Magyar Sakkélet, 1981 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1981-09-10 / 9. szám
Számítógépekről magyar sakkozókról nemzedékváltásról — Miből áll az utóbbi időben a sakkozással való foglalkozása? — Az utóbbi években a Pionyerprogramon való munka köti le időm legnagyobb részét. Tisztán sakk jellegű tevékenységeim közül A sakkozótól a gépig című, 1979-ben megjelent könyvem számára elemzett játszmáimat említeném. Ebben a kötetben pályafutásom utolsó, a hatvanas évek végén játszott partijait gyűjtöttem egybe. Az utóbbi időben mind a Szovjetunióban, mind külföldön megjelentek válogatott játszmáim is. Különösen örülök annak, hogy 100 legjobb partimat Magyarországon is kiadják. — Mi a lényege az említett Pionyerprogramnak? — Jelenleg két alapvetően eltérő módszert alkalmaznak ahhoz, hogy az elektronikus számítógépet sakkfeladatok elvégzésére programozzák. Az egyik módszer az összes változat átnézésén alapul, a gép minden állásban több lehetséges lépést vizsgál meg. A másik módszer a sakkozó gondolkodásának modelljét követi, csak egy, ritkábban két-három lépést elemez. Az első módszer kiindulópontja a táblán levő figurák átlagos anyagi értéke, a másodiké a sakkmester által használt pozíciós prioritások. Vagyis, az utóbbi esetben azt veszik figyelembe, hogy a táblán folyó ütközet adott pillanatában mennyit ér egy-egy figura. A Pionyer-program, amelynek létrehozásán és továbbfejlesztésén két munkatársammal kilenc éve dolgozom, ezt a módszert modellezi. Be kell fejeznünk azt a munkát, amelynek célja, hogy bővítsük a számítógép megnyitástárát, bekapcsoljuk az elemzésbe a kész végjátéktár állásait, és megoldjunk néhány technikai kérdést. Az ilyen nagy program megszerkesztésekor elkerülhetetlen hibák feltárásához még gépidőre van szükségünk más komputereken. Reméljük, hogy a közeljövőben elvégezhetjük ezeket a kísérleteket. Az elektronikus számítógép az erőművi berendezések havi javítási tervét egyetlen perc alatt dolgozta ki. Remény van tehát arra, hogy az általunk próbált módszert a legkülönfélébb gyakorlati feladatok megoldására használhatjuk. — Volt tevékenységének egy harmadik ága is, a tanítás. Évekig vezette a Trud Sportegyesület sakkiskoláját. — Sakkiskolám három éve megszűnt, de továbbra is kapcsolatban vagyok legtehetségesebb tanítványaimmal, mindenekelőtt Garri Kaszparovval. Kaszparov igen nagy tehetség, s ez már gyermekkorában megmutatkozott. Nagy odaadással foglalkozik a sakkművészettel. Remélem, hogy jó sakkkutató is lesz belőle, és ez nemcsak kiemelkedő versenyeredményeket, hanem hosszú és sikeres sakkpályafutást biztosít neki. — Véleménye szerint milyen jellegzetes alkotói irányok figyelhetők meg napjaink sakkozásában? — Ma ugyanaz az irány figyelhető meg, mint a harmincas évek végén is, amikor a prakticizmus volt uralkodó a sakkban. Nem gondolok természetesen olyan ismert kutatókra, mint Steinitz, Lasker és Aljechin világbajnokok ... A mesterek többségének felfogását a gyakorlatiasság jellemezte. Csak a harmincas évek végén, a szovjet mesterek tevékenységének következtében kerekedett felül a sakkban a tudományos irányzat. Elsősorban ez tette lehetővé a szovjet sakkiskolának, hogy uralkodó helyet foglaljon el. A sakkelmélet természetesen ma is fejlődik, de elsősorban nem új, átfogó eszmékkel, hanem a már ismert megnyitások új lépéseivel, konkrét változatokkal gyarapodik. Erről egyebek között akkor győződöm meg, amikor az Informátor számaiban az utóbbi fél év tíz legérdekesebb megnyitási újítását keresem. Tény, hogy gyors ütemben nő a sakkozók és a figyelemmel kísérendő versenyek száma. A hatalmas információáradat ellen egyszerűen védekeznek a mesterek (miként azelőtt is tették): korlátozott számú megnyitást és megnyitási rendszert játszanak, ezeket minél mélyebben igyekeznek tanulmányozni, hogy bebiztosítsák magukat a meglepetések ellen. — Milyennek tartja a jelenlegi világbajnoki rendszert? — A zónaközi versenybe olyan sakkozók is bejutnak, akiknek nemcsak arra nincs a legcsekélyebb esélyük sem, hogy világbajnokok legyenek, de arra sem, hogy bekerüljenek a világbajnokjelöltek közé. Ezáltal beférkőzik a véletlenszerűség. Egy zónaközi versenyt kellene rendezni, ahol szigorúan meg van szabva a résztvevők létszáma, és valóban korunk legjobb sakkozói játszanak. — Melyik formát tartja jobbnak: a világbajnokjelölti páros mérkőzéseket vagy a körmérkőzéseket? — A legigazságosabbnak azt tartom, ha mindenki mindenkivel játszik. Szerintem azok voltak a legmegfelelőbb szabályok, amelyeket 1949-ben hagytak jóvá, s amelyeknek értelmében a jelöltek többfordulós körmérkőzést játszottak. Én annak idején 24 játszmás mécseseket vívtam kihívóimmal. Nézetem szerint a mai FIDE-szabály, amely hat győztes játszmáig szabja meg a mérkőzés hosszát, nem teszi lehetővé, hogy minden partit teljes erőből játszszanak. Még Gideon Stahlberg nagymester, aki többször volt főbírája a páros mérkőzésnek, állapította meg, hogy húsz parti a legtöbb, amit teljes erőbedobással játszhatnak egyvégtében az ellenfelek, és ami alkotói szempontból tényleg érdekes lehet. Szerintem 20 vagy 24 játszmára kellene korlátozni a világbajnoki mérkőzés partijainak számát. Hogyan ítéli meg a szovjet sakkutánpótlást? — A Szovjetunióban is ésmás országokban is nemzedékváltás megy végbe a sakkban. Nekem a húsz év körüliek nemzedéke tetszik. Az egy nemzedékkel idősebbek kevésbé váltak be, közülük az utóbbi évtizedben csak Mecking és Hübner került be a világbajnokjelöltek közé, de róluk is kiderült, hogy nem képesek a világbajnok helyzetének megrendítésére. Karpov nemzedékéből a legjobbak közé számít rajta kívül Beljavszkij, Timman, Ribli, Adorján . . . Az utóbbi időben szép eredményeket ért el Christiansen is. Mégis, az a nemzedék, amely most húsz év körüli, több reményre jogosít fel, legalábbis a Juszupovból, Dolmatovból, Pszahiszból és kiváltképp Kaszparovból álló szovjet négyes. Bizonyára hallatnak magukról a legközelebbi versenyeken. — Milyen kapcsolatok fűzik a magyar sakkozáshoz? Azt megelőzően, hogy 1952-ben részt vett az első Maróczy-emlékversenyen, találkozott-e magyar sakkozókkal? — Lilienthal Andorral már a harmincas évek közepén megismerkedtem, amikor Moszkvában letelepedett. Jóllehet még csak 24 esztendős volt, versenysikereinek, érdekes stílusának és pompás játszmáinak híre megelőzte őt. Nagy népszerűségre tett szert a szovjet sakkozók között. Élvezetes elemző, tapasztalt edző lett belőle. Maróczy Gézát sajnos nem ismertem, de a játszmáit igen. Annak idején sokszor gyönyörködtem benne, hogyan játssza a vezérvégjátékokat. Az 1946. évi groningeni versenyen mértem össze erőmet először Magyarországot képviselő sakkozóval, Szabó László nagymesterrel. Azután találkoztunk a tábla mellett Barcza Gedeonnal és Portisch Lajossal, aki akkor még nagyon fiatal volt és több más magyar sakkozóval. — Melyik volt a legemlékezetesebb játszmája, amelyet magyar versenyzővel váltott? — Alighanem az első Maróczy-emlékversenyen Szabó Lászlóval vívott küzdelem. Sötét voltam, váltakozó szerencsével folyt a harc. A játszmát a magyar nagymester számára nyert állásban hagytuk függőben. Pályafutásom egyik legmélyebb elemzését sikerült elvégeznem, és miután Szabó elszalasztotta a nyeréshez vivő egyetlen utat, különleges döntetlenállás keletkezett. (Nem felejtem el, hogy ugyan a függő igencsak elhúzódott, de a nézők lankadatlan figyelemmel követték, és a parti végén mindkettőnket megtapsolták.) A magyar sakkozás nagy eredményének tartom az 1978. évi olimpián megérdemelten kivívott első helyüket, és azt, hogy 1980-ban közel voltak hozzá, hogy újra győzzenek. Különös hangsúllyal emelem ki Portisch Lajos jelentőségét az éltáblán. Igazi nagykaliberű sakkozó, a kutatói irányzat képviselője. A fiatal magyar sakkozóknak van mit tanulniuk tőle. Iszaak Linde MAGYAR SAKKÉLET 197