna Románia R-4000 Budapest, 1985. október 17. Kedves Barátom! Örömmel olvastam sorait, s köszönettel nyugtázom Elekes György fényképét. Bizony kár volt kihagyni emlékezetének megvallatását - nagyon sok érdekeset tudott volna elmesélni. Mint legutóbb is jeleztem, a véletlen úgy hozta, hogy Elekesre még idejében felhívta más is a figyelmemet - így sike­rült a róla szóló ismereteket beledolgoz­nom a könyvbe. Ez, mint értesült róla, Üzenetek Szi­­­bériából címmel nemrég megjelent - és bizony szét is kapkodták. Szeretném azonban biztosítani, hogy nem feledkez­tem meg Önről. Egy példányt félretettem, s bármikor átvehető. A legjobb lenne személyesen vagy közvetlen ismerős útján. Még egyszer megköszönve figyelmét, szívélyesen üdvözlöm Dr. BOTKA FERENC Kolozsvár, 1924. júl. 15. Kedves Gyurka! Hosszas bpesti tartózkodásom után hazatérve, csak nem régen kaptam meg új verseskönyvedet. Nagyon köszönöm, hogy gondoltál vele most is reám. Megint találtam benne jónéhány szép és finom hangulatot. De nem hallgathatom el azt az őszinte érzésemet, hogy ez a könyvecskéd mögötte marad az ezt megelőzőnek. Úgy érzem, jobban meg kellene válogatnod kiadásra szánt írásaidat, s egy igazán szép kötetbe gyűjtened mindazon komoly értékeidet, melyek így, közepes vagy gyönge dolgok társaságában nem érvényesülhetnek harmonikusan. Egy ilyen kötetet várunk most tőled. Ugye nem veszed rossz néven őszinte baráti lélekből fakadt soraimat? Szeretettel üdvözöl: REMÉNYIK SÁNDOR PETŐFI SiHaüR| é* weje i «kt;» MM u­­­ n­ca‘; Petőfi-emléktábla Kolozsváron • Fotó: CSOMAFAY FERENC / RMSZ Halott bajtárs - 1849-es kőnyomat • Fotó: CSOMAFAY FERENC / RMSZ

Next