Magyar Sakkélet, 1951 (1. évfolyam 1-12. szám)
1951. június / 6. szám
SAKK ÉLET-----------------------DR ASZTALOS LAJOS: A LEBONYOLÍTÁS PROBLÉMÁI Vannak békeszerető és kevésbbé becsvágyó játékosok, akiknek az a legfőbb gondjuk, hogy ne veszítsenek és már a nyitásban főleg arra vigyáznak, hogy az egyensúlyt ne engedjék megzavarni, azaz már a játszma megalapozásánál a döntetlent tűzik ki maguk elé célul. Ebben kezükre játszik az a körülmény, hogy egyes nyitásoknak olyan a jellegzetessége, hogy az egyensúly sokáig megmarad és annak megbolygatása az ellenfél részéről mindig bizonyos kockázatot jelent. Ilyen például a francia védelem csereváltozata (1. e4, e6 2. d4, d6 3. ed.) vagy a négyes huszárjáték (1. e4, e6 2. Hf3, Hc6 3. tbc3, Hf6 4. Fb5) 4..., Hd4- es változata vagy a vezércsel Tarrasch védelmében (1. d4, d5 2. c4, e6 3. Hc3, c5) a szerényigényű 4. e3 folytatás. Valamikor a versenyeken bőven akadtak olyan játszmák, melyekben a szimmetriának bizonyos ideig való fenntartása, majd sorozatos cserék után a 15.—20. lépésben az ellenfelek döntetlenben egyeztek meg. Ezekben a játszmákban a döntetlenre való lebonyolítás tulajdonképen már a megnyitásban megkezdődött és hamarosan be is fejeződött. Magától értetődik, hogy ez nem sakkjáték. Ha a megerőltetéstől kimerült mester a verseny egész ideje alatt egy-két pihenő napot szerez magának ilyen módon, az érthető, de az ilyesmiből rendszert csinálni, az vétek sakkjáték szelleme ellen. Azonkívül a sivár, tartalmatlan és unalmas játszmák elriasztják a sakkozás leglelkesebb híveit is a versenyek látogatásától. Aki csak a döntetlenben látja ambícióinak kielégülését, az ne menjen versenyre, hanem engedje át helyét másoknak, akik produkálni akarnak és tudnak. A sakk harcos játék és a sakkozók küzdelmet akarnak látni és átélni. A szovjet sakkiskola feltűnése egy időre véget vetett ennek a visszaélésnek, mely itt-ott még felüti ugyan fejét, de amelyet egyaránt elítélnek a kiváló mesterek, a szakértő kritikusok és a versenyek látogatói. Nincs semmi kifogásunk a küzdelmes játék után lerögzített döntetlen ellen, amilyenek a most folyó világbajnoki mérkőzés első játszmái, az ilyen játszmákban lehet gyönyörködni és belőlük sokat tanulni, de a tartalmatlan tologatásnak, közismert változatok lejátszása után a 14—15 lépésben való remisre adásnak meg kell szűnnie. Leszűrve a tanulságot, az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy a lebonyolítás vagy likvidálás a sakkjátszmának olyan átmeneti része, amelyben előnyösebb állásunkat előzetes manőverezéssel, kombinációval vagy következetes, tervszerű cserékkel leegyszerűsítjük úgy, hogy a nyerés kézzelfoghatóvá, nyilvánvalóvá válik, más szavakkal a középjátékból átvezet a játszma technikai részébe. Ide tartozik a lebonyolítás egy másik fajtája, amely körülbelül egyenlő, de nehezen megítélhető, vagy esetleg kétes, sőt hátrányos állásokból ugyancsak manőverezéssel, kombinációval vagy cserékkel a döntetlent biztosítja. Az ilyen mentő likvidálás rendszerint a játszma befejezését is jelenti, tehát a technikai rész sokszor elmarad. Igen érdekes a kérdés, hogy miért hibáznak még a legkiválóbb játékosok is legtöbbet a játék ezen fázisában. Ha egy jobb játékos csak egy pillantást vet olyan állásra, melyben az egyik fél jelentősebb előnyben van, bizonyára felfedez valamilyen módot az előny érvényesítésére Ha ezt meg tudja tenni a játszmán kívül álló játékos, miért hibázik akkor a mester, aki „benne van“ a játszmában és annak rejtelmeibe sokkal jobban van beavatva? Erre azt válaszolhatjuk, hogy talán épen azért, mert túlságosan is elmerül annak rejtelmeiben. Ismeretes dolog, hogy a válság rendszerint csak a középjáték derekán, tehát a 30. lépés táján érik meg, amikor a játékos már fáradt és amellett még az időzavar is közeledik, ami az ítélőképességet és a látás tisztaságát jelentősen zavarja. Az illető lát több lebonyolítási lehetőséget, latolgatja valamennyit, nem tudja magát elhatározni egyikre sem, mert mindegyiknél lát vagy legalább látni vél valami nehézséget, szeretné a legjobbat, a legdöntőbbet kiválasztani, közben az idő eljár, ideges lesz és elhamarkodja a dolgot. Tegyük fel pl., hogy három lebonyolítási lehetőség van, az egyik gyalogot nyer, a másik minőséget, a harmadik vezért bástya és könnyű tiszt ellenében. A negyedik lehetőség pedig az, hogy anyagi előny nélkül heves támadásunk marad. Mindegyik esetben látunk az ellenfél részére bizonyos kilátásokat, melyeket hajlamosak vagyunk túlbecsülni, így azt mondjuk magunkban, hogy a gyalogelőny talán nem lesz elegendő a nyerésre, mert már kevés gyalog van a táblán, jobban szeretnénk a minőséget, de akkor az ellenfélnek két futója marad, ami kellemetlen. Nem látjuk tisztán, hogy nyerhető-e az állás vezérrel bástya és futó ellen, a támadás sokat ígérő, de ha nem átütő erejű, akkor az ellenfél baj nélkül menekülhet meg a hátrányos állásból. Milyen nehéz ilyenkor a választás ! Egy másik nehézség, hogy mikor huzamosabb időn át vagyunk előnyben — 10—15 lépésen át, nem tudjuk, hogy melyik lépésnél lehetséges a döntő fordulat. Ha valaki egy bizonyos pillanatban figyelmeztetne bennünket, hogy most lehetséges nyerésre vezető lebonyolítást megvalósítani, akkor azt bizonyára meg is találnánk. Sajnos, e figyelmeztetés hiányában, Marco szavai szerint, amerikai párbajt vívunk egy sötét szobában és csak utólag veszszük észre, hogy mit mulasztottunk. A fáradtságon kívül más oka is van a gyakori hibázásnak ezen a téren. Fölényben vagyunk, a játszmát elintézettnek gondoljuk és kissé könynyelmíten, felületesen lépegetünk, azzal, hogy úgyis „minden nyer“. Nem számolunk tehát az ellenfél taktikai lehetőségeivel, amelyeket a rosszul álló fél természetesen a végletekig kihasznál és innen ered a sok meglepetés, tragikus fordulat. Emlékezünk még Denker esetére, amelyhez hasonlót számtalant lehet találni a sakktörténelemben. Közlünk még egy-két jellegzetes példát a szovjet bajnoki döntők küzdelmeiből. Lipnyickij—Aronyin XVIII. szovjet bajnokság Következik sötét 25. lépése. Aronyin úgy számított, hogy a 15 futó ütésére világos Be6-el egyidejűleg támadja a vezért és a huszárt, tehát a tisztet visszanyeri fölényes állás mellett és ezért lemondott a 15 futó ütéséről, holott, mint utólag észrevette, nem is bonyolult lebonyolítási lehetőség állt rendelkezésére, amelylyel biztosíthatta volna magának a játszma és a szovjet bajnokság megnyerését ! íme a megoldás: 25..., hg5: 26. Bde6:, Very:! 27. Befi:, Hf4 és a vezér nem léphet el úgy, hogy védje az e6 pontot. Nem segítene 28. Vg5:, He6: 29. Ve7 kettős támadás sem a c2 futó ellen irányuló ellentámadás és Be8 után az ellen fenyegető matt miatt. Végeredményben sötétnek maradna két bástyája és egy könnyű tisztje a vezér ellenében és a nyerés valóban csak „technika dolga“ lett volna. E nyerő lebonyolítás helyett Aronyin 25..., Fe4et lépte, mire világos 26. Fe4., fe4: 27. Fe3-al folytatta és lényegesen jobb állását 52 lépés alatt győzelemre vezette. Hogyan volt lehetséges, hogy Aronyin, aki évről-évre javul és ezen a bajnoki döntőn nagyszerűen játszott, elmulasztott ilyen egyszerű lebonyolítási lehetőséget? Ennek oka bizonyára a kimerültség volt, mert a 6. lépéstől kezdve sok problémát kellett megoldania, ami felemésztette idegeit és idejét. A nehéz feladatokat sikeresen megoldva csődöt mon- / --------------- 133