Romániai Magyar Szó, 2003. október (15. évfolyam, 4617-4647. szám)
2003-10-25 / 4641-4642. szám
F. OLDAL 2003. OKTÓBER 25-26. GÁSPÁR B. ÁRPÁD Tojásfej és Békasegg (4.) Feketerigó röpül át alacsonyan a folyó fölött. Sárga csőrében cserebogár. Röpte egyenes, zsinórral húzták meg. Hallják szárnysurrogását, a tollas kis motorét. Néznek utána, ahogy eltűnik a túloldal bokrai között. A bokrok mögött megtépázott, lapos koronájú erdei fenyők. Megdűlve állnak a meredek hegyoldalban. Följebb kezdődik a csereerdő, lombozata néhol utat enged a napsugaraknak, és azok aranyba oldják zöldjüket. Gyerekek hahóznak a hegy szerpentinjéről. Hangjuk megrezzent kisharang kondulása, beleszőve a tavaszi ragyogásba. Ők a strand betonján ülnek térdből felhúzott lábbal, és kinyújtott karjukat a térdükön pihentetik, belsejével a napnak. Szemük lehunyva, és a meleg betonon gyorsan szárad foszladozó, koszos nadrágjuk. Száradó bőrük kellemesen bizsereg. Békasegg szólal meg. Bányatárnákban edzett bibircsókos arcán közlése fontosságának szigora. Optimális populáció. Elvégeztem a kísérletet. Tojásfej nem javítja ki „populáció”ra. Talán nem is hallja. Előreugró, súlyos állával beleszúrja gondolatait az idők távlatába. Békasegg folytatja: először tíz patkányt tettem a drótládába. Semmi hézag. Jó étvágy, mozgékonyság, kíváncsi fürkészése a világnak. Beeresztettem közéjük még tízet. Idegesek lettek, mindegyikük kifelé nézett a ketrecből. Aztán még tízet. Véresre marták egymást. Nincs szükség erőszakra, csak megháromszorozni a számukat. Mekegve, röviden fölkacag, nagy drótketrec és benne hatmilliárd. Háromszorosa az optimális populációnak. Tojásfej hallgat, válla rándul egyetegyet, és vele együtt súlyos álla is. Felső ajkát gyűri orra alá, fogain keresztül szívja a levegőt: a kinyilatkoztatás pozitúrája. - Nobel-díj - ennyit mond. A másik arcán felfokozott figyelem, a kezét is összedörzsöli elégedett várakozásában. - Nem nyújtom be. Méghogy ők... - Rohadt oszlói brancs - mondja megvetéssel Békasegg. - Kipróbáltam a kenőcsömet. Tizenkét órát ültem meztelenül a frizsideremben, mínusz tíz fokon. Békasegg összedörzsöli megint a kezét és fölmekeg: nem kellesz téli dzsekit vennem. Tojásfej színes, puha kaviccsal rajzolja a betonra a földgömböt kissé ferde tengelyével. Aztán egy másikat, még ferdébb tengellyel. A két tengely ferdesége között öt fok. Békasegg nem érti, de a cselekvés közelségétől felguggol. Kivárás, szünet. Nézik a két földgömböt, és bennük, közöttük a történések mélysége. Nem szabad siettetni a dolgokat. Jégkorszak, hatmilliárdból egy fog maradni. Akinek nem lesz a kenőcsömből. Békasegg vihog elégedetten: optimális pokuláció. De egyetlen tudósnak se adj, a balfácánok, mindenért ők... - aztán rámutat a tengelyre és kérdi: hogy fogjuk? Atombombával? Tyúkeszűek kotkodálása. Már rég... Tojásfej körülnéz, hogy nincs-e valaki a közelükben. - Antianyaggal, kész az új elektromágneses csapdám. A kulcslyukon át... - Mikor? Tojásfej rajzol. Messze lenyúló jégsapkát a földnek. Mínusz húsz celziusz fokot ír rá. Békasegg tárnákban edződött arccal dörzsöli a kezét, és sürgetve kérdi: mikor? - Már elkezdődött, a beképzelt tökfejek nem akarják tudomásul venni. Békasegg fölrikkant, optimális pokuláció. A másik befogja a száját, hallgass, kitörhet a pánik. -Te, a harminc patkány fölfalta egymást. A mi kezünk tiszta marad. Tojásfej kihúz a pokróca alól egy cipőkenőcsös dobozt alufóliába csomagoltam Lecsavarja a fedelét, és kenni kezdi magát a fehéres színű zsiradékkal. Barátja sóváran követi minden mozdulatát, és fölméri, hogy marad-e neki is? Csak a kiválasztottak. A söpredék s az öklével megkopogtatja a fejét: a szürkeállomány, optimális pokuláció. A folyó túlsó oldalán, rézsút, a gyümölcsöskert lapályán munkaruhás villanyszerelők vágják a betonoszlopokon csüngő huzalok alatt a diófák felső ágait. Közel kerültek a magasfeszültségű vezetékhez. Kövér mesterük parancsoló hangon figyelmezteti az ágakon tornázót, hogy biztosítsa magát derékövének kötelével. Az kacagva válaszol valamit a magasból, élvezi a hintázást az ágakon, de lendíti a kötelét, hogy átvesse a fa vastagabbikján. Kétszer is eltéveszti. A mester szitkozódik, ő kacag. Harmadszorra jó nagyot lendít a fémkapcsos végű kötélen. A tavaszi délelőtt meleg, derült békéjében fülrepesztő villámcsattanás hallatszik, lángnyelv, szikraeső csap a magasba a diófa fölött. Ők nem látnak jól, mfény hídja vakítja őket és köti ugyanakkor össze a túlsó parton történtekkel. Herceg közöttük a feszültséggel teli levegő. A diófa alatt állók hanyatt vágódtak, fát nyirbáló társuk meg fejes ugrott a folyóba. De az már nem folyik: jég és méteres hó. Annak a villanyszerelőnek csak a két lába látszik ki. Kapálózik, kotorná ki magát a hóból. Mindene zúzmarás, és ahogy rákacag az ijedtségtől megdermedt mesterre, az is eszkimó lesz. De a lélekjelenlétét nem veszíti el. Mindennek fölébe nő tekintélye, határozottsága: ő mester. Karmozdulattal int a csoportnak, és azok fegyelmezetten hámba állnak szánhúzó kutyákként, ő meg nagyot cserdít az ostorával, és beül a szánkóba. Körülöttük minden hó és jég, az egész világ az, és a folyóból oroszlánfóka emelkedik ki, szájában hallal, látják, hogy arra, amerre eltűnt a kutyaszán, jegesmedve cammog. Nem mernek egymásra nézni, nem merik mozdítani a fejüket. Mindenütt jég és hó, kristályos hideg lehelet józansága, és ők annak a trónján ülnek. Sehol senki, csak ők, és belélegzik az optimális populáció tág horizontú nagyszerűségét. Nem fáznak, attól a kenőcstől bolyhos bundájú melegség a testük. Tojásfej mondja, kiszabadult az antianyagom, ötszázalékos elferdülés. . Békasegg meg: nem kellesz téli dzsekit vennem. Jakabos Olsevszky Imola domborműve Felezőidő • Ritmus - samott (Közlés: Veress Péter szíves engedelmével) tBURJÁN EMIL ] Hegyi beszéd Én én vagyok, annyira egymagammal, hogy megdöbbent, ha azt hallom: Emil. Meglep az öt-hat évtizednyi hajnal, hogy sűrű csendje rímes szóra bír. Ha a lelkek csak befelé beszélnek s a létezés is onnan válaszol. Istent kísértő ördögi merénylet, mikor nevünkben hazudik a kor és meglep. Tudja a félárva székely: gazság, igazság egyetlen folyam. Fenyveskezűeknek Hegyi beszéd kell? Az elrabolt erdő visszhangtalan. Szentkép Azt súgja egy angyal, hogy a székely erdő nem lehet egyenlő Csóbé sivataggal.__________ VERSKERESŐ Tollas Tibor 1920-ban született Nagybarcán (eredeti nevén: Kecskési Tibor). Ludovikát végzett, 1947-ig a honvédségnél szolgált, '47-'56 között bebörtönözték. Több kéziratos könyvet szerkesztett, amelyekből később hármat Füveskert címmel kiadott. 1956-ban disszidál' Bécsben megalapítja a Nemzetőrt. Újabb verskötetei: Irgalmas fák (1975), Évgyűrűk (1979). Münchenben él. Szerepel az 1980-ban kiadott Nyugati Magyar Költők Antológiájában, (csg) TOLLAS TIBOR Pogány ima az égigérő fához Te sátoros eget tartó, föld köldökéből nőtt Égigérő fa, Isten cserénye udvarából emelkedő Égi Lakaró, hét forrás torkolatánál, élet vizéből szökő Világ-fa hétágú szent nyírfa, fúvó lelkek terebélyes hazája, világ közepéből fakadt törzsed hét ég rétegén tört át hét termő ágadról fehérhasú, tömlőmellű lányok, édes, gyógyító gyümölcseiket nyújtják. Te égmagos Sasfa, óriás gyökereid az alvilágig érnek, zöldlombú koronádon az ősök visszatért lelkei madárlakban énekelnek. Pikkelyes kérged alatt hallani Földanyánk széles gyűrűket hullámzó szíve verését Te édességes szép Bódoganya erdők-mezők gyönyörűséges, mindig fiatal, fészket hordó asszonya, lombzenéddel, virágaiddal, gyümölcseiddel tündérkertté varázsolod nekünk a pusztaságot. Termékenyöblű Életfa, szülőasszonyok pártfogója, sebesülteknek, betegeknek gyógyítója, fájdalmak csillapítója, kövér vadaknak felhajtója, szomjazóknak forrást fakasztója, tüzes villámoknak, rossz szellemeknek, ördögöknek előzője bűnösöknek büntetője, ártatlanoknak oltalmazója, bujdosóknak elrejtője, menekülőknek ösvényi mutatója, növekvő néped védelmezője, a halál órájában fogadj be árnyékos sátradba s vezess vissza vigyázó őseinkhez. Fából faragott litánia Életfa, szemöldökfa, karfa, ajtófélfa, kapufa, mesterfa, sátorfa, aprófa, tűzifa, gallyfa, ágfa, hasábfa, szálfa, nótafa, májusfa, látófa, termőfa, csudafa, tulipánfa, családfa, nemzetségfa, világfa, mesefa, rovásfa, rózsafa, párnafa, gyümölcsfa, csemetefa, karácsonyfa, tilalomfa, hámfa, járomfa, haszonfa, kaptafa, bányafa, dongafa, piszkafa, sodrófa, sulykolófa, hajítófa, csapófa, szárítófa, szégyenfa, támfa, gyámfa, keverőfa, simítófa, mintázófa, talpfa, vállfa, gömbfa, díszfa, bálványfa, boldogasszonyfa, sasfa, istenfa, égigérő fa, lármafa, szolgafa, bitófa, fejfa, kopjafa, koszorúfa, keresztfa. Négykézláb (Folytatás az e. oldalról) házasságlevelet kértem én, te - s úgy megrázza Bencét, mint fát a szél. - S ha nős is vagy - mélyet, turbékosat nevet a pálinkaszagú nő -, három aranyfogas asszonnyal még elmehetnék Dete - s a falhoz löki Bencét - egy könnyemtől megfulladnál. Egy kacajomtól megrepednél. Éridj legelni! Bence sima lejtőre kerül, s a hasára zuhan az erős lökéstől, amit a hatalmas nő adott neki. Nincs más hátra, mint egy kicsit négykézláb előrébb mászni, megállni, s búsulni azon: merre van a Kiskorona utca? Előreteszi a jobb kezét, utánacsusszantja a jobb térdét, majd ugyanezt míveli a bal tagjaival is, s így sokkal biztonságosabb. - Hát te ki vagy? - döffennek rá a magasból. - Állatka - feleli siránkozva Bence, s roppant félénkségében, hogy most meg talán majd orron ütik vagy fölpofozzák, úgy is érzi: holmi bundás kutya ő, aki szimatolva s boldogtalanul keresi a házát. - Oszt milyen állat vagy? Szamár? - kérdik tőle. - Szamár- pislantja. - Oszt hol az istállód, he? - Kiskorona utca 15. Bence - feleli keservesen. - Hisz az Óbudán van - szólal meg felette az orákulum. - Oszt miért keresed te ezt az utcát Újpesten? S hogy akarsz te átmenni az összekötő hídon? Az első lyukon beleesel a Dunába. Bencének kimered a szeme: miként került ő át Újpestre? Átúszta volna a Dunát? Vagy stráfkocsin hozták át a részeg kocsisok? Mérhetetlenül elszomorodik. Akik végre felvilágosították afelől, hogy éjfél óta vízen, jégen bolygott át és Óbuda helyett Újpestre érkezett, azok is otthagyták nevetve, vidáman, énekelve. Csak ő maradt ott négykézláb s egyedül, elzárva egy nagy folyam s kiismerhetetlen utcák kaszájába. Kapualjba húzódik be. Ott nem gázolhatja el kocsi, ott általában békében hagyják az embert. Most hirtelen eszébe jut Bencének, hogy mi miatt ment ő a kocsmába! Megrázkódik, és sírva fakad. Csoda-e, hogy az ember átkerül Óbudáról Újpestre, amikor hazamegy a munkából, s cipőgombolót visz az új magas cipőjéhez az asszonynak, s azt ott találja félreérthetetlen helyzetben egy köztisztasági, véres altiszttel? S nemhogy sírna, mentegetődznék a némber, hanem így szól: - Menj, menj gyorsan. Utállak. Az altiszt úré a szívem. S ő, Bence, csak fogja azt a cipőgombolót, fel-le mutogat vele, mert elakadt a szava, egy cipőgombolót rángat, ahelyett, hogy kést ragadna. Árva fiú voltam, és rossz nőt is vettem feleségül - végzi a kapualji számadást Bence -, de majd csak meghalok egyszer. Nem tart már soká. És ettől ismét csak csuklani és sírni kell. Aztán a mámor, a fáradtság lezárja nehéz pilláit. A Dunán egy magányos hajókürt szól. S a fák úgy reszketnek, recsegnek, mintha álmukból riadt emberek lennének, akiket a hajnali szél hidegre ráz.