Sakkélet, 1997. március-december (47. évfolyam, 1-12. szám)

1997-03-06 / 1-2. szám

8 * SAKKÉLET­ Ű MAGYAR NŐI ÉS FÉRFI SAKKBAJNOKSÁG ’96 Q Horváth József: Bajnoki döntő a VOLÁN TEFU támogatásával Varga Zoltán primus inter pares! Hatos holtverseny az élen! Ilyen még nem volt! Ugyan ki gondolta, hogy egy tizenegy részt­vevős döntő hatos holtversennyel zárul, amikor az utóbbi évek kör­­mérkőzéses magyar bajnokságait mindig egyedül, csont nélkül nyer­ték? Az 1996. évi férfi egyéni sakkbaj­nokságot, 1996. december 9-20. között rendezték meg a Magyar Sakkszövetségben - a VOLÁN TE­FU támogatásával - szinte családi­as légkörben, mert hát érdeklődő, néző nemigen akadt. Ennek oka legfőképpen az volt, hogy a legjobb játékosok - hagyományosan - nem tisztelték meg részvételükkel a nem­zeti bajnokságot. De vajon csodál­kozhatunk-e azon, hogy a Polgár lá­nyok, Portisch, Ribli, Csernyin, Lé­kó, Almási, Adorján, Pintér, Grósz­­péter, Sax és a jövedelmezőbb pó­kerre voksoló Tolnai nem indulnak el azért a három díjért, amiből per­sze 40%-ra azonnal ráteszi a kezét az APEH. Igaza volt Puskás Öcsinek egykoron: „kis pénz, kis foci - nagy pénz, nagy foci”. Na, ne a távollevő­ket hibáztassuk, hogy nincs bennük hazafiúi érzelem, s nem az indulókat bíráljuk, hogy csak ennyire, ameny­­nyire, képesek és ne a vezetést szidjuk, amiért nem tudott több pénzt kiverekedni, mert itt mélyebb okokról van szó. Azt gondolom, hogy az egész magyar gazdaság, sport, de a sakk­sport is válságkorát éli - még akkor is így van, ha Polgár Judit és Polgár Zsuzsa, Portisch Lajos, és a nemrég befutott Lékó és Almási igen kiváló egyéni eredményeket érnek el. Nyil­ván lesz még jobb is, egyesek már látni vélik az alagút végét, de az is lehet, hogy ez éppen egy újabb alagút eleje. Nos, az idei döntőnek abszolút esélyese nem volt, jobban mondva több játékos is eséllyel indulhatott harcba a 2475 értékszámátlagú tor­nán a bajnoki címért. Én magam a két évvel korábbi győzőt, Horváth Csabát, esetleg saját magamat, a friss nagymestert, Gyimesit, a sze­szélyes, de veszélyes Vargát, a jól felkészült kiváló teoretikust, Luká­csot, az OB/I. csb. első tábláján jól szereplő Fogarasit és az 1989. évi bajnokságról zónaversenyre bejutó Pálkövit, mint „sötét lovat” vártam az első helyekre. Hogy a papírforma ennyire jól érvényesül majd, azt nem sejthettem. A verseny egészében véve sport­szerű keretek között zajlott, történt azonban egy furcsa eset a 6. fordu­lóban. Ács Péter azt hitte, hogy sza­badnapos (ez elég érthetetlen, mert egyszer már volt szabad), és nem jelent meg ezen a vasárnapi délutá­non, csak fél hatkor, a három órakor kezdődő fordulóban. Ekkor már nem találhatta ott a négy óra egy perckor sietve távozó Horváth Csa­bát, és szomorúan értesült arról, hogy a játszmát konzumáltan el­vesztette. Péter másnap sportszerű­en elnézést kért ellenfelétől, aki - ha jól emlékszem - szemet hunyt a tör­téntek felett. De amikor rá két napra Ács legyőzte Vargát, azt lehetett gondolni, hogy a szimpatikus paksi fiú egymaga eldöntötte a bajnokság sorsát. Igaz, hogy Varga beleerősí­tett és Kiss Pál legyőzésével ő is fel­zárkózott a „két pluszosok” csoport­jához. Az utolsó fordulóban a „két pluszos” Varga, Horváth Cs. és Hor­váth J. viszonylag hamar remiztek, Gyimesi szintén két pluszával sza­badnapos volt, Lukács Pálkövit le­győzve, Fogarasi pedig a verseny végére elfáradó Kiss Pál ellen dia­dalmaskodva csatlakoztak a vezető négyeshez, így alakult ki az élen a hatosfogat. Varga Zoltán - bár már szinte minden jó magyar sakkozót legyő­zött - kissé rapszodikusan játszik, sőt megnyitáselméletileg sem túl tá­jékozott, viszont jól küzd, van önbi­zalma és nagyon szívósan játszik a nehéz helyzetekben. A verseny után a Nemzeti Sport számára adott nyi­latkozatában elmondta, hogy most már ugyan milyen más célja lehet­ne, mint a 2600-as Élő-pontszám megszerzése. Nem hiszem, hogy ez különösebb problémát okozzon a fi­atal Honvéd-játékosnak, mert a 2600-ból már 2455 megvan, ez pe­dig már 94,4%-a, s csak 5,6 hiány­zik, vagyis 145 pont már nem lehet gond. Hát, sok sikert hozzá! Horváth Csaba az ezüstérmet szerezte meg, de hogyan is konku­rálhatott volna Vargával, amikor ő „csak” Pálkövi ellen, míg Varga Ács ellen vesztett partit. (Aki nem tudná­­ a Berger-Sonneborn számítás an­nak kedvez, aki az erősebbek ellen nyer és a gyengébbek ellen veszít.) Lukács Péter megőrizte veretlen­ségét, az utolsó fordulóban némi szerencsével nyerte meg bár nem egyszerű, de mégis két gyalog hát­rányos állását Pálkövi ellen. A negyedik-ötödik helyen abszo­lút holtverseny állt elő, és sorshú­zást kellett alkalmazni. Dr. Kunos Péter, az MLSZ elnöke, mint sors­húzó annak a játékosnak „kedve­zett”, aki e sorokat írja, és 1986 óta az egyetlen, aki minden körmérkő­zéses bajnokságon (a szupert is ideértve!) részt vett. Különben biz­tos vagyok benne, hogy legköze­lebb Gyimesi Zoltánnak kedvez majd a szerencse. Őt egyébként a mezőny technikailag legképzettebb játékosának tartom. Fogarasi Tibor lett a hatodik a mezőnyben, a csodával határos, hogy 3-ból mindössze fél pont indu­lás után talpra tudott állni. Ő játszot­ta - rá is volt kényszerítve - a leg­több kemény partit. A most felsorolt hat játékos közül egyébként azt hiszem, bárki meg­nyerhette volna akár egyedül is a versenyt, hiszen volt elég hullámzó parti. Az élen végzők után következő Buckot sokan szidják a tíz döntetle­nért. Én nem tenném. A különben főleg védekezésben erős szombat­­helyi fiú Lukács ellen a második for­dulóban könnyű nyerést hagyott ki. Főleg az erősebbek ellen játszott vi­lágossal (gondolta, velük úgysem bír), másrészt a gyengébb ellenfe­lek, ha beállnak világossal védekez­ni, nehéz valamit is csinálni. Külön­ben pedig sokan megfeledkeznek arról, hogy a remihez két ellenfél

Next