Magyar Sakkélet, 1984 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1984-10-10 / 10. szám
Hosszú, súlyos betegség után 1984. augusztus 13-án 56. életévében elhunyt Tigran Petroszjan, aki 1963-tól 1969- ig a sakkozás világbajnoka volt. Egy örmény házfelügyelő három fiának egyikeként született a grúz fővárosban. Már kamaszfővel dolgoznia kellett, kitűnően tanult és korán megkedvelte a sakkot. Nem tartották csodagyermeknek, de 15 évesen már jó partikat játszott Grúzia legerősebbjeivel, s ifjan második lett Tbiliszi felnőtt bajnokságán. 1945-ben holtversenyben nyeri a Szovjetunió mesterjelölt bajnokságát.. 1946-ban legyőzi Kaszparjant — a világhírű végjáték-tanulmányszerzőt — az örmény bajnoki címért vívott párosmérkőzésen (ekkor már jereváni lakos), de a mesteri címet csak egy esztendővel később, a XVI. szovjet bajnokság középdöntőjén elért eredményéért kapja meg. Sakkozói elvei Nimzovics és Capablanca bűvöletében alakulnak ki, Csigorin és Aljechin hatására módosulnak, Botvinnik eszmei befolyására tökéletesednek. 1951-ben Moszkva bajnoka, díjas a XIX. szovjet bajnokságon. Útja a svédországi zónaközi tornára vezet, ahol második-harmadikként a világbajnokjelöltek közé verekszi magát. A kandidátusok mezőnyében van 1953-ban Zürichben és 1956-ban Amszterdamban. Az 1959. évi szovjet bajnokság az a fordulópont, amikor szakít bénító elővigyázatosságával és túlzott racionalizmusával. Tbilisziben, a XXV. szovjet bajnokságon megszerzi az aranyérmet, a XXVIII. bajnokságon ismét a legjobbnak bizonyul, majd még kétszer nyer bajnokságot. Betegen jut tovább a stockholmi zónaközi versenyről. A trópusi éghajlatú Curacaóban lebonyolított maratoni hosszúságú világbajnokjelölti tornán vívja ki a jogot, hogy megmérkőzzék Mihail Botvinnikkal. 1963. május 20-án délután a moszkvai Esztrád Színházban összegyűlő közönség a sakkozás kilencedik világbajnokaként ünnepli. Három évvel később a sakktörténelem egyik legizgalmasabb párosmérkőzésén gyűri le a kivételes sikersorozattal csúcsra jutó Borisz Szpasszkijt. 1969-ben nem tud ellenállni Szpasszkij rohamának, de még néhányszor beverekszi magát a világbajnokjelöltek közé. Számos nagy nemzetközi versenyen végez az első helyek valamelyikén. Kilenc kiváló olimpiai és nyolc Európa-bajnoki szereplés fűződik nevéhez. Élete végéig korunk legerősebb nagymesterei közé tartozik. Hazája magas kitüntetésekben részesítette. Vezette a Szpartak sportegyesület sakkiskoláját, 1968 és 1979 között a „64” című folyóirat főszerkesztője volt. Stílusa egyaránt keltett lelkesedést és értetlenséget, de tehetségét osztatlan elismerés övezte. Ellentmondásos alkotói és emberi egyéniségének megfejtése még hosszú időre munkát ad a szakíróknak. Felfedezésszámba menő Tigran Petroszjanra emlékezünk játszmáinak sokaságán kívül emlékét őrzik pályatársai és a róla szóló írások. BARCZA GEDEON: „Feltűnő volt, hogy mennyire rá tudott játszani az ellenfél gyengéire. Nem a karzatnak játszott, ösztönösen elhárította a tisztázatlan állásokat. Pedig bámulatosan messze tudott számolni, és logikája ott is megsúgta neki a helyes döntést, ahol kötött idő mellett lehetetlen volt pontosan előrelátni a változatokat. Mindig csodáltam gyakorlati érzékét. Az oberhauseni Európa-bajnokságon visszautasítottam döntetlenajánlatát, mire elmosolyodott, és két-három húzással olyan kézenfekvővé tette az eldöntetlen végeredményt, hogy nyomban magam javasoltam remit.” POETISCH LAJOS: „Egy tucatnyinál több találkozásunk közül az első az 1961. évi bledi tornán történt. Teljesen túljátszott, de taktikai eszközökkel meg tudtam fordítani a játszma sorsát. Már négy nullra vezettem ellene, amikor 1974-ben világbajnoki párosmérkőzést kellett vívnunk. Nagyságára vall, hogy e lélektani hátrány ellenére felül tudott kerekedni a meccsen. A világbajnokok közül, Capablancát és Botvinnikot is beszámítva, talán a legfinomabban ismerte fel az állás rejtett és hosszú távú követelményeit. Jelentőset alkotott a megnyitáselméletben: a királyindiai védelemben és a vezérindiai védelemben egy-egy rendszer őrzi a nevét, ő újította fel az elhárított vezércsel elleni F14-es Steinitz-féle kezelést, de rengeteg más megnyitást is gazdagított eredeti ötleteivel. Hihetetlenül széles repertoárja volt. A niksicsi tornán, ahol utoljára találkoztunk, a tőle teljesen szokatlan holland védelemmel lepte meg Kaszparovot, de tudni való volt, hogy Petroszjan néha szeretett tréfálni. Félelmetes volt a technikája az előny érvényesítésében, bravúrosan játszotta a végjátékot. Rendszerint gazdaságosan osztotta be idejét, de ha kellett, az időzavart is vállalta. Csaknem negyedszázadon át vettünk részt közös tornákon. Csak eredményei hanyatlottak, játékának mélysége a régi maradt. Volt jogcíme, hogy rosszul végződő partijai után is makacsul védelmezze igazát: keveseknek és ritkán sikerült túljátszaniuk. Kellemes, barátságos pályatársnak ismertem meg. Megilletődtem, amikor 1965-ben Jerevánban, mint házigazda, tiltakozásom ellenére ő, az aktív világbajnok cipelte fel emeleti szállodai szobámba bőröndömet.” RIBLI ZOLTÁN: „Stílusát nehezebb volt megérteni, mint azokét, akik „felfordították” a táblát . Igaz, a gyengébbek is megértették, hogy a legendás hírű pozíciós minőség áldozatok a ,biztonságos, technikás’ Petroszjan nevéhez fűződnek. Kevesebbet kockáztatott, mint más, ezzel a stílussal nem lehetett sorozatban versenyeket nyerni. Olyan időszakban lett világbajnok, amikor Tál sikersorozatának hatására a sakkvilág kissé elfeledte az objektív, ugyanakkor eredeti és mély sakkozást. Petroszjan visszaadta a tekintélyét annak a felfogásnak, amely szerint a sakkban a legfontosabb az állás felépítése, a pozíció szerinti játék. Nem tartom kisebb formátumú játékosnak, mint Capablancát, de eredményei kisebbek. Kombinációi azonban — talán azért is, mert a kubai világbajnok korában gyengébb volt a védekezési technika — véleményem szerint mélyebbek, mint nagy elődjei.” SAX GYULA: „Játszmáinál is nagyobb hatással volt rám elemző művészete. Bármilyen álláshoz első látásra hozzá tudott szólni, csalhatatlanul megtalálta a stratégiai fonalat. Egészen kiemelkedő taktikai érzéke is volt. Aki snellezni látta, meggyőződhetett erről. Sok nagysággal volt alkalmam elemezni, de ilyen sakkérzékű emberrel még nem találkoztam. Talán ő szeretett legkevésbé veszteni. Az is megviselte, ha nyerni akart, és nem sikerült neki. Féltucatnyi közös versenyünkön megfigyelhettem, amikor óvatosságból és kényelmességből világossal is beérte igénytelen megnyitásokkal, s rendkívüli középjátékbeli manőverezési képességére bízta magát. De azt is láttam, hogy mire képes, amikor tudása átütő erővel párosul. Az 1979. évi erős tallinni nemzetközi tornán fehérrel 8 partiból hetet nyerve szerezte meg a győzelmet”. Szilágyi Péter MAGYAR SAKKÉLET * 229