Sakkélet, 1987 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1987-09-25 / 9. szám

290 * SAKKÉLET - A ring­ből kilépve - azaz Sza­badkáról hazatérve - a győztestől könnyű megkérdezni: és most hogy vagy? - Remekül érzem magam. Hosszú és intenzív felkészülés előzte meg a zónaközi döntőt, ahol sikerült a ma­gamtól elvárt eredményt hoznom, s ezzel életem egyik legfontosabb cél­kitűzését megvalósítanom. Mint­hogy mindig is maximalista voltam (vagyok), úgy érzem, hogy önbizal­mamat csak erősítheti a jövőben, hogy a legmagasabb szintű körmér­kőzéses versenyen is első lettem.­­ Sokan azt gondolták, hogy Sax Gyula „az openek" királya - ahogy az egyik Sakkéletbeli beszámolóban láttam - stílusánál fogva nehezeb­ben érvényesül az erősebb összeté­telű versenyeken? - Ez természetesen így nem igaz. Az „openek királya" jelző talán nem túlzás, ugyanis én vagyok az egyik legeredményesebb nyílt specialista. De meg kell jegyeznem, hogy a rá­menős stílusom veszélyt jelent erős nagymesterekre is, amint ezt sta­tisztikával is bizonyíthatom. Világos színnel 2500 Élő-pont feletti nagy­mesterek ellen ebben a félévben 10 nyerés, 4 döntetlen a mérlegem, te­hát az erősebbek és a középmezőny ellen egyformán eredményes va­gyok. A zónaközi döntőim viszont idáig, sajnos, nem hozták az elvár­ható eredményt, talán a görcsös akarás miatt. Mindössze három íz­ben játszhattam 13-nál magasabb kategóriájú versenyen - 13 éves nagymesteri pályafutásom alatt -, pedig évenként tucatnyi ilyen ren­dezvény van a világon. De ahol al­kalmam volt játszani (pl. Tilburg 1979, Linares 1983), végig verseny­ben voltam a dobogós helyekért. Ezeken a szupertornákon majdnem mindig ugyanazokat a neveket talál­ja az ember, hiszen a rendezők, szponszorok saját játékosaikat fut­tatják. Mivel nálunk (szuperrende­zők) szuperversenyek anyagi okok­ból sem voltak (nincsenek), a hely­zet nehéz. Egy-egy tehetséges fiatal nyugati nagymester évenként 20-25 játszmát is játszhat világklasszisok­kal. Én ennek felével, mint kezdő nagymester, is elégedett lettem vol­na. - Tehát egy nyugati versenyző lé­nyegesen könnyebben tud elérni a csúcs közelébe, akkor is, ha nem igazi világklasszis? - Nyilvánvaló, hogy Hollandiá­ban, Angliában még Jugoszláviában is jobb a helyzet a hazai sakkesemé­nyek nagy száma miatt. Közülünk, magyarok közül általában csak egyet választanak ki a külföldi ren­dezők: Élő-pontok s más egyéb szempontok alapján. Remélem, hogy világbajnokjelöltségem most majd hozzásegít a még magasabb szintű versenyekhez is, ahol szeret­ném bizonyítani, nem játszom rosz­­szabbul, mint vetélytársaim, és nem kevésbé érdekesek játszmáim, mint az övék. Élő-pontjaim száma most 2600 fölé emelkedik, és az élvonal elleni eredményességem is sokat javult. - .. .nevezetesebb skalpjaid? - A nyugatiak ellen különösen jó az egyenlegem: Seirawan ellen 3:1, Timman 4:2, Nunn 6:1 (!), Miles 4:3, Short 3:1, döntetlenek nélkül, hogy csak a legismertebb nagymestere­ket említsem. - Szovjetek, jugoszlávok? - A szovjet nagymesterekkel tar­tom az egyensúlyt, a jugoszláv él­gárdával szemben viszont pluszban vagyok. Egyáltalán: a világranglista első 25 játékosával egálban állok, de ha még ötvenet hozzáveszek, máris 16 plusz a javamra. - És a magyarok? Velük hogyan bírsz? - Az utóbbi időkben diplomáciai megoldások miatt a kortársaimmal (Ribli, Adorján) kb. egyenlő az arány, Portisch ellen az utolsó öt év mérlege szintén ötven százalék, de kemény harcban. -Nagy iramot diktálunk..., kissé túl gyorsan jutottunk el a tegnapok­tól idáig. Nézzünk egy kicsit vissza­felé is: az indulás, a kezdet is érde­kel minket. Kik és mennyiben segí­tettek? - Alföldy Lászlóra, első oktatómra szeretettel emlékszem. Stílusomra ő volt a legnagyobb hatással. Roman­tikus sakkszemléletre bátorított, és neki köszönhetem azt is, hogy egy életre megértettem, ezt a játékot még mindig mattra játsszák! A profi felkészülés testre szabott változatainak felismerése, alkalma­zása a Sax-Adorján-Ribli-hármas 1974-78-as korszakára tehető. Ez fejlődésemnek jelentős állomása volt. Később­i szekundásaim: Barcza Gedeon, a szakmai biztonság elmé­lyítésében, Székely Péter alapos elemzésekben, Perényi Béla és Ha­zai László a konkrét munkában vol­tak segítségemre. Lukács Péterrel és Faragó Ivánnal mostanában dol­goztam együtt. Ez kölcsönös nyere­ség, hiszen Lukács Péter közben nagymester lett, és rajtam is sokat lendített a közös munka. Legutóbb Szabadkán Petrán Pál józan hig­gadtsága jelentett biztos támaszt. - Mit jelent az otthon, a főhadi­szállás, a hátország biztonsága? - Természetesen a legtöbbet fele­ségemtől kaphatom, Kováts Beatrix női mester, értő gyakorló „sakkpszi­chológus”, aki mindig tudja, mikor, mire van szükségem. Sokat köszön­hetek neki. - Gyakran játszotok együtt külföl­di versenyeken? - Igen. Általában a mi egyéni szervezésünk eredményeképpen. A menedzselés korában sem volt erős oldala a hazai sportszervek­nek, pedig hathatós támogatásukkal talán még az elértnél is jobb ered­ményekhez segíthették volna sakko­zóinkat. - Szóval rossz volt a menedzse­lés? Hm... De azért Fischer óta nem panaszkodhatnak a tehetségesebb fiatalok, még itt nálunk Magyaror­szágon sem, vagy mégis? - Természetesen elégedett va­gyok azzal amit elértem, dehát azt nem mondhatom, hogy ez elegendő lesz a jövőben is. Ahogy általában a legtöbb hozzám hasonló művészal­kat, sohasem vagyok megnyugodva, s mindig többre, jobbra törekszem. Eredményekben is, és magától érte­tődően az anyagi és az erkölcsi elis­merésben is. Maximalista vagyok. Ami az erkölcsi elismerést illeti, 1972-ben a Sport Érdemérem ezüst fokozata, 1978-ban a Munka Érdem­rend ezüst fokozatú kitüntetést ve­hettem át. Talán kaphattunk volna, ha mást nem, legalább sportkitünte­tést a máltai olimpia i­ll. helyéért, valamint a luzerni csapatvilágbaj­nokság ezüstjéért is. Máltán holtver­senyben végeztünk a Szovjetunió­val, csak a balszerencse ütött el minket az aranytól. Miért maradt ez észrevétlen a sakkszövetség és sportfőhatóság részéről?

Next