Magyar Sakkélet, 1956 (6. évfolyam 1-12. szám)
1956. november-december / 11-12. szám
244 nya. Színes lélekkel egybeolvadt velünk a nehéz harcokban, s amikor a hajrában kicsúszott a kezünkből az óhajtott eredmény, jobban szenvedett, mint mi. Utolsó nyilvános szereplése az 1955. évi, zágrábi nemzetközi versenyhez fűződik. Élete delelőjének színhelyére a versenybizottság tagjául kapott meghívást. A verseny közben hirtelen válságosra fordult egészségi állapota. Először hősiesen titkolta fájdalmait, napról-napra elvánszorgott a versenyterembe, de végül is kórházba, majd még a küzdelem befejezte előtt haza kellett szállítani. Az itthoni gondos ápolás csak nyújtani tudta életét, gyógyítani már nem. Az utolsó évben már csak akkor láthattuk, ha meglátogattuk kis, családi villájában a Pasaréti út 20. szám alatt. A testi fájdalmaktól gyötörten is érdeklődéssel hallgatta beszámolóinkat, olykor tervezgette, hogy várt felgyógyulása után még részt vesz — mint mondotta, utoljára — a Nemzetközi Sakkszövetség moszkvai kongresszusán. S úgy áhította, hogy egyszer jelen lehessen egy átütő magyar sakksiker megszületésénél. Az 1956. esztendő aztán — a főiskolai csapatvilágbajnokságon és a XII. sakkolimpián — két nagy magyar sikert is hozott, de Asztalos Lajosnak már nem adatott meg, hogy csak az egyiknél is jelen lehessen. Amikor a XII. sakkolimpia befejeztével átvettük érmeinket, az öröm érzésébe az üröm csöppje vegyült: mennyire örülne Lajos bácsi, ha most itt lehetne, közöttünk. Amikor hazatérésünk után meglátogattuk, már nem lehetett kétség aziránt, hogy drámai mérkőzése az elmúlással az utolsó fordulóhoz érkezett. S miközben október utolsó napjaiban harci cselekmények szántották fel az ország békés életét, a fegyvereknek olykor betegágyáig hatoló zaja közben a csendes elmúlás révébe ért dr. Asztalos Lajos megfáradt teste.■ * De nem múlt el egészen. Közöttünk maradnak könyvei, amik egyszerűen, csillogásmentesen, de annál tisztábban mutatják meg a sakkozásnak a be nem avatottak számára rejtett mélységeit és szépségeit. Itt maradnak a Magyar Sakkéletben közreadott írásai, amelyekből hiányzik ugyan az úgynevezett »szép fogalmazás« hivalkodása, annál több visszhangot talált azonban olvasóink körében: »ilyeneket várunk«. Itt maradnak tanítványai, akiknek fejlődésében, már beért és még várt sikereiben ott rejtőzik az ő szellemének alkotó és nevelő munkája. S mindezek betetőzéseként itt marad közöttünk a szépség és a jóság örök emberi eszményének sugarával körülvont élet emléke. Itt maradt közöttünk, hogy azokban hasson tovább, akik ismerték őt. Barcza Gedeon A nemzetközi sakkversenyek viszonylag rövid múltra tekintenek vissza. Köztudomás szerint Londonban, 1851-ben rendezték a legelső nemzetközi egyéni versenyt, de ezt követően még 45 évnek kellett eltelnie, hogy végre magyar földön is találkozhassanak a kor legjobbjai. Hatvan éve, 1896-ban került sor erre az eseményre, a Honfoglalás ezredéves fordulóján rendezett nagyszabású milleniumi ünnepségek keretében. A megvalósulásig persze hosszú volt az út. Az ötlet már 1891-ben felvetődött az Erkel Ferenc tb. elnöksége alatt működő Budapesti Sakkozó Társaságban. A nagy feladat megoldásához a Társaság az idősebb testvérrel, a Pesti Sakkörrel lépett érintkezésbe, majd a két egylet Budapesti Sakkor néven fuzionált s úgy folytatta az előkészítést. Évekig tartott a költségek társadalmi gyűjtés útján történő összekönyörgése, az előszobázás a »magas« védnökök jóindulatának megnyeréséért. Lassan haladt a levélbeni tárgyalás a külföldiekkel, de végül is 1896 tavaszán a rendezőség szétküldhette a meghívókat. Eredetileg tizenhatos mezőnyt terveztek a nemzetközi élgárda legjobbjainak, köztük Lasker világbajnok és Steinitz ex világbajnoknak részvételével. Lasker és Steinitz — sajnos — lemondták a meghívást az egyidejű moszkvai revansmérkőzésük miatt. Az utolsó pillanatban Alapin is lemondott, Makovetz pedig annyira szívére vette a verseny előtti napokban — könnyű játszmák során — Janowskiitól elszenvedett vereségét, hogy szinte búskomorságba esett és teljesen visszavonult. E négy versenyző hiányát nehéz volt méltó helyettesekkel pótolni. Egyedül az eredetileg tornavezetőnek kijelölt Maróczyt sikerült rávenni arra, hogy minden előkészület nélkül »beugorjék« a versenybe. A nagy verseny 10 külföldi és 3 magyar résztvevővel, a Pesti Vigadó épületében, 1896. október 5-én, a Ferenc József-híd (most Szabadság-híd) ünnepélyes felavatásának napján vette kezdetét, a neves Ázsia-kutató, gr. Zichy Jenő védnök megnyitó beszédével. A teremben többszáz főnyi közönség s egy sereg newyorki, londoni, párizsi, bécsi stb. újságíró tartózkodott s az érdeklődés mindvégig szokatlanul nagy maradt. A rendezés technikája persze még nem volt olyan magas, mint manapság, de a korabeli versenyekét mind megelőzte. A tornavezetést Havasi Artur, a későbbi világhírű végjátékszerző és szakértő, »Kornélka« (H. Kornél mester) nagybátyja látta el mintaszerűen. A »t. publikumot« — amelynek soraiban feltűnően nagy számban nők is akadtak — »Silentium!« feliratú táblák figyelmeztették a csendes viselkedésre. Rendet tartani bizony nem volt könnyű, mert a nézők szabadon jártak-keltek az asztalok között és tömegesen tódultak oda, ahol valami »csemege« kínálkozott. Nagy tetszést váltott ki például az alábbi derűs epizód: Charusek, a verseny magyar favoritja, nem volt valami irigylésreméltó helyzetben, amikor itt ellenfele 86. V13(?) lépést tette. — Döntetlent ajánlok — szólalt meg erre Charousek rövid vizsgálódás után. — Ilyet még nem hallottam! — háborodott fel Walbrodt. — Nem fogadom el!! — Akkor fogadja e sakkot —válaszolt nyugodtan mesterünk és 86. —, Welf-ot tálalta elképedt ellenfele elé. Patt! Charousek válasza azóta is szállóige a világ sakkozói között, csak éppen az eredetét nem ismerik. A verseny »békebeli« hangulatát nagyban emelte a legtoválisabb résztvevő, a szokásosnál kissé »molettebb« Winawer. Róla több érdekes apróságot jegyzett fel a krónika. Winawer nem nagyon szeretett gyalogolni, fizetni pedig még kevésbé. Ezért nevezhető »borzalmas«nak a Lánchíddal történt kalandja. Egyik nap nagy elhatározással nekiindult, hogy megtekintse ezt az európai nevezetességet. Eldöcögött a hídfőig, de ott megállították egy szóra, és két krajcárt fizetettek vele. (A hídvámot csak 1914-ben törölték el.) Ugyanakkor átzavarták a másik oldalra: »Budára csak a jobboldalon lehet közlekedni!« — Winawer fizetett, átment, majd elsétált a híd közepéig, kigyönyörködte magát a hídban, Dunában és mindenben, ami látható, azután megnyugodva viszszafordult. Csakhogy a gyalogtúra befejezése nem ment olyan simán, hiszen a hídon egyirányú közlekedés volt! Megint visszaküldték... át EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL... Az első Magyarországon rendezett nemzetközi verseny 60. évfordulója Walbrodt—Charousek magycu SifiEÉlillí