Romániai Magyar Szó, 2003. október (15. évfolyam, 4617-4647. szám)
2003-10-01 / 4617. szám
ZFMPONT 4. OLDAL síz.________________ 2003. OKTÓBER 1., SZERDA LUCIÁN MANDRUJÁ Érzékiség a munkahelyen Van egy jó hírem azok számára, akik szerint a képzelőerő, a kreativitás és a tehetség nem hoz pénzt a konyhára: még létezik egy mesterség, amelyik megköveteli (és jutalmazza...) mindhárom fenti képességet egyszerre. Annyi az egész, hogy krónikus orrdugulás hiányában képtelenség ezt gyakorolni, ugyanis az idevágó szakmai területtel kapcsolatban akad egy kis gond: bűzlik. Képletesen, persze, mindaddig amíg a talpnyalás (erről lesz szó ezúttal) elsősorban értelmiségi foglalatosság marad. Nem egy könnyű mesterség ez, bármit is mondanának róla ócsárlói. Bárhol a nagyvilágban, egy hivatásos nyalónak alapos lélektani ismeretekkel kell rendelkeznie, ezen kívül nyomozói adottságokkal (bárhogyan is lenne, nem könnyű már az első napon beazonosítani az új főnök kedvenc whiskymárkáját), gazdag szókinccsel és jó testi erőnléttel (főként abban az esetben, ha a felettes cigarettázik, a dohányáruda pedig messze van). Mi több, a talpnyalás költői lelkületet és prófétai érzékenységet feltételez. Hogyne, hiszen az amatőr igenis Jankó vezére tegnapi tetteit ajnározza, miközben profi szaktársa a főnök holnapi teljesítményeit dicsőíti az egekig. Az elmúlt évtized kulturális behozatala a maga során ugyancsak megváltoztatta a nyalói állás munkalapját. Ma már nem helyénvaló-ildomos egyetérteni a főnökkel annak összes döntése tekintetében a tehetség akkor mutatkozik meg, amikor az ember kreatív módon ellentmond neki. Például ha ő ötemeletes irodaépületet szeretne a cégnek, határozottan szembe kell szállni a szerénységnek e tagadhatatlan bizonyítékával (amelyen a főnöknek végre-valahára túl kellene lépnie valahogyan, bármennyire is a nehezére esik ez), arra kérve őt, hogy rendeljen még két emeletet, melyek közül a legfelsőt bútorozott lakosztály foglalná el, a vezetőség tagjainak lazítását szolgálva. Egy másik típusú nyaló (az állami adminisztráció soraiból) sohasem várja ki, hogy felettesének láthatóan bosszúságot okozzon valamelyik ellenfele: reggel fél hétig tétovázás nélkül megtalálja a vetélytárs aláírását vagy nyilatkozatát az újságban, és akcióba lép oly módon, hogy reggel 9-ig, amire a főnöknek is tudomására jutna az eset, az ellenfél már megtörten keseregjen romokban heverő karrierje fölött. Ehhez gumiemberi képességeket mintázó szellemi teljesítményre van szükség: az említett talpnyalónak teljesen azonosulnia kell felettesével, oly mértékben, hogy odaadóan dicsérni tudja azt folyamatosan, még álmában is ... de csak az istenített személy elhunytéig - ellenkező esetben kinéz neki a fegyelmi alapú áthelyezés egy apróbb állásba. Persze, léteznek karizmatikus főnökök is, akik őszinte rajongást váltanak ki környezetükből. Ez utóbbi érzelem és a talpnyalás közti különbség az, amely a szerelemből, illetve az érdekből megkötött házasság közt fennáll. Mindkét esetben családalapításhoz vezet a szándék, ám egy érdekkapcsolatban az érzelmet színlelő félnek legalább csurran-cseppen valami. Az érdektelen, meggyőződéses rajongók annak az ideális köztársaságnak az állampolgárai, amelyben mindenki szegény és becsületes. Van azonban egyetlen közös vonásuk a másik kategória tagjaival: a nyalak - akár érdekeltek, akár „hősszerelmesek” - soha nem kapják vissza azt a megbecsülést, amellyel elárasztják a célszemélyt. Szerelemről szó sem lehet az iroda nem a Titanic fedélzete, ez legyen világos! Egy ilyen vétkes kapcsolat esetében természetesen kettőn áll a vásár. Más szóval: a talpnyalóknak rövid időn belül nyomuk sem maradna, ha áldozataik nem tűrnék el dicsőítésüket. Ennek ellenére a témát vizsgáló legfejlettebb tudományos ismeretek (azaz a mieink) sem képesek elárulni, ki tette meg az első lépést: az, aki odatartotta fülét, vagy az, aki úgy csücsörítette száját, hogy a mézédes szavak természetesen és suttogóra fogva csöpögjenek belőle? Akárhogyan is lenne, még létezik egy reménysugár azon polgárok számára, akik orrvédő nélkül szeretnének dolgozni. A biztató jel forrása egy látszólag hihetetlen történet, amely azonban - szavamat adom rá - teljességgel igaz. Nagyjából arról van szó, hogy nemrég egy moldvai nyomdatulajdonos igazgatót keresett vállalkozásának. Egy olyan alkalmazottat, amilyenről minden tulaj álmodik, ne lopjon, ne hazudjon stb. Aztán egy szép napon emberünk besétált a gépterembe és meglátta Nicu gépészt (a név valóságos), amint épp kiemelt táskájából a Dilema egyik lapszámát. „Nahát, Nicu, te olvasod ezt a lapot?” - csodálkozott rá a tulajdonos. „Igen, uram, elő is fizettem rá!” - válaszolta szemlesütve a munkás. Az illető cég munkaviszonyainak történetében bizonyára ez volt a legsummásabb tájékozódó állásinterjú. Másnap Nicu megkapta az igazgatói kinevezést. Saját lelki nyugalmunk érdekében reménykedjünk abban, hogy nem tudta jó előre, melyik a főnök kedvenc sajtókiadványa... Eredetiben megjelent a Dilema című fővárosi hetilap 2003. szeptember 19-i, 546. számában. Fordította: SZONDA SZABOLCS A kis gerillák sírni is elfelejtenek A gerillamítosz végelgyengüléséhez a gyerekkatonák is hozzájárultak. A nemzeti felszabadító mozgalmaknak csúfolt - a hatalomra törzsi-nemzetiségi alapon vagy lukratív megfontolásokból törő, néha (bal- vagy jobboldali) ideológiai töltéssel is takarózó fegyveres terrorista csoportok soraiban egyre több gyerek markolja a kalasnyikovot. Ezzel a posztszovjet fegyverrel ugyanis - közismerten - gyerekjáték gyilkolni. A százéves belháborús magánytól szenvedő Kolumbiában majdnem ötvenezer gerilla és ellengerilla lövöldözget egymásra, a kormánykatonákra, de főleg a védtelen civil lakosokra. Négyük közül legalább egy nem nézhetné meg a tizennyolc éven felülieknek szánt filmeket (lövöldözniük viszont szabad). És akit egyszer a lőpor füstje megcsap - nehezen felejti el az ölés ámoki mámorát. Az igazi fegyver sokkal jobb minden más harci játékszernél: nem csak ijesztgetni lehet vele, mint a vizipisztollyal vagy a bodzapuskával. A toborzás egyszerű: a harcokban megfogyatkozott szabadcsapat-létszámot kényszersorozással töltik fel. A faluba bevonuló „felszabadítók” egyszerűen bejelentik létszámigényüket, az életkor behatárolása nélkül a falunak meg ki kell állítania a „kért” újonclétszámot. A gyerekek sokszor maguktól is odacsapódnak a puskás bácsikhoz meg nénikhez, hagyományosan több kis Balázs lenne inkább tűzoltó vagy katona, semmint vadakat terelő juhász (sunyibb felnőttek rá is játszanak erre a vonzalomra). Szerte a harmadik világban sok szegény, éhes kisgyerek azért csap fel katonának, mert ott legalább enni adnak neki... Bogotában százhúsz „leszerelt” (sikeresen átszökött vagy fogságba esett) egykori, még most sem túlkoros gyerekkatonával készített felmérést egy emberjogi szervezet. Egytizedük tíz (!) éves sem volt, amikor elkezdett katonáskodni, kétharmaduk a tizenötödik születésnapja előtt már fegyvert viselt. Egy 17 évesen dezertált „ellengerilla”, Bernardo hét éves korában csatlakozott — apja társaságában a „vörös” gerillákra vadászó „fehérekhez”. Iskolába sosem járt, a „polgári” életről és értékekről fogalma sincs. Tízévesen már átesett a tűzkeresztségen. A tizenkét éves Juana is öt éve volt már „önkéntes”, amikor harcban, sebesülten foglyul ejtették az igazi katonák. A kislány iskolát még nem látott belülről, de az alapvető gyakorlati - szexuális ismereteken már túl volt. A tizenhét évesen hadifogságba esett Dagoberto tízéves kora óta legalább száz (!) csatában vett részt, sebesüléseinek se szeri se száma. Rákérdezésre elmondta, hogy eleinte még félt, meg zokogott, de később már semmit sem érzett és sírni is hamar elfelejtett. Hamar megtanították hideg fejjel ölni, kínozni, zsarolni, fenyegetni. Tanúja volt az őrségben elszundító, menetelésben kifáradó, élelmet vagy vizet „lopó” kortársai példastatuáló megalázásának: latrinatakarítás, lövészárokásás, ketrecbezárás, kővel megrakott hátizsákkal hegymászás, vesszőfutás. Számos gyerekdezertőr felkoncolását is végignézte; néha tizenévesekből állt a kivégzőosztag is... A harcról, halálról, kivégzésről, felkoncolásról, bosszúállásról rezzenéstelen arccal, majdhogynem unottan beszélt. Más témája - egyéb élmények híján - nem is igen akadt. Kolumbiában kormányprogramot dolgoztak ki a leszerelt gerillák számára, megkönnyítendő visszailleszkedésüket („reinserción”) a polgári életbe. Felhasználták - a közelebbi nicaraguain és salvadorin túlmenően - a vietnami, iráni, jugoszláv és palesztin „tapasztalatokat” is. A gyerekeket külön iskolákban próbálják „felzárkóztatni” mégsem ültethetik be a bagózó, harcedzett, többszörös gyilkos, szexuálisan is koraérett kölyökkatonákat a hasonló élettapasztalattól mentes „normális” kortársaik mellé. Békés szakmákra próbálják őket tanítgatni, pszichológusok próbálják agresszivitásukat visszafogni. „Tanulmányi kirándulásokon” ismerkednek a polgári élet számukra ismeretlen színtereivel: mozi, múzeum, étterem, diszkó. A reszocializáció azonban bonyolult folyamat. A bogotai „Human Rights Watch” emberjogi szervezet idei, most közzétett jelentésében így vallott egy átnevelésben részt vevő tizenéves: „Az erdőben jobban éreztem magam, ott igazi csapat volt, mindenki egyért és egy mindenkiért - itt a városban meg ember embernek farkasa.” SIKLÓSI NÁNDOR Kié a kisebb bukta? Ha túlhaladtuk a hónap közepét, akkor itt a Szonda Ipsos. Minden hónap elején politikai közvélemény-kutatást végeznek Magyarország felnőtt lakossága körében, s körülbelül kéthetes kiértékelés után közzéteszik az eredményt, elsőként rendszerint a Népszabadságban. A szeptemberben közzétett eredmények szerint a nyárral együtt a kormánypárt kiemelkedő népszerűsége is véget ért. Újabb kormány bizonyult szezonális jellegűnek. Egy sor olyan ügybe keveredett bele, amit nem sikerült egyértelműen megoldania, ráadásul először adta jelét komoly belső meghasonlásnak. Mondják, az MSZP-t is utolérte a kormánypártok sorsa. Ugyan miféle sors? Hol van az előírva, hogy a nép akaratából, a választópolgárok többségének akaratából hatalomra jutott politikai formáció szükségszerűen elveszti az irányítást a közélet fölött, mihelyt megválasztják? Sokkal inkább az ország politikai tehetetlenségére és kulturálatlanságára vall ez: a választók, ha magabiztosan mennek is választani, igazából nem tudják, hogy mire (és olykor azt sem: miért...) szavaznak, s ez az alapvető bizonytalanság könnyedén (és általában) az ellentétébe fordul, mikor a még csak nem is tudatosított, nem is körvonalazott elvárások nem teljesülnek. Nem teljesülhetnek. Hisz nem a Fidesz vagy az MSZP érdekli az átlagpolgárt, még csak nem is a jobb- vagy a baloldal, hanem a kenyér, az energia, a gyógyszerek árának grafikonja, illetve az, hogy vajon miből és hogyan fognak élni az Európai Unióhoz történő csatlakozás után. A választók nem politikai fogalmakban gondolkodnak, hiszen azok nagyrészt ismeretlenek vagy hozzáférhetetlenek számukra. Általában azt várják, hogy most majd tejjelmézzel folyjon minden. Nem politikai a választásuk, sokkal inkább kötődik a piacgazdasághoz és az állami szociális hálóhoz. Mintegy megtisztelik szavazatukkal a megfelelő pártot, nem pedig a párt által meghirdetett szellemi frontot üdvözlik. Bár választáskor látszólag hagyományos jobboldali, illetve hagyományos baloldali értékek vetélkednek egymással a kormányzás általi kiteljesedés reményében, valójában nem ideológiájuk sajátos értéke teszi győztessé vagy vesztessé a pártokat, hanem az, hogy mennyire voltak képesek megingatni az ellenfél legitimációját a piac és az államháztartás terén. Magyarországon egyik riválisnak sincs karizmatikus, avagy reális hosszú távú programja vagy tervezete, így aztán leginkább a tiltakozásban, a szócsavarásban jeleskednek. Az ellenzék a erőszakolt kritikában, a kormánypárt a defenzív „doublespeak”-ben, amit magyarra így lehetne lefordítani: neszesemmi-fogd meg-jól válasz az erőszakolt kritikára. Az ellenzéki pártok előnye a médiában távolról sem a kormánypárt tévedéseinek köszönhető, hanem a jellegzetes kelet-európai tehetetlenségnek: ugyanilyen tehetetlen volt másfél éve a Fidesz is. Magyarországon tehát rabló-pandúr szerű negatív kampányok és választások zajlanak. A két nagy párt torzsalkodása immár monopolizálta a magyarországi (s tulajdonképpen az egész magyar közéleti jelenségek területét. Ha politika és Magyarország, akkor vagy Fidesz, vagy MSZP. A két párt valóságos szubkultúrává vált, s a kettejük közti választás a politikai gondolkodást helyettesíti, a kulturáltság érzetét kelti. Nincs középút, nincs harmadik párt. Harmadik párt csakis akkor indulhatna komoly eséllyel bármilyen választáson, ha a magyar választópolgár fogékony lenne új politikai ideológiák iránt, márpedig ma igen kevéssé fogékony. A két nagy párt ráadásul igen széles sávban foglalta le a jobb-, illetve a baloldalt: a Fidesz magába olvasztotta a nacionalista szárnyat, a kisgazdákat és a Centrum szavazóinak jórészét, az MSZP pedig a szociáldemokratákat és a liberálisokat. Ilyen körülmények mellett aligha állítja bárki is, még ha igen nagy szükség lenne is ilyen állításokra, hogy ő maga nacionalista, de nem szereti a Fideszt, avagy liberálisnak vallja magát, de nem az MSZP-re fog szavazni (vagy az SZDSZ-re, ami, mint ahogy a jelenlegi kormány is, egyre inkább egyet jelent az MSZP-vel). Ha levetjük egy kicsit a komolyság és a kötelességszerű mindent értés álarcát, nevetséges látni, ahogy megpróbál kimosakodni a térvesztés tényéből a baloldali média, azaz maga a politikai baloldal. Hiszen a média és a politika egy és ugyanaz. Elérhetetlen utópia a független média. Vagy, ahogy Bodor Pál mondta: „Az újság: mímelt, papírból hajtogatott parlament”. Média nélkül halott, belterjes a politika világa. Napilapok nélkül mit sem tudna meg az Országházban zajló eseményekről a kispolgár, a pék, a patikus meg a proli. A Népszabadságban például az Ipsos jelentését rögtön egy tanulmány követte, amiben az 1989-es többpárti váltást követő kormányok népszerűségének csökkenését hasonlították össze egymással. A tanulmány szerzője sietett leszögezni, hogy ilyen alacsony, csekély tizenegy százalékos hátrányt eddig még egyetlen eddigi kormány sem tapasztalt az első tizenöt hónapban. A Fidesz 1999-ben 17, az MSZP 1995-ben 18 százalékos hátránnyal nézett szembe. Nem beszélve az MDF-ről, amelyik már 1990-ben, alig fél éves aktivitás után teljesen elvesztette hitelét és uralmát a közélet eseményei fölött. Az egyértelműen igaz diagnózis kimondását tehát ;hogy a kormánypárt nem rendelkezik konkrét programmal, de azért reformokat kíván bevezetni; hogy a Fidesz is csak egy újabb alternatíva a pénzszerzésre, kihasználva a romantikus nemzetállami hagyományt; hogy az országot csakis a profizmus tudná kivezetni álmodozásából, viszont csaknem biztosra vehető, hogy a profizmus nem lenne kelendő a nagyközönségnek) számmisztikával támogatott magyarázkodással helyettesítik, hogy tudniillik mégsem annyira tragikus a helyzet. Ha nem is tragikus, de elkeserítő. Azt kell mondanunk, hogy igaza volt Ormos Máriának, amikor az MSZMP februári ülésén azzal érvelt a politikai váltás ellen, hogy a lakosság még nincs felkészülve a többpártrendszeri átalakuláshoz, mivel nincsenek ilyen irányú hagyományai. Legújabban az MSZP érzi ezt, a saját bőrén. Hálátlan feladat uralmon lenni, a politika mégsem ismer ennél magasztosabb célt. Alapvetően hálátlan dolog tehát politikával foglalkozni. MÓRA ZOLTÁN Fotó: Vadim Ghirda / Associated Press A neves hírügynökség romániai fotósának Háborús portrék címmel nyílt lapzárta után fotótárlata a bukaresti operettszínház előcsarnokában. Képünk a tárlat prospektusáról