Romániai Magyar Szó, 1999. július (11. évfolyam, 3108-3139. szám)
1999-07-01 / 3108. szám
1999. július 1. honi valóság , honi valóság KAR VEKA ALÁ REJTENI (Folytatás az 1. oldalról) raktározva, akkor árusíthat, és az, aki megvette tőle, garanciával rendelkezik: a vásárolt áru megvan, akármikor jöhet és átveheti. S ugyanakkor hogyha egy ilyen közraktárban elhelyezem a tőzsdén forgalmazható árumat, a raktári bizonylatot garanciaként használhatom banki hitel felvétele esetén. Mindez csak ízelítő abból, amit ez a rendkívül fontos törvényterevezet tartalmaz. És ízelítő abból, hogy a szónoklatokon túl, mit kell tenni Romániában a reformért. Illetve arról, hogy miért topogunk egy helyben... Mert sok minden hiányzik még az előrelépéshez. S mert a többség nem igyekszik. Valamit vár még, mielőtt elindulna. Vajon mit vár? Jellemző, hogy a jelenlegi kormánykoalíció, amelynek mi is tagja vagyunk, képtelen kezelni a Romániában kialakult helyzetet. Tehát a gazdasági reformoknak az alkalmazása nagyon nehézkesen történik; a gazdasági reform alapelemének, a privatizációnak az üteme nem kielégítő. Bár hangsúlyozni szeretném: az elmúlt évekhez képest, ha botrányok is voltak, de komoly előrelépés van a privatizáció területén. Az idén május 31-ig több mint 6000 milliárd lej bevétel származott privatizációból, és minden reális adottság megvan ahhoz, hogy az erre az évre tervezett 9000 milliárd lejt túlhaladják, és több mint 10 000 milliárd lejes legyen a privatizációs bevétel. Ezáltal mégiscsak jelentős pénzügyi források állnak a kormány rendelkezésére a gazdasági reform finanszírozásához. - Vagyis ebben a gazdaságilag kivérzett országban is van mivel gazdálkodni! Erről eddig kevés szó esett... - Viszont felhívnám a figyelmet egy olyan jelenségre, amely nagyon aggaszt: megpróbálnak szakszervezeti diktatúrát kialakítani Romániában. - Ez az, ami most a leginkább hiányzik? Azt hiszem, az ellenzéki pártok vannak e mögött a tendencia mögött... - ... az ellenzéki pártok. A már privatizált vállalatoknál beindított sztrájkmozgalmakkal megpróbálják vissza, illetve elrisztani a külföldi beruházókat. Ez, sajnos, nagyon pontosan követhető tendencia. És ezáltal, véleményem szerint a jelenlegi ellenzék, a Romániai Szociális Demokrácia Pártjával az élen akadályozza a kibontakozást. Egyrészt féltéglával döngetik a mellüket, hogy reformisták, a parlamentben viszont minden erővel próbálják meggátolni, obstrukcionálni a gazdasági reformhoz szükséges törvények létrehozását. Klasszikus példa: a Képviselőház elfogadta a volt állami gazdaságok privatizációjáról szóló törvényt, de ennek az alkalmazásához szükség van a földtulajdonnal kapcsolatos kérdések rendezésére. - Amiért a múlt pénteken ülésezett volna a Képviselőház... - És amit megakadályoztak különböző mondvacsinált ügyrendi okokra hivatkozva. Névsorolvasáskor bent voltak a teremben, amikor voksolni kellett, kimentek, hogy ne legyen meg az előírt kvórum. Napok óta, nyíltan folytatják ezt az obstrukciós politikát, zavart akarnak kelteni, olyan körülmények között, amikor Románia fontos esemény előtt áll, ami döntő hatással lesz az elkövetkezendő hónapok és évek tekintetében. A Nemzetközi Valuta Alap döntéséről van szó... Visszatérve az eredeti kérdésre, el szeretném mondani, hogy az RMDSZ intézményrendszere is felelős azért, hogy nem próbálták megfelelő szinten mediatizálni az erdélyi magyar közvélemény felé sem a szövetség által kifejtett gazdaságpolitikai tevékenységet. És nem jutott el közvéleményünkhöz az, hogy most a Csíkszeredai kongresszuson az RMDSZ nagyon átfogó, részletekig menő, reális gazdaságpolitikai programot fogadott el. Véleményem szerint a koalícióhoz tartozó pártok közül egyiknek sincs egy olyan gazdaságpolitikai programja, mint az RMDSZ-nek. Ezt valóban kár véka alá rejteni! De, ha egy pillanatra visszagondol a kongresszus üléseire, ott mintha ez a program nem is létezett volna. Minden egyébről vitatkoztak két napon át, csak erről nem... - Ez szorosan kapcsolódik a megállapításomhoz: az RMDSZ illetékes intézményrendszere nem vitatta meg szélesebb körben a gazdaságpolitikai programot, és ezért a lakosság nem szerezhetett tudomást róla. A kongresszuson is nagyon sok volt az üresjárat, miközben egy ilyen fontos dologról alig esett szó. Arról, ami a közvéleményt ténylegesen foglalkoztatja. Létkérdés. A téma az utcán hever. Mit tesz a jegyzetíró? Sétálgat az utcán, s válogat a témák között. Ha messziről elég mutatósnak néz ki, akkor lehajol érte, fölveszi, s közelebbről is szemügyre veszi. Ha úgy látja, hogy lesz belőle valami, akkor a táskájába teszi. Otthon az ebéd és az újságolvasás után előveszi, megforgatja, hümmög, s aztán vagy ír valamit vagy sem. Déneske mondotta a minap, hogy többször hajolok le az utcán, mint kellene. Olvasóm ő nekem, kinek szavára figyelnem kell. Most is igaza lesz, mert egy egészen piti ügyet terítek, amit hetilapba be sem engednének, de napilapban elfér. Rosszabb, mint egy hirdetés, mert nem hozza a pénzt, hanem viszi, vigaszul szolgáljon, nem lehet mindig nyerésben lenni. Olvastam én már főszerkesztő által összeütött kedvetlen fogalmazványt is, gyakorta szorít a lapzárta. Na, meg aztán: számít-e, hogy mit írok én? Megy-e általa a világ előbbre? Ezt majd a nemes utókor fogja eldönteni, ha egyáltalán érdemesnek találanda valaki ötven év múlva összevetni alulírott szövegeit az akkori valósággal. Ez persze merő képzelgés, napilapot nemhogy ötven év múlva, de már másnap sem szívesen olvas az ember. Adynak vagy Kosztolányinak kell ahhoz lenni, hogy írásaidat post mortem rendezze valaki sajtó alá. De hol vagyok én tőlük? Ha már szóba került... Van egy Naprendszer, valahol a Galaxisban, homokszem a sivatagban. Azon belül egy Föld, valami hatmilliárd emberrel. Féltekék, óceán és szárazföld. Millió érdekes dolog: piramisok, Gutenberg satöbbi. Szóval: itt van egy ország, benne másfél millió szórvány- és tömbmagyar ember, akiknek van egy szál országos napilapjuk, amely nyilván egyszerre a legjobb és a legrosszabb. Nem dicsérhetem és nem szidhatom, egyet tudok: olvassák. Határokon innen és túl. S ennek az egyetlen kicsi lapnak van egy szál morfondírója. Miért én? Mert Ady és Kosztolányi már meghalt, a többiek kivándoroltak, vagy belefáradtak. Rám maradt, csinálom. Lehet, hogy holnapután kormányválság lesz az Ivószövetségnél, a fiatalok átveszik a hatalmat, s mindegyik negyven évét betöltött firkászt a falhoz állítják. Mit lehet azt tudni, mit hoz a jövő? Egy biztos: a fiatalok jönnek. Pestiesen úgy mondják: nyomulnak. De nem reszket a gatyám. Amíg az alábbihoz hasonló leveleket küldözgetnek, addig nekem biztos állásom van. Csak azt nem tudom, hogy ha ezek a fiatalok mostanig (értsd: évszázados hagyományú magyar tannyelvű gimnáziumainkban) nem tanultak meg helyesen írni, akkor hol és mikor fognak? Nyelv és lélek (Folytatás az 1. oldalról) nyelvvédelmi törvény, nem érinti a nemzettöbbségi nyelv hivatalos jellegét, de lelki védelmet nyújt azoknak a nyelveknek, amelyeket „valamely állam területén az állam olyan polgárai hagyományosan használnak, akik az állam fennmaradó népességénél számszerűen kisebb csoportot alkotnak”. Aki a nyelvet védi, a lelket oltalmazza, hiszen tudjuk, gondolat és nyelv közti áttűnéses a viszony, mindegy, mit mondunk, nyelvet hordozó gondolat vagy gondolatot hordozó nyelv, mert egyet mondunk. Az anyanyelv — mindenkié, nagyoké és kisebbeké - a személyiség alkotó eleme, a nemzeti és egyéni karakter formálója és kifejezője. De a világ olyan, hogy a nagyobbaknak több jár, mint a kisebbeknek, és a nemzettöbbségek politikai képviselői - a hatalom intézményeinek segítségével - hol durván, hol kesztyűs kézzel megfosztják a kisebbségeket nyelvi szabadságuktól, és ezzel egyéni és kollektív lelki zavarokat okoznak. Mindennek elébemegy a charta, melynek célja megteremteni a demokratikus Európában a nyelvi szabadság és egyenlőség Európáját. Ezért gondja a „regionális és kisebbségi nyelvek oktatása megfelelő formáinak és eszközeinek biztosítása minden megfelelő szinten”. A charta törvények sorozatában teremt jogi alapot a kisebbségek nyelvhasználatára az általános oktatásban, a szak- és egyetemi oktatásban, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban, a tömegtájékoztatásban, a kulturális életben stb. Ilyen törvényt bajosan fogadhatna el a romániai parlament, melynek többsége nyelvi soviniszta. Különös, a többségi nyelv bálványozását összeférhetőnek tartják a nem román anyanyelvűek lélekbe taposásával, parlagi gúnyolásával, intézményesített korlátozásával. Tíz év kellett ahhoz, hogy két tövényben - a helyhatóságiban és az oktatásiban - helyet kapjon a kisebbségek nyelvi szabadsága és egyenlősége. A jobbtól balig egységes ellenzék megvetése, szidalmas és nacionalista hordószónoklatai közepette. Európa fájdalmas leckét kapott Koszovóban, s bár a bombák nem hullnak, a riasztó példázatnak nincs vége. A pártoktól független, szinte az egész politikai osztályt átható nemzetállami nacionalizmus nem tanult semmit, és félő, ha ma az ellenzék esetleg kormányra kerül, minisztertanácsi rendeletekkel hatálytalanítják az említett törvényeket. Mi úgy gondoltuk, s akarjuk remélni most is, hogy bár két nyelven beszélünk, üzenetünk eljut - lélektől lélekig. Ritkák, kivételesen ritkák ezek a pillanatok. Aggasztó, hogy az óriási gazdasági gondokkal küszködő tömegekben is terjedni kezdenek a magyar ellenségkép kliséi, hitelt szerez a szakadárságról, országtiprásról, határszabdalásról szóló dajkamese. A nacinálsovinizmus nem csak politikai diverzió, hanem lélekmérgezés. Eleve elidegeníti a lelket, mindenféle másságtól, bomlasztja a lélek harmóniáját, megzavarja az érzelmek vegykonyháját, olyan hamis értékrendet teremt, mely átitatja a lelket irigységgel és gyűlölettel. A nemzeti önzés egyéni önzéshez vezet, a nemzeti önismeret hiánya pedig felfuvalkodott énképhez. Nehéz tehertétellel lépi át Románia a huszonegyedik század, a harmadik évezred küszöbét. A gazdasági pangás és válság előbb-utóbb fölszámolható, de a nacionálsovinizmus által ütött sebek nehezen gyógyulnak. Mindennek ellenére bennünket véd anyanyelvünk lélekmelege. Erős várunk a nyelv. De vajon elégséges lesz-e ahhoz, hogy a következő évezredben is fennmaradjunk? Ui. Olvastam egy történetet: „Egy latin-amerikai terrorista levélbombát küldött az amerikai nagykövetségre, hogy ily módon tiltakozzék a belpolitikába való beavatkozás ellen. Lelkiismeretesen fölírta a borítékra címét, de nem ragasztott rá elég bélyeget, így azt a posta visszaküldte neki. Elfeledkezvén, hogy mit is tett bele, a terrorista fölbontotta a levelet, és a robbanás következtében szörnyethalt”. Nem csak dominó-, van bumeránghatás is. Sok pénz, nagy gond (Folytatás az 1. oldalról) ki az összegek folyósítására. A kárpótlási listákat két hete kifüggesztették a polgármesteri hivatalokban, és azóta fellebbezni lehetett. A napokban a polgármesterek az állami kincstárból megkapják a községnek járó készpénzt, és ők adják át az összegeket a kárvallottaknak. Tehát a polgármesterek felelőssége igen megnő. Egyébként az év első felében főként a Nyárád mente falvai károsodtak. Az előző periódusban volt egy olyan elképzelés, hogy cégeknek adták át az összegeket, melyekkel a károsultak szerződést kötöttek házjavításra. Most ilyesmiről nincs szó. Ezért feltettük a kérdést a prefektusnak: RMSZ: Hogyan lehet azt ellenőrizni, elérni, hogy az emberek valóban a házak megjavítására költsék a pénzt? Hátha egészen máshova kerül az összeg... D. Florea: Sajnos erre garancia nincs. Mindenki a saját felelősségére veszi át a pénzt, és saját belátása szerint cselekszik. Nem találtuk szerencsésnek azt a megoldást, hogy építő cégekkel kellett szerződjenek a károsultak, s csak abban az esetben kaptak pénzt, mert ilyenkor mindenféle adók formájában az összeg jó része odalett. Most azt mondtuk: a lehető legegyszerűbb módszert választjuk. Persze vita, reklamálás így is lesz, de a tévedést, részrehajlást megpróbáltuk a lehető legjobban kiszűrni. Sok pénz elosztásáról van szó, és ez gondot jelent. Mégis örvendek, hogy az idén sikerült jelentős összeget lehívni Maros megye számára. RMSZ: Ez az összeg a május végéig keletkezett károkat pótolja - részben. De azóta felhőszakadások, földcsuszamlások, jégverések voltak térségünkben. Mi lesz ezekkel a júniusi károkkal? D. Florea:Megmondom őszintén, szerintem az idén a kormány Maros megyének nem ad több pénzt, még ha ennél sokkal nagyobb károk lesznek, akkor sem. Úgyhogy a Fennvaló őrizzen meg minket a nagyobb csapásoktól... A sajtótájékoztató végén a prefektus egy csinos kis adminisztrációs „plasztikbombát” is bedobott még, melyet a megyei tanács felé hajított el. A sajtót arra kérte: piszkálódjon az üggyel kapcsolatban. Mert szerinte igazságtalan volt a kiválasztása azoknak a gyerekeknek, akik mindenféle tantárgyversenyen díjakat nyertek, s akiket Franciaországba vitt a megyei tanács jutalomkirándulásra. „Tudomásom szerint országos első helyezést elért gyerekeket itthon hagytak, viszont azt is tudom, hogy ötvenéves „gyermekek” is kiutaztak Franciaországba. Ezt nem szabad eltűrnünk. Utána fogok nézni, és ígérem, hogy az itthon hagyott díjazottakat anyagilag kárpótolni fogja a prefektúra” - mondotta a kormány helytartója. Mivel a kormányhivatal és a megyei tanács egy épületben van, egymástól néhány méterre található, mindjárt betértem Virág Györgyhöz, a megyei tanács egyik alelnökéhez, hogy válaszoljon a vádra. Mint mondotta: A helyzet az, hogy e kirándulásokra a pénz a tanügyminisztériumtól, a megyei tanácstól és a megyei Ifjúsági és Sportigazgatóságtól származik. Ennek fejében eddig, más években 25-30 díjazott gyerek utazott ki, velük ment 8 tanár, ezen kívül 1-2 megyei tanácsos, a tanács egyik vezetőségi tagja, valamint az ifjúsági és sportigazgatóság 1-2 tagja. Őket az intézmények delegálják, amelyek a pénzt is összeadják. A kiszállások olyan helységekbe, tartományokba történnek, amelyekkel Maros megye partneri kapcsolatban áll. A fogadó fél, jelen esetben a franciaországi helyhatóság (a tavaly és tavalyelőtt Olaszországban jártunk), minden kiadást magára vállal. Csak az útiköltséget kell itthon előteremteni. Így jött össze e jutalomkirándulás. A kísérő tanárokat, szülőket a tanfelügyelőség jelöli ki. Meg kell mondanom: felelősséggel jár a gyerekekre való felvigyázás. A kiskorúak csak a szülőktől kért, közjegyzőnél hitelesített engedéllyel mehetnek. Az itthon maradt gyerekekkel az a helyzet, hogy egyrészt a XII.-esek nem utazhattak, mert a franciák által beütemezett kirándulás egybeesik az érettségivel. Másrészt van olyan gyerek, akinek a szülei külföldön tartózkodnak, és így nem adhattak nyilatkozatot. Ez a helyzet áll fenn például a marosvécsi Buta Adriannal kapcsolatban, aki egyébként tavaly kint járt Olaszországban. Megpróbáltuk elintézni, de nem sikerült. Hamisítást nem követhetünk el. Vannak olyan esetek is, hogy a tanulóval a napokban közölték: díjat nyert, de a csoport számára a vízumokat már korábban igényeltük. A francia és olasz vízumok beszerzése nagyon körülményes. Ennyit a prefektúra és a megyei tanács viszonyáról. Természetesen a normális az lenne, hogyha a két intézmény vezetősége élő szóban tisztázná e félreértéseket. Immár számítani lehet arra, hogy kisebb sajtóvita keletkezik az utóbbi téma kapcsán. Mert az újdondást helyi sajtósok általában alig várják, hogy a „másik fél” meghallgatása nélkül elültessék a bogarat az olvasók, nézők fülébe. Aztán az érintett majd napokig magyarázza a bizonyítványt, s így nő az előfizetők száma... Morfondír Levéltitok Vérszemet kaptam a Népszavától, s közzéteszek egy levelet. Tudatosan sértek levéltitkot, de tudom, hogy nem lesz belőle nemzetközi botrány, nem kell miatta állásából távoznia senkinek. Olvassák: „Tisztelt Főszerkesztő [sem úr, sem felkiáltójel] Alapítványunk hálás köszönetét fejezi ki az Önök által kiadott és elküldött folyóiratokért, melyek segítségével a Tilos Irodalmi Kávéházban közel hat éve kialakult olvasótábor igényeinek tesz eleget. / Köszönjük támogatásukat, kívánunk további jó munkát, erőt, egészséget. / A további »eggyüttműködés« reményében. Tisztelettel a Tilos Alapítvány ügyvezetője T.F. E." Dátum, aláírás. Még valami: a levelet május 4-én írták, postázták június 16-án. Ha ezek után a levél aláírója vesz magának egy Helyesírási kéziszótárt, írásom máris elérte célját. Abba is hagyom, nehogy túllőjek a célon. KUSZÁLIK PÉTER