Sakkmagazin - Fehéren Feketén, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1993-01-01 / 1. szám

Emlékezés — felhanggal Major László (Székesfehérvár, Tolnai u. 22.), egy ünnepség hangulatairól írt: „A Videoton elődje, a VT Vasas huszonöt évvel ezelőtt került fel az első osztályba. Ebből az alkalomból meghívták és vendégül látták az elmúlt negyedszázad kiválóságait. Ki is ne emlékezne szívesen Tímár Misire, Bocra, Lekvárra, a vágány Kű Lajosra, és a többi csupaszív labdarúgóra? . .. Az ünneplés boldog perceiben azonban többen is hangoztatták: »idő előtt küldtek nyugdíjba; munkanélküli vagyok; kirúgtak a gyárból«. Szomorú volt ezekben a meghitt percekben erről hallani. Sokan az utcára kerültek, pedig nem tehetnek róla. Éppen ezért rossz érzés volt olyat is látni az ünnepeltek között, aki »meghoszszabbíttatta« a munkaviszonyát, s minden lelkiismeret- furdalás nélkül élt vissza a beosztásával. Néhányan már megbocsátottak neki, de sokan még »emlékeznek« rá. Mert megbocsátani lehet, felejteni nem. Térdsérülésemig én a VT Vasas NB II-es serdülő- és ificsapatában, a szeretett Gantner Jani bácsi keze alatt játszottam, többek között szegény Csukovics Lacival, és a ma is jó egészségnek örvendő Kű Lajossal. Szép idők voltak, s bár már sok minden megváltozott, ilyenkor az ember csak a napsütésre gondol.’ „Személyes becsvágyunkért játszottunk” Káposztás Miklós (Bp., Táy u. 53.), határozott, kemény állásfoglalást küldött: „A magyar férfi sakkválogatott a két évvel ezelőtti sakkolimpián (Újvidéken) az örömujjongásra aligha okot adó, 17.helyen végzett. Ezt a negatív bravúrt az idén Manilában hajszálpontosan megismételte, de a debreceni EB sem festett sokkal rózsásabb képet a »leányzó« fekvéséről. A sakktársadalom talán már napirendre istért volna a vesszőfutás felett, de kedvenc napilapom, a Nemzeti Sport december 5-i számában a siralmas eredményekért a szegedi 21-órás verseny -részvevőin és szervezőin »verte el a port«, holott a nonstop verseny indulói az ország különböző tájairól érkezve a saját költségükön, a saját kedvtelésükre játszottak, amiért csupán elismerés és nem bíródat illeti őket. . . A sakkozásnak ez a formája a világon egyre népszerűbb, deitthon is elég megemlítenem Egert, Ajkát, Kalocsát, Nagykanizsát és persze Szegedet. Ez a versenyforma azoknak szól, akiknek munkahelyi és családi helyzete a legkevésbé sem engedi meg, hogy a 19—13 napos versenyeken indulhassanak. Mi mindannyian önmagunkért, szép szellemi sportunkért,s személyes becsvágyásunkért játszottunk, de semmiképpen sem azért, hogy bármit is felvállaljunk a férfi- vagy a női válogatott kisiklásaiból vagy sikereiből. Tudósítójuk áttételes kritikáját ezért a többiek nevében is visszautasítom, s büszkék vagyunk arra, hogy mi. 33-ök, valamennyien végigjátszőttük a 24 órás versenyt. Ébren. Ugyanakkor sokunk tudja, hogy a tisztelt tudósító — mint versenybíró — egy három-négy órás mérkőzésen is nemegyszer elszundikál.”