Sakkélet, 1987 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1987-09-25 / 9. szám

296 * SAKKÉLET Adorján András: Napló szeretteimnek... (II.) Furcsa egy szerzet az ember, ép­pen amikor abszolváltam a „veszé­lyes” 5. fordulót, s négy ponttal vál­tozatlanul az élen álltam, nos, éppen akkor kezdődött három napig tartó kálváriám. Valami borzasztó feszült­ség uralkodott el rajtam, s önnön démonaimmal vívott emésztő lelki­­tusáim - hogy kedvenc klasszikusa­immal éljek - alig hagytak erőt a soron következő sakkcsatákra. A következő (hatodik) játszmámat Szmiszlov (2555) ellen játszottam. VEZÉRINDIAI VÉDELEM E 15 Szmiszlov-Adorján 1. d4 £ff6 2. c4 e6 3. £)f3 b6 4. g3 JLa6 5. b3 jLb4+ 6. 0.d2 JLe7 7. £)c3 0-0 8. e4 Ab7!? Sötét utolsó lépése és a hozzá fűződő idea saját találmány, ame­lyet két éve próbáltam ki először, s azóta is rendszeresen játszom - vál­takozó sikerrel. Érdekes módon ed­dig még nem talált követőkre, az emberek makacsul ragaszkodnak olyan szisztémákhoz, amelyekben nem tudtak megnyugtató kiegyenlí­tést sem felmutatni (7.­­ c6 8. e4 d5 9. e5 £.e4 10. fxd3, illetve 7. 0-0 8. e4 d5 9. cxd5 £xf 1 10. #xf 1 exd5 11. e5). Ráadásul ezekben a változatok­ban eléggé egyoldalú játék folyik, hol sikeres sötét „bekkje”, hol nem. Brr! Nem mondom én, hogy megta­láltam a bölcsek kövét, de azt igen, hogy a 9. a.d3 d5 10. cxd5 exd5 11. e5 £­ e4 12. 0­0 c5-tel létrejövő kulcspozíció kölcsönös esélyű, bo­nyolult harcot ígér. A g3-mal meg­gyengített királyállásra a nagyátló kinyitása végzetes lehet, s ez a ve­szély bizonyos fokig megköti világos kezét a centrumharcban. Nem oly könnyű a beékelődött e4 huszártól megszabadulnia. 9. e5 .)e4 Szmiszlov jámbor folytatása korai remiajánlatra ihletett, amely egyet­értésre is talált nála. Azért még húz­tunk egy párat, mondhatni holt­időben... 10.­­£xe4 fLxe4 11. i­_g2 d5 12. exd6 cxd6 13. 0-0 £fd7 14. lel Itt- immár nyilvánosan is- remire adtuk ('A:'A). A gyors végkifejlet miatt felszaba­dult időt igyekeztem normálisan ki­használni. Keveset időztem a ver­senyteremben, inkább sétáltam a Central Parkban. New Yorkban egyébként nem könnyű kikapcsolód­ni - nincs uszoda a szállodában, a hatsávos sugárutak benzinbűzében pedig nem nagy élvezet sétálgatni. A parkok nagyon messze vannak, parti előtt fel sem merül, hogy az ember arrafelé vegye az irányt. (13 órakor kezdtünk.) Ezért jól jött, hogy Szmiszlovval egy óra alatt megvol­tunk, nyakamba vehettem a várost, és kimentem a Központi Parkba. Ott sétáltam egy pár órát, hogy összetá­koljam magamat, mérsékelt siker­rel. Másnap Saxszal sorsoltak össze. Ez újabb sajátos szituációt hozott létre: ha küföldön két magyar talál­kozik, akik nem kifejezetten gyűlölik egymást (ilyen is van, ha ritkán is!), mindig nehéz eldönteni, mitévők le­gyenek. Az olvasó, aki rögvest látni fogja, hogy ez a játszmám mindösz­­szes 8 lépésig tartott, nyilván él a gyanúperrel, hogy ez egész egysze­rűen dumaremi volt. Ezt meg kell, hogy cáfoljam, szó nem volt játszma előtti megegyezésről, inkább - ahogy én szoktam definiálni - spon­tán vetélés esete merült fel. Akartam is játszani, meg nem is. A mérlegem Sax ellen rendkívül pozitív (igaz, eb­ben a korai játszmák is benne van­nak), a legutóbb köztünk eldőlt partit úgyszintén én nyertem, a szuper­­döntőn 1984-ben, érdekes és moz­galmas játék után, így hát nem volt rá okom, hogy ettől a partitól igazá­ból tartsak. Voltak más szempontok is - egy szó mint száz, a 8. lépés megtétele után döntetlent ajánlot­tam, amit ő azonnal elfogadott. Az az érzésem, hogy mind a ketten megkönnyebbültünk.

Next