Romániai Magyar Szó, 2000. november (12. évfolyam, 3585-3614. szám)

2000-11-01 / 3585. szám

Új sorozat 3585. szám 2000. november 1., SZERDA Ára: előfizetőknek 1192, darabonként 2000 lej Tel.: 224 29 62, 222 58 02, 224 36 68 Fax: 222 94 41, 224 28 48 E-mail: rmsz@com.pcnet.ro Bucuresti, Piața Presei Libere­­ INTERNETEN az RMSz az alábbi címről hívható le: http://www.hhrf.prni/r­msz Lapzártakor: Kettős miniszterelnöki határállomás-avatás és találkozó Orbán Viktor magyar és Mugur Isarescu román miniszterelnök kedd délelőtt nemzetközi átke­lőhellyé nyilvánította a Nyírábrány és Érmihályfalva közötti határállomást. A határvonal feletti kéz­fogással avatták fel jelképesen az ezen túl éjjel-nappal nyitva tartó személyforgalmi átkelőt. Orbán Viktor beszédében kiemelte: a határok ma már nem arra valók, hogy az embereket elvá­lasszák egymástól. Köszönetet mondott Mugur Isarescunak azért, hogy az április 14-i megállapo­­­­dásukat, a nyírábrány-érmihályfalvai határ megnyitását sikerült hamar megvalósítani. Mugur Isarescu azt hangsúlyozta: a két ország kapcsolatrendszere jelenleg már rendkívül szilárd, s­­ gazdaságaik fejődése hozzájárul majd a magyar-román együttműködés fejlesztéséhez. A határállomás jelképes átadása után az átkelőhely közelében lévő ligetben két piramistölgyfát ültettek el, ezt követően a Nyírábrányi Anyakönyvi Hivatal dísztermében rövid megbeszélést foly­tattak a kereskedelem fejlesztéséről, így az autó- és a húsexport lehetőségeiről, valamint további határátkelőhelyek nyitásáról folytattak megbeszélést. Mugur Isarescu választási esélyeket firtató újságírói kérdésre azt válaszolta, számít a zömmel magyarok lakta erdélyi települések polgárainak voksaira is, amely alapján reményei szerint folytatódhat a román-magyar viszony javulása a jövőben. Budapesti románok Román Nemzetiségi Kultu­rális Napokat rendezett októ­ber 28-án a Budapesti Román Egyesület, sorban a negyedi­ket. Gyurich László, a buda­pesti székhelyű Hunyadi Já­nos Magyar-Román Kor el­nöke hívta fel rá a figyelmün­ket. Az egyesület elnöke, Roxin László újságíró öröm­mel fogadta érdeklődésünket. Beszélgetésünkkor meg is jegyezte, hogy egyesületük­ben szép számmal vannak Erdélyből kitelepedett magya­rok, van néhány szlovák nem­zetiségű és zsidó tagjuk is. „Például volt olyan erdélyi magyar - emlékezett Roxin László -, aki azt mondta, de­hogy kell nekem a román nyelv, a román kultúra, örü­lök, hogy megszabadultam tőle. De amikor meghallotta, hogy van román klub Buda­pesten, máris jött, mert szinte éhezett a román nyelvre, a román kultúrára.” Hozzátette, ezt is írja meg, ha szabad. „Így élünk. Én nem szoktam nézni, ki honnan jön, az a lényeg, hogy ki hová megy. Szent meggyőződésem, hogy az asszimiláció egyetlen nem­zetnek sem lehet érdeke. De ugyanakkor meg kellene sza­badulni a bennünk lévő fun­damentalizmustól, amely min­den népre vonatkozik itt Kö­zép- és Kelet-Európában. Ha lehet, minél gyorsabb ütem­ben, bár száz százalékban ezt nem fogjuk elérni.” A pártoló tagokkal együtt kétszáz körüli a Budapesti Román Egyesület tagjainak létszáma. Utóda az 1980-ban alakult Budapesti Román Klubnak, így ez évben két évtizedes fennállásukat is ünnepelték. A civil szerveze­tek 1947-es beszüntetése után a klub volt a budapesti románok első civil jellegű GUTHER M. ILONA (Folytatása a 4. oldalon) ETŰD - KÉT TÉTELBEN Az emlékek • Szeretek nosz­talgiázni. Olykor, ha édesapámmal beszélgetünk, akarva akaratlanul terítékre kerül ugyanaz a téma. Nyissunk cukrászdát. Kezdjük elölről azt, amit egy rendszer tönk­retett. Ilyenkor szoktak megjelenni képzeletemben a valahai Kovács cukrászda fehér márványasztalai, metszett tükrei, csillogó alpaca tálcái, evőeszközei, s még érzem számban a nagyapám készítette sütemények semmivel össze nem hasonlítható ízeit, orromban pedig a sütőkemence ajtónyitásai nyo­mán utcára ömlő, vevőcsalogató illatok emlékei lengedeznek. Én már nem értem meg, hogy a cukrászdát láthassam, de családi fényképeken számtalanszor néze­gethettem a valahai kolozsvári Fürdő és Bartha Miklós utca sar­kán álló épületben berendezett műhelyt és a belőle kikerülő ter­mékek árusítására berendezett helyiséget. És még ismerhettem korán meghalt apai nagyapámat is, Kovács Gyulát, akinek az élet­­története egymagában is megér egy regényt. Emlékszem a kicsi lakásra, amelyet aztán lebontottak valami­kor a hatvanas évek végén, amikor a Malomároknak a tisztítása, sza­bályozása nyomán a Fürdő utca forgalmassá vált szakaszát kiszé­lesítették. Emlékszem még a mű­helyből áthozott hatalmas asztalra, amelynek hófehér márványlapján beteg nagyapám nekem, csak ne­kem készített süteményt, s mikor kész volt, ketten, egymás kezét fogva döcögtünk át az akkor már szövetkezetesített műhelybe, ahol megengedték neki, hogy saját kemencéjében megsüsse a világ legfinomabb krémesét, islerét, indiánerét, kuglerét, szerelmes le­velét, amelyeknek íze, illata még mindig kísért. Amíg megsült a tészta, nagyapám beszélgetett a munkásokkal, leült, eldagadt lábait pihentette. Gyermekkori paradicsomom azóta áldozatául esett a városren­dezési terveknek, a cukrászda pedig ama rendszerváltásnak, mely CS. KOVÁCS KATALIN (Folytatása az 5. oldalon) H­étfő délelőtt, Kézdivásárhely. hl él, az a romániai magyar üzletember, akit az utóbbi hetekben igencsak felkapott a román elektronikus és írott sajtó, telekürtölve az ország minden sarkát­­ naponta megújuló „szenzációs” fejleményekkel, ami Erdély Ede viselt dolgait­ illeti, hogy az olvasó, néző adott ponton azt hihette: a gelencei (Kovászna megye) születésű, 28 éves vállalkozónál nagyobb „gengsztert’­ nem termett, mostanában kies hazánk földje. Hol arról értesülhettünk, hogy a rendőrség körözi, hol meg arról, hogy lakhelyén ki is hallgatták őt, de nem tudtak meg s­­emmi érdemlegeset: kevéssel azelőtt a híradók arról tájékoztattak bennünket,­­ hogy a szörényvári (Drobeta Turnu-Severin) hajóépítő telep alkalmazottai he­vesen tiltakoznak az ellen, hogy a munkahelyükül szolgáló üzem a magá­nosítás eredményeképpen Erdély Ede tulajdonába kerüljön. Ez az informá­­cióözön vagy -özönöltetés azonban sehogyan sem akart összeállni valamiféle érthető, értelmezhető képpé. Meg kellett nézni közelebbről, mi az ábra... Verőfényes őszi nap a céhek városában. Sétálok a főtéren és környékén, kérdezősködöm a ráérősebb járókelőktől: tudnak-e Erdély Edéről, mi a véleményük róla, illetve a vele kapcsolatos hajcihőről? A tíznél több válaszoló hozzáállása fényében rádöbbenek: Kézdivásárhelyen korántsem érzékelik világrengető szenzációként az TM­­ Erdély-ügyet, másrészt, valószí- PVHpIv Te Hp­nűleg a román sajtó botránykeltő AJ1­UCIJ­EtUCj stílusa következtében, mintegy annak ellenhatásaként, a helybe­ a jjKOZGllGllSCg,­liek - mondhatni - enyhe rokon- —————— szenvet tanúsítanak a városukban élő üzletember irányában, illetve - és ez is gyakori magatartásnak tűnt - közömbösen szemlélik az eseményeket. A legtöbben tudják róla, hogy a helyi csavargyár (hivatalos nevén: MTS Company) többségi tulajdonosa, eléggé aktív üzleti tevékenységet folytató, jelentős anyagi fedezettel rendelkező fiatal vállalkozó. A mostanában körülötte zajló történéseket a kérdezettek zöme nagyjából figyelemmel követi - inkább a román tévéadók és lapok nyomán, meglehetős fenntartásokkal, ám megismételve az ott elhangzottakat, közölteket -, már csak azért is, mert e kisvárosban szinte mindenkinek dolgozik, dolgozott rokona, ismerőse a csavargyárban. Halljuk hát az utca hangját: „Rendes ember az! Lehet, hogy Petre Rontanék pénzelik, de inkább azt hiszem, hogy ő egy olyan valaki, akit átejtettek. Akinek ennyi pénze van, beteszi egy svájci bankba, s nem vesződik­­ itt. Szerintem egy dolgos ember, akit átejtettek.” (idős férfi). „Nem nagyon beszél róla a város, annyit lehet tudni, hogy dicsérik az ügyességét, állítólag a csavargyárban dolgozók is meg vannak vele elégedve. Én nyugdíjas vagyok, igazából nem érdekelnek ezek a dolgok, ahol ennyi pénz forog.” (idős nő); „Csak azt tudjuk róla, amit a tévében mondtak. Ja, és azt látjuk, hogy Mercedese van.” (két tizenéves lány); „Hallottuk, amit a tévé mondott az egészről, az újságokat is olvassuk, de konkrétan nem tudunk semmit. A legutolsó itteni pletyka az, hogy van egy nagybácsija, aki munkanélküli, és az ő nevére van bejegyeztetve jónéhány cég, mert valami adózási kedvezményt élvez.” (két középkorú nő): „Az a gelencei fiatalember, nem?... Nem ismerjük személyesen, inkább a csavargyári elbocsátottakat kéne megkérdezni, azok többet tudnának mondani.” (két nyugdíjas férfi); „Szerintem az ittenieknek inkább rokonszenves, mint ellenszenves. Egyébként sem akkora ügy ez az egész.” (15 éves körüli férfi); „Különösebben nem foglalkoztatja a várost az, ami Erdély Ede körül történik. Persze, mindenkinek megfordul a fejében, honnan van ennyi pénze, de azt csinál vele, amit jónak lát...” (középkorú férfi). Hogy is mondjam? Talán mégis benne van a helyiek köztudatában, hogy az ő „övéik” közül valóval történnek ezek a dolgok, amelyekre azért jó odafigyelni­­ kisebb-nagyobb mértékben. Még ha óvatosan is, ami a megnyilatkozásokat illeti, mert hát - ahogy egy aktuális közhely tartja - a mai világban semmit sem­­ lehet biztosra venni. SZONDA SZABOLCS A beszélgetés szövege a 4. oldalon olvasható *** P'1 \ \)a UAr Halottak napja Halottak napja. Krizantém­­tenger borítja, öleli, melegíti a sírokat. Millió gyertya lángocs­kája emlékeket kelt életre, mint­ha csak nagyapa, nagymama mo­solya sütne át rajtuk biztatva: ne csüggedj. Mintha csak a huszon­évesen elhunyt barát szelíd szava simítana a megnyugvás felé. Szép emlékek keltik életre ha­­lottainkat, ahogy telik az idő, egyre gyakrabban. Nemcsak ha­lottak napján, nemcsak a tél szelét hordozó őszi napsütésben, nemcsak a meleg fénnyel lobogó gyertyák fényével. S a nagyapa humora ad erőt néha a minden­napok elviseléséhez, ő súg a túlvilágról: ne búsulj kisunokám, volt még ennél sokkal rosszabbul is. Voltak háborúk, volt olasz és volt orosz fogság, volt magyar hadsereg, román hadsereg, és volt földrengés, aszály, árvíz - de "kibírtuk, nevetni tudtunk min­den időkben, akkor is,­­amikor nem volt amit enni, s még csak akkor igazán. Mosolyogj hát, nevess, fel a fejjel... Nézd a ve­rébsereget. Mennyit parittyáztam őket, hogy ne lármázzanak fel tejszagú csecsemőálmotokból, s itt vannak harminc s annyi év után, ugyanúgy veszekednek, ve­rekednek, csivitelnek, és segítik egymást, ha bajban vannak. S nagytata bajsza mosolygós könnyeket szúr a szem sarkaiba a viaszt síró gyertya lángján keresztül is. Nagymama pedig mintha kedves zsörtölődéssel fenyegeti most is - hej, öreg. Csak az igaz mesék ne hiá­nyoznának oly nagyon, azok a hihetetlennek tűnő mesék a szolgaságról, háborúról, átlőtt lábról, lebombázott, kifosztott házról, a mindig újrakezdésről. Most talán másként figyelnénk, másként értenénk...Csak a meleg szemű barát csendes szava ne hiányozna oly nagyon, csak ne kellene minden avarléptű, félszagú november elsején egyre több gyertyát égetnünk, egyre több csokrot vinnünk, egyre több emléket morzsolnunk szemünk sarkában. De visszük, cipeljük a fehér krizantémcsokrokat, a fenyőgallyakat, és gyújtjuk gyertyákat, emlékezve imádko­zunk, világítunk egy évben egy­szer Nekik, hálából, mert egész évben ők világítanak nekünk örökségül hagyott nagy-nagy szeretete­kkel. A gyertyák csonkig égnek, fehér könnytenger terül el körü­löttük, a láng kialszik, de a virá­gok még sokáig ott maradnak, mert bírják a fagyot, mert olya­nok, mintha élnének, mint a szép emlékek, mint az évtizedekig utánunk nyúló, óvó, féltő, báto­rító szeretet. Mint a munkában megráncosodott örökmozgó, simogató kéz... ÉLTES ENIKŐ Mindenszentek és Halottak napja határán emlékezünk azokra, akik eltávoztak, de hűségesen visszajárnak • MTI-fotó Diákszínjátszók seregszemléje Három megye iskoláinak rész­vételével Partiumi Diákszínját­szók Fesztiválját tartották meg Szilágycsehben október 27-28- án. Erről szólt előzetes hírünk, amelyet ki kell igazítanom: a határon túliak, a magyarországi iskolások, noha részvételüket jelezték, nem érkeztek meg, kimentették magukat, ellenben a szilágyságiakon kívül Nagy­bányáról, Szatmárnémetiből, Nagykárolyból is felléptek a világot jelentő deszkákon. A városi művelődési ház pedig két napon át zsúfolásig megtelt, s délelőtt és délután majd tucat csoport produkciójának tapsoltak. A fesztivál ötletgazdája s egyik lelkes szervezője, Bodea György szilágycsehi tanár szerint - aki közel egy évtizede foglalkozik a helységben diákszínjátszókkal - megmozdult Szilágy megye. Szilágycsehben évente legalább egy darabbal színpadra lépnek, országos rendezvényekre is eljárnak, viszont nem hanyagol­ják el a megye­ településeit sem, vendégszereplésre járnak rend­szeresen nagyobb szilágysági helységekbe. Megkockáztatom a véleményt: talán az ő példájuk ösztönözte több helység közép­iskolájában a tanulókat, hogy színjátszó csoportokat szervez­zenek. Krasznáról a Tini Komé­diások Tomcsa Sándor három darabjával érkeztek Ozsváth Ilona rendezésében, a Zelma pedig annyit jelent, mint Zilahi Elméleti Líceum színtársulata, ők Tamási Áron-, Tomcsa Sándor- és Bíró Zoltán-egyfelvonásosokat mutattak be László László rende­zésében; a désházi csoportot Fazakas Emőke tanuló tanította be; Kovács Anna és Porcsvailer Ilona rendezte a szilágysom­lyóiak Zágoni Attilától választott darabját. Szilágycseh nemcsak szervezőként tett ki magáért: három csoport tartott bemutatót, a már említett Bodea György mellett Szőke Anna, valamint Varga D. István­ is egy-egy cso­port rendezője volt. A darab­választást illetően feltűnő, hogy egy előadáson kívül mindannyian vidám, humoros jelenetekkel jelentkeztek. A diákszínjátszásról nyilván a zsűritagok nyilatkozhatnak ér­demben, hiszen neves színházi emberek tisztelték meg a feszti­vált: Szatmárnémetiből Kulcsár Edit dramaturg, Nagy Ágota rendező, Csíkszeredából a Népi Alkotások Háza részéről Sárpa­taki Ágnes, Balogh László, vala­mint Varga D. Kinga szatmárné­meti és Kovács Anna szilágy­­somlyói tanárnők. A PADIF névre keresztelt fesztiválon viszont nem díjaztak, mindenki nyertes volt, emlékplakettet és okleve­leket kaptak, sikerük bizonyítéka a nézőkkel állandóan telt ház. Az úgynevezett „kiértékelésen" mindegyik csoport megtudhatta, mi volt jó és mi kevésbé az a produkciókban. Hogy lesz vagy sem nyári tábor, az még nem tisztázott, pénz kérdése is, vi­szont Mezőpetri vállalkozna rá együtt a szatmárnémeti szín­házzal. Érdemes volt a rendezvényt támogatnia a Kárpátok Eurorégió Fejlesztési Alapítványnak, illetve az Illyés Közalapítványnak; egy olyan seregszemléhez járultak hozzá, amely minden bizonnyal további ösztönzője lesz a diák­színjátszásnak a Szilágyságban. FEJÉR LÁSZLÓ Hol az erő és a határ?! Sokszor feltettem már magamnak a kérdést: vajon a reklámnak mindent szabad? A legnemesebb emberi érzéseket banalizálni, lelki szinteket összemosni érzeti szintekkel, mint a „Szeretet íze”? A napokban Pesten járva új reklámszöveg ötlött szemembe a hatalmas pannókról: „Jegységben az erős” Mit gondolnak: jó ötlet­­e, hogy az erdélyi magyarság és az RMDSZ immár tíz éve kop­tatott, de jobb híján még mindig aktuális jelmondatából paragram­­mát készítsenek üzleti céllal anyaországi reklámkészítők? Szabad-e az anyaországban így elsekélyesíteni egy jelmondatot, amelynek tartalmai a határon túli magyarság számára a meg­maradást jelenthetik? Ezen a téren létezik-e valamiféle jogvé­delem, vagy semmi sé szent, és bármilyen kinyilatkoztatás, jel­mondat vagy akár bibliai szöveg bármiképpen parafrazálható, átalakítható, kifigurázható, mert immár „közkincse” az embe­riségnek? Mint a Mona Lisa, amelyre bajuszt ragaszthatunk, vagy játékból eltorzíthatjuk a számítógépen? Jó lenne ezen elgon­dolkodni! Miközben a „Tájban élő ember", az egyes kultúrkö­­zösségek sajátos értékeinek megőrzéséről beszélünk, hagyjuk, hogy legbensőségesebb tartalmainkat üzleti reklámcélok else­­kélyesítsék. A „hegységben az erő” reklámszöveg bizonyára nem tegnap került ki a budapesti pannókra (csak én vettem őket észre a napokban), miért nem emelte hát fel ellene szavát az RMDSZ? Egy veszélyes folyamat élő példája! GÁL ÉVA EMESE

Next