Magyar Sakkélet, 1959 (9. évfolyam 1-12. szám)

1959. február / 2. szám

ü­s emlékmönk­ségjétől­­ DR. TARRASCH SIEGBERT Steinitz világbajnokságának utolsó évei­ben, amikor a világbajnok rendre távol­maradt az európai nagy versenyektől, s csak páros mérkőzéseken védte címét, mind többször került szóba a nemhivata­los világbajnok elnevezés. Ezzel a címmel az 1888—94 közötti évek új nagy versenyé­nek győztesét, a ,,nagy versenyek rette­gett matadorát“, dr. Tarrasch Siegbertet dicsőítették hívei. Tarrasch 1862. március 5-én, Boroszló­ban született. Sakkmesteri oklevelét ha­marabb (1883-ban) szerezte meg, mint az orvosit, világhírűvé az előbbivel vált. 1885-ben ugyan még csak 2—6. Hamburg­ban, a következő évben pedig Majna- Frankfurtban 5—6. helyezett. 1888-ban azonban 6 éves, megszakítás nélküli dia­dalsorozata kezdődött, 5 nagy verseny (Lipcse 1888., Boroszló 1889., Manchester 1890., Drezda 1892., Lipcse 1894.) megnye­résével. Amikor Lasker 1894-ben elhódí­totta a világbajnokságot Steinitztől, a közvélemény szerint Tarrasch méltóbb lett volna a Steinitz elleni páros mérkő­zésre. Magában Tarraschban is gyógyít­hatatlan tüskét hagyott, hogy annak ide­jén nehézkessége miatt nem szánta el ma­gát az Amerikába való áthajózásra, világ­­bajnoki páros mérkőzésre. Az elmulasztott alkalom nem tért visz­­sza. Tarrasch 1885-ben, Hastingsben csak 4., 1896-ban Nürnbergben 3—4., Budapes­ten pedig egyenesen a 8. helyre esett vissza. Lasker közben nagy versenyeken is igazolta világelsőségét. Ezután Tarrasch még sok magas helyezést ért ugyan el, világraszóló győzelmet azonban csak hár­mat tudott még szerezni. 1898-ben Bécs­­ben megnyerte a minden idők egyik leg­nagyobb küzdelmét, a 21 részvevős, két­fordulós bécsi versenyt. Itt Pillsburyvel holtversenyben, 40 játszmából 30 ponttal lett 1—2., az első díj sorsát eldöntő négy­­játszmás páros mérkőzést azonban arányban ő nyerte. 1903-ban ismét­­két­fordulós, 14 részvevős nagy versenyt nyert meg, ezúttal Maróczy előtt Monte Carlo­­ban, majd 1907-ben az ostendei 6 rész­vevős, négyfordulós nagymester-verseny­nek lett a győztese. Közben persze szám­talan versenyen ért el magas helyezést. A világbajnokságért már csak jóval pá­lyája d­elelőjén túl. 1908-ban vette fel a küzdelmet Laskerrel, s meglehetős nagy (—8, +3, =5) arányú vereséget szenvedett. Egyéb páros mérkőzései közül kiemelke­dik a Marshall elleni, 1905. évi­­4-8, —1, =8 arányú és a Walbrodt elleni, 1894. évi 4-7, —0(!!), =1 arányú győzelme, vala­mint Csigorin elleni 1893. évi 4-9, —9, =4 és Schlechter elleni 1911. évi 4-3, —3, =10 arányú döntetlenje. Tarrasch versenyzői tevékenysége 1908 után lényegesen alábbhagyott, s bár még a húszas évek végéig ott látható egy-egy verseny mezőnyében, megjelenését nem az új eredmény,­­hanem csak az egykori dicsőség varázsos fénye övezi. Ezt azon­ban óriási tekintély sokszorozza. Bár­mennyire is nagyok voltak ugyanis az egykori eredmények, Tarrasch igazi je­lentőségét, példátlan arányú tekintélyé­nek alapját nem versenyzői pályafutása, hanem sakkpedagógiai, vagy még helye­sebben sakkelméleti tevékenysége vetette meg. A sakk tudományos szemléletének Stei­nitz által megkezdett rendszerezését Tar­rasch fejezte be. Egykori híres munkája, ,az először 1895-ben megjelent ,,Dreihun­dert Schachpartien“ a módszeres sakk­gondolkodás olyan példáit szolgáltatja, hogy ennek alapján méltán nevezték el tisztelői ,,Praeceptor Germaniae“-nek. Persze voltak ennek a könyvnek éppen úgy, mint a későbbi, talán még nagyobb népszerűséget elért ,,Die moderne Schach­­partie“-nak dogmatikus túlzásai. Tarrasch a sakk törvényeinek tudományos mód­szerességgel végzendő kutatását és egy­befoglalását tűzte ki élete céljául. Esz­ményképe a tökéletes sakk volt. Val­lotta, hogy minden állásban csak egyetlen ..legjobb-­ lépés van, s ennek megtalá­lásához az elvek következetes alkalma­zása vezet. Ezért kérlelhetetlen volt azok­kal szemben, akik szerinte vétettek ez elvek, a principiumok ellen. A sakkozás mai, elméleti fejlettségé­nek egyik legjelentősebb kötőanyaga Tar­rasch rendszere, ha nem is olyan köz­vetlen alkalmazással, amint azt alkotója mindenkitől megkövetelte. Steinitz új fo­galmi rendszerét ő bővítette tovább, s utána már csak tudomásul venni, vagy tagadni lehetett Tarrasch elveit, meg­kerülni azonban­ nem. A kibontakozáshoz végül is a Tarrasch-elvek Tarraschnál el­fogulatlanabb vizsgálata vezetett el, a ..Praeceptor Germaniae“ neve és hatása így kitörölhetetlenül bevésődött a sakk­elmélet s vele a sakkozás fejlődésvo­nalába. Méltán állapította meg róla dr. Euwe, hogy .,. . . tartalmas életében vég­­hezvitte azt, amit általában két-három siker- és eredménydús mester együtt­véve volt csak képes elérni: nyert szá­mos első díjat, fontos új elméletekkel gazdagította a sakkot, főleg a pozíciójá­ték területén maradandót alkotott, több igen értékes tankönyvet írt, melyekkel felkeltette a sakkjáték iránt való rajon­gást, számos tanítványra hatott nevelő­­leg, a ,,sakknyelvet“ szellemes és humo­ros fordulatokkal, axiómákkal gazdagí­totta, szóval minden téren érdemeket szerzett, csak egyet mulasztott el: nem lett világbajnok. . .“ (Magyar Sakkvilág, 1934. március.) Huszonöt évvel ezelőtt, 1934. február hó 17-én, Münchenben hunyt el. Halálának 25. évfordulója alkalmából közöljük az 1898. évi bécsi verseny utolsó fordulójában játszott játszmáját, melyet éppen Wal­­brodt, az akkori biztonsági sakk legjel­legzetesebb képviselője ellen kellett meg­nyernie ahhoz,­­hogy utolérje Pillsburyt. Maga a játszma kristálytisztán mutatja Tarrasch tudományos módszerességgel érlelt sakkstratégiáját, a majdnem két évtizeddel későbbi keletű, eredeti elem­zése pedig megérteti velünk, miért lehe­tett az egész sakkozásnak talán máig leg­nagyobb hatású sakktanítója. (B. G.) 23. ELHÁRÍTOTT VEZÉRCSEL Bécs, 1898 Dr. Tarrasch Walbrodt 1. d4, d5 2. c4, e6 3. Hc3, Hf6 4. Hf3, Még erősebb 4. Fg5, mert a tett lépésre sötét hozzájuthatna c7—c5!-höz, ami a vezércselben mindig megkönnyebbülést hoz. (Ezt a Tarraschra oly jellemző dog­matikus tanítást azóta túlhaladta az idő. — B. G.­ 4. —, Fe7 5. Ff4, c6 A sötét állás beszorításához vezet, ezért korántsem oly jó, mint c7—c5! 6. e3, Hbd7 7. h3, Hh5 fenyegetett, a jól álló futó cseréjé­vel. Korábban 6. —, Hh5? még nem lett volna jó 7. Fe5, f­ 6 8 Fb8, Bb8, 9. g4 miatt. 7. —. Hf8 A sötét játék kibontakoztatására csak egy lehetőség kínálkozott: a c-gyalog előnyomulása, a legcélszerűbb a 0—0, de­, b5, a6, c5 lépésekkel. 8, c5, Fd6 akadályozására. A világos gyalog c5-re nyomulása csak két feltétel mellett helyes: először is akadályozva kell len­nie az e6—e5-ös ellenlökésnek, másodszor pedig a3-mal és b4-gyel meg kell hiúsí­tani a b6­ és a5-tel való robbantás lehe­tőségét. Világosnak mindig készen kell állania arra, hogy a c5-pontot — megtá­madás esetén­­— megtarthassa birtokában. 8. —, Hg6 9. Fh2, Va5 Erősnek látszik és nehéz probléma elé állítja világost. Sötét először is esélyes támadással fe­nyeget be—b6 útján a kellőképpen nem védett c5-előőrs ellen, ezenkívül látszólag a 10.­, He4 11. Vb3, Hc3, 12. be3. b6 fenyegetés ellen nincs kielégítő védelem. 10. a3!, Hc4 Most a Bel védelem elégtelen lenne, az állandóan fenyegető b6 miatt (b4-re Va3­). 11. Fd3!, Csak ez a helyes! A tornakönyv által ajánlott 11. b4. Hc3: 12. Vc2-re Va4! 13. Vc3:. a5-tel a nyíló a-vonalon hatalmas ellenjátékhoz jutna sötét. 11. —, Hc3: 12. Vd2, Ezzel, s a továbbiakban b4-gyel világos meg tudja őrizni gyaloglánca épségét. 12. —, Hh4 További csere- és döntetlenirányzat. 13. Hh4:, Fh4: 14. b4, Vd8 Ha most próbálkoznék sötét a Va4, majd az V a5 lépésekkel, akkor világos az el­­sáncolássa­l mindent védene, s megőrizné állásfölényét. 15. Vc3., Világom az érdekes, nehéz és tanulságos megnyitásból ellenfele terveinek meghiú­sításával és előnyösen került ki: előbbre van a fejlődésben, futói jobban működ­nek, mint ellenfelei (különösen a c8-futó), vezérszárnyi gyalogjai leszorítják sötét hadállását, s még további előnyomulás­sal is fenyegetnek. 15.—, 0—0 16. 0—0, Vd7 Utat nyit a h4-futónak a c7-en való cserére ajámkozáshoz. — Világos most válaszútra került. A c5-gyalogállás adott­ságából következő terv lehetne az a- és b-gyalogok előnyomulása, s a3—a4, b4—b5. Bb1. a4—a5—a6, majd ba6­-ra bc6­-tal a c5-gyalog szabaddá tétele, illetve táma­dáshoz szükséges vonalak nyitása a ve­zérszárnyon. De a királyfutó (d3) ked­vező helyzete királyszárnyi támadás al­kalmát is nyújtja világosnak, és végül is erre a haditervre szánja el magát, mert mindig a királyszárnyi támadás a leg­erősebb és a legélesebb stratégia. 17. Vc2: Gyaloglépést, ezzel az ellenfél király­­szárnyán lazítást kényszerít ki, s így támadási cél keletkezik. 17. —, f5 18. Khl. A támadás útja: g4, majd­ a g-vonal megnyitása. 18. —, Fd8 19. Fe5!, Világos nem kerülheti el jól a futó­cserét (i'2—i'4 szemmel láthatólag rossz), de csak az állás további szilárdítása árán egyezik bele. 19. —, Fc7 20. f4!, Fe5. 21. fe., Új erős előőrs! Az f-vonal megnyitása szintén világosra előnyös. A sötét állás azonban — bár leszorított — még szilárd. (Folytatás a III. borító­ oldalon.)

Next