Magyar Sakkélet, 1972 (22. évfolyam 1-12. szám)

1972. november / 11. szám

MAGYAR SAKKÉLET A magyar sakkélet nagy öregjei Dr. Balogh János mester 80 éves A Magyar Sakkszövetség Elnöksége valamennyi magyar sakkozó nevében szeretettel köszönti a jubilánst, az ötven éve sakkmester dr. Balogh Jánost. * * Lapozom a győri tornaköny­vet ... Közel fél évszázada írta Tóth László e sorokat: „Dr. Ba­logh János szerény, nemes egyéni­sége, hatalmas elméleti felkészült­sége, sokoldalú érdeklődése tisztán áll a magyar sakkozók előtt... Stílusa közel jár Asztalos finom­ságához, Vajda élességéhez és Stei­ner Lajos ötletes játékmodorához. Nem kisebb azoknál, mert eredeti többlete is van. Sakkirodalmi tu­dása nagyszerű, értője iskoláknak, felfogásoknak, megértője egyénisé­gek rejtett jellemzőinek. Mint gon­dolkozó sakkozó intenzíven foglal­koztatja a neoromantikus fejlő­dés ...” Akkor, mintegy ötven évvel ez­előtt még előtte állt az élet, a jövő, most már az összegezésnél tart, az emlékezés korában jár. Amikor ezt a feltevésünket meg­említjük neki, mosolyogva hárítja el: „No, azt nem mondhatnám, hogy sokat foglalkozom a múltam­mal, inkább levelezési játszmáimon töröm a fejem. De ha maguk kí­vánják, szívesen beszélek arról is.” Letelepedtünk, ő kedvenc karos­székébe, én az íróasztala mellé. Körülnézek: sakk-könyvek, serlegek árulkodnak arról, hogy aki itt él, a szellemi sport elkötelezettje, szen­vedélyes híve. Mindenütt rend, kör­nyezete pedantériát áraszt. —Hogyan ismerkedett meg a sakko­zással, melyek voltak első lépései a táb­lán kívül és a táblán? — teszem fel az első kérdést. A maga derűs modorában válaszol. — A világ végén születtem, Er­délyben, Kézdivásárhelyen. Ott is nőttem fel, de sakkozni már kis­iskolás koromban megtanított apám. Az első játszmát azonban elveszí­tettem, s elkeseredésemben sírva fakadtam, így, könnyes szemmel léptem be a sakkvilágba__ Gimnazista koromban azután ki­köszörültem a csorbát, s megnyer­tem az iskola házi bajnokságát. Ké­sőbb jó sorom összehozott Elekes Dezsővel és Béla bátyjával. Hama­rosan igaz sakkbarátság kötött össze bennünket. Sokat tanultam tőlük, s megalapozták elméleti tu­dásomat, vég­játékismer­etenket. — Versenyezni mikor kezdett? — Első jelentős versenyem az 1912. évi temesvári főtorna volt. Ezt a sakkszövetség évi közgyűlése alkalmából írták ki, s ebből is lát­ható, mi nem válogathattunk a ver­senyekben, amikor éppen akadt, játszani kellett. A főtornán a leg­jobbnak bizonyultam. Játékom ek­kor még inkább ösztönös volt, külö­nösebb stílus nélkül. De nemcsak én voltam ezzel így, akkoriban a sakkszemlélet egy helyben topogott. Jellemző, hogy Bálla A modern sakk c. tankönyvében mindössze kétféle játékstílust különböztetett meg: a kombinatív és a pozíciós stílust. Másfél-két évtizedet is kel­lett várni még az avantgárd isko­lák megjelenéséig, a sakkvilágkép robbanásszerű fejlődéséig. — Visszatérve első versenyeimre: a következő évben (1913-ban) elin­dultam a debreceni főtornán, majd 1914-ben Budapest amatőr bajnok­ságán. Ezt — ma bizonyára megle­petten olvassák a fiatalok — egy napilap, az Alkotmány írta ki és fi­nanszírozta. A második helyet vív­tam ki dr. Nagy Géza mögött. És ezzel vége, legalább is egy időre ... — A világháború miatt? — kérdezzük. — Igen. A háború vérzivataros sakktábláján engem is majdnem ki­ütöttek. Doberdóra kerültem és megsérültem. Mégis — és ez nem ellentmondás, tényleg így volt — lábsérülésemnek köszönhettem, hogy életben maradtam, hogy megúsz­tam a doberdói vérfürdőt. — Szomorú idők voltak. Ugorjuk át ezeket az éveket. — Sakkozni újból 1918-ban kezd­hettem. A nevezetes kassai nemzet­közi versenyen indultam el, s a 9— 11. helyet osztottam. Nem kesered­tem el, sokat foglalkoztam önkép­zésemmel — már amennyire foglal­kozásom engedte! — és három év múlva javítottam. Gyulán, az Erkel­­emlékversenyen, Pöstyénben és Londonban szerepeltem. Igazán ki­ugró eredményt azonban csak 1922- ben értem el a sakkszövetség évi mesterversenyén. Második lettem, azóta vagyok mester. — Legszebb sakkozói emlékei? — Talán az a négy sakkolimpia, amelyiken szerepeltem. Az 1936-os müncheni olimpián, amelyet ma so­­ronkívülinek neveznek, mert nem a mai formában, hanem nyolcas csa­patokkal vívták, magam is hozzá­járultam az aranyérem megszerzé­séhez! Feledhetetlen Maróczynk ve­zetése és játéka vitt bennünket a nagy sikerre. Három másik sakk­olimpián Románia csapatában vet­tem részt. Egyébként kétszer nyer­tem román országos bajnokságot, 1930-ban és tizenhét évvel később 1947-ben. Megdöbbenek. Micsoda életed munkálkodik Balogh Jánosban, aki ma is versenyez, nem csupán csa­patában, hanem egyéni versenyeken is! Ezek a felsorolt dátumok pedig oly régiek. Ha összevetem, 1912-től 1972-ig az hatvan év! — Várjon csak, Hajtun mester! A levelezési sakkozásba még előbb, 1910-ben kapcsolódtam be. Hogy mást ne mondjak, még Krogiusz nagymester nagypapájával is ját­szottam levelezési sakkot! Valóban elmondhatom, hogy nemzedékekkel találkoztam a sakkmezőkön. — Nyolcvan évére két világháború is esett, polgári foglalkozása nem engedett sok időt a sakkozásra fordítani. Hogyan futotta erejéből minderre? — A sakk egészítette ki, tette teljessé életemet! Jogászként nem igen volt módom fantáziámat fog­lalkoztatni, alkotó kedvemet kiélni. De a sakkban igen! Izgatott az új, az ismeretlen. Ezért is tértem át olyan csapásokra, amelyeken a neo­­romantikusok jártak. Elemeztem, ku­tattam ... Felfedeztem a helyes vé­dekezés útját a bástya + három gya­log, bástya + négy gyalog végjáték­ban. Azt is el kell mondanom, hogy életfeltételeim csak kevés időt hagy­tak a sakkra, bizonyára ez is meg­látszott eredményeimen. Stílusom­nak, egyéniségemnek, vidéki magá­nyomnak ugyanis sokkal inkább a levelezési sakk felelt meg. Három­szor jutottam el a levelezési vi­lágbajnokság döntőjéig. Nemzetközi mester vagyok ebben. Mérkőz­tem Kérésszel, Rogozinnal és Bon­­darevszkijjel is, meg a levelezési sakk legjobbjaival. Többször végez­tem élen a hazai bajnokságokon is. — Ezután arról kérdezzük Balogh mes­tert, a Vasas Izzó edzőjét és 21 éve éltáb­lását, hogy mi a véleménye sakkozó fia­taljainkról? — Hétről-hétre tanítok a Vasas Izzóban, így hát szoros a kapcsola­tom a fiatalokkal. No meg, egy ug­rás lakásomtól a sakkszövetség, aho­va gyakran átballagok kibicelni. Lát­tam a bajnoki középdöntőt is, mond­hatom, sok a fiatal tehetség. A ma­gyar sakkozás egyik legfényesebb szakaszában jár­tm­ost. Mennyire örülne ennek Maróczy, ha látná!... Amikor hazafelé indulok, eszem­be jut ifjú korom emléke. Mintegy 30 éve lehetett, amikor Balogh mester Csepelen játszott csapatbaj­noki fordulót. Akkor láttam elő­ször sakkmestert. Nagy hatást gya­korolt rám, ahogy küzdött. Úgy­szólván fel sem kelt székéből, szinte megtestesítette az összpontosítást! Lehet, hogy magas kora ellenére pá­ratlan szellemi és fizikai frissesé­gét éppen ennek köszönheti? An­nak, hogy szüntelenül teherpróba elé állította önmagát? Hogy mindig újabb harcba bocsátkozott, soha nem lankadt? Nem tudom, de csep­pet sem lepődtem meg, amikor bú­csúzóul megemlítette, hogy most in­dul újabb levelezési versenyen. Mit neki a 80 esztendő !... Hajtun József Fotó: Őrszigety Lajos 215

Next