Magyar Sakkélet, 1964 (14. évfolyam 1-12. szám)

1964. december / 12. szám

Emlékezzünk Exner Győzőről Született 1864. december 22-én. A századik évfordulón nékem, a nagy­nak árnyékában nőtt tanítványnak kel­lene Róla képet rajzolnom. Hiú és med­dő kísérlet lenne az ő sokoldalú és gaz­dag életét egy szükebb cikkbe szorítani. Jórészt idevaló sem lenne. Ezért csak a történelmileg nagyon jelentős sakkozói és szervezői működésének ismertetésére szorítkozom, ebből is csak a kevéssé is­mert részletek vázolására; mellesleg az életéből pedig csak annyit, amennyi az ,,ember” megismertetéséhez szükséges. Máiglan a sors egyik fő ajándékának tartom, hogy iskolai elválásunk után köz­vetlen közelébe kerülhettem: a sakk ré­vén napi partnerévé lettem. Akkor ös- mertem meg igazán, hogy a magára pa­rancsolt szigorú tanári köntös alatt milyen derűs, az egész emberiséget mennyire szerető lélek él. Lenyűgöző volt benne a ragyogó ész, az abszolút biztos ítélet, az igazságnak és erkölcs­nek mint legfőbb törvénynek áthágást nem tűrő eszménye, a fantáziadús, de reális életszemlélet, s a mindezt össze­fogó lelki fegyelem. Most előttem sok száz oldalas Naplója, amelynek vezetését 17 éves korában így kezdte: ,,Én ismereteimet főleg a lélek­tanra, bölcseletre és a magyar költé­szetre fektetem ... ’ Exner Győző (gyakorta használt költői nevén: Regőci) mindvégig a költészetét tartotta legfőbbre. Korai sikereinek leg­jelentősebbje a Réka gyásza c. elbeszélő költemény, amellyel a kitűzött 100 arany pályadíj helyett 200-at nyert 1901-ben, merthogy Gyulay Pál és Lévay Mihály műbírálata szerint „Arany János óta ilyen kiváló elbeszélő költőnk nem volt”. Mégis hamar elfeledték. Mert a pesti irodalmi dzsungelben öklöződni, sem a szalonokban dörgölőzni nem tudott, nem akart. Pedig öklözésben, tornában sok díjat nyert bajnok volt — ifjú korában. De korán kiütközött betegsége miatt föl kel­lett hagynia a torna tanításával és gya­korlásával. Maradt a nyelvtanárság. Ne­velt, fegyelmezett, megingás nélküli kö­vetkezetességgel. Azután már nem is ta­níthatott; bénulása szobafogságra kár­hoztatta. Megbecsülésből, kegyelemből a győri főigazgatósághoz helyezték, hiva­talnoknak. Ott egyszer az ablakához hí­vott: ,,Nézze, ez az én egész világom!...” Alig tenyérnyi udvar, benne kórószerűvé satnyult akác, a kerítés mögött állan­dóan dübörgő vonatok. Ennyi lett volna csupán, ami az ,,övé”? Nem. íróasztalán megpillantottam az ódon sakktáblát és akkor eszméltem rá, hogy Exner számára a sakk: maga az Élet. Vigasz a bajokban, szabadság a korlátok közt, végtelenbe nyíló ablak a szűk falakon, a küzdés gyönyörűsége a tehetetlenségben. Családja körén túl min­denben csalódott Exner, csak a sakk maradt hűséges kísérője. Ezt érezhette ösztönösen, amikor kiskorától ápolgatta, kifejlesztette magában a sakk szeretetét, megbecsülését. Az egész lényegében, szel­lemének minden vonalán a végtelent, a teljeset kereső, a szabadságért, az örök szépért és igazért élő és küzdő lélek az­után a hatvannégy kockányi szűk téren, kristálytiszta szabályok szoros rendjében találta meg és élte ki maradéktalanul legfőbb emberi eszményét. Naplója elárulja, hogy a sakkot nevelő és üdítő játéknak, a küzdőszellem ápoló­jának tekintette, s buzdított mindenkit annak művelésére. Lelkes szervező, aktív mozgató erő volt, aki az ,,aluvó ’ Pesti Sakk-kör pótlására már 1883-ban meg­teremtette, majd éveken át szorosan ösz- szetartotta az ,.Erkel Sakktársaság”-ot. Ezt a szerelmetes szülöttjét áldozta fel 1889-ben. Erről a Napló március 16-án így ír: „Találkoztam Lehner Vilmos tanár jó sakkistával, aki már régebben egy új, friss erejű sakktársaság megalapítását forgatta az elméjében. Hasonló törekvés­sel tartottam én is fenn privát kis tár­saságomat. Nem bánom, kerüljön ki eb­ből egy nyilvánosnak a magva, vegyék át mások a vezető szerepét. . . . öröm­mel kell abban tehetségemhez képest részt vennem.” Ki is vette részét minden munkából. A Budapesti Sakkozó Társaság alapszabá­lyainak megalkotása az ő műve. (Le­származottja ez az Erkel Sakktársaságé­nak, őse a Székesfehérvári Sakkozó Tár­saságénak, ez útján a későbbi Budai Sakkozó Társaságénak.) Ide kívánkozik két idézet. Szeptember 7: „Voltam a Pesti Sakk-körben; három embert talál­tam csak és utolsónak távoztam. Hal­doklás ez, de még hosszan tarthat; az öregek makacsok és látásuk köre szűk.” — Október 20: „A Budapesti Sakkozó Társaságnak alakuló közgyűlése volt; titkárnak választottak.” Exner nyughatatlan teremtő szellemére jellemző: alighogy Lehnerrel megalakí­tották a BST-t, neki már messzebb jár­tak gondolatai: egyesíteni akarta a nagy­múltú Pesti Sakk-kört a fiatalok élénk Társaságával. Előbb a saját körét győzte meg ennek országos jelentőségéről, majd a PSK-ban „beszélgetett a fúzióról”, mert meggyőződése, hogy „ha ez létre­jön, fontos esemény lesz a magyar sak­kisták életében”. Meg is szerkeszt egy „felszólítást”, de két hónap múlva — célozva az Erkel és Makovetz közti el­lentétre — ezt jegyzi fel: „Bár a tagok színe-java a fúzió mellett van, a PSK . . . elodázó választ adott.’ Amíg mindez lezajlott, Exner szorgal­masan eljárt mindkét körbe. Az öregek közt Taraba és Figdor voltak rendszeres partnerei. Ök szorították rá a fiatal ma­tadort, hogy sikere érdekében „dolgoz­zék”, tanulja át Márki sakk-könyvét. Gyakorlás végett Exner felkérte Ma­kovetz mestert 25 ötforintos játszmára. E sorozatból 3-at megnyert, 7-et döntet­lenné tett, közben Figdorral szemben meccsben 3:l-re győzött, majd a PSK „úgynevezett mester-tornáján” a harma­dik díjat szerezte meg. „Ez az első számbavehető győzelmem nyilvános sakk­versenyen” — írta. Ezzel vége is szakadt reményteljes pesti működésének. Pozsonyba ment tor­nát tanítani. Egyesület nem lévén, kávé­házakban keresett partnert. A jobbakat decemberben már magánál gyűjti össze, 1891. február 16-án pedig ez áll a Napló­ban: „Sakk-klub alakult. ’ Kétségtelen: Exner inspirációjára. Erősebb partnerekre vágyakozva át-át- rándult Bécsbe. Itt Albinra akadt, aki az új kör meghívására 1892 nyarán Po­zsonyba látogatott és meccseit Exnerrel. Az eredmény ismert, de kialakulásának kulisszatitkait csak a Napló őrzi. Ez tör­tént: Albin már 2 egységgel vezetett, amikor Exner egyenlített, sőt nyerésre álló függőjátszmához jutott, amivel a maga javára látszott billenteni a mér­kőzés mérlegét. Ekkor Albin betegségére hivatkozással azt kérte, ne tegyék a meccs kimenetelét egyetlen játszmától függővé: nyilvánítsák a mérkőzést dön­tetlennek. Utólag erősen megbánt lova­giasságból Exner ebbe beleegyezett. Ma­radt az erkölcsi siker, Makovetz meleg üdvözlése: „Exner úr, meghajlok aka­ratereje előtt.” A pozsonyiak előtt még megmutatta erejét a téli verseny +10, —1, =1 arányú megnyerésével. (Galgóczy a győri torna­könyvben ezt nem közli.) E versenyről Exnernek Puky ellen nyert játszmája a Deutsche Sachzeitungban található, ez­zel a kommentárral: „A játékból ítélve úgy látszik, a fiatal sakkozóból rövidesen mester lesz. ’ A rendszeres gyakorlás és komoly já­ték lehetőségétől elzárt Exner örömmel nevezett 1893-ban a „nemzeti levelezési verseny”-re, bár a 18 játszma lelkiisme­retes vezetése súlyos gondokba döntötte. Fél év múltán így panaszkodik Naplója: „Kellő gonddal nem játszhatom; rövid a 8 napi határidő.” Később az egyedül­léten kesereg: „A legtöbbnek vannak segítő társai. Nekem senki.’ Ráadásul a nála gyengébb Konyovits — régi jó ba­rátja és állandó levelező partnere — el­len — „egy vad szerbvérű roham után” 21 lépésben elveszti első játszmáját. És mégis kitart, küzd: legyőzi 8 ellenfelét, döntetlenül végez Mayer Györggyel és Charousekkel, vereségét Konyovitson kívül csak Maróczytól szenved. A két óriás: Charousek és Maróczy mögött el­ért harmadik helye igen értékes. Exnert 1894-ben Székesfehérvárra ne­vezték ki a magyar és a német nyelv rendes tanárának. Mielőtt Pozsonytól bú­csúzott volna, még a kör gyakori bécsi vendégével, Marcoval meccseit és 4 játszmából 1,5 pontot ért el, majd a kitűnő przemysli játékos, Steif Adolf be­vonásával rendezett hármas versenyen Marcot l,5:0,5-re legyőzte, Steif ellen vi­szont — remiajánlatokat visszautasító, nála szokatlan erőszakoskodás következ­tében — mindkét játszmáját elvesztette, (így Galgóczynak a győri tornakönyv 102. oldalán közölt adatát ki kell igazíta­nom: Marco 2,5, Steif 2, Exner 1,5 volt az eredmény.) Székesfehérvárra pesti kanyarodóval indult. A fővárosban felkereste minőkét volt egyesületét; mindennél jobban ér­dekelte az általa kezdeményezett fúzió sorsa. Erről nagyon lehangoltan írt: „Az egyesülő sakktársaságokban meglehetős fejetlenség van ... a társalgás hangja egymás közt a kölcsönös kevésre becsü­lésé.” Pesten megismerkedett Maróczyval, akiről nagy elismeréssel ír. A következő évek sakktörténetét Maróczy részletesen ismertette Így kezdtem című sakkönyvé- ben, ide legföljebb néhány kiegészítő adat kívánkozik. Charousekkel előbb Budapesten — 1895. december 27—31. között —, majd Székes­fehérvárott, 1896. április 1—10. között ját­szott Exner páros mérkőzést. A Napló nem győzi dicsérni Charousek biztos és ragyogó játékát. Később sokszor emle­gette: milyen nagy vesztesége a magyar sakkozásnak, hogy ez a zseni nem mu­tathatta meg hosszabb időn át, mit tu­dott. Charousekről A sakk Petőfije cí­men írt és olvasott fel értekezést. Közvetlenül a Charousek-meccs előtt, 1896. március 27—31. között mérkőzött Bródy Miklós mesterrel. Az eredmény döntetlen, de nem 3:3:1, ahogy Galgóczy jelzi, hanem 2:2:1. Ezután már csak a német és holland főtornák emlékei jönnek, állandó pa­nasszal „a szűk időről, a gyakorlathiány miatt elkövetett hibákról”. De azért mindegyiken a díjasok közé került; szá­zalék szerint Köln 58,3, München 71.4, Haarlem 55,5, Hannover 51,8 az ered­ménye. Székesfehérvárott a régi módi: a laká­sán rendezett sakkösszejövetelek, vendé­gek zarándoklása évtizedeken át Pestről és máshonnan. Alig volt országos nevű sakkozó, aki egy-két kemény partira föl ne kereste volna. Közben 1899-ben meg­alakította a Székesfehérvári Sakkozó Tár­saságot, amelyik a század első évtizedé­ben — a Győri Sakk-kör mellett — egyik előharcosa volt a szövetségi gon­dolatnak. Exner „fehérvári remeteségét” 24 esz­tendős győri tartózkodás követte. E kor­szakot remek tollal, hűséges lélekkel írta meg a másik sakkrajongó: Chalu- petzky Ferenc, sok alkalommal, leg­teljesebben a győri Exner emlékverse­nyen felolvasott remek összefoglalójá­ban. Emellett csak kiemelni szeretném: Exner Győrött is kimeríthetetlen türe­lemmel foglalkozott a feltörekvő fiata­lokkal. Erről Kőberl Ferenc, a rajta köszörülődött gárda mester tagja tudna igazán érdemeset mondani. A „nagy vándor” 1935-ben visszaért vágyainak Mekkájába: Pestre. Már öre­gen, teljesen bénán. De a lelke töretlen, ép maradt: harckedvelő még. Pár évig teljesen kielégült, aktív versenyző, az­után már megint csak a látogatóknak örvendező. Nagy öröme volt az a megtiszteltetés, hogy 1939-ben a Sakkszövetség, mint „a Budapesti Sakkozó Társaság egyik leg­lelkesebb fejlesztőjét, vezetőjét és kiváló eredményeket elért tagját” ezért, vala­mint „több mint 50 esztendőn át a ma­gyar sakk-kultúra felvirágoztatására végzett munkásságáért’ — tiszteletbeli mesteri címmel tüntette ki. Szép volt e megemlékezés, s nem a gáncsos kritika akar közbeszólni, de ta­lán a történeti igazság hoozáteheti még a jogcímekhez: Exner alapító mun­kása is volt ama jubiláló társaságnak. Albin meg Marco elleni eredményeivel pedig azt bizonyította: valamikor mes­tere is volt a sakknak. Valódi mestere. De még több is volt ennél: a sakk hű­séges szerelmese. Ezt bizonyíthatják azok, akik a legutolsó években, a front vészes moraja közt is meglátogatták és békésen birkóztak vele a sakktáblán: Pési Nándor, Rög Sándor mester és ama ismeretlen gyári munkás, aki halálos ágya mellett, pár nappal a vég előtt is játszott sakktörténelmünk érdemes egyé­niségével, Exner Győzővel, aki meghalt 1945. október 18-án. Cseh István

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék