Romániai Magyar Szó, 2002. október (14. évfolyam, 4262-4292. szám)

2002-10-10 / 4271. szám

/mMÜLLER DEZSŐ ífántvízimaCtmlKm Ahogy a lüktető rügyeken csillog a harmat úgy csillog szememben a bánat sokszor okom sincs a búsulásra mégis árad belőlem a könny és hömpölyög bennem a fájdalom mint vízimalomban búza úgy őrlődik szívemben az élet Knisenrulyom Valamikor kicsúszott lábam alól , a talaj valamikor bájos köveket bámulva én is elbuktam de konok embertársaim sűrű ködbe burkolózva azóta se engednek engem talpraállni Jlvin születése Miután beültem a táj karosszékébe hozzám vánszorgott a csönd vicsorító farkasfogakkal ezután a fájdalom látogatott meg hogy homlokom őstojásában verssé göngyölődjenek a szavak PALKÓ IMRE Tanfelügyelői látogatás* Elsőéves igazgató voltam a petri isko­lában. Nagyszerű kollégáim voltak ott. A tantestület akár egy nagy család, egymás­ra, mint testvérekre, úgy vigyáztunk. Ab­ban az időben (az ötvenes évek közepe) erre nagy szükség is volt. Itt mindenki tudta, mikor és miről lehet - sőt kell­­ beszélni, s azt is, hogy mikor és miről kell hallgatni, sőt feledésben hagyni - látszó­lag örökre. Ezt mások is tapasztalták, s nagyra ér­tékelték. Mindenki tudta, hogy Petriben szabadabban nyilvánulhat meg, ott nem veszik a szájukra, nem csámcsognak rajta, ott minden feledésbe merül. Nekem még szokatlan volt az efféle magatartás, én még a keresztúri képző hatására úgy érez­tem, a tanítónak mindig példaadónak kell lennie, s nemcsak a katedrán, hanem min­denhol - ahol emberekkel érintkezik. Azért esett meg, hogy csak én lepődtem meg, amikor egy reggel, úgy kilenc óra körül Harkh Feri bácsi, a szomszéd falu tanítója, megállt az iskolánk előtt és be­kiált: - Gyertek, fiúk ! Hoztam a tanfelügye­lő urat! - Hol van? - kérdezték, mert a bakon csak ő ült egyedül. - A kasban! - mutatott a háta mögé. - Jó lenne valamilyen családi melegbe vin­ni, mivel még nem aludta ki magát! Összedugták a fejüket az idősebb kollégák, s kiötölték, hogy ebben az álla­potában a főinspektor elvtárs Boér Jóská­nál lesz a legjobb helyen. Ott aludhat to­vább kedvére, s ha felébredne, ő - mint borosgazda - újra elaltathatja.­­Úgy is történt. Jóska is felkapaszkodott a bakra, se t­etek a hatház utcai laká­sára, ahol ágyba dugták a vendéget, úgy, hogy az fel nem ébredt a csárdás álmából. Estefelé kitámolygott a hálószobából, za­vartan nézett körül, olyan kényszeredett vigyorral az arcán, mint akinek sürgősen ki kell mennie, de már elkésett a nadrág letolásával, s csak annyit kérdezett: - Most hol vagyok? - Jóbarátoknál! - felelte Jóska, s miu­tán a főnök helyet csinált a bornak, újra beleöntött egy kancsóval, majd visszafek­tette a megfáradt felügyelőt a fekvőhelyre, aki menten el is aludt. Jóskáék, szegé­nyek, keveset pihentek azon az éjszakán, mivel a vendégük olyan zajosan aludt, hogy beleremegtek még az ablakok is. Másnap reggel, csodák csodája, virradat­kor felkelt, egy lavór vízzel kiűzte szemé­ből az álmot, s a bőséges villásreggeli után, melyet borral sűrűn locsolgatott, az (Folytatása a d. oldalon) P­arányi fiú unokát sétáltatni valódi nagyapai öröm. Nem felhőtlen passzió persze, hanem körültekin­tést igénylő, felelős munka. A két-há­­romhónapos legényke még nem saját lá­bán tipeg, nem sétál tehát. Babakocsi­ban fekszik, onnan néz föl ránk, meg az őszi égre. Nyitott szemének kis tavacs­kája kékre mossa a morcos felhőket, ké­ken köszön vissza belőle megcsillanó szemüvegünk is. A séta célja azonban nem a megható bámészkodás az üdekék szemecskék­­ben. Ellenkezőleg: a felelős nagypapá­nak arra kell törekednie, hogy a fénylő tavacskákra mielőbb ránehezedjen a szempillák apró redőnye, aludjék jóízűt mögötte a baba. Elindulnunk valóságos haditervvel ajánlatos. Legyen vastagabb és vékonyabb takaró a kocsi hálójában, vigyünk langyos teát, tartalék cumikat, tiszta törlőkendőt, s persze figyeljünk kitartóan, álljunk készenlétben a kis ek­­hós szekér kupolájának azonnali billen­­tésére, ha a napocska a pilledő szemecs­­kékbe akarna bemosolyogni. Mindennél fontosabb az útvonal gondos megválasztása. Mehetnénk a szélesebb főút kényelmesebb gyalogjár­dáján, ám ott hatalmas járművek dübö­röghetnek át, esztelen lármájukkal egy pillanat alatt semmivé tehetik akár féló­rás igyekezetünk eredményét. Jobb tehát csendesebb zugokba irányítani a baba­kocsit, ám a kis utcák megválasztásához is bölcs előrelátás szükséges. Ne kanya­rodjunk be a legcsábítóbb alléba sem, ha valamely kiöblösödő részén magasba lendülő hintákat látunk, mert ott az idő­sebb Rolandkák és Vivienek bizonyosan felordítják a mi édes szendergőnket. Kerüljük a kutyasétáltató idős hölgye­ket, mert ők ugyan tisztelni való ked­vességgel hajolnak unokánk fölé, s illő suttogással érdeklődnek a baba neme, kora, neve iránt, sőt visszafogott sikkan­­tással dicsérik szépségét, ám a mellettük sertepertélő törpe uszkár eközben fölka­paszkodik a kocsi oldalára, kedvesen vakkant is néhányat, amire a félig alvó gyermek természetesen fölsír, a néni pe­dig értetlenül mondja: “Ó, ó, hát megi­ ANNUS JÓZSEF Séta fedtél? Más csöppségek pedig úgy imádják az én Bogyókámat...” Megtalálva az ideális csendes utcát, lépteimet lassítva és aprózva tolom ma­gam előtt a kocsit. A gyerek már alszik, nagyobb döccenők sem ébresztik föl. A taktika ilyenkor igen egyszerű: nem el­hagyni a bevált terepet! Hiába csábíta­nak a jobbra kanyarodó kis utca lombos gesztenyéi, nem szabad elkanyarod­nunk. Finoman forduljunk vissza, s rá­juk csak ezt a háromszáz métert kitar­tóan. Ekkor lép elő a kuka mögül az em­ber. Elkoszolódott reklámszatyrába gyűr valamit. Lépne tovább, aztán mégis megáll. Néz bennünket kis ideig, majd félrefordul. Egyik lábával föllép a járdá­­ra, a másikat az úttesten támasztja. Tar­tása groteszk, szándéka kifürkészhetet­len. Mintha udvariasan utat engedne. Bal kezével tétován jelez is valamit? De mit? Szólni akar? Megállítani? Reánk támad? Azt mégsem hinném. Jámborabb­­nak látszik. Pár forintot akar kérni? Pénztárca sincs nálam... Kis ívet teszek, úgy kerülöm el. Ösztönösen gyorsítok. Utánunk jön vajon? Később vissza­pillantok. Az ember áll, néz utánunk, de nem mozdul. Mi megyünk, ismét lassan. Talán módosítanom kellene a tervet. Mégis be kellene kanyarodnunk jobbra, a gesztenyék alá. Nem változtatok mégsem. A sarkon visszafordulok. Az ember ugyanott áll. Bennünket vár? Közeledünk, nem mozdul. Fél lába még mindig a járdán, a másik lent, a kuka mellett. Már csak két lépésnyire vagyunk, amikor jobb kezét szétnyitott ujjakkal félig fölemeli. Bátortalanul, akár a kezdő autóstopos. Az ujjak vége koszlott kesztyűből kandikál elő. Most nézem meg jobban az embert. Agyon­használt overall van rajta, alatta sötét­szürke pulóver. Lábán nedves bakancs, a fején valami sörfesztiválon szerzett baseball-sapka, homlokán megszürkült már az aranysárga, fehérhabos korsó. - Uram... - szólal meg most halkan, esendőn. Nem lehet rossz szándékkal, szemében sem dac, sem alázat. Inkább üresek azok a szemek. Mintha ázott plakátról nézne rám a szürke ember. - Parancsoljon - mondom fölöttébb kedvesen, már-már idétlenül. Nem érzi gúnynak talán? - Izé... - bizonytalanodik el. - Egy szál cigarettát, ha tudna adni... Zsebembe nyúlok, előhalászom a dobozt. Tartom eléje. - Vegyen csak bátran! - biztatom. - Talán - emeli föl most mindkét ret­kes kezét -, ha maga venne, oszt a számba tenné... Kiszolgálom, ahogy kéri, tüzet is adok. - Köszönöm - bólint nagyot az első slukk után. - Ebben lakik? - kérdi vá­ratlanul, a szemben lévő házra mutatva. - Nem. Amott, a négyemeletesben. - Tudom azt is. Mert azt is mink pa­koltuk össze. A Kerekes-brigád. Hallott róla? - Sajnálom, nem. - Pedig benne voltunk az újságban is. Kétszer... Darus voltam én azelőtt... Na, isten megáldja - zárja le hirtelen a­ be­szélgetést, majd tenyerét tisztelgőn a simléderhez emeli. Indulna. - Tegye el - nyújtom neki a cigaret­­tás dobozt. Lötyög még benne öt-hat szál. - Nehogy azt gondolja... - hőköl vissza. - Vegye csak el, jó lehet később... Megmerevedik. Keze mozdul, de megáll a levegőben. Lassan mégis elin­dul a doboz felé. Megfogja végül. Nem néz rám. Oldalra sandít, bal kezével kitapogatja mellén az overall hatalmas zsebét, oda csúsztatja be a dobozt. Nem köszön újra, vissza sem fordul, amint sietősen elindul. Pár lépésnyiről mégis visszadob egy rekedt mondatot: - Szégyellem magam, uram... - Én is, uram... - sóhajtom utána té­tován. *Az MTI-Press 2002. évi, a Nemzeti Kulturális Alapprogram által támogatott tárcapályázatán első díjat nyert írás. 4­1. szám / 2002. október 10. színkép­i melléklet „Ballada a Senki fiáról” Interjú DAMÓ ISTVÁN grafikusművésszel Amikor a Kriterion-könyvek grafikai szerkesztőjeként Bukarest­ben éltél, nemhogy „Senki fia" nem voltál, éppen ellenkezőleg, a leg­többet publikált romániai magyar grafikusnak bizonyultál. Emlék­szem, Mezei József jegyezte. Mi lett az egykori megbecsülésből mára, amikor Kecskeméten bámulod a kék eget? Ki közöl, ki állít ki téged? Sorolj fel néhányat az utóbbi kiállításaidból... Mielőtt a kérdésre válaszolok, és ha már a Kriterion Könyvkiadót említed, engedj meg egy kis kitérőt. Habár az idő múltával általában az események átértékelődnek, a Kriterion esetében érzelmeim vál­tozatlanok. Meleg emberi kapcsolatok és jó munkalégkör jellemezte az ott eltöltött éveket. A kollégák és szakmai vonatkozásban Deák Ferenc tudásának és jóindulatának köszönhetően szereztem némi jártasságot a könyvtervezés terén. Jó útravaló volt. Szeretettel gon­dolok azokra az időkre. Most Kecskeméten élek, az itteni Művészeti Szakközépiskolá­ban tanítok. A megbecsülés? Abban látom valakinek a megbecsülé­sét, és ezt szakmától függetlenül gondolom, ha foglalkoztatják, azaz van munkája. Ezt mindennél fontosabbnak tartom. Áttelepülésemkor tudatában voltam annak, hogy Magyarországra ismeretlenül jöttem. Ez egyben kihívás is volt számomra. Az első két év könyvillusztrálás nélkül telt el, nem volt jó érzés. Úgy öt évet adtam magamnak, hogy sínre álljak, ha ez idő alatt nem sikerül, akkor valami baj van. Nem kellett két évet sem várnom, elindultam a pályán az új környezetben. Igaz, nem volt könnyű betörni a magyarországi könyvgrafika terüle­tére. Egyrészt azért, mert 1990-től folyamatos átalakulásban volt a könyvkiadás, az addig megszokott feltételek, körülmények megvál­toztak. Mára ez a folyamat lezártnak tűnik, persze azokkal a válto­zásokkal együtt, amit a piacgazdaság magával hoz. Másrészt, Romániához képest a magyar könyvgrafikusok számbeli fölényben vannak. Míg otthon minden neves grafikust személyesen is ismer­tem, Magyarországon ez szinte lehetetlen. Végül 1991 telén kezdtem dolgozni a Dörmögő Dömötör c. gyer­meklapnak. Ez tartott úgy két évig. A Nemzeti Tankönyvkiadónak illusztrálok magyar és német nyelvű tankönyveket. Emellett a Króni­ka Nova Könyvkiadónak is munkatársa vagyok. Nemrég a Reformá­tus Pedagógiai Intézetnek illusztráltam egy hittankönyvet első osztá­lyosok számára. Izgalmas és érdekes feladat volt. Sok könyv van a hátam mögött. Talán érdekes az, hogy mindez Budapesten történik. Azt is be kellett látnom, hogy ha azt akarom, hogy szakmán belül is­mertté váljak, elsősorban a fővárosban kell szerencsét próbálnom. Ami a kiállításokat illeti, öt művészeti társaság tevékeny tagja va­gyok. Ebből kifolyólag nagyon sok kiállításon veszek részt itthon és külföldön is. Általában minden kiállításról katalógus készül, ennek köszönhetően elindul a lavina, jönnek a meghívások. Magyarorszá­gon évente hat-hét kiállításon veszek rész, kb. ugyanannyin külföl­dön is. Amikor módomban áll, külföldre is elkísérem a kiállítást. Minthogy az erdélyi sajtóban főként illusztrációkat közöltek tőled, rádragadt az „illusztrátor" jelző. Magyarországon viszont hirtelen sok­oldalú művészként mutatkoztál be, grafikát, művészkönyveket készítettél, készítesz, mindamellett, hogy továbbra is illusztrálsz, egy nemrég megjelent kötet (Faludy György: Ballada a Senki fiáról. Készült a Nalors Grafika Kft. Nyomdájában ötven példányban. Kérdezett: GERGELY TAMÁS (Folytatása a b. oldalon) A Faludy-kötet címlapja. A melléklet b és c oldalán Damó István Faludy-illusztrációiból közlünk

Next