Magyar Sakkélet, 1984 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1984-10-10 / 10. szám

Hosszú, súlyos betegség után 1984. augusztus 13-án 56. életévében elhunyt Tigran Petroszjan, aki 1963-tól 1969- ig a sakkozás világbajnoka volt. Egy örmény házfelügyelő három fiának egyikeként született a grúz fő­városban. Már kamaszfővel dolgoznia kellett, kitűnően tanult és korán meg­kedvelte a sakkot. Nem tartották cso­dagyermeknek, de 15 évesen már jó partikat játszott Grúzia legerősebbjei­vel, s ifjan második lett Tbiliszi felnőtt bajnokságán. 1945-ben holtversenyben nyeri a Szovjetunió mesterjelölt baj­nokságát.. 1946-ban legyőzi Kaszpar­­jant — a világhírű végjáték-tanul­mányszerzőt — az örmény bajnoki cí­mért vívott párosmérkőzésen (ekkor már jereváni lakos), de a mesteri cí­met csak egy esztendővel később, a XVI. szovjet bajnokság középdöntőjén elért eredményéért kapja meg. Sakkozói elvei Nimzovics és Capab­­lanca bűvöletében alakulnak ki, Csigo­­rin és Aljechin hatására módosulnak, Botvinnik eszmei befolyására tökélete­sednek. 1951-ben Moszkva bajnoka, díjas a XIX. szovjet bajnokságon. Útja a svéd­országi zónaközi tornára vezet, ahol második-harmadikként a világbajnok­jelöltek közé verekszi magát. A kandi­dátusok mezőnyében van 1953-ban Zürichben és 1956-ban Amszterdam­ban. Az 1959. évi szovjet bajnokság az a fordulópont, amikor szakít béní­tó elővigyázatosságával és túlzott ra­cionalizmusával. Tbilisziben, a XX­V. szovjet bajnokságon megszerzi az aranyérmet, a XXVIII. bajnokságon ismét a legjobbnak bizonyul, majd még kétszer nyer bajnokságot. Betegen jut tovább a stockholmi zónaközi versenyről. A trópusi éghaj­latú Curacaóban lebonyolított mara­toni hosszúságú világbajnokjelölti tor­nán vívja ki a jogot, hogy megmér­kőzzék Mihail Botvinnikkal. 1963. május 20-án délután a moszk­vai Esztrád Színházban összegyűlő közönség a sakkozás kilencedik világ­bajnokaként ünnepli. Három évvel később a sakktörténe­lem egyik legizgalmasabb párosmér­kőzésén gyűri le a kivételes sikersoro­zattal csúcsra jutó Borisz Szpasszkijt. 1969-ben nem tud ellenállni Szpassz­­kij rohamának, de még néhányszor beverekszi magát a világbajnokjelöltek közé. Számos nagy nemzetközi ver­senyen végez az első helyek valamelyi­kén. Kilenc kiváló olimpiai és nyolc Európa-bajnoki szereplés fűződik ne­véhez. Élete végéig korunk legerősebb nagymesterei közé tartozik. Hazája magas kitüntetésekben ré­szesítette. Vezette a Szpartak sport­egyesület sakkiskoláját, 1968 és 1979 között a „64” című folyóirat fő­­szerkesztője volt. Stílusa egyaránt keltett lelkesedést és értetlenséget, de tehetségét osztat­lan elismerés övezte. Ellentmondásos alkotói és emberi egyéniségének meg­fejtése még hosszú időre munkát ad a szakíróknak. Felfedezésszámba menő Tigran Petroszjan­ra emlékezünk játszmáinak sokaságán kívül emlékét őrzik pályatársai és a róla szóló írások. BARCZA GEDEON: „Feltűnő volt, hogy mennyire rá tudott játszani az ellenfél gyengéire. Nem a karzat­nak játszott, ösztönösen elhárította a tisztázatlan állásokat. Pedig bámula­tosan messze tudott számolni, és lo­gikája ott is megsúgta neki a helyes döntést, ahol kötött idő mellett lehe­tetlen volt pontosan előrelátni a vál­tozatokat. Mindig csodáltam gyakorlati érzé­két. Az oberhauseni Európa-bajnoksá­­gon visszautasítottam döntetlenaján­latát, mire elmosolyodott, és két-h­á­­rom húzással olyan kézenfekvővé tet­te az eldöntetlen végeredményt, hogy nyomban magam javasoltam remit.” POETISCH LAJOS: „Egy tucat­nyinál több találkozásunk közül az első az 1961. évi bledi tornán történt. Teljesen túljátszott, de taktikai esz­közökkel meg tudtam fordítani a játszma sorsát. Már négy nullra ve­zettem ellene, amikor 1974-ben világ­­bajnoki párosmérkőzést kellett vív­nunk. Nagyságára vall, hogy e lélek­tani hátrány ellenére felül tudott ke­rekedni a meccsen. A világbajnokok közül, Capablancát és Botvinnikot is beszámítva, talán a legfinomabban ismerte fel az állás rejtett és hosszú távú követelményeit. Jelentőset alkotott a megnyitásel­méletben: a királyindiai védelemben és a vezérindiai védelemben egy-egy rendszer őrzi a nevét, ő újította fel az elhárított vezércsel elleni F14-es Steinitz-féle kezelést, de rengeteg más megnyitást is gazdagított eredeti öt­leteivel. Hihetetlenül széles reper­toárja volt. A niksicsi tornán, ahol utoljára találkoztunk, a tőle teljesen szokatlan holland védelemmel lepte meg Kaszparovot, de tudni való volt, hogy Petroszjan néha szeretett tréfál­ni. Félelmetes volt a technikája az előny érvényesítésében, bravúrosan játszotta a végjátékot. Rendszerint gazdaságosan osztotta be idejét, de ha kellett, az időzavart is vállalta. Csaknem negyedszázadon át vet­tünk részt közös tornákon. Csak ered­ményei hanyatlottak, játékának mély­sége a régi maradt. Volt jogcíme, hogy rosszul végződő partijai után is makacsul védelmezze igazát: kevesek­nek és ritkán sikerült túljátszaniuk. Kellemes, barátságos pályatársnak ismertem meg. Megilletődtem, amikor 1965-ben Jerevánban, mint házigazda, tiltakozásom ellenére ő, az aktív világ­bajnok cipelte fel emeleti szállodai szobámba bőröndömet.” RIBLI ZOLTÁN: „Stílusát nehe­zebb volt megérteni, mint azokét, akik „felfordították” a táblát . Igaz, a gyen­gébbek is megértették, hogy a legen­dás hírű pozíciós minőség áldozatok a ,biztonságos, technikás’ Petroszjan nevéhez fűződnek. Kevesebbet koc­káztatott, mint más, ezzel a stílussal nem lehetett sorozatban versenyeket nyerni. Olyan időszakban lett világbaj­nok, amikor Tál sikersorozatának ha­tására a sakkvilág kissé elfeledte az ob­jektív, ugyanakkor eredeti és mély sakkozást. Petroszjan visszaadta a te­kintélyét annak a felfogásnak, amely szerint a sakkban a legfontosabb az állás felépítése, a pozíció szerinti játék. Nem tartom kisebb formátumú játé­kosnak, mint Capablancát, de ered­ményei kisebbek. Kombinációi azon­ban — talán azért is, mert a kubai világbajnok korában gyengébb volt a védekezési technika — véleményem szerint mélyebbek, mint nagy elődjei.” SAX GYULA: „Játszmáinál is na­gyobb hatással volt rám elemző mű­vészete. Bármilyen álláshoz első lá­tásra hozzá tudott szólni, csalhatatla­nul megtalálta a stratégiai fonalat. Egészen kiemelkedő taktikai érzéke is volt. Aki snellezni látta, meggyőződ­hetett erről. Sok nagysággal volt al­kalmam elemezni, de ilyen sakkérzékű emberrel még nem találkoztam. Ta­lán ő szeretett legkevésbé veszteni. Az is megviselte, ha nyerni akart, és nem sikerült neki. Féltucatnyi közös versenyünkön megfigyelhettem, ami­kor óvatosságból és kényelmességből világossal is beérte igénytelen meg­nyitásokkal, s rendkívüli középjáték­beli manőverezési képességére bízta magát. De azt is láttam, hogy mire képes, amikor tudása átütő erővel pá­rosul. Az 1979. évi erős tallinni nem­zetközi tornán fehérrel 8 partiból hetet nyerve szerezte meg a győzelmet”. Szilágyi Péter MAGYAR SAKKÉLET * 229

Next