Sakkélet, 1997. március-december (47. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-06 / 1-2. szám
8 * SAKKÉLET Ű MAGYAR NŐI ÉS FÉRFI SAKKBAJNOKSÁG ’96 Q Horváth József: Bajnoki döntő a VOLÁN TEFU támogatásával Varga Zoltán primus inter pares! Hatos holtverseny az élen! Ilyen még nem volt! Ugyan ki gondolta, hogy egy tizenegy résztvevős döntő hatos holtversennyel zárul, amikor az utóbbi évek körmérkőzéses magyar bajnokságait mindig egyedül, csont nélkül nyerték? Az 1996. évi férfi egyéni sakkbajnokságot, 1996. december 9-20. között rendezték meg a Magyar Sakkszövetségben - a VOLÁN TEFU támogatásával - szinte családias légkörben, mert hát érdeklődő, néző nemigen akadt. Ennek oka legfőképpen az volt, hogy a legjobb játékosok - hagyományosan - nem tisztelték meg részvételükkel a nemzeti bajnokságot. De vajon csodálkozhatunk-e azon, hogy a Polgár lányok, Portisch, Ribli, Csernyin, Lékó, Almási, Adorján, Pintér, Grószpéter, Sax és a jövedelmezőbb pókerre voksoló Tolnai nem indulnak el azért a három díjért, amiből persze 40%-ra azonnal ráteszi a kezét az APEH. Igaza volt Puskás Öcsinek egykoron: „kis pénz, kis foci - nagy pénz, nagy foci”. Na, ne a távollevőket hibáztassuk, hogy nincs bennük hazafiúi érzelem, s nem az indulókat bíráljuk, hogy csak ennyire, amenynyire, képesek és ne a vezetést szidjuk, amiért nem tudott több pénzt kiverekedni, mert itt mélyebb okokról van szó. Azt gondolom, hogy az egész magyar gazdaság, sport, de a sakksport is válságkorát éli - még akkor is így van, ha Polgár Judit és Polgár Zsuzsa, Portisch Lajos, és a nemrég befutott Lékó és Almási igen kiváló egyéni eredményeket érnek el. Nyilván lesz még jobb is, egyesek már látni vélik az alagút végét, de az is lehet, hogy ez éppen egy újabb alagút eleje. Nos, az idei döntőnek abszolút esélyese nem volt, jobban mondva több játékos is eséllyel indulhatott harcba a 2475 értékszámátlagú tornán a bajnoki címért. Én magam a két évvel korábbi győzőt, Horváth Csabát, esetleg saját magamat, a friss nagymestert, Gyimesit, a szeszélyes, de veszélyes Vargát, a jól felkészült kiváló teoretikust, Lukácsot, az OB/I. csb. első tábláján jól szereplő Fogarasit és az 1989. évi bajnokságról zónaversenyre bejutó Pálkövit, mint „sötét lovat” vártam az első helyekre. Hogy a papírforma ennyire jól érvényesül majd, azt nem sejthettem. A verseny egészében véve sportszerű keretek között zajlott, történt azonban egy furcsa eset a 6. fordulóban. Ács Péter azt hitte, hogy szabadnapos (ez elég érthetetlen, mert egyszer már volt szabad), és nem jelent meg ezen a vasárnapi délutánon, csak fél hatkor, a három órakor kezdődő fordulóban. Ekkor már nem találhatta ott a négy óra egy perckor sietve távozó Horváth Csabát, és szomorúan értesült arról, hogy a játszmát konzumáltan elvesztette. Péter másnap sportszerűen elnézést kért ellenfelétől, aki - ha jól emlékszem - szemet hunyt a történtek felett. De amikor rá két napra Ács legyőzte Vargát, azt lehetett gondolni, hogy a szimpatikus paksi fiú egymaga eldöntötte a bajnokság sorsát. Igaz, hogy Varga beleerősített és Kiss Pál legyőzésével ő is felzárkózott a „két pluszosok” csoportjához. Az utolsó fordulóban a „két pluszos” Varga, Horváth Cs. és Horváth J. viszonylag hamar remiztek, Gyimesi szintén két pluszával szabadnapos volt, Lukács Pálkövit legyőzve, Fogarasi pedig a verseny végére elfáradó Kiss Pál ellen diadalmaskodva csatlakoztak a vezető négyeshez, így alakult ki az élen a hatosfogat. Varga Zoltán - bár már szinte minden jó magyar sakkozót legyőzött - kissé rapszodikusan játszik, sőt megnyitáselméletileg sem túl tájékozott, viszont jól küzd, van önbizalma és nagyon szívósan játszik a nehéz helyzetekben. A verseny után a Nemzeti Sport számára adott nyilatkozatában elmondta, hogy most már ugyan milyen más célja lehetne, mint a 2600-as Élő-pontszám megszerzése. Nem hiszem, hogy ez különösebb problémát okozzon a fiatal Honvéd-játékosnak, mert a 2600-ból már 2455 megvan, ez pedig már 94,4%-a, s csak 5,6 hiányzik, vagyis 145 pont már nem lehet gond. Hát, sok sikert hozzá! Horváth Csaba az ezüstérmet szerezte meg, de hogyan is konkurálhatott volna Vargával, amikor ő „csak” Pálkövi ellen, míg Varga Ács ellen vesztett partit. (Aki nem tudná a Berger-Sonneborn számítás annak kedvez, aki az erősebbek ellen nyer és a gyengébbek ellen veszít.) Lukács Péter megőrizte veretlenségét, az utolsó fordulóban némi szerencsével nyerte meg bár nem egyszerű, de mégis két gyalog hátrányos állását Pálkövi ellen. A negyedik-ötödik helyen abszolút holtverseny állt elő, és sorshúzást kellett alkalmazni. Dr. Kunos Péter, az MLSZ elnöke, mint sorshúzó annak a játékosnak „kedvezett”, aki e sorokat írja, és 1986 óta az egyetlen, aki minden körmérkőzéses bajnokságon (a szupert is ideértve!) részt vett. Különben biztos vagyok benne, hogy legközelebb Gyimesi Zoltánnak kedvez majd a szerencse. Őt egyébként a mezőny technikailag legképzettebb játékosának tartom. Fogarasi Tibor lett a hatodik a mezőnyben, a csodával határos, hogy 3-ból mindössze fél pont indulás után talpra tudott állni. Ő játszotta - rá is volt kényszerítve - a legtöbb kemény partit. A most felsorolt hat játékos közül egyébként azt hiszem, bárki megnyerhette volna akár egyedül is a versenyt, hiszen volt elég hullámzó parti. Az élen végzők után következő Buckot sokan szidják a tíz döntetlenért. Én nem tenném. A különben főleg védekezésben erős szombathelyi fiú Lukács ellen a második fordulóban könnyű nyerést hagyott ki. Főleg az erősebbek ellen játszott világossal (gondolta, velük úgysem bír), másrészt a gyengébb ellenfelek, ha beállnak világossal védekezni, nehéz valamit is csinálni. Különben pedig sokan megfeledkeznek arról, hogy a remihez két ellenfél