Romániai Magyar Szó, 1999. március (11. évfolyam, 2989-3019. szám)

1999-03-13 / 3001-3002. szám

Március (Folytatás az a. oldalról) ünnepi szónoklatot is fiatal hölgy, Pigniczky Réka tar­totta, akinek szülei magyarok. A keleti part városai közül Bostonban és környékén él­nek nagyobb számban ma­gyarok. Boston nagy egye­temi város, sok a magyar származású egyetemi tanár is. A bostoni március 15-i ün­nepség hátterét az adta meg, hogy 1851-ben amerikai útja alkalmából Kossuth járt Bos­tonban és a Faneuil Hallban előadást tartott. A bostoni magyarok emlékülésüket ugyanabban a teremben tar­tották, ahol 147 évvel ezelőtt Kossuth is beszélt. Az amerikaiak rokonszen­veztek a magyar forradalom­mal, felismerték saját elveiket a magyar forradalom célkitű­zéseiben, olyannyira, hogy 1849. szeptember 6-án Lincoln A magyar szabadság ügyével egy rokonszenv-nyilatkozatot tett közzé. Az 1998-as emlékülésre a bostoni magyarok szép meg­hívót nyomtattak, ebben a Kossuth és Petőfi arcképe mellett korabeli újságból Kossuth bostoni fogadta­tásán­,­ is közöltek képet. A meghívóból két nyelven ol­vashatta a közönség a Nem­zeti dal, a Himnusz és az es­ten előadott Kodály- és Bar­­tók-dalok szövegét. A beve­zető beszédet a Massachusetts Magyarok Társaságának meg­bízásából Serényi Péter tar­totta, aki anyai ágon a Jósika család leszármazottja, gyer­mekként sokszor megfordult Várfalván. Ötven év után 1997-ben látogatott Erdélybe, dobozban hazai földet vitt öreg nagynénje kérésére. Az Erie tó partján fekvő Buffalóban is ünnepeltek a magyarok. A március 15-i ünnepség a Riverside Parkban felállított Petőfi-szobor megkoszorúzá­sával kezdődött, majd a Szent Erzsébet templom nagy ter­mében ünnepi műsorral foly­tatódott. (A Riverside város­részben élt a legtöbb magyar régebben.) Az ünnepélyt Tarnói Éva, az Amerikai Magyarok Or­szágos Szövetségének buffa­­lói elnöknője szervezte. Az ünnepi beszédet Baransky Tibor gimnáziumi tanár tar­totta. Az ünnepi műsorban felléptek a Toldi Miklós cser­készcsapat kiscserkészei, akikkel Váradi Réka, Szabó Zsuzsa és Lehotai Vera foglal­koztak. Az ünnepségen önál­ló műsorral vett részt a buf­­falói magyar orvosszövetség meghívására tapasztalatcse­rén tartózkodó 8 magyaror­szági orvostanhallgató. A délutáni ünnepélyt magyaros vacsora zárta. Némileg ismerve az ameri­kai körülményeket mély tisz­telettel hajtok fejet a buffalói magyarok előtt, hogy szét­szórtságukban ilyen ünnepsé­get tudtak szervezni! Mert könnyű leírni, hogy szerepeltek a kiscserkészek. Ezek a 6-10 éves gyerekek a Szent Erzsébet templomtól vagy a Magyar Háztól 20-30 km-es távolságra laknak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden szombaton vagy a papa vagy a mama beviszi a gyereket. Általában meg is kell várnia, mert hazamenni nem érdemes a nagy távolság miatt. Az oktatók, a magyar foglalkozás vezetői minden ellenszolgáltatás nélkül vég­zik munkájukat, a magyar közösség ügyéért. És mennyit kilincselhetett és lobbyzhatott a két magyar orvosprofesszor, hogy befo­gadhassa a Buffalói Egye­temmel és klinikákkal a 8 magyar diákot! S végül a vacsora! Lelkes háziasszonyok készítették önkéntes munkával, a közös­ségért. Önkéntelenül is fel­merül bennem a kérdés, mi vajon áldozunk-e annyit magyarságunk megtartásáért, mint a buffalóiak? Nem az anyagiakra gondolok, ebben nem mérhetjük össze ma­gunkat, de nem csak kenyérrel él az ember. A munka, az ötlet, a szellemi áldozat nem kerül pénzbe! A chicagói ünneplők a Szent István Király templom nagytermében gyűltek össze - olvastam Harmath István beszámolójában, amely a Kanadai-Amerikai Magyar­ság március 28-i számában jelent meg. Az egybegyűlteket Krémer Sándor, a műsor szervezője köszöntötte, majd felolvasták az Egyesült Államok Elnö­kének, Bill Clintonnak és Jim Edgar, Illinois állam kor­mányzójának az ünneplő amerikai magyarokhoz in­tézett köszöntőjét. A magyar himnusz után, amelyet a Chi­cagói Baptista Egyház­ kó­rusa adott elő, Makkai Ádám költő, University of Illionis nyelvészprofesszora mondot­ta el az ünneppel kapcsolatos gondolatait. A művészi műsort Katona Mária és Major Klára állí­­tottáik össze.. A 22 közre­működő között számomra két ismerős ^peypt^fede^tepi fejj Bicók Boriskáét, aki 1­996 novemberében engem a re­pülőtéren várt­­ kis cser­készekkel foglalkozó diák­lány­­ és a Nádas Tasét, aki chicagói vendéglátóm leg­kisebbik fia. Ifj. Nádas Gyula mérnök egyetemi tanár és felesége Erika, áldozatkészséggel viszik tovább azt a magyarság-ösz­­szetartó nemes munkát, amit id., Nádas Gyula kezdett el Clevelandban a negyvenes évek végén. A kis Tas har­madik generáció, de Vörös­­marty-verset szaval! A Nagy Tavak déli partján élő magyarság szoros kap­csolatban áll az északi part magyar közösségeivel. Az országhatár ez esetben nem akadály. Chicago és Cleve­land magyar családjai főleg a Kanadai-Amerikai Magyarság c. lap előfizetői. Az 1996-ban Clevelandban megrendezett Magyar Kongresszusra sokan jöttek Torontóból és Mont­­realból, biztos az 1998. már­cius 14-én tartott torontói Rá­­kóczi-bálra is sokan rándultak át a déli partokról. A bált a kanadai magyarság egyik legrangosabb alapítványa, a Rákóczi Alapítvány rendezte a Kanadai Magyar Kultúr­­központ Árpád termében. A bál teljes bevételét a magyar ifjúság érs ku­ltúra támoga­tására fordították. Nemcsak bállal ünnepeltek a torontói magyarok, hanem üléssel is. Erre is a Magyar Ház Árpád termében került sor március 15-én délután. A rendezők a Kanadai Magya­rok Szövetsége és a Körösi Csom­a Sándor Történelmi Társaság volt. Ünnepi beszé­det ft. Dömötör Tibor püspök tartott. Az ottawai rendez­vények házigazdája a Magyar Nagykövetség volt. A nagy­­követség a kanadai Országos Könyv- és Levéltár épületé­ben mintegy 300 vendég részvételével tartott megem­lékező ünnepi fogadást, ame­lyet egyórás kultúrprogram előzött meg, magyar-kanadai művészek közreműködésével. Az ünnepség keretén belül megnyitották a Magyarok Kanadában c. kiállítást is. A kiállítás anyagát a ma­gyar-kanadai kultúra emlé­keinek legnagyobb magán­kézben levő gyűjteménye, a George Demmer-archívum adta. A látogatók régi újságo­kat, dokumentumokat, fény­képeket és olyan tárgyakat tekinthettek meg, amelyek az évszázados kanadai magyar­ság életének tárgyi emlékei. A rendezvényen a magyar­ság képviselőin kívül jelen volt a Kanadai Parlament, a Külügyminisztérium, a Vé­delmi Minisztérium, és az Ottawában akkreditált diplo­máciai testület tagjai és ve­zető kanadai újságírók. Otta­wában Kossuth-szobrot is avattak. Ezt a Magyar Nagy­­követség főbejárata mellett helyezték el. A bronz Kos­­suth-fej Füzy Tibor magyar szobrászművész alkotása. A gránit talapzatot a kanadai magyar közösségek adomá­nyozták. A szobrot Kossuth Lajos Torontóban élő leszár­mazottja, Kossuth Katalin leplezte le. * 1997-ben a Magyarok Világszövetségének kereté­ben megalakult a Magyar Ifjak Világfóruma. Ez a szer­vezet az 1848-49-es tavaszi erdélyi és felvidéki magyar hadműveletek fontosabb állo­másainak megtekintésére szervezett kirándulást. Az erdélyi útvonal Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Sepsiszent­­györgyöt és Aradot érintette a felvidéki Léván, Nagysallón és Komáromon keresztül. A kirándulások programját már az év elejétől közölték az amerikai magyar újságok, toborozva ezekre elsősorban az ifjúságot.­­ Egy-egy ilyen csoportos kirándulási bálok bevétele (pl. a Rákóczi-bál), egyesü­letek és magánszemélyek támogatása teszi lehetővé. Ezek megnyerése a program megvalósítása érdekében a szervező, ez esetben a Ma­gyar Ifjak Világfórumának feladata. Az emigrációs magyarság egy különleges versantológia kiadásával tisztelgett 1848 emléke előtt. A Gloria Victis kötet szerkesztőjével, Tollas Tiborral Saáry Éva, a Ka­nadai-Amerikai Magyarság riportere készített interjút. Falu végén • Fotó: OLÁH ISTVÁN / RMSZ Kóvékompozíció • Fotó: OLÁH ISTVÁN / RMSZ szabad szombat­i melléklet GÁBOR FERENC 'T'EMZ'nÉSZAC A temető-ház - ravatalozó. Oly kísérteties, nyomasztó, hogy az ember ajkán a hang megáll. Bent egy sárgára festett koporsó a hosszú, fenyő-asztalon­­ fedetlen, rózsák, szekfűk a fehér leplen s levelek -életet jelképező minták, a falon csokrok, koszorúk művirágokkal ékesítve, (milyen szürke szimbólumok), a Tetemen egy tűzpiros élőszekfükből font koszorú nyugszik, egy csokor fehér és lángszín kardvirág. Az arc­­­a régi rózsás most viasz, hó-zsebkendővel letakarva,­­ láthassa meg, aki akarja... Bent a család s néhány rokon és jó ismerős a ravatal körül áll, mint néma életkövület-Hány lélek rezdül... s hányféle rezgés... Mélység, felszín, szánás, sajnálat, sajgó fájdalom, nyers közömbösség. - Van, kinek senki, semmi - csak holt anyag, kit száraz lélekkel búcsúztat a pap. De áll valaki a koporsó főn kinek könnye nincs - de mélyen, belül úgy érzi, véghetetlen űr tátong, hogy beleroskad. Nézi, de nem látja a halottat, Párját, csak az élőt, a támaszt, a Kedvest. - A MINDENT­... aki, ami volt. Akit elvesztett. (1999 február) Amikor elbúcsúz­tunk (Folytatás az a. oldalról) Nyomorú ez a nyár nekem. Bizalmasa lettem, akár egy kisgyerek. A piacon együtt választottuk ki a legjobb körtét és barackot az útra, együtt várunk a barátnőjére, és csak nekem mondja el, hogy állást kínáltak neki, csak engem zavar, hogy akár ott is ma­radhat, hogy holnap már nem lehetek fontos, hogy máshol is élhetne. Ez még jobban zavar, mint kilátszó sárga bugyija, ahogy a széken hátradől, egy fél óra múlva mit érek én, egyedül cigarettázom és utálni fogom ezt a gyönyörű, kihűlő délutánt, a teraszokon turbé­­koló bögyös macákat, a poros várost. Nagyot hallgatunk, pedig nem azért jöttünk ide. Csak nézem, mintha utoljára lát­nám. Talán így van, utoljára lá­tom ilyennek. Gyönyörűen le­barnulva, megdöbbentő őszin­teségével és furcsa kérdé­seivel. Nem merek az órámra lesni, még mennyi ideig csak az enyém. Nem tudom a sze­mem levenni róla, de hát nem is akarom. Szinte mindent el­rontott az a karcsú pincérnő bizalmaskodó köszönésével. Pedig most nem akarok arra gondolni, hogy mások is lé­teznek, hogy máshoz tartozik valójában, bármilyen elegán­san is hallgattunk eddig erről, nemsokára úgyis megérkezik a barátnője, akkor majd hallgatni fogok és alig nézünk egymás szemébe, de addig csak nekem ilyen, bámulom és irigylem is az utazás előtti feldobódottságáért, mintha ezt nem szabadna előttem kimu­tatnia... Halál nyugodt vagy, pedig most derítettük ki, hogy már elment az autóbuszod, koráb­ban indult, mint ahogy tudtad, mégis olyan felszabadultan és sejtelmesen kacagsz, mint aki tudja, hogy tőle függ az éle­tem, egészen zavarban va­gyok, tudom, ettől még nem fogsz itt maradni, rövidesen az is kiderül, újabb járat indul, már be is állt, felviszed a csomagodat, helyet keresel és kiintesz az ablakon, nagyon rossz ott látni téged, aztán mégis lejössz, semmitmondó kérdések és válaszok után egy-egy könnyű puszit adsz nekünk, azt akartam mondani, gyönyörű, nem is tudom, mi­lyen jogon integetek neki, haját hátrasimítja, másik ke­zével integet, kedvesen, gyerekesen, az udvariasságon túlmenően. Mitizáltam magamnak egy lányt, aki most elmegy.

Next