Romániai Magyar Szó, 2002. október (14. évfolyam, 4262-4292. szám)
2002-10-10 / 4271. szám
/mMÜLLER DEZSŐ ífántvízimaCtmlKm Ahogy a lüktető rügyeken csillog a harmat úgy csillog szememben a bánat sokszor okom sincs a búsulásra mégis árad belőlem a könny és hömpölyög bennem a fájdalom mint vízimalomban búza úgy őrlődik szívemben az élet Knisenrulyom Valamikor kicsúszott lábam alól , a talaj valamikor bájos köveket bámulva én is elbuktam de konok embertársaim sűrű ködbe burkolózva azóta se engednek engem talpraállni Jlvin születése Miután beültem a táj karosszékébe hozzám vánszorgott a csönd vicsorító farkasfogakkal ezután a fájdalom látogatott meg hogy homlokom őstojásában verssé göngyölődjenek a szavak PALKÓ IMRE Tanfelügyelői látogatás* Elsőéves igazgató voltam a petri iskolában. Nagyszerű kollégáim voltak ott. A tantestület akár egy nagy család, egymásra, mint testvérekre, úgy vigyáztunk. Abban az időben (az ötvenes évek közepe) erre nagy szükség is volt. Itt mindenki tudta, mikor és miről lehet - sőt kell beszélni, s azt is, hogy mikor és miről kell hallgatni, sőt feledésben hagyni - látszólag örökre. Ezt mások is tapasztalták, s nagyra értékelték. Mindenki tudta, hogy Petriben szabadabban nyilvánulhat meg, ott nem veszik a szájukra, nem csámcsognak rajta, ott minden feledésbe merül. Nekem még szokatlan volt az efféle magatartás, én még a keresztúri képző hatására úgy éreztem, a tanítónak mindig példaadónak kell lennie, s nemcsak a katedrán, hanem mindenhol - ahol emberekkel érintkezik. Azért esett meg, hogy csak én lepődtem meg, amikor egy reggel, úgy kilenc óra körül Harkh Feri bácsi, a szomszéd falu tanítója, megállt az iskolánk előtt és bekiált: - Gyertek, fiúk ! Hoztam a tanfelügyelő urat! - Hol van? - kérdezték, mert a bakon csak ő ült egyedül. - A kasban! - mutatott a háta mögé. - Jó lenne valamilyen családi melegbe vinni, mivel még nem aludta ki magát! Összedugták a fejüket az idősebb kollégák, s kiötölték, hogy ebben az állapotában a főinspektor elvtárs Boér Jóskánál lesz a legjobb helyen. Ott aludhat tovább kedvére, s ha felébredne, ő - mint borosgazda - újra elaltathatja.Úgy is történt. Jóska is felkapaszkodott a bakra, se tetek a hatház utcai lakására, ahol ágyba dugták a vendéget, úgy, hogy az fel nem ébredt a csárdás álmából. Estefelé kitámolygott a hálószobából, zavartan nézett körül, olyan kényszeredett vigyorral az arcán, mint akinek sürgősen ki kell mennie, de már elkésett a nadrág letolásával, s csak annyit kérdezett: - Most hol vagyok? - Jóbarátoknál! - felelte Jóska, s miután a főnök helyet csinált a bornak, újra beleöntött egy kancsóval, majd visszafektette a megfáradt felügyelőt a fekvőhelyre, aki menten el is aludt. Jóskáék, szegények, keveset pihentek azon az éjszakán, mivel a vendégük olyan zajosan aludt, hogy beleremegtek még az ablakok is. Másnap reggel, csodák csodája, virradatkor felkelt, egy lavór vízzel kiűzte szeméből az álmot, s a bőséges villásreggeli után, melyet borral sűrűn locsolgatott, az (Folytatása a d. oldalon) Parányi fiú unokát sétáltatni valódi nagyapai öröm. Nem felhőtlen passzió persze, hanem körültekintést igénylő, felelős munka. A két-háromhónapos legényke még nem saját lábán tipeg, nem sétál tehát. Babakocsiban fekszik, onnan néz föl ránk, meg az őszi égre. Nyitott szemének kis tavacskája kékre mossa a morcos felhőket, kéken köszön vissza belőle megcsillanó szemüvegünk is. A séta célja azonban nem a megható bámészkodás az üdekék szemecskékben. Ellenkezőleg: a felelős nagypapának arra kell törekednie, hogy a fénylő tavacskákra mielőbb ránehezedjen a szempillák apró redőnye, aludjék jóízűt mögötte a baba. Elindulnunk valóságos haditervvel ajánlatos. Legyen vastagabb és vékonyabb takaró a kocsi hálójában, vigyünk langyos teát, tartalék cumikat, tiszta törlőkendőt, s persze figyeljünk kitartóan, álljunk készenlétben a kis ekhós szekér kupolájának azonnali billentésére, ha a napocska a pilledő szemecskékbe akarna bemosolyogni. Mindennél fontosabb az útvonal gondos megválasztása. Mehetnénk a szélesebb főút kényelmesebb gyalogjárdáján, ám ott hatalmas járművek düböröghetnek át, esztelen lármájukkal egy pillanat alatt semmivé tehetik akár félórás igyekezetünk eredményét. Jobb tehát csendesebb zugokba irányítani a babakocsit, ám a kis utcák megválasztásához is bölcs előrelátás szükséges. Ne kanyarodjunk be a legcsábítóbb alléba sem, ha valamely kiöblösödő részén magasba lendülő hintákat látunk, mert ott az idősebb Rolandkák és Vivienek bizonyosan felordítják a mi édes szendergőnket. Kerüljük a kutyasétáltató idős hölgyeket, mert ők ugyan tisztelni való kedvességgel hajolnak unokánk fölé, s illő suttogással érdeklődnek a baba neme, kora, neve iránt, sőt visszafogott sikkantással dicsérik szépségét, ám a mellettük sertepertélő törpe uszkár eközben fölkapaszkodik a kocsi oldalára, kedvesen vakkant is néhányat, amire a félig alvó gyermek természetesen fölsír, a néni pedig értetlenül mondja: “Ó, ó, hát megi ANNUS JÓZSEF Séta fedtél? Más csöppségek pedig úgy imádják az én Bogyókámat...” Megtalálva az ideális csendes utcát, lépteimet lassítva és aprózva tolom magam előtt a kocsit. A gyerek már alszik, nagyobb döccenők sem ébresztik föl. A taktika ilyenkor igen egyszerű: nem elhagyni a bevált terepet! Hiába csábítanak a jobbra kanyarodó kis utca lombos gesztenyéi, nem szabad elkanyarodnunk. Finoman forduljunk vissza, s rájuk csak ezt a háromszáz métert kitartóan. Ekkor lép elő a kuka mögül az ember. Elkoszolódott reklámszatyrába gyűr valamit. Lépne tovább, aztán mégis megáll. Néz bennünket kis ideig, majd félrefordul. Egyik lábával föllép a járdára, a másikat az úttesten támasztja. Tartása groteszk, szándéka kifürkészhetetlen. Mintha udvariasan utat engedne. Bal kezével tétován jelez is valamit? De mit? Szólni akar? Megállítani? Reánk támad? Azt mégsem hinném. Jámborabbnak látszik. Pár forintot akar kérni? Pénztárca sincs nálam... Kis ívet teszek, úgy kerülöm el. Ösztönösen gyorsítok. Utánunk jön vajon? Később visszapillantok. Az ember áll, néz utánunk, de nem mozdul. Mi megyünk, ismét lassan. Talán módosítanom kellene a tervet. Mégis be kellene kanyarodnunk jobbra, a gesztenyék alá. Nem változtatok mégsem. A sarkon visszafordulok. Az ember ugyanott áll. Bennünket vár? Közeledünk, nem mozdul. Fél lába még mindig a járdán, a másik lent, a kuka mellett. Már csak két lépésnyire vagyunk, amikor jobb kezét szétnyitott ujjakkal félig fölemeli. Bátortalanul, akár a kezdő autóstopos. Az ujjak vége koszlott kesztyűből kandikál elő. Most nézem meg jobban az embert. Agyonhasznált overall van rajta, alatta sötétszürke pulóver. Lábán nedves bakancs, a fején valami sörfesztiválon szerzett baseball-sapka, homlokán megszürkült már az aranysárga, fehérhabos korsó. - Uram... - szólal meg most halkan, esendőn. Nem lehet rossz szándékkal, szemében sem dac, sem alázat. Inkább üresek azok a szemek. Mintha ázott plakátról nézne rám a szürke ember. - Parancsoljon - mondom fölöttébb kedvesen, már-már idétlenül. Nem érzi gúnynak talán? - Izé... - bizonytalanodik el. - Egy szál cigarettát, ha tudna adni... Zsebembe nyúlok, előhalászom a dobozt. Tartom eléje. - Vegyen csak bátran! - biztatom. - Talán - emeli föl most mindkét retkes kezét -, ha maga venne, oszt a számba tenné... Kiszolgálom, ahogy kéri, tüzet is adok. - Köszönöm - bólint nagyot az első slukk után. - Ebben lakik? - kérdi váratlanul, a szemben lévő házra mutatva. - Nem. Amott, a négyemeletesben. - Tudom azt is. Mert azt is mink pakoltuk össze. A Kerekes-brigád. Hallott róla? - Sajnálom, nem. - Pedig benne voltunk az újságban is. Kétszer... Darus voltam én azelőtt... Na, isten megáldja - zárja le hirtelen a beszélgetést, majd tenyerét tisztelgőn a simléderhez emeli. Indulna. - Tegye el - nyújtom neki a cigarettás dobozt. Lötyög még benne öt-hat szál. - Nehogy azt gondolja... - hőköl vissza. - Vegye csak el, jó lehet később... Megmerevedik. Keze mozdul, de megáll a levegőben. Lassan mégis elindul a doboz felé. Megfogja végül. Nem néz rám. Oldalra sandít, bal kezével kitapogatja mellén az overall hatalmas zsebét, oda csúsztatja be a dobozt. Nem köszön újra, vissza sem fordul, amint sietősen elindul. Pár lépésnyiről mégis visszadob egy rekedt mondatot: - Szégyellem magam, uram... - Én is, uram... - sóhajtom utána tétován. *Az MTI-Press 2002. évi, a Nemzeti Kulturális Alapprogram által támogatott tárcapályázatán első díjat nyert írás. 41. szám / 2002. október 10. színképi melléklet „Ballada a Senki fiáról” Interjú DAMÓ ISTVÁN grafikusművésszel Amikor a Kriterion-könyvek grafikai szerkesztőjeként Bukarestben éltél, nemhogy „Senki fia" nem voltál, éppen ellenkezőleg, a legtöbbet publikált romániai magyar grafikusnak bizonyultál. Emlékszem, Mezei József jegyezte. Mi lett az egykori megbecsülésből mára, amikor Kecskeméten bámulod a kék eget? Ki közöl, ki állít ki téged? Sorolj fel néhányat az utóbbi kiállításaidból... Mielőtt a kérdésre válaszolok, és ha már a Kriterion Könyvkiadót említed, engedj meg egy kis kitérőt. Habár az idő múltával általában az események átértékelődnek, a Kriterion esetében érzelmeim változatlanok. Meleg emberi kapcsolatok és jó munkalégkör jellemezte az ott eltöltött éveket. A kollégák és szakmai vonatkozásban Deák Ferenc tudásának és jóindulatának köszönhetően szereztem némi jártasságot a könyvtervezés terén. Jó útravaló volt. Szeretettel gondolok azokra az időkre. Most Kecskeméten élek, az itteni Művészeti Szakközépiskolában tanítok. A megbecsülés? Abban látom valakinek a megbecsülését, és ezt szakmától függetlenül gondolom, ha foglalkoztatják, azaz van munkája. Ezt mindennél fontosabbnak tartom. Áttelepülésemkor tudatában voltam annak, hogy Magyarországra ismeretlenül jöttem. Ez egyben kihívás is volt számomra. Az első két év könyvillusztrálás nélkül telt el, nem volt jó érzés. Úgy öt évet adtam magamnak, hogy sínre álljak, ha ez idő alatt nem sikerül, akkor valami baj van. Nem kellett két évet sem várnom, elindultam a pályán az új környezetben. Igaz, nem volt könnyű betörni a magyarországi könyvgrafika területére. Egyrészt azért, mert 1990-től folyamatos átalakulásban volt a könyvkiadás, az addig megszokott feltételek, körülmények megváltoztak. Mára ez a folyamat lezártnak tűnik, persze azokkal a változásokkal együtt, amit a piacgazdaság magával hoz. Másrészt, Romániához képest a magyar könyvgrafikusok számbeli fölényben vannak. Míg otthon minden neves grafikust személyesen is ismertem, Magyarországon ez szinte lehetetlen. Végül 1991 telén kezdtem dolgozni a Dörmögő Dömötör c. gyermeklapnak. Ez tartott úgy két évig. A Nemzeti Tankönyvkiadónak illusztrálok magyar és német nyelvű tankönyveket. Emellett a Krónika Nova Könyvkiadónak is munkatársa vagyok. Nemrég a Református Pedagógiai Intézetnek illusztráltam egy hittankönyvet első osztályosok számára. Izgalmas és érdekes feladat volt. Sok könyv van a hátam mögött. Talán érdekes az, hogy mindez Budapesten történik. Azt is be kellett látnom, hogy ha azt akarom, hogy szakmán belül ismertté váljak, elsősorban a fővárosban kell szerencsét próbálnom. Ami a kiállításokat illeti, öt művészeti társaság tevékeny tagja vagyok. Ebből kifolyólag nagyon sok kiállításon veszek részt itthon és külföldön is. Általában minden kiállításról katalógus készül, ennek köszönhetően elindul a lavina, jönnek a meghívások. Magyarországon évente hat-hét kiállításon veszek rész, kb. ugyanannyin külföldön is. Amikor módomban áll, külföldre is elkísérem a kiállítást. Minthogy az erdélyi sajtóban főként illusztrációkat közöltek tőled, rádragadt az „illusztrátor" jelző. Magyarországon viszont hirtelen sokoldalú művészként mutatkoztál be, grafikát, művészkönyveket készítettél, készítesz, mindamellett, hogy továbbra is illusztrálsz, egy nemrég megjelent kötet (Faludy György: Ballada a Senki fiáról. Készült a Nalors Grafika Kft. Nyomdájában ötven példányban. Kérdezett: GERGELY TAMÁS (Folytatása a b. oldalon) A Faludy-kötet címlapja. A melléklet b és c oldalán Damó István Faludy-illusztrációiból közlünk