Magyar Sakkélet, 1968 (18. évfolyam 1-12. szám)

1968. december / 12. szám

230 MAGYAR SAKKÉLET Dr. Lasker Emanuel (*Berlineken, 1968. XII. 24 — f New York, 1941. I. 13) Peregnek az évszázadok a sakktör­ténelem homokóráján ... Nagyjából ezer esztendeje, hogy a szanszkrit irodalomban felbukkant egy új fo­galom: buddhi-dijuta, azaz „a böl­csek játéka” — és karácsony esté­jén lesz éppen száz éve annak, hogy megszületett az az ember, akire legtalálóbban „a játékok bölcse” el­nevezés illik. Nem az olcsó szójáték kedvéért kerekítem egybe a két évfordulót. Logikai kapcsolatuk kívánja így. Mohamed Albiruni (973—1018), a Hírne­ves arab polihisztor akkortájt járta be a távoli Indiát, amikor nálunk meg I. István volt a király. Becses földrajzi munkájában kitért az ottani népek szel­lemi életének, filozófiai, matematikai mű­veltségének leírására, s megemlíti: furcsa mód játsszák ott az ősi csaturangát; né­gyén ülik körül a táblát, a négy sarokba állítanak 8—8 bábot, s kockavetéssel hatá­rozzák meg a lépéseket. A tekintélyes tu­dósnak ez a megfigyelése nagy baklövés forrása lett. Késői sakktörténészek tévesen úgy következtettek, ha valóban India a sakk bölcsője, akkor nyilván ez a jat kmód a sakkozás legrégibb formája. Pedig hát korcs kinövés, múló divat volt csupán, amit Albiruni látott; szellemtelen szcien- csejáték az éppen kéznél levő sakktá- bokkal olyanok számára, akik az „igazi'’ sakkhoz tunyák vagy hozzánemértők. Ezektől különítették el magukrt — amint ez más forrásokból ma már tisztán fel-- deríthető —■ a magasabbrendű szellemi játék hívei olyannyira, hogy a csatu- rádzsivá (négykirályossá) silányított csa- turangától jól megkülönböztethető budd­hi-dijuta nevet adták a sakknak. Ne restelljük bevallani, hogy mi, sakkozók — évezredes őseink nyom­dokain haladva — ma is a játéko­sok legfelsőbb kasztjába tartozónak érezzük magunkat, büszkén és némi gőggel nézünk el a malmozók, do- minózók, rejtvényfejtők, kártyások feje felett, s még inkább „felsőbb- rendű”-nek képzeljük el bálványain­kat, játékunk legkiválóbb művé­szeit. Dr. Emanuel Lasker, akire most, születése századik évfordulóján em­lékezünk, bámulatos sakkbeli nagy­sága ellenére sem volt ilyen — nem volt egészen a „miénk”, Gyermekéveinek nyomora korán megismertette vele a kenyér gon dók problémáit, szürke hétköznapjainak játékigénvét azok megoldására irá­nyuló törekvése elégítette ki. Gara­sok szűkében tervezgetni, küzdeni azért, hogy jusson is, maradjon is: nvomasztó teher a munkában meg­fáradt felnőttnek, de izgalmas fej­törőként szórakoztathat el egy dús fantáziájú, számtani műveletekhez kiválóan értő, elmélyült gondolko­dásra hajlamos ifjút. Lasker tanult, Idizdött és — ját­szott. Rájött arra — amit a sakkal kapcsolatban már sokan és sokszor mondtak, de kevesen érezték át a hasonlat bölcseleti értelmét —, hogy minden „szellemi”, azaz gondolko­dást, számítást megkövetelő játék voltaképpen csak modell: egysze­rűbb vagy komplikáltabb szabály­formuláival az élet küzdelmeit, a munkában és alkotó tevékenységben magasabbra törés vágyát tükrözi. Bölcsész-matematikusként nemcsak az egyetemi tárgyakkal foglalkozott. Felkutatott minden „értelmi” játé­kot, aminek csak nyomát lehet ta­lálni a könyvtárakban. A sakkon A 26 éves világbajnok kívül szinte ugyanolyan tökéletes­séggel sajátította el a több ezer éves kínai „go”, vagy az ugyancsak köd­bevesző múltú ostábla (dáma, saski) ismeretét, pontosan tudta, mit kell kezdeni az egyiptomi fáraósírokban talált bábokkal és játéktáblákkal, a görög-római „trik-trak”- és „ma- lom”-elődökkel, mesterien bridzse- zett és otthonos volt a szerencse­tényezőkkel egybekapcsolt kalkulá­ciós játékok tengernyi változatában. Angliába, majd Amerikába kerülve ismeretköre csak szélesedett, külö­nösen az Újvilág feladványkirályá­val, Samuel Loyd-dal kötött barát­sága nyomán. Doktori értekezését az egyes játékokban alkalmazható ma­tematikai valószínűségszámítás tárgy­köréből írta. Az orosz saski és a Nyugaton kis­sé eltérő szabályokkal játszott dá­majáték kombinációja alapján egy merőben új, „háromdimenziós” táb­lajátékot talált fel. Szellemi szülöt­tének a „laska” nevet adta. E két­szer 11 koronggal játszott viadalban A 65 éves filozófus a bábok nem ütik, hanem „meglova­golják” egymást; a különböző szí­nekből egymásra tevődő korongok­ból mintegy hárommillió fajta figu­ra jöhet létre a táblán! (Nyilván rendkívüli nehézsége az oka, hogy nem vált széles körben népszerűvé, de a 910-es években még tízezrek művelték, Hollandiában nemzetközi verseny tárgya is volt, s ezen még a feltalálónak is akadt legyőzője.) Csak azok érthetik meg, mennyire univerzális tudósa volt a szellemi sportok minden ágának, s ennek folytán alapos ismerőbe az emberi intellektuális és pszichikai folyama­tok minden rezdülésének, akik idő­sebb korában közreadott ilven tár­gyú munkáit is áttanulmánvozzák. „Card strategy” — vág mellbe az egyik kötet címe, hogy elámulunk: hát ilyen is létezik, kártyajátékok „stratégiája”?! És Lasker ebben ugyanúgy elemez és oktat hosszú­lejáratú tervek szövésére, elvek és szempontok alkalmazására, mint amilyen könnyedén „dob fel” had­állásokat, végjátékokat, feladványo­kat a „Brettspiele der Völker” (A népek táblajátékai) cimű munkájá­nak legkülönbözőbb fejezeteiben. Az ész erejével vívott csaták álta­lános törvényszerűségeiből szűrte le sajátos filozófiai elméletét és szem­léletét, amely a küzdelmet tekinti az emberi tevékenység mozgató ru­gójának. Bölcseletéről, munkásságá­ról, jelleméről és szellemi kapacitá­sáról Albert Einstein professzor, Lasker személyes ismerőse, gyakori séta- és vitapartnere elisméréssel nyilatkozott. Einstein nem értett a sakkhoz. Amit Laskerben értékelt, az a több­let, amiről sakkozóknak szánt Las- ker-életrajzokban — F. Reinfeld an­gol, vagy az osztrák J. Fannak né­met nyelvű emlékkötetében, egyéb cikkekben és megemlékezésekben — alig pár mondatos említés töriénik csak. De ez a többlet négy-ötéves, sőt még hosszabb „sakkszüneteket”

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék