Magyar Sakkélet, 1983 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-10 / 1. szám

2­I MAGYAR SAKKÉLET Ugyanekkor a férfi sakkcsapatnál négy tábla eredménye számít. Hiába játszott jól két világbajnokjelöltünk, ez a két tábla nem tudta feledtetni a másik két táblán a balsikereket. A csa­patok Élő-ranglistája szerint is nálunk erősebbek voltak még az amerikaiak, s csak minimális pontkülönbséggel so­rolták együttesünket a harmadik hely­re az angolok, a csehszlovákok és a ju­­goszlávok előtt. Az élet és a sakkj­áték iróniája, hogy az ötödik helyen végzett férfi csapatunk nagyon kis szerencsé­vel az ezüstérmet is megszerezhette volna. És ezek a szinte nüansznyi kü­lönbségek kerültek mázsás súllyal a mérlegre. Ilyenkor számlálgatjuk a hi­bákat, bizonytalan volt a vezetés, hi­bát követett el a kapitány, és a já­tékosok nem tettek meg mindent a győzelem érdekében. Ilyenkor vizsgál­­gatja mindenki, úgy magában is, a sa­ját maga számára is, hogy vajon min­denki mindent megtett-e a siker érde­kében ? Sokan sok mindent mondanak. Nem volt megfelelő a szállás, az épít­kezésről behallatszott zaj zavarta a pihenést, nem volt mindig megfelelő a csapatösszeállítás, nem volt családias, kiegyensúlyozott a hangulat, nem volt jó a csapatszellem. Nehéz megemészte­ni egy sikerekben gazdag évtized után, hogy vannak hullámvölgyek is. Kar­pov, a sakkozás világbajnoka úgy ér­tékelt, hogy a jugoszlávoknál és a magyaroknál nem volt jó a felkészülés. Milyen felkészülés? A profi sakkozó, aki a sakkból él, az mindig készül és felkészül. Erősen vitatható lenne a vi­lág élvonalában harcoló nagymestere­inkről feltételezni azt, hogy készületle­­nek voltak! Nem szakmailag voltak felkészületlenek, hanem lelkileg! Mindenki játszani akart, és igazolni azt, hogy helye van a csapatban. De nem mertek kockáztatni! Már a dön­tetlennel is elégedettek voltak. Csak Portisch és Ribli idézte Buenos Airest és Máltát! A többiek elbizonytalanod­tak, egyenlő állásban nem játszottak két királyig, elegendőnek tartották nemegyszer a döntetlent a csapatba tör­tént beállítás igazolására. És ezen Lu­­zernben, akkor, azokban a fordulók­ban senki nem tudott változtatni. Kis csalódás az ötödik hely, azon­ban egy szenzációsan küzdő csehszlo­vák és az Élő-pontszámban is jobb erős amerikai csapat került a dobogó­ra. Reális volt tehát ez a helyezés, de reális volt Buenos Airesben az arany és Málta szigetén a holtversenyben ki­harcolt ezüstérem is. Akkor küzdésből jelesre vizsgáztunk, most ez a küzdés csak elégséges volt! A jobbak előzték meg férfi sakkozóinkat, azok, akik ez­úttal jobban tudtak küzdeni a dobo­góért. Ez tiszteletre méltó, ezt el kell ismerni, s nincsen ok az elkeseredésre. Újabb világversenyek következnek, Portisch és Ribli harcol a világbajnoki címért, és két év van a következő olimpiáig. Ott már csak nyerhetünk! Megújulva, leszűrve a luzerni tapasz­talatokat, egységben és hittel ismét diadalra viheti ugyanez a gárda a ma­gyar sakkozás ügyét. Egy kisiklás még nem tragédia, hiszen ifjú nagymestere­ink még alig múltak harmincévesek. Ozsváth András 1982. október 28-án délelőtt alig több mint egyórás Budapest — Zürich repülőút, majd ugyancsak egyórás kényelmes vonatozás (a vonatba a rep­tér „földszintjén” szálltunk be) után érkeztünk meg a szép, nagyvárosias Luzernbe, a XXV. férfi és a X. női olimpia színhelyére, amely a Reuss fo­lyó és a Vierwaldstatti-tó találkozásá­nál létesült, majd az elmúlt 650 év alatt — éppen most ünnepelték ezt a szép jubileumot! — egyre terebélyese­dett és szépült. Lakosainak száma ma már kb. 80 000 fő. A pályaudvaron piros-fekete sakk­kockás szoknyanadrág és kendő össze­állítású egyenruhába öltözött hölgyek fogadták az olimpia résztvevőit, így 18 fős delegációnkat is. Egy kis tanakodás, és máris taxik röpítettek bennünket a Hotel Astoriába. A szobákat ott elég gyorsan megkaptuk. Igaz, legalább olyan gyorsan kiderült, hogy a szálló kissé régies, de azért jó és kényelmes, viszont roppant zajos, mert nemcsak az egyik főútvonal mellett fekszik, ha­nem közvetlenül mellette építkeznek is. Ez természetesen az éjszakába nyú­ló függőzések után a délelőtti órákban is pihenni vágyó sakkozóinknak igen kellemetlen volt, mert hét óra után mindig megkezdték a különböző mun­kagépekkel az építkezést. Egyeseknek rögtön Nizza jutott eszébe, ahol az építkezés szörnyű zaja tönkretette já­tékosaink nyugalmát és versenyzését. Amint lehetett, szobák cseréjével rög­tön megpróbáltuk orvosolni a helyze­tet, de sajnos, minden zajt lehetetlen volt kiküszöbölni, később sem, amikor még szállodacserével is kísérletez­tünk, mert a 800—1000 fős sakkozó áradat már minden számításba jöhető szállodát lefoglalt. Így maradtunk, és azonnal siettünk az Allmend sportcsarnokba, ahová 15 perces trolibuszos utazás után jutot­tunk el. Ott már szinte minden készen állt, a rendezők az utolsó simításokon dolgoztak. Rend, tisztaság, de eléggé hideg terem fogadott bennünket. Meg­nyugtattak azonban bennünket, hogy fűtés lesz, mégpedig a padlózat felől. Ez igaznak is bizonyult! A csarnok egyébként igen magas, fönt a magas­ban fehér és kék olimpiai zászlók len­gedeztek, de a 92 résztvevő nemzet zászlóiról megfeledkeztek. No meg a demonstrációs táblákról is. Azért Svájcban is akadtak hiányosságok! Ennek ellenére Máltával ellentétben (amint sokan nyomatékosan kiemel­ték) benyomásaink már rögtön az ele­jén kedvezőek voltak: pl. a jó és vá­lasztékos étkezés az Astoriában. Aki függőzött, annak a versenyterem mel­lett a „non stop” étteremben volt va­csorája. De rögtön jegyezzük meg azt is, hogy az igen magas csarnok, azaz a versenyterem kissé huzatos volt. Az első egy-két napban a rendezés gépezete még kissé akadozott, mert a rekordnevezés és -részvétel még a pre­cíz, gondos svájciaknak is problémá­kat okozott, de minden egyre jobb lett. Másnap este a csapatkapitányi ér­tekezlet szokásos témáival (jelenléti ívek, erőlisták, technikai problémák stb.) kezdetét vette az olimpia. Akkor rögtön szót emeltünk az őrzött ruha­tár hiánya miatt. A helyzet ut. az volt, hogy több helyütt helyeztek el foga­sokat, ahová lepakolhattuk a cókmó­­kunkat, de a holmikra senki sem ügyelt. A svájci főrendezőt „mellbe is vágta” felszólalásunk, mondván Svájcban vagyunk. Sajnos, mégis ne­künk lett igazunk, mert az utolsó for­duló után többek között Portisch nagymesterünk kabátja, pulóvere és sapkája is eltűnt, nem is lett meg. De hivatkozhattunk erre a felszólalásunk­ra, és a főrendező meg is térítette a kárt. Az olimpia 30-án háromnegyed kettőkor megkezdődött. Akkor csak az órák megindítása előtt a 23 női és 46 férfi csapatmérkőzésen rövid megnyi­tóbeszédek hangzottak el. A menet­rend egyébként a következő volt: elő­ször 4 forduló következett, majd sza­badnap, a feledhetetlen, színpompás megnyitóra (koncert és balett) akkor került sor, utána 6 forduló (ez volt „a feketeleves”), ismét szabadnap, újabb 3 forduló és végül az utolsó szabadnap, majd november 15-én az utolsó, azaz a 14. forduló érkezett el. Egyébként a fordulók mindig dél­után 2 órakor vették kezdetüket, és 5 órai játék szerepelt a műsoron, utána este 7-től 9-ig 2 órás vacsoraszünet, már annak, akinek függője volt (ne­künk mindig akadt!). Öt perccel 9 előtt azután megszólalt a hangosbe­mondó, többnyire Makai Zsuzsa hang­ját hallhattuk angolul, németül, oro­szul, sőt franciául is — az információ munkatársaként dolgozott az olimpi­án —, és figyelmeztette az érdekelte­ket, hogy kezdődnek a függők. Az első függőzés — peches esetben! — 11-ig tartott, és aki még pechesebb volt, azaz addigra sem tudta döntésre vinni partiját, az még éjjel is elemezhetett, és másnap reggel 9-kor utazhatott visz­­sza a sportcsarnokba, és elvileg dél­előtt 11-ig folytathatta a függőt. Sze­rencsére ez nálunk csak két esetben fordult elő. A szabadnapokra a rendezőség szép, tartalmas kirándulásokat (pl. a Pilá­tus hegység csúcsaira, ahová női csa­patunk ment fel Gábor Zoltán alelnök kíséretében, Luganóba, az 1968-as olimpia színhelyére, Bernbe stb.) szer­vezett, igaz, mindenért fizetni kellett. Hogyan is nézett ki egy átlagos ver­senynapunk? E sorok írója reggel 1/2 9 tájban megjelent az „Allmend­­ban”, összeszedte az információs anya­gokat: a sajtóbulletint az elmúlt for­duló legérdekesebb játszmáiról, a ver­senybíróság, a rendezőség aktuális közleményeit, a háromféle luzerni na­pilapot — mindegyik legalább egy-egy oldalas riportban és sok-sok képben számolt be az előző nap eseményei­ről, a FIDE-közleményeket stb. 9 óra egy perckor megkapta a férfi és női mérkőzések párosítását. (Először csak elolvashatta, de egy-két nap el­teltével már minden csapat képviselője Ahogy a szekundáns látta

Next