Magyar Sakkélet, 1964 (14. évfolyam 1-12. szám)
1964. december / 12. szám
Emlékezzünk Exner Győzőről Született 1864. december 22-én. A századik évfordulón nékem, a nagynak árnyékában nőtt tanítványnak kellene Róla képet rajzolnom. Hiú és meddő kísérlet lenne az ő sokoldalú és gazdag életét egy szűkebb cikkbe szorítani. Jórészt idevaló sem lenne. Ezért csak a történelmileg nagyon jelentős sakkozói és szervezői működésének ismertetésére szorítkozom, ebből is csak a kevéssé ismert részletek vázolására, mellesleg az életéből pedig csak annyit, amennyi az ,,ember” megismertetéséhez szükséges. Máig van a sors egyik fő ajándékának tartom, hogy iskolai elválásunk után közvetlen közelébe kerülhettem: a sakk révén napi partnerévé lettem. Akkor ismertem meg igazán, hogy a magára parancsolt szigorú tanári köntös alatt milyen derűs, az egész emberiséget mennyire szerető lélek él. Lenyűgöző volt benne a ragyogó ész, az abszolút biztos ítélet, az igazságnak és erkölcsnek mint legfőbb törvénynek áthágást nem tűrő eszménye, a fantáziadús, de reális életszemlélet, s a mindezt összefogó lelki fegyelem. Most előttem sok száz oldalas Naplója, amelynek vezetését 17 éves korában így kezdte: ,,Én ismereteimet főleg a lélektanra, bölcseletre és a magyar költészetre fektetem ... ’ Exner Győző (gyakorta használt költői nevén: Regőci) mindvégig a költészetét tartotta legfőbbre. Korai sikereinek legjelentősebbje a Réka gyásza c. elbeszélő költemény, amellyel a kitűzött 100 arany pályadíj helyett 200-at nyert 1901-ben, merthogy Gyulay Pál és Lévay Mihály műbírálata szerint „Arany János óta ilyen kiváló elbeszélő költőnk nem volt”. Mégis hamar elfeledték. Mert a pesti irodalmi dzsungelben öklöződni, sem a szalonokban dörgölőzni nem tudott, nem akart. Pedig öklözésben, tornában sok díjat nyert bajnok volt — ifjú korában. De korán kiütközött betegsége miatt föl kellett hagynia a torna tanításával és gyakorlásával. Maradt a nyelvtanárság. Nevelt, fegyelmezett, megingás nélküli következetességgel. Azután már nem is taníthatott; bénulása szobafogságra kárhoztatta. Megbecsülésből, kegyelemből a győri főigazgatósághoz helyezték, hivatalnoknak. Ott egyszer az ablakához hívott: ,,Nézze, ez az én egész világom!...” Alig tenyérnyi udvar, benne kórószerűvé satnyult akác, a kerítés mögött állandóan dübörgő vonatok. Ennyi lett volna csupán, ami az ,,övé”? Nem, íróasztalán megpillantottam az ódon sakktáblát és akkor eszméltem rá, hogy Exner számára a sakk: maga az Élet. Vigasz a bajokban, szabadság a korlátok közt, végtelenbe nyíló ablak a szűk falakon, a küzdés gyönyörűsége a tehetetlenségben. Családja körén túl mindenben csalódott Exner, csak a sakk maradt hűséges kísérője. Ezt érezhette ösztönösen, amikor kiskorától ápolgatta, kifejlesztette magában a sakk szeretetét, megbecsülését. Az egész lényegében, szellemének minden vonalán a végtelent, a teljeset kereső, a szabadságért, az örök szépért és igazért élő és küzdő lélek azután a hatvannégy kockányi szűk téren, kristálytiszta szabályok szoros rendjében találta meg és élte ki maradéktalanul legfőbb emberi eszményét. Naplója elárulja, hogy a sakkot nevelő és üdítő játéknak, a küzdőszellem ápolójának tekintette, s buzdított mindenkit annak művelésére. Lelkes szervező, aktív mozgató erő volt, aki az ,,aluvó ’ Pesti Sakk-kör pótlására már 1883-ban megteremtette, majd éveken át szorosan öszszetartotta az ,,Erkel Sakktársaság”-ot. Ezt a szerelmetes szülöttjét áldozta fel 1889-ben. Erről a Napló március 16-án így ír: „Találkoztam Lehner Vilmos tanár jó sakkistával, aki már régebben egy új, friss erejű sakktársaság megalapítását forgatta az elméjében. Hasonló törekvéssel tartottam én is fenn privát kis társaságomat. Nem bánom, kerüljön ki ebből egy nyilvánosnak a magva, vegyék át mások a vezető szerepét. . . . örömmel kell abban tehetségemhez képest részt vennem.” Ki is vette részét minden munkából. A Budapesti Sakkozó Társaság alapszabályainak megalkotása az ő műve. (Leszármazottja ez az Erkel Sakktársaságénak, őse a Székesfehérvári Sakkozó Társaságénak, ez útján a későbbi Budai Sakkozó Társaságénak.) Ide kívánkozik két idézet. Szeptember 7: „Voltam a Pesti Sakk-körben, három embert találtam csak és utolsónak távoztam. Haldoklás ez, de még hosszan tarthat; az öregek makacsok és látásuk köre szűk.” — Október 20: „A Budapesti Sakkozó Társaságnak alakuló közgyűlése volt; titkárnak választottak.” Exner nyughatatlan teremtő szellemére jellemző: alighogy Lehnerrel megalakították a BST-t, neki már messzebb jártak gondolatai: egyesíteni akarta a nagymúltú Pesti Sakk-kört a fiatalok élénk Társaságával. Előbb a saját körét győzte meg ennek országos jelentőségéről, majd a PSK-ban „beszélgetett a fúzióról”, mert meggyőződése, hogy „ha ez létrejön, fontos esemény lesz a magyar sakkisták életében”. Meg is szerkeszt egy „felszólítást”, de két hónap múlva — célozva az Erkel és Makovetz közti ellentétre — ezt jegyzi fel: „Bár a tagok színe-java a fúzió mellett van, a PSK . . . elodázó választ adott.’ Amíg mindez lezajlott, Exner szorgalmasan eljárt mindkét körbe. Az öregek közt Taraba és Figdor voltak rendszeres partnerei. Ők szorították rá a fiatal matadort, hogy sikere érdekében „dolgozzék”, tanulja át Márki sakk-könyvét. Gyakorlás végett Exner felkérte Makovetz mestert 25 ötforintos játszmára. E sorozatból 3-at megnyert, 7-et döntetlenné tett, közben Figdorral szemben meccsben 3:1-re győzött, majd a PSK „úgynevezett mestertornáján” a harmadik díjat szerezte meg. „Ez az első számbavehető győzelmem nyilvános sakkversenyen” — írta. Ezzel vége is szakadt reményteljes pesti működésének. Pozsonyba ment tornát tanítani. Egyesület nem lévén, kávéházakban keresett partnert. A jobbakat decemberben már magánál gyűjti össze, 1891. február 16-án pedig ez áll a Naplóban: „Sakk-klub alakult. ’ Kétségtelen: Exner inspirációjára. Erősebb partnerekre vágyakozva át-átrándult Bécsbe. Itt Albinra akadt, aki az új kör meghívására 1892 nyarán Pozsonyba látogatott és meccseit Exnerrel. Az eredmény ismert, de kialakulásának kulisszatitkait csak a Napló őrzi. Ez történt: Albin már 2 egységgel vezetett, amikor Exner egyenlített, sőt nyerésre álló függőjátszmához jutott, amivel a maga javára látszott billenteni a mérkőzés mérlegét. Ekkor Albin betegségére hivatkozással azt kérte, ne tegyék a meccs kimenetelét egyetlen játszmától függővé: nyilvánítsák a mérkőzést döntetlennek. Utólag erősen megbánt lovagiasságból Exner ebbe beleegyezett. Maradt az erkölcsi siker, Makovetz meleg üdvözlése: „Exner úr, meghajlok akaratereje előtt.” A pozsonyiak előtt még megmutatta erejét a téli verseny +10, —1, 1 1 arányú megnyerésével. (Galgóczy a győri tornakönyvben ezt nem közli.) E versenyről Exnernek Puky ellen nyert játszmája a Deutsche Sachzeitungban található, ezzel a kommentárral: „A játékból ítélve úgy látszik, a fiatal sakkozóból rövidesen mester lesz. ’ A rendszeres gyakorlás és komoly játék lehetőségétől elzárt Exner örömmel nevezett 1893-ban a „nemzeti levelezési verseny”-re, bár a 18 játszma lelkiismeretes vezetése súlyos gondokba döntötte. Fél év múltán így panaszkodik Naplója: „Kellő gonddal nem játszhatom; rövid a 8 napi határidő.” Később az egyedülléten kesereg: „A legtöbbnek vannak segítő társai. Nekem senki.’ Ráadásul a nála gyengébb Konyovits — régi jó barátja és állandó levelező partnere — ellen — „egy vad szerbvérű roham után” 21 lépésben elveszti első játszmáját. És mégis kitart, küzd: legyőzi 8 ellenfelét, döntetlenül végez Mayer Györggyel és Charousekkel, vereséget Konyovitson kívül csak Maróczytól szenved. A két óriás, Charousek és Maróczy mögött elért harmadik helye igen értékes. Exnert 1894-ben Székesfehérvárra nevezték ki a magyar és a német nyelv rendes tanárának. Mielőtt Pozsonytól búcsúzott volna, még a kör gyakori bécsi vendégével, Marcoval meccseit és 4 játszmából 1,5 pontot ért el, majd a kitűnő przemysli játékos, Steif Adolf bevonásával rendezett hármas versenyen Marcot 1,5:0,5-re legyőzte, Steif ellen viszont a remiajánlatokat visszautasító, nála szokatlan erőszakoskodás következtében — mindkét játszmáját elvesztette, (így Galgóczynak a győri tornakönyv 102. oldalán közölt adatát ki kell igazítanom: Marco 2,5, Steif 2, Exner 1,5 volt az eredmény.) Székesfehérvárra pesti kanyarodóval indult. A fővárosban felkereste mindkét volt egyesületét, mindennél jobban érdekelte az általa kezdeményezett fúzió sorsa. Erről nagyon lehangoltan írt: „Az egyesülő sakktársaságokban meglehetős fejetlenség van ... a társalgás hangja egymás közt a kölcsönös kevésre becsülésé.” Pesten megismerkedett Maróczyval, akiről nagy elismeréssel ír. A következő évek sakktörténetét Maróczy részletesen ismertette Így kezdtem című sakkönyvében, ide legföljebb néhány kiegészítő adat kívánkozik. Charousekkel előbb Budapesten — 1895. december 27—31. között —, majd Székesfehérvárott, 1896. április 1—10. között játszott Exner páros mérkőzést. A Napló nem győzi dicsérni Charousek biztos és ragyogó játékát. Később sokszor emlegette, milyen nagy vesztesége a magyar sakkozásnak, hogy ez a zseni nem mutathatta meg hosszabb időn át, mit tudott. Charousekről A sakk Petőfije címen írt és olvasott fel értekezést. Közvetlenül a Charousek-meccs előtt, 1896. március 27—31. között mérkőzött Bródy Miklós mesterrel. Az eredmény döntetlen, de nem 3:3:1, ahogy Galgóczy jelzi, hanem 2:2:1. Ezután már csak a német és holland főtornák emlékei jönnek, állandó panasszal „a szűk időről, a gyakorlathiány miatt elkövetett hibákról”. De azért mindegyiken a díjasok közé került, százalék szerint Köln 58,3, München 71,4, Haarlem 55,5, Hannover 51,8 az eredménye. Székesfehérvárott a régi média lakásán rendezett sakkösszejövetelek, vendégek zarándoklása évtizedeken át Pestről és máshonnan. Alig volt országos nevű sakkozó, aki egy-két kemény partira föl ne kereste volna. Közben 1899-ben megalakította a Székesfehérvári Sakkozó Társaságot, amelyik a század első évtizedében — a Győri Sakk-kör mellett — egyik előharcosa volt a szövetségi gondolatnak. Exner „fehérvári remeteségét” 24 esztendős győri tartózkodás követte. E korszakot remek tollal, hűséges lélekkel írta meg a másik sakkrajongó, Chalupetzky Ferenc, sok alkalommal, legteljesebben a győri Exner emlékversenyen felolvasott remek összefoglalójában. Emellett csak kiemelni szeretném: Exner Győrött is kimeríthetetlen türelemmel foglalkozott a feltörekvő fiatalokkal. Erről Róbert Ferenc, a rajta köszörülődött gárda mester tagja tudna igazán érdemeset mondani. A „nagy vándor” 1935-ben visszaért vágyainak Mekkájába, Pestre. Már öregen, teljesen bénán. De a lelke töretlen, ép maradt, harckedvelő még. Pár évig teljesen kielégült, aktív versenyző, azután már megint csak a látogatóknak örvendező. Nagy öröme volt az a megtiszteltetés, hogy 1939-ben a Sakkszövetség, mint „a Budapesti Sakkozó Társaság egyik leglelkesebb fejlesztőjét, vezetőjét és kiváló eredményeket elért tagját” ezért, valamint „több mint 50 esztendőn át a magyar sakk-kultúra felvirágoztatására végzett munkásságáért’ — tiszteletbeli mesteri címmel tüntette ki. Szép volt e megemlékezés, s nem a gáncsos kritika akar közbeszólni, de talán a történeti igazság hozzáteheti még a jogcímekhez: Exner alapító munkása is volt ama jubiláló társaságnak. Albin meg Marco elleni eredményeivel pedig azt bizonyította: valamikor mestere is volt a sakknak. Valódi mestere. De még több is volt ennél: a sakk hűséges szerelmese. Ezt bizonyíthatják azok, akik a legutolsó években, a front vészes moraja közt is meglátogatták és békésen birkóztak vele a sakktáblán: Pési Nándor, Rög Sándor mester és ama ismeretlen gyári munkás, aki halálos ágya mellett, pár nappal a vég előtt is játszott sakktörténelmünk érdemes egyéniségével, Exner Győzővel, aki meghalt 1945. október 18-án. Cseh István