Sakkhiradó, 1949

1949-03-05 / Budapest-Moszkva sakkcsapatmérkőzés

2 A szovjet sakkiskola diadala Írta: DALMADI JENŐ A nagy Szovjetunió összetörte a fasiszták hadigépezetét és felszabadította hazánkat. Szabadságot hozott a magyar népnek és — szószerinti értelemben — népünk történelme során első ízben jutott szabadsághoz. A világ egyetlen szocialista állama, a nagy Szovjetunió a tervszerű termelés hazája. A tervszerű gondolkodásra ösztönző és nevelő sakkjáték népszerűsége ezzel könnyen összefüggésbe hozható. E nagy nép fiai az emberiség felszabadításának nagy munkatervében komoly szerepet szántak annak, hogy a kultúra és a haladás minden vívmánya az egyszerű dolgozó ember számára hozzáférhetővé váljék. A minden jóra, szépre, nemesre fogékony dolgozók sokszázezres tömegei a Szovjetunióban a sakkjáték nemes és emelkedett szellemi sportjának híveivéváltak és e hatalmas népi sakkozó tábor eredeti tehetségei a szovjet sakkiskola emlőin nevelkedve, ma a Szovjetunió és egyben a világ legjobbjai a szellemi sport, a sakkművészet terén. A világranglista élén haladó szovjet sakkozás azonban nemcsak hatalmas tömegeivel, a tömegekből kiemekedő zseniális tehetségekkel és az általuk elért bámulatraméltó eredményekkel vívta ki kivételes és egyedülálló helyét. A laikusok számára ez elegendő volna. A sakkszervezésben, nevelésben és a sakkirodalomban jártas „benfentesek” azonban tudják, hogy még valami kellett, ami ezt az egyedülálló sikert lehetővé tette. Ez a valami pedig a „Szovjet sakkiskola”. Hogy a szovjet sakkiskola fogalmát megérthessük, vissza kell pillantanunk a sakkjáték teoretikus fejlődésének az első világháborút követő időszakára, amikor a nemzetközi sakkaréna sok kiválósága próbált új utakat törni a sakk-stratégia és elmélet őserdejében. A magyar Breyer, az osztrák Réti és Grünfeld, a lengyel-dán Niemzovits, az orosz Aljechin és Bogoljubov, az orosz-francia Tartakower, a belga Colle és a kubai Capablanca kutatómunkái, nagyjából egybefonódva a „neo-romantikus” vagy „hypermodern” irányzatot hívták életre. Sok régi, beidegzett előítélet került lomtárba és sok új eszme került felszínre, amelyek kipróbálása még ma is a nemzetközi mesterek műsorán szerepel. Ennek a neo-romantikus irányzatnak fejlődése mintha dekadenciába jutott volna s ez érthető is, mert az egymástól függetlenül, külön utakon haladó, műhelytitkaikat gondosan őrizgető nemzetközi mesterek sikerei és balsikerei, éppen annyi bizonyítékot szolgáltattak ez irányzat mellett,mint ellene. A második világháború után a Szovjetunió sakkozói léptek a fáradt internacionális tanítómesterek nyomába. A kialakult „szovjet iskola” stílusát a szilárdság és biztonság, mértéktartás és józanság jellemzik. Hiba volna ebben leegyszerűsítési törekvést, mechanizálást vagy a sakk megfoghatatlan varázsától való megfosztást, elszürkítést látni. A drámai középjáték minden szovjet verseny játszmáiban megtalálható, de az ábrándnál tartalmasabb, értékesebb és erősebb valóságlátás - tárgyilagosság szemléletét rejti magában. A művészi fantáziával, alkotó kedvvel megkonstruált soklépéses kombináció is nem a kombináció szépségét és csillogását, de elsősorban a terv eredményességét tartja szem előtt. Ezt a „szovjet iskolát” világosan felismerhető tudományos irányzat és módszeres kutatómunka jellemzik. Az általánosítás emberi gyengéjétől messzemenően függetlenítették magukat, a súlypontot a kutató elemzés gyenge vagy ismeretlen pontjainak felderítésére helyezték. Játékvezetésük így két szilárd alapzatot nyert: a megnyitás és a végjátékvezetés eddig még nem látott biztonságossá tételét. Ami az előbbit illeti, szinte észrevétlenül cserélték ki az elmélet „épületének” nem egy kétesértékű építőkövét, sőt annak alapzatit is kiszélesítették. Kiváló végjátékszerzőik nagy száma szintén nem véletlen. Ami a megnyitás és a végjáték közé esik, a középjáték sokszor nehezen követhető meredélyein nem vesztik el egyensúly- és biztonságérzetüket. A megnyitáselmtélet vérré vált bennük, de nem bíznak semmit a véletlenre. Várható ellenfeleik összes fellelhető játszmáit gondosan és kohektíve tanulmányozzák és ellenük sokszor csődöt mondott az addig mindig bevált „házivariáns” alkalmazása. Hivatástudat és felelősségérzés, tehát morális és etikai téren, a szovjetorosz mestergárdával egyetlen ország versenyzői sem vehetik fel a küzdelmet a siker reményében. Összegezve az elmondottakat, a szovjet sakkiskola kulturmunkáját és lényegét a következőkben foglalhatom öszsze: I. A sakknak, mint művészetiek értékelése és elismerése, amely a legmesszebbmenő állami támogatásban jut kifejezésre, a sakkulisz kiterjesztése a széles tömegek felé. II. A sakkelméleti anyag állandó tudományos, mélyreható kutatása, rendszerezése, sakkirodalmi vonalon való feldolgozása és ez anyag hozzáférhetővé tétele. (Verseny-bulletinek, szaksajtó, külföldi irodalom állandó ismertetése, stb.) III. A szovjet sakkélet éljátékosainak hán és külföldi szerepeltetése révén az elért eredmények igazolása, hitelesítése. A most lebonyolításra kerülő Budapest—Moszkva válogatott csapatmérkőzésen Moszkva csapata, egy-két kivételtől eltekintve, a legjobb, melyet a Szovjetunió kiállítani képes. Budapest csapata azonos az országos válogatott sakkcsapattal. Nincsenek vérmes reményeink a mérkőzés kimenetelét illetően, de a szovjet csapattal szemben egy nem túlzottan nagy vereség is már — örömteljes eredmény volna számunkra. Ennek az erőpróbának azonban nem a számszerű eredménye a fontos, hanem a szovjet—magyar sakkulturális kapcsolatok közvetlen felvétele. A „szovjet kultúra hónapja” keretében a világhírű szovjet sakkművészek elviszik a magyar nép dolgozóinak széles táborába a sakkjáték minden szépségét és érdekfeszítő küzdelmét, hogy a magyar dolgozók szimultán mérkőzések keretében a szovjet nagymesterekkel játszva, közvetlenül kerüljenek kapcsolatba a „szovjet sakkiskola” legkiválóbb képviselőivel. A nagy Szovjetunió és népi demokráciánk barátságát a szellemi sport, a sakkozás területénméltóbban nem is ünnepelhetnénk.