Magyar Sakkélet, 1967 (17. évfolyam 1-12. szám)

1967. július / 7. szám

X26 MAGYAR SAKKELET Or. Véatey Zoltán t Emlékezés a stockholmi sakkolimpiára (1937) Sokat töprengtem ezen az íráson. Mit is mondjak olyat, ami ma, az egymást követő nagy sakkesemények sodrában érdeklődést kelthessen? Ha egyszerűen krónikás lennék, feleslegeset művelek. Csupán utalnom kellene Vajda Árpád ba­rátomnak a Magyar Sakkvilágban meg­jelent részletes beszámolójára. A sok me- ditálás után mégis írógéphez ültem, s egykori feljegyzéseimet végiglapozva, igyekszem emlékezetbe idézni a magyar sakkozás 30 év előtti értékes fegyverté­nyének a történet lapjaira kívánkozó mozzanatait. Vajda Árpád a 30-as évek elejéig jutott el visszaemlékezéseinek leírása során, s legutóbb (M. Sé. 1967. évi 114. oldal) a hamburgi és a prágai olimpiákról (1930— 31.) adott számot. Nem szeretnék elébe vágni további cikkeinek, ezért csupán néhány szóban említem azokat a legfon­tosabb adatokat, amelyek a prágai hul­lámvölgytől, mostani történetünk időpont­jáig (1931—37.) sakkéletünk alakulását jellemzik. A prágai olimpiát 1933-ban Folkestone, 1935-ben Varsó követte, majd 1936-ban egy soron kívüli, 8-as csapatokkal lebo­nyolított — s utólag hivatalosan el nem ismert — olimpiára került sor München­ben. A magyar csapat Folkestone-ban 3— 5., Varsóban a 4. helyen végzett, a müncheni tornán pedig — a korábbi há­rom olimpia győztesének, az USA csa­patának távollétében — veretlenül sze­rezte meg az első helyet! A magyar olimpikonok régi gárdájából Havasi Kor­nél, dr. Vajda Árpád, valamint a Steiner- fivérek, Endre és Lajos ezekben az években is állták még a sarat, csak dr. Nagy Géza vonult vissza, Takács Sándor — a hamburgi ezüstérem kiharcolásának részese — pedig 1933-ban elhunyt. A po­rondon jelentkező új erők közül első­ként Lilienthal Andor tört az élgárdába, s vált 1933-tól állandó csapattaggá, a kö­vetkező pár évet pedig Szabó László és Barcza Gedeon feltűnése avatja sakktör­ténetünk fordulópontjává. Szabó Varsó­ban, Barcza a müncheni nyolcas csapat 6. tábláján kapott első ízben helyet olimpiai válogatottunkban. A stockholmi olimpia idején Maróczy Géza nagymes­ter — a korábbi két világtalálkozón a magyar együttes élversenyzője — már a 68. életévét taposta, Havasi 45, Vajda 41, Steiner Endre 36, Lajos 34 esztendős volt; a fiatalok közül Lilienthal és Barcza 26, Szabó mindössze 20 éves. Rutinos és tehetséges versenyzőkben nem volt tehát hiány, a négytagú csapat és egy tartalék kijelölése mégis okozott bizonyos nehézségeket. De a legnagyobb akadállyal azon a fronton kellett meg­küzdeni, amelyen a legkevésbé vártuk. Maróczy nagymester, a müncheni nagy diadalt elért csapat kapitánya váratlanul azzal állt elő, hogy Stockholmba ne küldjünk csapatot! Utalt arra, hogy Steiner Lajos távol-keleti túrán van, Li­lienthal is huzamosabb idő óta a Szov­jetunióban tartózkodik, rájuk aligha le­het számítani, így nincs semmi esélyünk az előző évi siker megismétlésére, még megközelítően jó eredmény elérésére sem. Többször tárgyaltam vele, igyekez­tem meggyőzni, hogy a sportszerűség újabb bizonyításra kötelez bennünket, de minden kísérletem hiábavaló volt, ma­kacs ellenállásának még a sajtóban is hangot adott. Maróczy nagymesternek a Pesti Hír­lap rovatában közölt tiltakozása szinte bombaként hatott. Következménye volt, hogy a már korábban kilátásba helye­zett 5000 pengős állami hozzájárulást a minisztérium nem adta meg, így az elő­készítő bizottság — Fleissig S., Abonyi 1., Székely J., Sipőcz L., Dragos Gy. és csekélységem — egyszeriben leküzdhetet- lennek látszó anyagi gondokkal is szem­betalálta magát. De hála Fleissig pénz­ügyi tekintélyének (az Angol—Magyar Bank vezérigazgatója volt), valamint a többiek fáradhatatlan talpalásának és a gyűjtésben mutatkozó agilitásának, sike­rült összehozni azt a szerény összeget, amely lehetővé tette négy játékosnak és Balek László szövetségi kapitánynak a kiküldetését. Tartalék csak úgy jöhetett szóba, ha költségeinek legalább részbeni fedezetét maga vállalja. Közben megjött Lilienthal sürgönye, amelyoen részvételét biztosra ígérte, így Maróczy is beszüntette nyílt ellenállását, bar a csapatkapitanyi tisztet nem vállal­ta. A négyes csapat három tagja Lilien- thal, Szaüo és Steiner Endre személyé­ben szinte adva volt, a negyedik helyre némi vita után Havasi Kornélt jelölte a szövetség. Havasi mellett szólt, hogy az olimpia előtt rendezett nemzeti mester­versenyen Szabó és Gereben mögött a 3. helyen végzett, s a korábbi olimpiák mindegyikén részt vett. Csapatkapitányi es szükség esetén tartalékjátékosi minő­ségben dr. Vajda csatlakozott — részben önköltséges alapon — a kijelöltekhez. Én sajtóreferensként utaztam a csapattal, amelyik soha nem látott nehézségek le­küzdése után, valóban csak az utolsó pillanatban indulhatott útnak. Július 29-én érkeztünk Berünbe, s este indultunk tovább Stralsund felé. Éjfélre hajlott az idő, amikor vonatunk eltűnt a komphajó mélyében. A fedélzeti széke­ken virrasztva vártuk a pirkadást, és la­tolgattuk az esélyeket. Batek ugyan íel- koncolassal fenyegette azokat, akik el­sőségünket kétségbe merik vonni, de az erőviszonyok ismerői nem várhattak cso­dát; nem hihettük, hogy „Rezsőíi” (Re- shevsky) csapatát, az USA-t megelőzzük, de bíztunk a tisztes eredményben. Remek napsütés vont aranyhidat a hullámokra, sirályok százai röpködtek a hajó körül, s nemsokára feltűntek Malmö pirostég­lás parti épületei. Délutánra meg is ér­keztünk a stockholmi főpályaudvarra, ahol a ránk várakozó rendezők meg­nyugtató hírrel fogadtak; Lilienthal mar előző nap befutott szálláshelyünkre. A kellemes, és a versenyhelyiséghez közel eső Hotel Sveciában éppen elhe­lyezkedni készülődtünk, amikor arra döb­bentem, hogy a pályaudvaron hagytam a táskámat. Kétségbeesetten visszarohan­tam. De nem sokáig volt ok az izgalom­ra: a táskát ugyanazon a helyen talál­tam a nagycsarnokban, ahová szórako­zottságomban leraktam! . . . Másnap délelőtt a Berzelius teraszven­déglőben bőséges reggeli-tízórai várta az olimpikonokat. Máig emlékezetesek ezek a svéd előételtálak („smörrózbrökka” — az egyetlen svéd szó, amely lapcímeken kívül emlékezetemben megragadt). A hosszú asztalon felvágottak, halak, salá­ták, tojásételek, húspogácsák, sajtok; a kancsókban habzó tej, s egyéb földi jó. A vendég „önkiszolgálóan” annyiszor rakja meg tányérját és tölti meg csészé­jét, ahányszor csak szusszal bírja. Délben — július 31-én — sorsoltak, s este fél hatkor felhangzott a gongjelzés a Royal gyönyörű télikertjében. A ha­talmas szállodai díszteremben szinte el­vesztek a kis asztalok, ám szükség is volt a nagy térre, mert volt nap, amikor ezernél több belépőjegyet adtak ki. Az iram gyilkosnak ígérkezett: az el­ső 8 nap közül négyre 2—2 fordulót osz­tottak be (délelőtt 10.30-tól 15.30-ig és este 17.30-tól 22.30-ig), a többi napokon dél­után forduló (5 óra alatt 50 lépéssel!), dél­előtt meg függők. Elképzelhető, mennyi­re kimerült az a játékos, akinek kétszer öt órai napi ,,munka” után éjszakára még függőjátszmát is kellett elemeznie! Első ellenfelünk amolyan „sötét ló”, Norvégia csapata volt. A rajt kitűnően sikerült: 4:0-ra győztünk. Ez nagy előny, hiszen a 100 százalékos eredmény olim­piákon még a viszonylag gyengébb csa­patokkal szemben is fehér holló. A második menetben régi riválisunk­kal, Jugoszláviával kerültünk szembe. Ezt az akadályt is sikerrel vettük. Sza­bó meglepő könnyen győzte le Trifuno- vicsot: NIMZOINDIAI VÉDELEM Szabó Trifunovics 1. d4, Hf6 2. C4, e6 3. Hc3, Fb4 4. Vc2, Hc6 5. Hf3, d6 6. Fd2, e5 7. d5, Fc3: 8. Fc3:, He7 9. e4, Hh5 10. g3, 0—0 11. Fe2, Hf6 12. 0—0, Hg4 13. Hh4, f5 14. ef:, Hf5: 15. Hg2, Vg5 16. f4, ef: 17. Fg4:, Vg4: 18. Bf4:, Vg5 19. Bafl, Fd7 20. Vf2. Ve7 21. Bel, Vg5 22. Fd2 Vg6 23. Bfl, Ve8 24. g4, Hh6 25. BÍ8:t, Vf8: 26. Vd4, Hf7 27. Fc3, b6 28. Hf4, Be8 29. Hh5, Be5 30. Vf4, Bg5 31. h3, Vei 32. Hf6f!, gf: 33. Ff6:, Bg4t -34. A Magyar Sakkélet Szerkesztő Bizottsága szeretettel köszönti legidősebb tagját, a 75 esztendős dr. Vécsey Zoltánt, akit az elmúlt hónapok so­rán kettős kitüntetés ért: sok évtizedes tu­dományos ismeret­terjesztő tevékenysé­gének elismeréséül a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, sakkversenyzői ered­ményeiért pedig el­nyerte a levelező mesteri címet. Dr. Vécsey Zoltán Fogarason született, 1892. március 2-án. Alig húszesztendős tanárjelölt korában már vaskos tornakönyvet szerkesztett az 1911-ben alakult Magyar Sakkszövetség első két országos versenyéről (Budapest, 1911 és Temesvár, 1912), s ezt követően széles körű elméleti és sakktörténeti is­meretekkel rendelkező, eleven és színes stílusú szakíróként lépett sportágunk is­meretterjesztőinek és propagálóinak leg­jobbjai sorába. Érdeklődése a sakkozás művelésének és szervezésének szinte minden ágára ki­terjedt. Az első világháborút követően egy ideig Prágában élt; ott a gyakorlati ver­senyzésben ért el mesteri szintű eredmé­nyeket, majd repatriálva a szövetségi irá­nyító munkában vállalt különböző tiszt­ségeket. Mint a csapatbajnokságok lelkes és szorgalmas részvevője, hosszú ideig a VTSK, később a Tipográfia színeiben sze­repelt, az utóbbi években pedig — nyu­galmazott pedagógiai főiskolai tanárként — Veszprémben telepedett meg, ahol a tábla melletti, de főként a levelezési já­téknak ma is aktív és eredményes mű­velője. Lapunk legutóbbi számában az orszá­gos értekezletről fejtette ki — mint Veszp­rém megye delegátusa — néhány gon­dolatát, ezúttal pedig az egy emberöltő­vel ezelőtt lezajlott stockholmi olimpiá­ról eleveníti fel emlékeit az éles szemű ri­porter frisseségével. hg:, Ve2 35. Bf2, Vdlf 36. Kh2, Fg4: 37. Fc3 — Sötét feladta (1:0). Az első táblán a Pirc—Lilienthal, az utolsón pedig a Havasi—Kosztics játszma döntetlenül végződött, a harmadikon Steiner biztosan nyert Vukovics ellen. Eredményünk így 3:l-re alakult, és két forduló után 8-ból 7 ponttal a táblázat élére kerültünk. Igaz, vezetésünk nem tartott soká — és később nem ismétlő­dött meg —, mert délután szabadok vol­tunk, miközben a többi 18 csapat a 3. forduló mérkőzéseit vívta. A vasárnap délutáni kellemes pihenő után bizakodva, s talán kissé elbizako­dottan ült asztalhoz csapatunk, a közép­erősnek vélt argentin együttessel szem­ben. Hamarosan hideg zuhany ért ben­nünket! Szabó érthetetlen megnyitási hi­bát vétett Grau ellen, s alig félórai já­ték után kapitulált. Havasi és Pleci 21 lépésben remiztek. (Az argentinok 4. táblása igazi „amatőr”, dúsgazdag orvos és nagybirtokos volt, aki nem csupán saját költségeit fedezte, de társai kikül­detéséhez is jókora összeggel hozzájá­rult.) Steiner és Guimard küzdelme 51 lépés után szintén döntetlennel ért vé­get, így bizony már vereséggel kellett számolnunk, mert Lilienthal is anyagilag (Folytatás a 143. oldalon.)

Next

Regisztráció   
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék