Sárköz, 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956 / 1. szám
Ady elementáris szenvedélyét átírta volna a maga szemlélődő hangnemére. Mintha a „Vér és arany” vértelenebb hangzatait hallanánk egy-egy pillanatra („Egyfajta kultúra”, „Babylon egerei”). De nem reked meg a saját szegénysége elleni lázadás állapotában, hanem — Vörösmartytól kölcsönzött pátosszál — már azonosulni szeretne a milliókkal is, akik „számon kívül maradtak” („Verssor az utcazajban”). Hogy „a nép nyomorog”, azt a mindenkori magyar élet gyalázatos titkának érzi, aminek, mint valami családi szégyennek, nem is lenne szabad kiszivárognia („A jobbak elmaradnak”). Az „Utca, délelőtt” c. kis remekében — szinte Babits egész világának miniatűr vetülete ez a vers — a háború utáni tönkretett nemzedék vádjait olvassa a bűnös apák fejére. „Még a kenyér sincsen elosztva s a testvérek osztályra várván éhen gebednek” — mondja egyebek közt sajátos, szomorúan oktató hangján, és a gyanútlan olvasó első pillantásra talán nem is sejti, hogy az egyszerű, csöndes szavak félig-meddig már egy szocialista szellemű rendező elvet is magukban rejtenek. Valóban, most már hihetünk emlékezetes vallomásának, amely a „Cigány a siralomházban” c. költeményéből így szól hozzánk: „Nem magamért sírok én: testvérem van millió és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri ami jó. Kalibát ácsolna magának az erdőn, de tilos a jó és örül ha egy nagy skatulyás házban jut neki egy városi zord kis skatulya. És örül hogy — ha nem bírja már s minden összetört — átléphet az udvari erkély rácsán s magához rántja jó anyja, a föld.” Pár év múlva még leleplezőbben kürtöli világgá a korszak legspeciálisabb gyalázatát, azt, hogy „__az állástalan szegény ember, aki nem mer még meghalni, örül, hogy reggeltől estig szabad neki havat lapátolni. („Karácsonyi lábadozás.”) Szóval se mondjuk, hogy egy Catonak szívósságával és afféle könyörtelen „Ceterum censeo”-ként hangoztatja Babits úton-útfélen a társadalmi jóvátétel vagy éppenséggel a rendszerváltozás szükségességét. Az azonban tény, hogy az ő esetében egy olyan költő ajkára tolultak olykor-olykor a vádak, akit holmi félénk és részvétlen elefántcsonttorony-lakónak kiáltottak ki. Ám ez a ritkaságában félelmetes megszólamlás aztán nem egyszer azoknak a hatalmasoknak a lelkiismeretét is fölkavarta, akikről egyébként a költészet és a közélet óvatos duhajainak megszokott és engedélyezett dörgedelmei szépen le szoktak peregni. 4. Fentebb megígértük, de még azért is vissza kell kanyarodnunk kis időre Babits második fejlődési periódusába, ezen belül is pacifista tiltakozásaihoz, mert bátorságát és aktivitását ezek a versei és tanulmányai tükrözik a leghívebben. És mivel a költő teljes rehabilitálásához a legfőbb jogcímet éppen belőlük meríthetjük. Amikor Babitsnak erre a korszakára és erre a szerepére gondolunk, elképzelésünkben lényéről lefoszlik minden neuraszténiás félénksége, művészete minden másod- vagy harmadrangú technikai gondja és ékítménye. A túlfinomult lélek sokszorosan felülmúlja önmagát, működése szinte egy intézmény méreteit ölti magára és meggyőződése a megszállottság hangszínével szólal meg. „Az ember, manapság, sírni és dühöngeni szeretne — írja 1918-ban a „Kant és az örök béke” c. dolgozata befejezésében —, mikor ezekről a témákról kerül szó.” Egy évvel korábban „A veszedelmes világnézet” c. tanulmányát pedig így vezette be: „Vannak napok, hetek, amikor visszaesem a háború monomániájába”. Tartós depressziót és egzaltált érzelemnyilvánítást tehát éppúgy kivált belőle az első világháború (meg a második ideológiai előkészítése és kezdő szakasza), mint ahogy értelme és művészete teljes fegyverzetét is megmozgatja a leghevesebb tiltakozásokra. Alig van verse és prózai írása ezekben az években, melybe át ne szivárgott volna ez a permanens izgalom és szenvedés. Vagy amelyben valahol ne robbant volna fel az értelmetlen háború, a megbocsáthatatlan mészárlás és értékrombolás gyűlölete. A Fiatal Katonának szóló dédelgető részvéte (1914.) még Juhász Gyula és Tóth Árpád érzelmi régióira emlékeztet. De már a szimfóniaszerűen komponált és megérdemelten népszerű „Húsvét előtt’-ben a szelíd szemlélődés helyenkint végletes fölindulásba fullad. Ott, ahol strófákon keresztül árad a költő sokat emlegetett „versmondata”. Ami gondolatháborúról elgondolható, s ami érzés körülötte kavaroghat, az mind ott torlódik a vers hömpölygő ritmusában. De van derűs, táncbetétszerű részlete is, mindenestül pedig a békevágy ditirambusának érezzük a költeményt. Főként ezt a részét: Ó, béke, béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra. Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára másik temetésre: adjon isen bort, búzát, bort a feledésre!’’ Amikor pedig látnia kell, hogy mit sem használ az esengés, akkor az ószövetségi próféták magasztos dühkitörésével keltegeti a „fő Lidérc”-et, a „nagy alható”-t (hogy későbbi „Jónás”-a egyik alkalmi címét is idézzük). Rikácsoló szavai itt — a „Fortissimo”-ban — már shakespearei erejűek. Íme: „És ha hasztalan ima, sírás: — mi káromolni tudunk még, férfiak! Ma már hiszünk káromlani — érdemes alsó magasságot a Sorsban. Hányjuk álmára kopogó bestemmiáknak jégesőjét! Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? Tagadjuk őt, talán fölébred! Cibáljuk őt verjük a szókkal! mint aki gazda horkol égő házban — a süket Istenét! Süket! Süket!... Ó ma milyen jó volna süketnek mint az Isten! Süket a föld, nem érzi hátán hadak alázó dobogását. Jó volna süketen csírázni mint virághagyma föld alatt." Gigantikus ihletben fogant nagy vers ez — kisebb szó meg is hamisítaná —, amely már előrevetíti költészete legmagasabb csúcsát: a „Jónás könyvé”-t. De Babits nem azért komplex lélek, nem azért az ellentétek és a tarkaság költője is, hogy a háború elleni tiltakozásának ne találná meg még egy sereg más hanglejtését belső formáját is, így a költő nemcsak a felhőkben van otthon, hanem