Magyar Sakkélet, 1980 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-10 / 1. szám

2 MAGYAR SAKKÉLET fankkal, Bakonyi Elek bácsi szicíliai védelmével. A Magyar Sakkélet régi felelős szerkesztője, Szabó László, a négyszeres világbajnok jelölt, és a min­dig pontos, tudós Barcza Gedeon, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett pedagógiai és szakirodalmi munkássá­gával. Heroikus feladat végrehajtásá­ra vállalkozva ma is kutatja, és köny­veivel megőrzi számunkra a magyar sakktörténelem értékeit! És a nemze­dékek patrónusa, Flórián Tibor fő­titkár, a felszabadulás utáni első ma­gyar bajnok, a Népszabadság állandó sakkrovatával, felmérhetetlen publi­cisztikai munkásságéval és könyvei­vel. Eljött a magyar női válogatott fáradhatatlan mesteredzője Jenei Fe­renc és kortársai: dr. Sallay Roland, a hazatért Lilienthal Andor, na meg Lángos Józsa, az első női sakkozónk, aki már 1952-ben a női világbajnok­ságért küzdött. És a „Támadás a ki­rály ellen” írója, a TV sakkiskola nép­szerű vezetője, Karakas Éva. Az elmúlt évtizedek világbajnok je­löltjei. Az 1948. évi népi bajnokság győztese Lengyel Levente, és Bilek István, aki elhozta „Győzelmünk a sakkolimpián” című új művét, és el­jött a nagy világsiker kovácsolója, volt szakfelügyelőnk, Papp Nava­­rovszky László az olimpiai aranyser­leggel­ Lapunk 30. évfordulóján, egy új korszak élén, itt van közöttünk Por­­tisch Lajos, aki ötödször indul harcba a világbajnoki címért, és az új nemze­dék: a költői ihletésű Adorján András, az írásra mindig kész Ribli Zoltán, a lelkes, szívből író Petronicsné Ve­rőcs Zsuzsa. És Bakcsi György tündér mattfeladványok tömkelegével, és már mondja, mint mindig, hogy a mostani két oldal az újságban nagyon kevés. Itt van a mindig többre törekvők so­rában volt felelős szerkesztőnk Haág Ervin, és aki inkább a versenyzést vá­lasztotta, az alkotóművész Bárczay. Végül eljöttek most, és velünk lesz­nek ezután is, Szerényi Sándor elnö­künk és Gábor Zoltán alelnökünk, hogy előre léphessünk a sakk szakiro­dalmának rögös útjain. Az állami és társadalmi életünk sakkot szerető ve­zetői ... Megtiszteltetés, öröm, olyan szívet melengető érzés, ha körünkben látjuk sakkszövetségünk 25 évvel ez­előtti elnökét, az izgalmas sakkcsaták hűséges szurkolóját, Kádár Jánost, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárát. Együtt vagyunk most gondolatban mindazokkal, akik segítették lapunkat a szellemi értékek megörökítésében. Már időszámításunk előtt Terentius megírta: ,,Habent suafata libelli” — A könyveknek is megvan a maguk sorsa! Ezt a sorsot a lapunk iránti hazai és nemzetközi érdeklődés mindenkor tük­rözi. Ez a szerkesztőségi nap is olyan volt, mint a többi... A verdikt is a meg­szokott: a múlt havi számban „a ke­vesebb több lett volna, és a több most is kevésnek tűnik...” Következő számunk színvonalasabb lesz!. . . Kö­telességünk ! Ozsváth András Köszöntöm a Magyar Sakkéletet Amikor az ezerkilencszázhúszas évek legelején egy iskolai vakáció alatt megtanultam sakkozni, olyannyira beleszerettem ebbe a nagyszerű játékba, hogy elhatároztam : letaszítom trónjáról az akkori világbajnokot, Capab­­lancát. Feljebb cseperedvén rá kellett jönnöm, hogy erre alig van esélyem, s elérhetőbb célt tűztem magam elé, mint egyszerű sakkmester fogom be­utazni a világot. Nem volna értelme titkolnom, hogy ez a tervem is hamvába holt; a kitartás hiányzott-e belőlem, vagy a tehetség, esetleg mind a kettő — ma már mindegy. A harmincas évek elején, akkor már mint a néhai Fészek kávéház törzsvendége és a sakkozásnak változatlanul törhetetlen h­íve beértem volna azzal is, ha sikerül néhány pengőt nyernem Szórádi úrtól, akivel az említett kávéház vendégei egypengős alapon sakkozhattak, termé­szetesen kontrával. Idős, szikár, szófukar ember volt ez a Szórádi úr, valamikori foglalkozá­sára nézve tetőfedőmester. Oly mértékben volt szófukar, hogy a ,,rekontra” szón kívül egyebet szinte nem is hallottam tőle. A kontrát ugyanis sohasem ő mondta, hanem a partnere, abban a hiszemben, hogy a jobban álló par­tit meg is fogja nyerni. Ez azonban — legjobb emlékezetem szerint — soha­sem történt meg, mert Szórádi úr nemcsak ügyesen sakkozott, de ravasz is volt: ,,el-elnézett” egy könnyűtisztet, s ezzel tőrbecsalta gyanútlan ellenfe­lét. Délután négy órakor kezdte a sakkozók fosztogatását, este nyolcig 20 — 30 pengőt mindennap nyert. Szép pénz volt ez akkoriban. Nem mondom, olykor nyertem játszmát ellene, de az mindig egypengős parti volt, a két-, négy-, sőt olykor nyolcpengős partikat rendre elvesztettem. Sze­rény sportújságírói fizetésemből nem sokáig hódolhattam a kávéházi sak­kozásnak, a tétre menő játékot egyszer s mindenkorra abbahagytam; azó­ta — hovatovább ötven esztendeje! — a mások játszmáiban lelem ked­vemet. Ebben a passzióban most már harminc éve társam a Magyar Sakkélet. Őszinte szeretettel köszöntöm évfordulóján. Tabi László Változások a csapatbajnokságokban Nincs két egyforma év a csapatbaj­nokságokban sem. Időnként a feltételek, a versenykiírások is módosításokra szo­rulnak. Különösen most, amikor a ko­rábbinál takarékosabb gazdálkodást kí­ván meg a csökkentett pénzügyi keret, az emelkedő szállás és étkezési költség. Ezért szövetségünk hosszú előkészítő munka után kidolgozta 1980-ra érvényes előírásait. A változások főbb tényezőit már most szeretnénk megismertetni az olvasókkal, az érintettekkel. Az OB I-ben bevezetjük a női csapat­­bajnokságot! Két táblán, a férfiakkal egyidőben, egy helyen, hasonló szabályok szerint. Bár női csapatot indítani nem kötelező, bízunk benne, hogy minden szakosztály ott lesz a rajtnál. A női csa­patbajnoki címet éppen úgy értékeljük, mint a férf­it. Sőt a győztes egy évig vit­rinjében őrizheti az OKISZ vándorku­páját, a vidék legjobbja pedig a BACSÉP-kupát! És minden résztvevő egy szép emlékplakettet kap a Meresztev SE-től. Az OB I-ben és az OB II-ben megnö­veltük az utazó csapat jogát! Mégpedig azért, hogy a mérkőzés időpontját közle­kedésének megfelelően választhassa meg, megtakarítva ezáltal a szállásköltséget. Persze mindegyik csapat maga dönti el, hogy melyik mérkőzésen kíván élni ezzel a jogával, hiszen egy-egy hosszabb utazás fáradtsággal jár, csökkentheti a verseny­zők teljesítőképességét. A későbbi kezdés azonban jelenthet akadályt a hazautazásnál, ezért az OB II-ben a játékidőt öt órára csökkentet­tük! Ennek vannak előnyei, de hátrányai is. Az utóbbiak közül az egyik, hogy megnő az értékelésre kerülő játszmák száma. Ezért arra fogjuk ösztönözni a csapatkapitányokat (ahol nincs, vá­lasszanak arra alkalmas személyt), hogyha lehet, egyezzenek meg az ered­ményben. A kezdéssel kapcsolatos intézkedés egyben azt jelenti, hogy 2,5 óra alatt 50 lépést kell megtenniük a játszóknak. Csak egy kontroll lesz, de az „rázós”! Az OB I-ben is hasonló változtatásra készültünk, de végül eltekintettünk tőle. Kiesett ugyanis­­ sajnálatosan két vi­déki csapat: a DVSE és a PMSG, he­lyükre pedig két fővárosi csapat: BEAC és Tipográfia került vissza, így egy vi­déki utat mindenki megtakarít. De az utazó csapat jogait itt is megnöveltük. Gyakorlatilag azonban nem várható lé­nyeges változás, legfeljebb a 10 órás kez­dés fordul majd elő gyakrabban. Mind az OB I-ben, mind az OB II- ben már a sorsoláskor be kell jelenteni a mérkőzés kezdésére való igényt, később ezen már nem változtatunk, így köny­­nyebbé védik az alkalmazkodás, fel lehet készülni rá. Valahogy így összegezhetnénk a változ­tatások lényegét: vállaljunk kissé több törődést, fáradtságot, hogy továbbra is zavartalanul versenyezhessünk a csa­patbajnokságon! (H. E.)

Next