Romániai Magyar Szó, 2001. május (13. évfolyam, 3757-3786. szám)

2001-05-25 / 3780. szám

2001. május 25. százszorszép , százszorszép ! Mottó: Nincsenek csúnya nők, csak néha kev az alkohol... Lányoknak, asszonyoknak, , hölgyeknek... És mindenkinek, aki olvassa Szerkes­zti MÁTHÉ ÉVA Otth­­on nincs színészkedés! Amint a mellékelt ábra is mutatja, valódi szép emberek. Igaz, hogy a fénykép néhány évvel ezelőtt készült. Viszont most másképpen szépek­,Gyerekeik, Dániel és Krisztina immár tizenévesek. KILYÉN ILKA és IOAN RITIU, vagy ahogy magunk között nevezzük őket - Ilka és Jani színészek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar és román társulatában dolgoznak, illetve Ilka immár több éve külön úton jár, bár továbbra is a Tompa Miklós Társulat tagja. Egy esős, meleg májusi estén beszélgettünk hármasban Marosvásárhelyen, a Bolyai téren, barátságos otthonukban, miközben a gyerekek körülöttünk szöszmötöltek. A társalgás két nyelven folyt. Nem mintha Ilka nem tudna románul, vagy Jani nem beszélne magyarul. De náluk ez a szokás: Ilka magyarul szól Janihoz, és ő románul válaszol. Vagy fordítva... előadást játszik, léteznek feszti­váldarabok, melyek nem kimon­dottan a helyi közönség igényét elégítik ki, és vannak közönség­vonzó előadások. R.: Tehát ez deklaráltan így történik, hogy a színház hol a zsűrik számára, hol a közönség felé kacsintva játszik? I. R.: Természetesen. Ha­ csak a közönségnek játszanánk, akkor állandóan vígjátékokat vinnénk színpadra, holott ez egy „nemzeti színház", ami másrészt aberráció, mert ha egyszer nemzetiségi tár­sulata is van, akkor mitől nem­zeti? Kérdem én, dehát ebbe nincs beleszólási jogom. Szóval mint nemzeti színház, komoly produkciókat is játszania kell. Nem lehet mindig leereszkedni a tömeg igényének a színvonalára. A román szekció most például Macbeth-et játszik, Stefan Iorda­­nescu, Catalina Buzoianu fia rendezte, aki a bukaresti Buland­­ra Színház igazgatója. Ez rend­kívül költséges, modern előadás, annyiba került, mint tíz más darab színre vitele. A mi igazgatónk, Ioan Cristian emellett igen sikeres közönségdarabokat rendezett és rendez, mind a magyar, mind a román szekción. R.: A családban van színész­kedés, szerepjátszás? I. R.: Nincs, mert az asszony min­dig mindenre rájön. Itt csak az életet lehet játszani. És ő sem színlelhet, mert azonnal lefüle­lem. Ez így megy most már több mint húsz éve. R : Gyerekeitek hajlamosak a színészi pályára ? I. R.: Ezt még nem tudom. A kislány szeretne színésznő lenni, de a srácot ez egyáltalán nem vonzza. Krisztinában mozog némi tehetség, szépecske, nagyon szép hangja van, Ilkával egy­ közös hangkazettát is létrehoztak, művészeti líceumba jár, ahol he­gedülni tanul. Dehát egyelőre csak 11 éves, majd meglátjuk, mi lesz belőle. R.: Kedves Ilka, már régen meg szerettem volna kérdezni tőled, hogy mi vitt az úgyne­vezett pódiumproduk­ciók felé, miért váltál egyéni előadóművésszé azok után, hogy Te­mesváron például igen sikeres főszerepekkel kezdted a pályádat. Hirtelen most a Tömöri­­darab, a Síp a tökre cí­mű jut eszembe, melyben főszereplő voltál. Az egyéni produkciók pót­­cselekvések? Mellőztek, és azért kezdtél egyedül fellépni? Vagy másról van szó? Hogy kezdő­dött? K. I.: Nem én választottam ezt az utat. Úgy érzem, hogy a műfaj választott engem. Nem volt be­tervezett, tudatos dolog. Valóban csapatember voltam. A verseket mindig nagyon szerettem... Nem akarok nagy szavakat használni, de úgy éreztem, hogy több a R. : A színészházasság nem ritka jelenség. Tibennetek az a különös, hogy etnikai vegyes há­zasságban éltek. Ilyen minőség­ben még adtatok interjút? K. I. : Persze, általában velünk kapcsolatban mindenkit ez ér­dekel elsősorban. R. : Nohát akkor beszéljünk másról. Mikor, hogyan ismerked­tetek össze? K. I. : Jani már végzett, színész volt, én pedig a színiakadémiára jártam, és az eset egy árpilis elsején történt. I. R. : Én 1974-ben végeztem az egyetemet Bukarestben, akkor Marosvásárhelyen csak magyar tagozat létezett. Utána meg hazajöttem, mert dicsőszent­­mártoni vagyok. Ilka akkor azt hiszem harmadéves volt. R.: Ha az emlékezetem nem csal, igen szerény kislány voltál egyetemista korodban, talán copfot viseltél, akárcsak Toázó­ba. K. I.: Van benne valami, és ez nemcsak külsőség volt, külön­böztem a többiektől. Amíg más színinövendékek estéről estére a kocsmában ültek, én ezt nem tettem. Elvből. Soha nem szeret­tem, s ma sem szeretem azt, hogy sör, bor mellett éjszakákat töltsék semmivel. Ez nem az én műfajom. Ki is néztek maguk kö­zül azok, akik így éltek. Szükség van a dolgok megbeszélésére, de ezt nem lehet állandó jelleggel űzni. Jani előtt egy másik udvar­lóm volt, Mihály Pista, aki egy fennforgó gyerek volt, ő elsőéves koromban felhívta rá a figyelme­met, nehogy a többi színis lány sorsára jussak, vagyis hogy egy pohár borért, egy vacsoráért lefe­küdjek fűvel, fával. Neveket is mondott... – A színészvilágban nem ez a természetes? Kívülállók leg­alábbis úgy gondolják, hogy a színész szerelmes fajta, mindig abba a partnerbe bolondul be, akivel éppen­ egy darabban játszik... K.J. : Ez az igazságod, bővebben nem merek erről nyilatkozni, mert senkinek nem tartottam a gyer­tyát. Fogalmam sincs, hogy mi­ként élnek mások, nem is érde­kel. Szerencsére Jani sem ivós, kocsmázós típus. A lehető leg­több időt töltjük együtt. R.: Beszélgessünk egy kicsit a magyar és román társulatról. Vannak-e átjárások? K. I.: Magyar színészek szoktak játszani a román társulat előa­dásaiban. De az ritkább, hogy a román színész annyira jól be­széljen magyarul, hogy megállja a helyét, tehát ez ritkábban for­dult elő. Én is játszottam román darabban. R. : Hogyan él egymás mellett a két társulat? I. R.: Mint két párhuzamos vonal, melyek csak a végtelenben talál­koznak. Művészileg teljesen kü­lön állnak egymástól. És jó ez így. Mindkét társulatnak szuverén jogai vannak. A vezetési stílus­ban, koncepcióban vannak közös vonások. Mindkét társulat kétféle mondanivalóm, vagy valami más, mint ami a színpadról, a nagy előadásokban elhangzik. Temes­váron, öt évadon keresztül nagyon sokat játszottam, jó volt ott lenni, jó iskola volt. Aztán komoly anyagi gondok keletkeztek, mikor kita­lálta valaki, hogy a színház önel­látó kell legyen. Akkor kezdett megromolni a hangulat, mert minden a pénzszerzés körül for­gott. Rengeteget dolgoztunk. Volt olyan év, hogy ötszáz fellépés volt a normám... 365 nap alatt ugyebár. Volt úgy, hogy hat-hét órát próbáltunk, s utána két előa­dásban kellett fellépni még az­nap... Valami másra vágytam. Úgy éreztem, hogy József Attila költészetén keresztül tudom kife­jezni azt, hogy a gondolkodó em­ber konfliktusban van az adott társadalommal. Az ő költészete önemésztő és forradalmi is. Ki­hagytam a nagyon harcos, pro­letárverseket, inkább a filozofikus verseit szavaltam. Büszke vagyok arra, hogy habár annak idején a Hazám verset nem lehetett nyil­vánosan szavalni, én bevehettem műsoromba. A román fordítást elfogadták, úgy látszik, a román cenzorok nem azt olvasták ki a versből, amit mások. Aztán 1989- ben adódott egy teljesen más pászma. Véletlenül elkezdtem csángó dalokat tanulni. Törököt fogtam, és nem engedett. R.: Konkrétan ez hogy kez­dődött? Kitől tanultad a csángó énekeket? I. R.: Felvételeket hallottam, nagyszerű gyűjtemények jelentek meg elemzésekkel, ezeket mind elolvastam. Aztán ‘89 után, az RMDSZ-esek kezdték járni a vidéket, hívtak engem is, hogy énekeljek. Tehát igény volt erre, és én mind több ilyen dalt tanul­tam meg. A Maros megyeieknek szerettem volna valami mást is bemutatni, mint amit ők tudnak. A csángó történelmet is megismer­tem, hiszen a népköltészet nem véletlenül lett olyan, amilyen, annak történelmi háttere van, ami szintén érdekelt. Arra törekedtem, hogy a legrégibb, ázsiai rétegeket adjam elő abból az igen gazdag anyagból, ami csángó folklórként létezik. Mondanivalóm volt ezzel a műsorral: azt akartam bemutat­ni, hogy egy elszigetelt népcso­portnak milyen lelkiállapotai vannak. Ehhez a mondanivalóhoz választottam dalokat, balladákat. Hatalmas az anyag, amiből válo­gatni lehet. Petrás Ince lelkész, Domokos Pál Péter, Kallóz Zol­tán, Faragó és Jagamas gyűjtése kiapadhatatlan forrás. R. Az egész estét betöltő csán­gó műsorod mikor állt össze? K. I.: 1990 elején. R.: Ezzel a műsoroddal jártál külföldön, vagy mással is? K. I.­: Mással is, szinte mindegyik egyéni összeállításommal voltam más országokban, magyar közös­ségeknek énekeltem, szavaltam. Kezdetben, egészen mostanig teljesen véletlenszerű volt ezek­nek a fellépéseknek a mened­zselése. Nem gondoltam, hogy ebből én szakosodni fogok. Csak meg akartam csinálni, és sikere volt. Az itthoni bemutatókon egy­szerű emberek megszólítottak, s mondták, hogy ismerőseik vannak itt-ott, s megkérdezték, hogy elmennek-e máshová is. Soha nem volt hivatásos menedzse­rem. Kezdetben Illyés Kinga segí­tett rengeteget. És ma is hozzá fordulok, ha bajban vagyok. Ő a műfaj ásza. Szóval kézről kézre adtak. A kilencvenes évek elején, ameddig a Horn-kormány hata­lomra nem került, addig havonta egy hetet Magyarországon töl­töttem. És itthon is sokat utaztam. A magyar kormányváltás után kimentünk divatból. R.: Ez ennyire nyilvánvaló volt? K. I.: Egyértelmű volt. Szemembe is mondták intézményvezetők, hogy változott a helyzet, most már nem foglalkoznak az er­délyiekkel. Művelődési házak ve­zetői, önkormányzatok szak­­felügyelői, református papok is mondtak ilyeneket. Más nehézsé­geim is voltak, például a színház vezetőségétől mindig el kellett kérezzek. Pár éve még közös produkciókban is szerepeltem. De ügyesen kisakkoztuk a dol­gokat. Minden igazgató toleráns volt velem szemben. Kincses Elemér és Béres András is azt mondta, hogy­­hasznos az, amit csinálok. Hatalmas igény van az ilyen műsorokra. Ha még tízen foglalkoznánk ugyanezzel, az sem lenne elég. Olyan falvak vannak, ahova a színház soha nem jut el. A kis embercsopor­tokkal is foglalkozni kellene. Más az élő szó, mint a kazetta, a tévé. R.: Idehaza hol jártál műso­raiddal? K. I.: A teljes Mezőséget bejár­tam. Erre vagyok a legbüszkébb. Az én egyéni programom az, hogy a szórványban felkeressem a legeldugottabb helyeken élő embereket, elmenjek oda, ahova a lelkészek is csak ritkán járnak ki, mert a falu már nem tud eltar­tani egy papot. Oda is el kell vinni a magyar szót, a gondolatokat. Mindig van egy mondanivalóm. Lehet, hogy így politizálok, de ezt a magam sajátos módján teszem. R. : A határon túl merre jártál? K. I.: Jugoszláviában, Szlovákiá­ban, Szlovéniában, Ausztriában, Németországban, Svédország­ban, Hollandiában és Kanadá­ban. Svédországban Krisztina lányom is velem volt, együtt léptünk fel. Ugyanis van egy karácsonyi műsorom, szerintem az is hiányt pótol, mert a magyar népi karácsonyi dalok egysze­rűen kivesztek a köztudatból. Ezeket szeretném megmenteni. Templomokban adom elő a da­lokat, ott együtt van a falu népe, az időseknek eszébe jutnak a dalok, kazettáról a fiatalok is megtanulhatják. Remélem, hogy ezzel szolgálatot teljesítek. Ad­vent idején szoktam e műsorral turnézni. R.: Van-e már hivatalosan kiadott hangkazettád, CD-d? K. I.: Hivatalos nincs, de saját kiadású kazettám és CD-leme­­zem is van. Ezeket itt, Marosvá­sárhelyen készítette egy hozzá­értő egyén. Én a tevékenységem után adózok. Tőlem ezek meg is vásárolhatók. Általában a költők nem szoktak a színészektől jog­díjat kérni. R.: Néhány éve a társulat csoportos előadásaiban nem lépsz fel. Ennek mi az oka ? K. I.: Hát az ok csak egy: a színház vezetősége el-elfelejt. Nyugodtan játszhatnék közös produkciókban is. Amikor Német­országba meghívtak, akkor ere­detileg hét előadást szerveztek, de csak hármat vállaltam, mert főpróba-időszak volt a színház­ban, és inkább hazajöttem. A Ugató madárról, Sütő András darabjáról van szó.­­ R.: Jelenleg hány egyéni mű­sorod van bármikor előadható állapotban? . . K. I.: A József Attila műsort már nem játszom, van még egy Tűz című műsorom, amit én „nagy­ünnepinek" tartok, a köré a gon­dolat köré építettem, hogy a for­radalmak, nagy bukások, talpra­­állások nem tudják elpusztítani a bennünk élő tüzet. Ez versből, énekből, prózából áll, mint min­den műsorom. A népdal olyan műfaj, amit szerintem mindennel társítani lehet. Énekelni első­sorban édesanyámtól tanultam, Papp Tóth Mária volt az ének­tanárom, sok éven át jártam hoz­zá. R.: Van olyan műsorotok, ahol férjeddel együtt léptek fel, ha jól tudom. K. I.: Igen, ő hangszeren kíséri az énekemet. Ahol lehet, mert a csángó dalokat nem tudja kísérni. A legújabb műsorom számomra nagyon kedves, de sajnos ebben az új világban, ahol folyton pályázni kellene, nem találom fel magamat. A régi formában ez az egész már nem működik. R.: Ezt úgy szoktuk mondani, hogy a hőskorszak lejárt. K. I.: Pontosan erről van szó.. Elanyagiasodott a világ. Mi nem nyerészkedésből járjuk az orszá­got, a világot, de nagy kiadásaink vannak, utazás, miegymás, és ezt már a kisközösségek nem tudják megfizetni. Valaki számon kellene tartsa a rendezvényeket, és akkor ajánlhatná, hogy én is fellépjek, így az amatőrök uralják a világot, akik jobban adminiszt­rálják magukat. Mi, színészek maximum egymást szoktuk beajánlani. **** Manapság az ember egyre több olyan házasságot lát maga körül, mely válással végződik. A statisztikák is azt mutatják, hogy rohamosan nő a válások száma. Jó érzés látni azt, hogy ebben az ingatag világban két olyan ember, aki szakmai okokból sokat van távol egymástól, meleg családi fészket teremtett, melyet nem fenyeget az összeomlás ve­szélye. MÁTHÉ ÉVA Szentendrei tévé A második­­ és a harmadik óra közt Ha idejében beszerzi a kedves olvasó, a napi sajtót, ráadásul el is­­ olvassa a reggeli kávé mellé, még bőven lesz ideje, hogy visszaérjen a gyerek iskolájába, a második és a harmadik óra közt, a n­agyszünetben, hogy a pulóvert fehér ingre cserélje a kölykön és a kezébe nyomja a csokor virágot, ha már a nagy rohanásban ily 'csúful kiment a fejéből. Az a neve, hogy pedagógus-nap, és hát bizony épp ma van. Na jó, a szülői munkaközösség vezetője úgysem felejtette el, osztálypénz beszedve, biztos lenne nélkülünk is valami, kristályváza, bonbon, hasonlók, mert hát ugyan mi mást. Délután meg pedagógus­­napi jutalmak az iskola vezetésétől, és ha nagyon megszaladt a fenntartó önkormányzatnak, tán öt- vagy hatezer forint is akad majd a borítékban, de ez azért nem biztos. Lényeg, hogy ma estefelé arról lehet majd felismerni a pedagógust, hogy nem látszik ki a virágok mögül, ahogy a szürkületben botorkálva próbálja kerülgetni a szembejövőket. Egyébként jobb helyeken már hetek óta készülnek nagy titokban a kicsik - tán a nagyobbak is -, hogy meglepjék a"tanáraikat azzal, hogy 1) csend lesz az osztályban, amikor belép, és ez azért már önmagában is mutatja, hogy különleges világnap, 2) énekelnek, szavalnak valamit neki, de csak neki és csak az­ övéi, na ezek azok a pillanatok, amikor az ember átmenetileg sajnálja, hogy gyáva megélhetési pályaelhagyó. Most persze lehetne - nyilván sokan meg is teszik - sorolni, hogy az tényleg valami csoda, amikor a pedagógus kap egy kupac megszeppent nat-nétéves gyereket, zsák bolhát, meg kell nekik mutatni, hová üljenek és hogyan, meg kell fésülni a copfjukat, megtörölni az orrukat, kikísérni a vécére őket, megmutatni, hogyan hegyezünk ceruzát és hová tesszük, amikor először nyitjuk ki a füzetet és r adta világon senkinek, de ínek nem köszönnek, mert az rajzolunk együtt rókát, nyuszit meg az első hullámvonalat, vagy amikor először teszik fel a kezüket kérdezni, amikor össze kell békíteni a kiscsajokat, mert az egyik megmondta a másikat, vagy szétválasztani az ördögfiókákat, ha az előző esti karatés film fogásait egymáson próbálgatják, meg amikor először írják le egy sajtfecnire, hogy NAGY­ON SZERETLEK A KATINÉNIT, meg aztán évek múlva, amikor a hajdani vigyorik, addigra büdös kamaszok már az égegyr ........ senkin olyan tök ciki, de a tanító néninek azért még mindig a nyakába ugranak, mondani ugyan nem tudnak értelmeset semmit, azt is hadarva, de azért még bújnak, nagy laklik, a tanító nénik meg menetrendszerűen bőgnek ilyenkor, mint zápor és minden okuk meg is volt, van, lesz rá - aki próbálta, tudja. Tán másfél éve, hogy valamelyik tévéműsorban, valami pedagógus-tárgykörű stúdióbeszélgetésen feltette a műsorvezető a kérdést a vitázóknak, mégis mit tekintenek pályájuk csúcsának, oktatási miniszterünk azt válaszolta, hogy neki például nagyon rendben van az oktatási miniszterség, mert hogy a közoktatás egésze, és biztos nagyon igaza is van, azóta se mertem még gondolni sem rá, nemhogy papírra, bizonyítékként, hogy biztos nem köszönt még rá sose az utcán egy tucat anyányi hidrogénezett nagyasszony, csókolom, tanár úr, hogy teccik lenni, mert azért ám az is egy fíling és ki is tart a következő tanévre munícióként, de mindegy. Nagyon valószínű egyébként, hogy pedagógusnak nem azért megy és marad az ember, mert olyan sokat lehet vele keresni, mert olyan kényelmes munka vagy mert olyannyira meg van becsülve minden szinten, még kormányzatilag is, mert hát, finoman fogalmazva, nem épp így van, de a pedagógus az egy jószándékú őrült és monom­ániás, másképp hogyan is bízhatnánk rájuk épp a gyerekeinket, ha nem tudnánk, hogy ezek bizony pont ilyenek és ezek még így is, bármi is történjék, mert ez nekik így van bekattanva az agyukban. Szóval sok hülyeséget meg nyálas-nyájas közhelyet leh­et írni pedagógusnapra, de minek, végezzék az aprómunkát mások, a leglényeg meg úgyis láthatatlan. És olyan nehéz megkerülni azt a tényt, azt a hírt, hogy pár esztendeje, ilyenkor is tragédia történt, meg pont egy évre rá is. Egy tanárember a Balatonra vitte az osztályát, fürödtek épp, amikor vihar kerekedett, de borzasztó nagy, és a tanárember addig ki nem jött a megvadult, gyilkos vízből, amíg az utolsó gyereket is ki nem tette a stégre, a száraz biztonságba, még"mondta is az utolsónak, aki nagyon meg volt ijedve, hogy ússzál, Ferike, ússzál, meg tudod csinálni, és a Ferike tényleg megcsinálta és megmenekült, a tanárember meg eltűnt a vízben, de örökre, és akkor pont egy évre rá megint megtörtént, csak még borzalmasabban, hogy a másik tanárember nemigen latolgatta, vajon a közalkalmazotti munkaköri leírásában vagy a kerettantervekben benne van-e ez így szó szerint vagy nincs, kap-e érte pedagógusnapi jutalmat vagy sem, hanem ugrott a vízbe esett gyerek után gondolkodás nélkül, sikerült is egyszer-kétszer még felhoznia, iszonyatos küzdelmek árán, mielőtt mindkettejük fölött össze nem zárult a végzetes örvény, mielőtt, végképp kicsöngettek. És most nem is az a csokor virág, de még tényleg oda lehet érni a második és a­­harmadik, óra között, a nagy,szünetben. Egy-egy szálat ... pedig bátran meg lehet kockáztatni a két tanárember emlékének is. TÖRÖK MÓNIKA

Next