Romániai Magyar Szó, 1999. április (11. évfolyam, 3020-3046. szám)
1999-04-01 / 3020. szám
így lát Ezen a vidéken minden mese a várhoz, Csicsó várához kötődött valamilyen formában. Itt laktak az óriások, s ha hitetlenkedni mertem, azonnal az innen bányászott malomkövekre hivatkoztak a mesélők, hisz ekkora kövekkel csak az óriások küzdöttek. Itt, a vár alatti, ember szemétől elzárt messevilágban laktak a tündérek, s itt, a vár körül bolyongott az erdők lánya is. Egy-egy vasárnap, templomozás után fiatalok kereskedtek fel, s indultak sétálni a várhoz. Ők sosem kirándultak, csak kisétáltak az erdőbe, a várhoz. Ilyenkor gyermekeket is mamukkal vittek, a szülők pedig a lelkükre költötték, hogy vigyázzanak a kisebbekre. Alig két kilométer távolságra következett Lábi falva, majd Csicsóújfalu, ennek felső határában pedig ott emelkedett romos falaival a vár, amely Csicsómihályfalva, Csicsósgyörgyfalva, Csicsóújfalu fölött uralta a vidéket. Innen be lehetett látni a széles velet Besztercéig, Kolozsvárig. Itt volt a viagvége, mert innen aztán semerre sem lehetett elindulni, csak hatalmas erdők, hegyek között bújkáló ösvények vittek titokzatos ismeretlenségbe. Az Árpádházi királyok idején Komárom, Somogy, Tolna, Zala és Csík vármegyékben voltak ilyen nevű helységek és várak, írásos adatok igazolják ezeknek a váraknak a létét. A Szolnok-Doboka megyében emelt erősséget valószínűleg 1290-1304 között építhették. Az Árpádházi királyok kihalása után az erdélyi vajdák, a királlyal dacolva uralmuk alá vonták Bálványosváralja, Désakna, Szék és Csicsó várait. Apor vajdával Ottó király kétszer is hadakozott, s a király fogságba is került. Róbert Károly haddal támadt Aporra. 1359-ben másik három várral együtt András, erdélyi vajda vonja uralma alá. Mátyás király korában a vár a Losonczi Bánffyaké, akik felségárulás miatt vesztik el más birtokaikkal együtt. Mátyás ekkor hűbérbirtokként a moldvai vajdáknak adományozza hatvan faluval együtt. Stefan cel Mare moldvai vajdától fia, Petru Rares örökli, utána pedig Bogdán. A mohácsi vész után Zápolya János is megerősíti őket tulajdonukban. 1538-ban Petru Rares egész családját ide menekíti Szulejmán hadai elől. Ugyanebben az évben szállja meg Martinuzzi Fráter György a várat, s a következő évben már Izabella királyné birtokolja. A hűbérbirtokától megfosztott Petru Rareș 1542-ben ostrom alá fogja, de nem tudja visszafoglalni. Martinuzzi 1554-ben romboltatja le a várat, s 1566-ból származó írásos feljegyzések már csak romról beszélnek, ahol rablók tanyáznak. 1283-ból való adat szerint birtokosai a Rátold nemzetségbeliek voltak. 1304-ben László, erdélyi vajda birtokaként említi az oklevél, majd az Árpád ház kihalása után Károly Róbert birtokába került. Zsigmond király a Bánffyaknak adományozta, tőlük pedig Mátyás király 1484-ben hűtlenség miatt vette el, és ekkor került román birtokosok kezébe. Minden várár a maga igényeivel lépett fel, s a pórok teljesítették kívánságait. Közben fogytak a lelkek, s a 17. században egyre nagyobb veszteségeket hozott a történelem. A Csicsó várához tartozó falvakat török, tatár pusztította el, a lakosokat, ha nem koncolták fel, rabláncon hurcolták el. Básta hajdúi sem kegyelmeztek a szerencsétlen embereknek. Erdélynek a 18. század sem kegyelmezett: 1704 január 15-16- án Tiege generális labancai elől menekült, aki tudott, s annyi idő sem telt el, hogy emberré cseperedjen egy gyermek, amikor 1717-ben az Erdélybe betörő tatárok égetik fel a vár körüli falvakat. Csend van, lélek sem jár most errefelé, mindenki valahol munkálkodik. A malomkövek iránti kereslet is megcsappant, ma már nem fejtik ki a vár alatti köveket. Amit megkímélt a falakból a történelem, azt a megélhetését kereső ember tette tönkre. Haszontalanná vált, s mint minden olyan épület, amelynek fontosságát az idő eltörölte, prédájává vált a múltat egyáltalán nem becsülő embereknek. Egyetlen faltöredék mered a semmibe, s a sziklába vájt alagsor nyújt szomorú látványt. A 19. században Pataki Ferenc és Torma Károly végzett ásatásokat a várnál. A déli részen kutakat fedeztek fel és ástak ki, ezek azonban teljesen eltűntek, beomlottak, elsősorban a várdombból kitermelt malomköveknek köszönhetően. De nemcsak a vár déli része károsodott így, hanem az egész várdomb. Emlékszem még a gyermekkori sétákra, a látogatásokra, amikor szorongó szívvel lestem a falakat, füleltem a csendet, hátha feltárul a titka a várnak. Emlékszem a fiúkra, akik törököt vertek, de kiabálni ők sem mertek, nehogy megzavarják a földöntúli erőket. Mert az ördög, a “dracu” itt rejtőzködött maga is, s nem kívánta senki, hogy hazafelé menet tüzes kerékké változva a nyomunkban járjon, s magával ragadjon az örök kárhozat világába. A festőién szép táj, amely körbeöleli a romokat, tovább fog őrködni a varázsmesék világa fölött. Én pedig tudom, hogy ez a rengeteg, amely itt mindent közbefog, az én képzeletemet nevelte, a mesevilág iránti érzékenységemet fokozta, tett irodalomszerető, olvasó emberré. Névtelenségbe rejtőzködő falvak veszik körül a várat, strázsálják történelmét, amely nekem magyar vonatkozásait tárja fel, az itteni románságnak pedig a moldvai vajdák világát idézi. Lábfalván, ide két-három kilométernyi távolságra, egyik szokványos házban nevelkedett egy irodalomkedvelő fiatalember, akiből a véletlen faragott szobrászt. Amatőr művészből vált hivatásos szobrásszá Ion Haitonic, akinek szoboralakjain az itteni emberek arcvonásait, alkatát lehet felfedezni. Kolozsvári műterméből ma is ide néz viszsza, ide vezetik vissza a gyökerek. Kalandozásaimat a Nagy-Szamos völgyébe visszatérve Baca felé folytatom. Gyermekként egyszer szekéren hoztak el ide, de semmire sem emlékszem már mindabból, amit láthattam volna. Akkor túl kicsi voltam ahhoz, hogy ismerjem a település jelentőségét, jobban érdekeltek az állatok, s a történelemről akkor mit se tudtam. A vásárban volt alkalmam mindenféle állatot szemügyre venni, s bizonyára meg is lehettem elégedve mindennel, amit akkor láttam. Később, egészen véletlenül szembesültem a különös nevű településsel, s a velem való találkozásért Mikes Kelement hibáztatom, mert miatta jöttem ide. Az ő emlékezete csalt ide akkor is, ha tudtam, hogy soha nem járt sem itt, sem Csicsómihályfalván, sem Csicsógyörgyfalván, ahol birtokai voltak. Hűtlenség címén fosztották meg azt apai örökségétől, s a távoli Rodostóban bizonyára minden egyébre gondolt, csak erre a kicsi falura nem. Baca története sokáig azonos a többi, Csicsó várához" tartozó településével. Bánffyak birtoka ez is, hűtlenségük miatt elvesztik, Mátyás király pedig ezt is a moldvai vajdának, Stefan cel Marénak adományozza. 1554-ben a Gyulafiak birtokába kerül, s a 17. század során többször cserél gazdát. A Rákóczi szabadságharcban jeleskedő Mikes Pál kap itt birtokot, majd 1718-ban VI. Károly császár fogja fiától, Mikes Kelementől s megvonni a birtokjogot, s Lázár Juditnak adományozni. Mivel hadi útba esett, Bacau is többször pusztult el, s minden pusztulása után újraépült. A kuruc kori veszteségek nyomán nagyrészt románokkal gyarapodik, s a románok megerősödését segíti elő az is, hogy a római katolikus hitű, gyulakutai Lázár János itteni birtokos 1771-ben magyar jobbágyoktól elvett földeket adományoz a görög katolikus hitre térő román telepesek- nek. Udvarháza 1603-ban már megvolt, 1631- ben már megerősített várkastélyként emle- getik. 1740 körül Lázár János építi újjá. Mi lett a sorsa? Valószínű, hogy tűzvész pusz- tította el. 1847-ben már romos épület, amelynek fekete falai s pincéi pokolbeli szörnyekről szóló meséket ültettek a falusiak tudatába. Végérvényesen 1933-ban hordják el utolsó köveit is, templomát is ek- kor bontják le, s építenek újat a régi helyébe. (Folytatjuk) 1999. április 1.honi valóság , honi valóság Húsvét titka (Folytatás az 1. oldalról) Az evangéliumok leírása szerint Jézus az utolsó vacsorai tettével szétválasztja testét és vérét. Ezzel a szétválasztással akarta jelezni, hogy amit majd később végrendveletben hagyott hátra apostolainak - „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” nem valami jelképes visszaemlékezés lesz, hanem az állandóan folytatódó megváltói tevékenység jele. Jézus ekkor rendelte az Oltáriszentséget, amelynek legszentebb ünneplése a szentmise áldozat. Szent János leírása szerint: ....ekkor adta övéinek, akiket szeretett és a világban hagyott, szeretetének legnagyobb jelét” (Jn. 13,1). Az apostolok Jézus mennybemenetele után, amikor imádkozni gyűltek össze, mindig bemutatták a szentmisét, a kenyértörést, ahogy akkor nevezték. „Ezek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (Ap. Csel. 2,42.). Anyaszentegyházunk azóta is ezt teszi minden szentmise áldozatban. Az Úr Jézus állandóan folytatódó megváltói munkájába mindnyájan bekapcsolódunk, sőt kötelességünk is, amikor részt veszünk a szentmisén. Ez a részvétel nem szabad kimerüljön a fizikai jelenlétünkkel, hanem aktívan, önmagunk felajánlásával kell bekapcsolódnunk Jézus értünk vállalt áldozatába. Jézus valósággal megjelenik a kenyér és bor színei alatt, s amikor magunkhoz vesszük a szentáldozásban, részesülünk keresztáldozatának gyümölcseiben. A nagycsütörtöki szertartás másik nagyon sokat mondó eseménye, amit csak a szeretett tanítvány, Szent János örökít meg, a lábmosás. „Aztán vizet öntött egy mosdótál’ba, és mosni kezdte tanítványainak lábát, majd a derekára kötött kendővel megtörölte” (Jn. 13,5.). Az apostolok még nem tudták fölfogni Jézus végtelen szeretetének megnyilatkozását az által, hogy saját testét és vérét adta eledelül, s ezért vállalta a szolgai munkát. A zsidóknál a szolgák kötelessége volt, hogy amikor uruk hazaérkezett, megmossák a lábát. Ezt tette az, akiről így ír Szent János: „Jézus tudta, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött és Istenhez megy...”, de hogy tanítványait figyelmeztesse, mint oly sokszor már korábban, a szeretet fontosságára, ezért megalázkodva, térden csúszva, a mester tanítványain elvégzi a szolgákmunkáját. „Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem... Ha tehát én az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál”. Jaj, de hányszor akarunk mi nagyok lenni?! Talán ez a legnagyobb betegségünk, sok esetben csak akkor érezzük magunkat jól, ha valakin vagy valakiken uralkodhatunk. A szolgai szerep a mi társadalmunkban csak a társadalom perifériájára kerültek joga. Jó lenne ha tudatosodna bennünk, hogy ha keresztényeknek tartjuk magunkat, akkor a küldetésünk nem az uralkodás, hanem a mások szolgálata, mert....nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél" (Jn.13,16.). A mi urunk és küldőnk pedig maga Jézus Krisztus. Amit Jézus az utolsó vacsorán elővételezett a kenyér és a bor színe alatti vérontás nélküli áldozatával, az nagypénteken a golgotai kereszten megtörtént. Saját életét adta önként értünk emberekért, hogy megnyissa számunkra az új élet lehetőségét, mérhetetlen szeretetével helyreállította az Ádám engedetlenségéből származó, a Teremtő és teremtmény közti megromlott kapcsolatot. A nagypénteki liturgia legfelemelőbb része a kereszt előtti hódolat szertartása. Jézus korában a kereszt a szégyen fája volt. A legnagyobb gonosztevőket végezték ki a keresztre feszítés módjával. Ezt a gyalázatos fát tette szenté a Megváltó kiömlött vére. A keresztfa lett kereszténységünk jelképe. A kereszt jelével indultak a hittérítők a barbár népek közé. Szent István, első királyunk a kereszténység meghonosításáért lett méltóvá arra, hogy ünnepélyes alkalmakkor kettős keresztet (Szent István kereszt) vittek előtte, ami különben csak a pátriárkák joga volt. Mi, akik lakásunkban, gépkocsinkban vagy nyakunkban hordozzuk megváltásunk jelét, vajon méltók vagyunk-e annak viselésére? Mindennapi életünk igehirdetés vagy mások megbotránkoztatása? Legalább most, nagypénteken kérdezzük meg önmagunktól, hogy a kereszt apostolai vagy meggyalázói vagyunk mi, a büszke keresztények? A három szent nap záróakkordjaként, ami már beleolvad a húsvét örömébe, gyullad ki a katolikus templomok előtt nagyszombat estéjén az a tűz, amit a pap megszentel és ennek a tűznek a lángjáról gyújtják meg azt a gyertyát, ami a feltámadt Üdvözítőt jelképezi, a húsvéti gyertyát. Ez jelenti azt a fényt, amit a földre szállt Isten hozott a pogányság sötétségében botorkáló emberiségnek. A ma is világító föltámadt Krisztus egész földi életünk fényforrása. A keresztény világ legnagyobb ünnepe a HÚSVÉT. „Ha pedig Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek” (1. Kor. 15,14). Mint Krisztust követő keresztény emberek, mi magunk is világító gyertyákká kell hogy váljunk. „Ti,vagytok a világ világossága. És ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának. Úgy világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják a mennyei Atyát” (Mt. 5,14-16.). Mindenkinek saját lelkiismeretbeli ügye, hogy döntse el: másoknak is fényt adó gyertya-e vagy véka alá rejtett pislákoló fény? A húsvéti ünnep csak akkor válik igazi ünneppé, ha tetteink világossága másokat is elvezet a föltámadt Jézus Krisztushoz. Mrozek darabja - bármelyikről is legyen szó - első látásra groteszk logikai játéknak tűnik. Reductio ad absurdumnak. Aztán rájövünk: nem egyszerűsítés vagy játék, hanem méregkeserű igazság foglalata. Saját beidegződéseinkről, félelmeinkről szól; saját gesztusainkat, magatartásunkat láthatjuk viszont benne... És saját helyzetünket, amely mindezeket szüli... Lényegére vetkőztetve láthatjuk mindezt. És meggyőződhetünk róla, hogy az abszurd bennünk van. A mi konkrét, valóságos lényünkben és létünkben. Nem a szocializmusban. Nem a kapitalizmusban. Vagy egyéb hasonló agyszüleményekben... Az abszurd tárgyiasult a XX. századi emberben, a civilizáció nagy tömegben termelt selejtjében. Olyan már, mint a nap, a szél vagy az eső. S hozzá idomult, hozzá redukálódott az ember egész világa. „Korunk integrálta az abszurdot” - mondaná a „halálpontos diagnózis”. Mrozek, Beckett és társai: e kórisme felállítói. A Kárpát-medencei Stúdiószínházak Fesztiválja - egy kisváradi magánszínház nagy rendezvénye - éleszti, hívja elő ezeket a hatvanas években megfogalmazott, és aztán sutba vágott, figyelembe nem vett gondolatokat. Akkoriban az abszurd dráma nagyon rövid idő alatt bejárta a nyugati világot (s Keleten is erőteljes hajtásai születtek). Érdekes módon a legkiszolgáltatottabb emberek váltak igazi, őszinte befogadóivá. Például egy amerikai börtön rabjai szentírásként fogadták a Godot-ra várva-t. Azonnal megérezték, hogy nekik szól, róluk van szó... Aztán, mint kiderült, az elítéltek börtöne csak egy kis részleg a planetáris börtönben, amellyé a világot változtattuk. Immár valóban illik rá a vallásos szövegekből ismert „siralom völgye” kifejezés. De ehhez a felismeréshez le kellett hullania a vasfüggönynek. A fesztivál a marosvásárhelyi színiakadémia Marat/Sade előadásával kezdődött; a Tavíval, majd Csehov Vidám egyfelvonásosai-na folytatódott, aztán a Nyílt tengeren és a Strip Tease következett, s egy napi „nagyszínházi” intermezzo után ismét visszatért a maga medrébe az Emigránvofe-kal, valamint a San Gennaro vére címen ismert Márai-féle groteszk gyónás formájában. (Itt a bűnvalló nem kér feloldozást.) Láthattuk a gyónás héber változatát is Anne Frank naplójának egyszemélyes színreviteleként - aminek a groteszksége talán még exponáltabb: 13 éves gyermeklány szemével nézzük a XX. századi felnőtti világot - világégést! S a babitsi helyzetet: „Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom mindenkinek”. És aztán A bosszúálló kapus és az ő, azok a szép napok fortissimójában végső diadalát üli a haláltánc. A fesztivál akarva-akaratlanul egy témát játszott: az emigráció változatait, az emigráns lét variációit. Kezdve a belső emigrációval, ahová az erőszaktól szorongatott kisember menekül világszerte, s anélkül hogy helyet változtatna, elveszti hazáját - ez különösen markáns megvilágítást nyert a Marat/Sade-ban. Folytatódik a Délre vagy Nyugatra menekülők nyomorúságával - e tekintetben Illyés Kinga gyónása (San Gennaro vere) volt a legerőteljesebb hangzat. És kiteljesül Ida Jarcsek-Gaza vallomásával (Ó, azok a szép napok - Temesvári Német Színház) - a hazátlanság átfogó víziójával. Ahol a devalválódott emberi értékeket közel kétórás emberi haláltusa alatt, lassan, de biztosan magába nyeli a föld. Ehhez képest üdülés a mi kis, hazai magyar, abszurdunk: Páskándi Géza bosszúálló kapusa. Hajdan a nagyváradi színház előadása volt. Aztán egy negyed századra emigrációba költözött, hogy nemrég Szabó József, az előadás rendezője, és az egyházi szereplők: Varga Vilmos, Miske László, Ács Tibor - és a hozzájuk csatlakozó sokarcú mindenes, Kiss Török Ildikó - újra kézbevegyék, s felújítsák, de most már egy nagyváradi magánszínházban, a fesztivált rendező Kiss Stúdióban____ Az abszurd, tehát, diadalmasan visszatért - és arat, miként az abszurditás világunkban. Kár volt lefojtani ezt a tüzet 30-40 évvel ezelőtt. Mert lám, fellángolt ismét az első fuvallatra. És égni fog mindaddig, amíg a tüzelő tart. Ez a tűz 30-40 évvel ezelőtt talán tisztítótűz lehetett volna. Most viszont „a játszma vége”. ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN Az abszurd diadala r'YlW-fl—dHHBK—T fl------»■*¡----------------------'»»• -------------------------- Imi'* »----------- ‘ TÖRÖK FERENC: Kompozíció, vegyes technika/papír