Magyar Sakkélet, 1959 (9. évfolyam 1-12. szám)
1959. december / 12. szám
I Magyar SAKKELET A MAGYAR SAKKSZÖVETSÉG FOLYÓIRATA___________________ IX. ÉVFOLYAM 12. SZÁM 1959. DECEMBER VVVVVVVAVTVV\VVVVVVVV\VVl\VVVVV\VVt VVVVVVVVVVVVV\VVVVVVVVVVlVWV\VVV\VVtVVVVVVVVVIlAYvYY\\VVVVVlVVVVWVVVVVVVVWVVVVVVVVVVVV\VVVWW ÚJ KORSZAKKÜSZÖBÉN?... Vélemények Tál stílusáról és világbajnoki esélyeiről Naponta több mint kétezer néző figyelte feszült érdeklődéssel Belgrádban, a Szakszervezetek Házában a világbajnok jelöltek versenyének utolsó fordulóit- A játék dinamikáját igazán élvezni és követni csak a helyszínen lehet ugyan, mégis tízezrek és tízezrek — olyanok, akiknek nem volt szerencséjük e nagyszabású küzdelmet a helyszínen végigkísérni — érezték, hogy ezúttal nem a megszokott nagymesteri küzdelmekről van szó. Valami új, rendkívüli van kialakulóban, valami, ami minden valószínűség szerint hivatva van új korszakot nyitni a sakkozás történetében. Már közel egy évtizede vajúdik a sakkozás elmélete, hogy a nagy tömegek számára lassan már megszokottá váló, s sokszor oly mély, nehezen követhető nagymesteri küzdelmek új formát kapjanak. Olyan ez, mint a föld felszíne alatt forrongó vulkán, amely csak időnként tör ki a felszínre. Nos, e kitörés most megtörtént, a világbajnokjelöltek tornáján ezúttal olyan versenyző jött be elsőnek, akinek — stílusa miatt — minden előzetes sikere ellenére, csak kevesen adtak esélyt. Mihail Tál, a 23 éves rigai nagymester győzött, s most ezrek és ezrek kutatják a fiatal versenyző sikereinek titkát, elemzik a játszmákat, részeire boncolják az egész versenyt, s ... zavarba kerülnek, amikor véleményt kell mondani arról, vajon valóban újat jelent-e Tál stílusa a sakkozás fejlődése szempontjából, vagy csak a fiatalság mindent elsöprő ereje, optimizmusa segítette hozzá e győzelemhez, s nem egyéni adottság-e az, amit ma sokan új stílusnak neveznek? Tál eredményei ugyan sok tekintetben magukról beszélnek, mégis ha közelebbről vizsgáljuk a világbajnokjelöltek versenyének játszmáit, részeredményeit, bizony sok ellentmondást találunk. Vajon nem zavaró-e a kritikusok számára, hogy míg Tál a más nemzetiségű nagymesterek ellen mindent elsöprő fölényt tudott kiharcolni — 14,5 pont 16 játszmából —, addig szovjet kollégái ellen mínuszban maradt — 12-ből 5,5 pont —, sőt ezúttal legnagyobb ellenfelétől, Kérésztől 3:1 arányú vereséget szenvedett Vajon nem jogos-e a kétely az elemzők részéről akkor, amikor Tál játszmáinak tekintélyes részében kimutatják, hogy a rigai nagymester — tárgyilagosan nézve — sokszor nem is különösen bonyolult módon veszve volt? Vajon lehet-e akkor kifogásolni, ha itt-ott a fiatal versenyző „szuggesztív” erejéről beszélnek? Maga Ragozin nagymester, a világsakkszövetség alelnöke tollából ered az a nagyon könnyen félreérthető mondat: „Mintha nem is az ujjaival, hanem valamilyen varázspálcával nyúlna a bábokhoz ...” E hangok szinte kísértetiesen hasonlítanak azokhoz a kijelentésekhez amelyeket egykor dr. Tarrasch hangoztatott dr. Emanuel Laskerral szemben, mindaddig, amíg Lasker huszonhétéves világbajnoksága meg nem győzte, hogy valami egész másról van szó, s nem arról, hogy „Lasker szuggerálja az ellenfelének a rossz lépéseket”. Az ilyen megnyilvánulások természetesen elhalkulóban vannak, s talán pontot fog tenni utánuk a jövő évi világbajnoki párosmérkőzés Botvinnikkal, ha a fiatal nagymesternek ott is sikerül meggyőző módon bizonyítania stílusának időállóságát. De vajon sikerül-e? Kérész megtalálta az ellenszert. Sokan kérdik tehát joggal, hogy akkor miért ne sikerülne ez a „felkészülés nagymesterének”, Botvinniknak? Mindentől függetlenül észre kell vennünk azonban, hogy új korszak van kifejlődőben a sakkozás területén. Mert kétségtelen, hogy Tál sikerei nyomán most ezrek és ezrek — különösen a fiatalok — igyekeznek majd átvenni e fergeteges stílust eredményeivel, hibáival együtt, s jó idő fog eltelni, amíg az új és régi harcából kikristályosodik az a tan, amelyet aztán összefoglaló névvel látnak el a sakktörténészek. Egyelőre azonban a nézetek még nagyon különbözőek, s nem is volna helyes, ha a sakkozásnak e forrongó napjaiban már merev ítéletet vonnánk le az eseményekből. Nézzük azonban, mit is mondanak a különböző szakemberek? Milyen jellegzetességeket állapítanak meg a világbajnokjelöltek versenye alkalmából? Talán e megnyilatkozások némi fényt nyújtanak a „Talprobléma” megvilágításához. Bronstein nagymester rámutat arra az érdekességre, hogy az előző kandidátus-versenyekkel szemben majdnem teljesen eltűntek a manőverező megnyitások, s helyüket a nyílt sisakkal való küzdelmek foglalták el. A részvevők szinte kivétel nélkül — még a megfontoltságáról közismert Szmiszlov is — kénytelenek voltak „átállni” Tál stílusára, „amely nem tudja elképzelni az állást három, vagy öt nyílt vonal, s tucatnyi gyenge pont nélkül. (Nem fontos az, hogy kinél, fő az, hogy legyen!) Ez biztosítja a »nagy« játékot, s »nagy« játékban Tál mindig nagy mester!” De egyidejűleg — talán kissé túlzottan maliciózusan — jegyzi meg az 1950—52. évek első számú világbajnokjelöltje, hogy: „Az erős sakkozó fő megkülönböztető jellemvonása: nyerni, a vereség kockázatának lehető kiküszöbölésével. Szerencsejátékot az óvodások is tudnak játszani, s ha már itt tartunk, hát meg kell mondani, hogy általában ők a nyerő szám szerencsés kihúzói.” Mihail Tál