Magyar Sakkélet, 1951 (1. évfolyam 1-12. szám)

1951. június / 6. szám

SAKK ÉLET-----------------------­DR ASZTALOS LAJOS: A LEBONYOLÍTÁS PROBLÉMÁI Vannak békeszerető és kevésbbé becsvágyó játékosok, akiknek az a legfőbb gondjuk, hogy ne veszítse­nek és már a nyitásban főleg arra vigyáznak, hogy az egyensúlyt ne engedjék megzavarni, azaz már a játszma megalapozásánál a döntet­lent tűzik ki maguk elé célul. Eb­ben kezükre játszik az a körülmény, hogy egyes nyitásoknak olyan a jellegzetessége, hogy az egyensúly sokáig megmarad és annak meg­­bolygatása az ellenfél részéről min­dig bizonyos kockázatot jelent. Ilyen például a francia védelem cserevál­tozata (1. e4, e6 2. d4, d6 3. ed.) vagy a négyes huszárjáték (1. e4, e6 2. Hf3, Hc6 3. tbc3, Hf6 4. Fb5) 4..., Hd4- es változata vagy a vezércsel Tar­­rasch­ védelmében (1. d4, d5 2. c4, e6 3. Hc3, c5) a szerényigényű 4. e3 folytatás. Valamikor a versenyeken bőven akadtak olyan játszmák, me­lyekben a szimmetriának bizonyos ideig való fenntartása, majd soroza­tos cserék után a 15.—20. lépésben az ellenfelek döntetlenben egyeztek meg. Ezekben a játszmákban a dön­tetlenre való lebonyolítás tulajdon­képen már a megnyitásban megkez­dődött és hamarosan be is fejező­dött. Magától értetődik, hogy ez nem sakkjáték. Ha a megerőltetéstől ki­merült mester a verseny egész ideje alatt egy-két pihenő napot szerez magának ilyen módon, az érthető, de az ilyesmiből rendszert csinálni, az vétek sakkjáték szelleme ellen. Azonkívül a sivár, tartalmatlan és unalmas játszmák elriasztják a sak­kozás leglelkesebb híveit is a ver­senyek látogatásától. Aki csak a döntetlenben látja ambícióinak ki­elégülését, az ne menjen versenyre, hanem engedje át helyét másoknak, akik produkálni akarnak és tudnak. A sakk harcos játék és a sakkozók küzdelmet akarnak látni és átélni. A szovjet sakkiskola feltűnése egy időre véget vetett ennek a vissza­élésnek, mely itt-ott még felüti ugyan fejét, de amelyet egyaránt elítélnek a kiváló mesterek, a szakértő kriti­kusok és a versenyek látogatói. Nincs semmi kifogásunk a küzdelmes já­ték után lerögzített döntetlen ellen, amilyenek a most folyó világbajnoki mérkőzés első játszmái, az ilyen játszmákban lehet gyönyörködni és belőlük sokat tanulni, de a tartal­matlan tologatásnak, közismert vál­tozatok lejátszása után a 14—15 lé­pésben való remisre adásnak meg kell szűnnie. Leszűrve a tanulságot, az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy a le­bonyolítás vagy likvidálás a sakk­játszmának olyan átmeneti része, amelyben előnyösebb állásunkat elő­zetes manőverezéssel, kombináció­val vagy következetes, tervszerű cse­rékkel leegyszerűsítjük úgy, hogy a nyerés kézzelfoghatóvá, nyilvánva­lóvá válik, más szavakkal a közép­játékból átvezet a játszma technikai részébe. Ide tartozik a lebonyolítás egy másik fajtája, amely körülbelül egyenlő, de nehezen megítélhető, vagy esetleg kétes, sőt hátrányos állásokból ugyancsak manőverezés­sel, kombinációval vagy cserékkel a döntetlent biztosítja. Az ilyen men­tő likvidálás rendszerint a játszma befejezését is jelenti, tehát a tech­nikai rész sokszor elmarad. Igen érdekes a kérdés, hogy miért hibáznak még a legkiválóbb játéko­sok is legtöbbet a játék ezen fázisá­ban. Ha egy jobb játékos csak egy pillantást vet olyan állásra, melyben az egyik fél jelentősebb előnyben van, bizonyára felfedez valamilyen módot az előny érvényesítésére Ha ezt meg tudja tenni a játszmán kí­­vül álló játékos, miért hibázik ak­kor a mester, aki „benne van“ a játszmában és annak rejtelmeibe sok­kal jobban van beavatva? Erre azt válaszolhatjuk, hogy talán épen az­ért, mert túlságosan is elmerül an­nak rejtelmeiben. Ismeretes dolog, hogy a válság rendszerint csak a középjáték derekán, tehát a 30. lé­pés táján érik meg, amikor a játé­kos már fáradt és amellett még az időzavar is közeledik, ami az ítélő­képességet és a látás tisztaságát je­lentősen zavarja. Az illető lát több lebonyolítási lehetőséget, latolgatja valamennyit, nem tudja magát elha­tározni egyikre sem, mert mind­egyiknél lát vagy legalább látni vél valami nehézséget, szeretné a leg­jobbat, a legdöntőbbet kiválasztani, közben az idő eljár, ideges lesz és elhamarkodja a dolgot. Tegyük fel pl., hogy három lebonyolítási lehe­tőség van, az egyik gyalogot nyer, a másik minőséget, a harmadik ve­zért bástya és könnyű tiszt ellené­ben. A negyedik lehetőség pedig az, hogy anyagi előny nélkül heves tá­madásunk marad. Mindegyik esetben látunk az ellenfél részére bizonyos kilátásokat, melyeket hajlamosak va­gyunk túlbecsülni, így azt mondjuk magunkban, hogy a gyalogelőny ta­lán nem lesz elegendő a nyerésre, mert már kevés gyalog van a táb­lán, jobban szeretnénk a minőséget, de akkor az ellenfélnek két futója marad, ami kellemetlen. Nem látjuk tisztán, hogy nyerhető-e az állás ve­­zérrel bástya és futó ellen, a tám­a­­dás sokat ígérő, de ha nem átütő erejű, akkor az ellenfél baj nélkül menekülhet meg a hátrányos állás­ból. Milyen nehéz ilyenkor a válasz­tás ! Egy másik nehézség, hogy mi­kor huzamosabb időn át vagyunk előnyben — 10—15 lépésen át, nem tudjuk, hogy melyik lépésnél lehet­séges a döntő fordulat. Ha valaki egy bizonyos pillanatban figyelmez­tetne bennünket, hogy most lehet­séges nyerésre vezető lebonyolítást megvalósítani, akkor azt bizonyára meg is találnánk. Sajnos, e figyel­meztetés hiányában, Marco szavai szerint, amerikai párbajt vívunk egy sötét szobában és csak utólag vesz­­szük észre, hogy mit mulasztottunk. A fáradtságon kívül más oka is van a gyakori hibázásnak ezen­ a téren. Fölényben vagyunk, a játszmát el­­intézettnek gondoljuk és kissé köny­­nyelm­íten, felületesen lépegetünk, az­zal, hogy úgyis „minden nyer“. Nem számolunk tehát az ellenfél taktikai lehetőségeivel, amelyeket a rosszul álló fél természetesen a végletekig kihasznál és innen ered a sok meg­lepetés, tragikus fordulat. Emléke­zünk még Denker esetére, amelyhez hasonlót számtalant lehet találni a sakktörténelemben. Közlünk még egy-két jellegzetes példát a szovjet bajnoki döntők küzdelmeiből. Lipnyickij—A­ronyin XVIII. szovjet bajnokság Következik sötét 25. lépése. Aro­­nyin úgy számított, hogy a 15 futó ütésére világos Be6­-el egyidejűleg támadja a vezért és a huszárt, tehát a tisztet visszanyeri fölényes állás mellett és ezért lemondott a 15 futó ütéséről, holott, mint utólag észre­vette, nem is bonyolult lebonyolítási lehetőség állt rendelkezésére, amely­­lyel biztosíthatta volna magának a játszma és a szovjet bajnokság meg­nyerését ! íme a megoldás: 25..., hg5: 26. Bde6:, Very:! 27. Be­fi:, Hf4 és a vezér nem léphet el úgy, hogy védje az e6 pontot. Nem segítene 28. Vg5:, He6: 29. Ve7 kettős támadás sem a c2 futó ellen irányuló ellentámadás és Be8 után az ellen fenyegető matt miatt. Végeredményben sötétnek ma­radna két bástyája és egy könnyű tisztje a vezér ellenében és a nye­rés valóban csak „technika dolga“ lett volna. E nyerő lebonyolítás he­lyett Aronyin 25..., Fe­4et lépte, mire világos 26. Fe4., fe4: 27. Fe3-al foly­tatta és lényegesen jobb állását 52 lépés alatt győzelemre vezette. Ho­gyan volt lehetséges, hogy Aronyin, aki évről-évre javul és ezen a baj­noki döntőn nagyszerűen játszott, elmulasztott ilyen egyszerű lebonyo­­lítási lehetőséget? Ennek oka bizo­nyára a kimerültség volt, mert a 6. lépéstől kezdve sok problémát kel­lett megoldania, ami felemésztette idegeit és idejét. A nehéz feladato­kat sikeresen megoldva csődöt mon- / --------------- 133

Next