Sakkélet, 1992. március - 1993. február (42. évfolyam, 1-12. szám)

1992-03-10 / 1-2. szám

Régi vezérkarral, nagy feladatok előtt Csodákra is képesek vagyunk, de a békességre várni kell! Hiszem, mert hit nélkül nem élet az élet, hogy nincs olyan ellentét, melyben ne lehetne békét kötni. Hiszem, hogy Maniláig legjobbjaink félre teszik a személyi ellentéteket, a konfliktusokhoz vezető kifogásokat, s a békesség költözik végre sakkéletünkbe. Hinnem kell, mert eleget szégyenkeztünk férfi csapatunk újvidéki tizenhetedik helyezéséért a női válogatottunkat övező glória alatt is. Egyelőre azonban késik a sakkbéke, a kiegyezés. Csak alternatívák születnek, meg kozmetikázunk. Kozmetikázunk, s konszenzusról beszélünk, ami hol van, meg hol nincs, s ahogy a szenzáció, három nap alatt elmúlik csendesen. Igaz, megszokta már a sakkot szerető nagyérdemű, ezeket a sakkolimpiák előtti háborúskodásokat. Kollegáim választhatnak is: ki, miről, mit és hogyan tálal. A műsor az előző olimpiákhoz képest úgy sem sokat változott: személyi ellentétek, csapatösszeállítási elképzelések, ki hányadik táblán játszik vagy hányadik táblán nem játszik, s hol játszanak, melyik csapatban a Polgár lányok, ha a férfiben, akkor hányadik táblán. Na, és ki lesz a kapitány? Eddig mindig „választották” a csapattagok szótöbbséggel, mert ugyebár hol van az az ember, akit hat nagymester egyemberként tisztel, becsül, szeret. Igaz, csak az olimpia után lesz bűnbak, olyan kapitány aki tulajdonképpen nem értett soha a sakkhoz. Az is jó téma, hogy már most magyar csapattagnak tekintendő-e a több mint egy éve fővárosunkban élő, hazánkban letelepedni szándékozó, 2620 Élő-pontos orosz, Alekszander Csernyin, vagy majd csak Manila után ismerjük el magyarnak és Sándornak. Arra sem adhat jó darabig megnyugtató választ senki, hogy hogyan áll fel női válogatottunk. Ha Judit a férfi csapatban játszik, akkor Zsuzsa, Zsófi, Ildi harca az aranyéremért heroikus vállalkozásnak tűnik. Nehéz feladat várna, még Judittal együtt is a női gárdára, mert a FÁK-ot, a független köztársaságokat, 5-6 nagyon erős válogatott fogja képviselni FIDE-zászló alatt, nem pedig, ahogy régen, a „Szovjetuniót” egy-egy csapat. Mindezek, a felsorolt problémák előre vetítették árnyékukat a január 5-én botrányos körülmények között lezajlott tisztújító közgyűlésen. Alig egy héttel a nagysikerű szuperbajnokság után, a Mechwart téren, a Statisztikai Hivatal dísztermében, bár előre számítani lehetett néhány élesebb szóváltásra, a történtek mindenkit elszomorítottak. Szinte közfelkiáltással megválasztott elnök, dr. Kunos Péter és a főtitkár, Ambrus Zoltán sem sejthette, hogy inkább csak szemlélője lesz az eseményeknek, mint cselekvő részese. Az ún. szakmai elnökhelyettesi pozíció létrehozásáról folyó vita - ami tulajdonképpen elvette az időt a nagy gonddal összeállított elnökségi anyag megtárgyalásától - csak sok hűhó volt, semmiért. Először miért van szükség társadalmi munkában egy ilyen funkcióra, mikor van szakfelügyelő, azután miért akar az egyik legjobb formában levő, tehetséges nagymesterünk, Adorján András szakmai elnökhelyettes lenni. Mikor Bitók István is jelentkezett szakmai alelnöknek, úgy gondoltam, ha már ő is vállalja, hogy a Magyar Sakktörténet írása mellett, minden szakmai tudását latba vetve, társadalmi munkában a magyar sakkozás felvirágoztatásáért dolgozik, s Adorján András negyvenévesen nem világhírű nagymester, hanem inkább sportvezető szeretne lenni, s nem akar többet versenyezni, akkor hatvanhárom évesen én már igazán abbahagyhatom a lapszerkesztést, s mint a sportág mesteredzője megpályázhatom az elnökhelyettesi pozíciót. A szakmai elnökhelyettesi feladatkör megítélésében azonban nagyszerűen eljártak a küldöttek. A már előzőleg döntő többséggel megválasztott Krajcsovits Márton alelnök mellé második alelnöknek, az otthon betegen ágyban fekvő, dr. Horváth Istvánt választották meg ismét, így mindenki maradt a kaptafánál. Azaz nem mindenki, mert Ribli Zoltán, vállalva a szavazatszedő bizottság korántsem hálás elnöki tisztét, konfliktusba keveredett Polgár Lászlóval, ami erős kifejezések jegyében zajlott, s a személyi kapcsolatok rongálásán kívül egy kicsit tükrözte a magyar sakkozás belső problémáit is. Hát ennyit a gondokról, a kialakult helyzetről, melyben a hozzávetőleges tájékozódás is elég ahhoz, hogy mérlegeljük a jóformán minden állami támogást nélkülöző magyar sakkélet, a sakkszövetség helyzetét. Már az is csoda, hogy él az MLSZ, hogy működik, pedig sokszor egyik napról a másikra él, s az utolsó pillanatban jön az anyagi segítség. De élünk, de vagyunk, s ha konfliktusokkal tarkítva is, szuperbajnokságot tudunk rendezni, nagyszerű díjazással, hogy serdülő korú sakkozóink bejárják a világot. Fiataljaink Lékó Péter és Almási Zoltán- hogy csak kettőjüket említsem - már a kapuk előtt állnak. Valamikor réges-régen a halhatatlanok: Abonyi István, Maróczy Géza, Tóth László, s a Tanár Úr, Barcza Gedeon egész életükben arról álmodoztak, hogy egyszer sakkolimpiát rendezhet a Magyar Sakkszövetség. S íme, itt a soha vissza nem térő nagy-nagy alkalom. Manilában sakkozóink dönthetik el, hogy lesz-e sakkolimpia 1996-ban a világkiállításon Budapesten! Ozsváth András Nehéz négy év vár rájuk. Balról dr. Kunos Péter elnök és Ambrus Zoltán főtitkár