Romániai Magyar Szó, 2003. október (15. évfolyam, 4617-4647. szám)

2003-10-01 / 4617. szám

ZFMPONT 4. OLDAL síz.________________ 2003. OKTÓBER 1., SZERDA LUCIÁN MANDRUJÁ Érzékiség a munkahelyen Van egy jó hírem azok számára, akik szerint a képzelőerő, a kreativitás és a tehetség nem hoz pénzt a kony­hára: még létezik egy mesterség, ame­lyik megköveteli (és jutalmazza...) mindhárom fenti képességet egyszerre. Annyi az egész, hogy krónikus orrdugulás hiányában képtelenség ezt gyakorolni, ugyanis az idevágó szak­mai területtel kapcsolatban akad egy kis gond: bűzlik. Képletesen, persze, mindaddig amíg a talpnyalás (erről lesz szó ezúttal) elsősorban értelmiségi fog­lalatosság marad. Nem egy könnyű mesterség ez, bár­mit is mondanának róla ócsárlói. Bár­hol a nagyvilágban, egy hivatásos nya­­lónak alapos lélektani ismeretekkel kell rendelkeznie, ezen kívül nyomozói adottságokkal (bárhogyan is lenne, nem könnyű már az első napon beazo­nosítani az új főnök kedvenc whisky­­márkáját), gazdag szókinccsel és jó testi erőnléttel (főként abban az eset­ben, ha a felettes cigarettázik, a dohány­áruda pedig messze van). Mi több, a talpnyalás költői lelkületet és prófétai érzékenységet feltételez. Hogyne, hiszen az amatőr igenis Jankó vezére teg­napi tetteit ajnározza, miközben profi szaktársa a főnök holnapi teljesít­ményeit dicsőíti az egekig. Az elmúlt évtized kulturális beho­zatala a maga során ugyancsak megvál­toztatta a nyalói állás munkalapját. Ma már nem helyénvaló-ildomos egyetér­teni a főnökkel annak összes döntése tekintetében­­ a tehetség akkor mutat­kozik meg, amikor az ember kreatív módon ellentmond neki. Például ha ő ötemeletes irodaépületet szeretne a cégnek, határozottan szembe kell száll­ni a szerénységnek e tagadhatatlan bi­zonyítékával (amelyen a főnöknek végre-valahára túl kellene lépnie vala­hogyan, bármennyire is a nehezére esik ez), arra kérve őt, hogy rendeljen még két emeletet, melyek közül a legfelsőt bútorozott lakosztály foglalná el, a vezetőség tagjainak lazítását szolgálva. Egy másik típusú nyaló (az állami adminisztráció soraiból) sohasem várja ki, hogy felettesének láthatóan bosszú­ságot okozzon valamelyik ellenfele: reggel fél hétig tétovázás nélkül meg­találja a vetélytárs aláírását vagy nyi­latkozatát az újságban, és akcióba lép oly módon, hogy reggel 9-ig, amire a főnöknek is tudomására jutna az eset, az ellenfél már megtörten keseregjen romokban heverő karrierje fölött. Ehhez gumiemberi képességeket mintázó szellemi teljesítményre van szükség: az említett talpnyalónak teljesen azono­sulnia kell felettesével, oly mértékben, hogy odaadóan dicsérni tudja azt folyamatosan, még álmában is ... de csak az istenített személy elhunytéig - ellenkező esetben kinéz neki a fegyel­mi alapú áthelyezés egy apróbb állásba. Persze, léteznek karizmatikus főnö­kök is, akik őszinte rajongást váltanak ki környezetükből. Ez utóbbi érzelem és a talpnyalás közti különbség az, amely a szerelemből, illetve az érdek­ből megkötött házasság közt fennáll. Mindkét esetben családalapításhoz ve­zet a szándék, ám egy érdekkapcsolat­ban az érzelmet színlelő félnek legalább csurran-cseppen valami. Az érdektelen, meggyőződéses rajongók annak az ideális köztársaságnak az állampolgá­rai, amelyben mindenki szegény és be­csületes. Van azonban egyetlen közös vonásuk a másik kategória tagjaival: a nyalak - akár érdekeltek, akár „hős­szerelmesek” - soha nem kapják vissza azt a megbecsülést, amellyel eláraszt­ják a célszemélyt. Szerelemről szó sem lehet­­ az iroda nem a Titanic fedélzete, ez legyen világos! Egy ilyen vétkes kapcsolat esetében természetesen kettőn áll a vásár. Más szóval: a talpnyalóknak rövid időn be­lül nyomuk sem maradna, ha áldoza­taik nem tűrnék el dicsőítésüket. Ennek ellenére a témát vizsgáló legfejlettebb tudományos ismeretek (azaz a mieink) sem képesek elárulni, ki tette meg az első lépést: az, aki odatartotta fülét, vagy az, aki úgy csücsörítette száját, hogy a mézédes szavak természetesen és sut­­togóra fogva csöpögjenek belőle? Akárhogyan is lenne, még létezik egy reménysugár azon polgárok szá­mára, akik orrvédő nélkül szeretnének dolgozni. A biztató jel forrása egy lát­szólag hihetetlen történet, amely azon­ban - szavamat adom rá - teljességgel igaz. Nagyjából arról van szó, hogy nemrég egy moldvai nyomdatulajdo­nos igazgatót keresett vállalkozásának. Egy olyan alkalmazottat, amilyenről minden tulaj álmodik, ne lopjon, ne hazudjon stb. Aztán egy szép napon emberünk besétált a gépterembe és meglátta Nicu gépészt (a név valósá­gos), amint épp kiemelt táskájából a Dilema egyik lapszámát. „Nahát, Nicu, te olvasod ezt a lapot?” - csodálkozott rá a tulajdonos. „Igen, uram, elő is fizettem rá!” - válaszolta szemlesütve a munkás. Az illető cég munkaviszonyainak történetében bizonyára ez volt a leg­­summásabb tájékozódó állásinterjú. Másnap Nicu megkapta az igazgatói kinevezést. Saját lelki nyugalmunk érdekében reménykedjünk abban, hogy nem tudta jó előre, melyik a főnök ked­venc sajtókiadványa... Eredetiben megjelent a Dilema című fővárosi hetilap 2003. szeptember 19-i, 546. számában. Fordította: SZONDA SZABOLCS A kis gerillák sírni is elfelejtenek A gerillamítosz végelgyengülésé­hez a gyerekkatonák is hozzájárultak. A nemzeti felszabadító mozgalmak­nak csúfolt - a hatalomra törzsi-nem­zetiségi alapon vagy lukratív meg­fontolásokból törő, néha (bal- vagy jobboldali) ideológiai töltéssel is takarózó fegyveres terrorista csopor­tok soraiban egyre több gyerek mar­kolja a kalasnyikovot. Ezzel a poszt­­szovjet fegyverrel ugyanis - közis­merten - gyerekjáték gyilkolni. A százéves belháborús magánytól szenvedő Kolumbiában majdnem öt­venezer gerilla és ellengerilla lövöl­­dözget egymásra, a kormánykatonák­ra, de főleg a védtelen civil lakosok­ra. Négyük közül legalább egy nem nézhetné meg a tizennyolc éven fe­lülieknek szánt filmeket (lövöldöz­niük viszont szabad). És akit egyszer a lőpor füstje megcsap - nehezen fe­lejti el az ölés ámoki mámorát. Az igazi fegyver sokkal jobb minden más harci játékszernél: nem csak ijeszt­getni lehet vele, mint a vizipisztollyal vagy a bodzapuskával. A toborzás egyszerű: a harcokban megfogyatkozott szabadcsapat-lét­számot kényszersorozással töltik fel. A faluba bevonuló „felszabadítók” egy­szerűen bejelentik létszámigényüket, az életkor behatárolása nélkül­­ a falunak meg ki kell állítania a „kért” újonclétszámot. A gyerekek sokszor maguktól is odacsapódnak a puskás bácsikhoz meg nénikhez,­­ ha­gyományosan több kis Balázs lenne inkább tűzoltó vagy katona, semmint vadakat terelő juhász (sunyibb felnőt­tek rá is játszanak erre a vonzalomra). Szerte a­­ harmadik­­ világban sok szegény, éhes kisgyerek azért csap fel katonának, mert ott legalább enni adnak neki... Bogotában százhúsz „leszerelt” (sikeresen átszökött vagy fogságba esett) egykori, még most sem túlko­ros gyerekkatonával készített felmé­rést egy emberjogi szervezet. Egy­­tizedük tíz (!) éves sem volt, amikor elkezdett katonáskodni, kétharmaduk a tizenötödik születésnapja előtt már fegyvert viselt. Egy 17 évesen de­zertált „ellengerilla”, Bernardo hét éves korában csatlakozott — apja tár­saságában­­ a „vörös” gerillákra va­dászó „fehérekhez”. Iskolába sosem járt, a „polgári” életről és értékekről fogalma sincs. Tízévesen már átesett a tűzkeresztségen. A tizenkét éves Juana is öt éve volt már „önkéntes”, amikor harcban, sebesülten foglyul ejtették az igazi katonák. A kislány iskolát még nem látott belülről, de az alapvető­­ gyakorlati - szexuális is­mereteken már túl volt. A tizenhét évesen hadifogságba esett Dagoberto tízéves kora óta legalább száz (!) csatában vett részt, sebesülé­seinek se szeri se száma. Rákérde­zésre elmondta, hogy eleinte még félt, meg zokogott, de később már semmit sem érzett és sírni is hamar elfelejtett. Hamar megtanították hideg fejjel ölni, kínozni, zsarolni, fenyeget­ni. Tanúja volt az őrségben elszun­dító, menetelésben kifáradó, élelmet vagy vizet „lopó” kortársai példa­statuáló megalázásának: latrinataka­rítás, lövészárokásás, ketrecbezárás, kővel megrakott hátizsákkal hegy­mászás, vesszőfutás. Számos gyerek­­dezertőr felkoncolását is végignézte; néha tizenévesekből állt a kivégző­osztag is... A harcról, halálról, kivég­zésről, felkoncolásról, bosszúállásról rezzenéstelen arccal, majdhogynem unottan beszélt. Más témája - egyéb élmények híján - nem is igen akadt. Kolumbiában kormányprogramot dolgoztak ki a leszerelt gerillák szá­mára, megkönnyítendő visszaillesz­kedésüket („reinserción”) a polgári életbe. Felhasználták - a közelebbi nicaraguain és salvadorin túlmenően - a vietnami, iráni, jugoszláv és pa­lesztin „tapasztalatokat” is. A gye­rekeket külön iskolákban próbálják „felzárkóztatni”­­ mégsem ültethetik be a bagózó, harcedzett, többszörös gyilkos, szexuálisan is koraérett kö­­lyökkatonákat a hasonló élettapaszta­lattól mentes „normális” kortársaik mellé. Békés szakmákra próbálják őket tanítgatni, pszichológusok pró­bálják agresszivitásukat visszafogni. „Tanulmányi kirándulásokon” ismer­kednek a polgári élet számukra isme­retlen színtereivel: mozi, múzeum, étterem, diszkó. A reszocializáció azonban bonyolult folyamat. A bogo­­tai „Human Rights Watch” emberjogi szervezet idei, most közzétett jelen­tésében így vallott egy átnevelésben részt vevő tizenéves: „Az erdőben jobban éreztem magam, ott igazi csapat volt, mindenki egyért és egy mindenkiért - itt a városban meg ember embernek farkasa.” SIKLÓSI NÁNDOR Kié a kisebb bukta? Ha túlhaladtuk a hónap közepét, akkor itt a Szonda Ipsos. Minden hónap ele­jén politikai közvélemény-kutatást vé­geznek Magyarország felnőtt lakossága körében, s körülbelül kéthetes kiérté­kelés után közzéteszik az eredményt, el­sőként rendszerint a Népszabadságban. A szeptemberben közzétett eredmé­nyek szerint a nyárral együtt a kormá­nypárt kiemelkedő népszerűsége is véget ért. Újabb kormány bizonyult szezo­nális jellegűnek. Egy sor olyan ügybe keveredett bele, amit nem sikerült egy­értelműen megoldania, ráadásul elő­ször adta jelét komoly belső meghason­­lásnak. Mondják, az MSZP-t is utolérte a kor­mánypártok sorsa. Ugyan miféle sors? Hol van az előírva, hogy a nép akaratá­ból, a választópolgárok többségének akaratából hatalomra jutott politikai formáció szükségszerűen elveszti az irányítást a közélet fölött, mihelyt meg­választják? Sokkal inkább az ország politikai tehetetlenségére és kulturálat­­lanságára vall ez: a választók, ha ma­gabiztosan mennek is választani, iga­zából nem tudják, hogy mire (és olykor azt sem: miért...) szavaznak, s ez az alapvető bizonytalanság könnyedén (és általában) az ellentétébe fordul, mikor a még csak nem is tudatosított, nem is körvonalazott elvárások nem teljesül­nek. Nem teljesülhetnek. Hisz nem a Fidesz vagy az MSZP érdekli az átlag­polgárt, még csak nem is a jobb- vagy a baloldal, hanem a kenyér, az energia, a gyógyszerek árának grafikonja, illetve az, hogy vajon miből és hogyan fognak élni az Európai Unióhoz történő csat­lakozás után. A választók nem politikai fogalmakban gondolkodnak, hiszen azok nagyrészt ismeretlenek vagy hoz­záférhetetlenek számukra. Általában azt várják, hogy most majd tejjel­­mézzel folyjon minden. Nem politikai a választásuk, sokkal inkább kötődik a piacgazdasághoz és az állami szociális hálóhoz. Mintegy megtisztelik szava­zatukkal a megfelelő pártot, nem pedig a párt által meghirdetett szellemi fron­tot üdvözlik. Bár választáskor látszólag hagyományos jobboldali, illetve ha­gyományos baloldali értékek vetélked­nek egymással a kormányzás általi kiteljesedés reményében, valójában nem ideológiájuk sajátos értéke teszi győz­tessé vagy vesztessé a pártokat, hanem az, hogy mennyire voltak képesek megingatni az ellenfél legitimációját a piac és az államháztartás terén. Magyarországon egyik riválisnak sincs karizmatikus, avagy reális hosszú távú programja vagy tervezete, így aztán leginkább a tiltakozásban, a szó­csavarásban jeleskednek. Az ellenzék a erőszakolt kritikában, a kormánypárt a defenzív „doublespeak”-ben, amit ma­gyarra így lehetne lefordítani: nesze­­semmi-fogd­ meg-jól válasz az erősza­kolt kritikára. Az ellenzéki pártok előnye a médiában távolról sem a kormánypárt tévedéseinek köszönhető, hanem a jel­legzetes kelet-európai tehetetlen­ségnek: ugyanilyen tehetetlen volt más­fél éve a Fidesz is. Magyarországon tehát rabló-pandúr szerű negatív kam­pányok és választások zajlanak. A két nagy párt torzsalkodása immár monopolizálta a magyarországi (s tulaj­donképpen az egész magyar­ közéleti jelenségek területét. Ha politika és Magyarország, akkor vagy Fidesz, vagy MSZP. A két párt valóságos szubkul­túrává vált, s a kettejük közti választás a politikai gondolkodást helyettesíti, a kulturáltság érzetét kelti. Nincs kö­zépút, nincs harmadik párt. Harmadik párt csakis akkor indulhatna komoly eséllyel bármilyen választáson, ha a magyar választópolgár fogékony lenne új politikai ideológiák iránt, márpedig ma igen kevéssé fogékony. A két nagy párt ráadásul igen széles sávban foglal­ta le a jobb-, illetve a baloldalt: a Fidesz magába olvasztotta a nacionalista szárnyat, a kisgazdákat és a Centrum szavazóinak jórészét, az MSZP pedig a szociáldemokratákat és a liberálisokat. Ilyen körülmények mellett aligha állítja bárki is, még ha igen nagy szükség lenne is ilyen állításokra, hogy ő maga nacionalista, de nem szereti a Fideszt, avagy liberálisnak vallja magát, de nem az MSZP-re fog szavazni (vagy az SZDSZ-re, ami, mint ahogy a jelenlegi kormány is, egyre inkább egyet jelent az MSZP-vel). Ha levetjük egy kicsit a komolyság és a kötelességszerű mindent­ értés álar­cát, nevetséges látni, ahogy megpróbál kimosakodni a térvesztés tényéből a baloldali média, azaz maga a politikai baloldal. Hiszen a média és a politika egy és ugyanaz. Elérhetetlen utópia a független média. Vagy, ahogy Bodor Pál mondta: „Az újság: mímelt, papírból hajtogatott parlament”. Média nélkül halott, belterjes a politika világa. Napi­lapok nélkül mit sem tudna meg az Országházban zajló eseményekről a kispolgár, a pék, a patikus meg a proli. A Népszabadságban például az Ipsos jelentését rögtön egy tanulmány követte, amiben az 1989-es többpárti váltást követő kormányok népszerű­ségének csökkenését hasonlították össze egymással. A tanulmány szerzője sietett leszögezni, hogy ilyen alacsony, csekély tizenegy százalékos hátrányt eddig még egyetlen eddigi kormány sem tapasztalt az első tizenöt hónap­ban. A Fidesz 1999-ben 17, az MSZP 1995-ben 18 százalékos hátránnyal né­zett szembe. Nem beszélve az MDF-ről, amelyik már 1990-ben, alig fél éves aktivitás után teljesen elvesztette hitelét és uralmát a közélet eseményei fölött. Az egyértelműen igaz diagnózis ki­mondását tehát ;hogy a kormánypárt nem rendelkezik konkrét programmal, de azért reformokat kíván bevezetni; hogy a Fidesz is csak egy újabb alter­natíva a pénzszerzésre, kihasználva a romantikus nemzetállami hagyományt; hogy az országot csakis a profizmus tudná kivezetni álmodozásából, viszont csaknem biztosra vehető, hogy a pro­fizmus nem lenne kelendő a nagykö­zönségnek) számmisztikával támogatott magyarázkodással helyettesítik, hogy tud­niillik mégsem annyira tragikus a helyzet. Ha nem is tragikus, de elkeserítő. Azt kell mondanunk, hogy igaza volt Ormos Máriának, amikor az MSZMP februári ülésén azzal érvelt a politikai váltás ellen, hogy a lakosság még nincs fel­készülve a többpártrendszeri átala­kuláshoz, mivel nincsenek ilyen irányú hagyományai. Legújabban az MSZP érzi ezt, a saját bőrén. Hálátlan feladat uralmon lenni, a politika mégsem ismer ennél magasz­­tosabb célt. Alapvetően hálátlan dolog tehát politikával foglalkozni. MÓRA ZOLTÁN Fotó: Vadim Ghirda / Associated Press A neves hírügynökség romániai fo­tósának Háborús portrék címmel nyílt lapzárta után fotótárlata a bu­karesti operettszínház előcsarno­kában. Képünk a tárlat prospek­tusáról

Next