Sárospataki Lapok, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1885-04-20 / 16. szám
259 SÁROSPATAKI LAPOK. Az 1832-ik év folytán még egy harmadik ifjúsági egylet is alakult nálunk, „Nándorvármegye“ címen, melyet a joghallgató, vagy mint akkor magyarul nevezték, a törvényhallgató ifjúság alapított, mintegy folytatásául az 1822- ben helytartósági rendelettel megszüntetett „Páncélvármegyének.“ Az új megyének is az volt célja, mint a réginek, hogy a joghallgatók elméleti ismereteiket gyakorlatilag is érvényesítsék és már az iskolában előkészüljenek az életre. Ezt is Szemere Bertalan indítványozta, ő volt szószólója az ifjúságnak ebben az ügyben is az elöljáróságnál, két rendbeli folyamodást intézvén Páy Ferenchez , melyben társai nevében, a nagytekintélyű algondnokot arra kéri, hogy a tavaszi egyházkerületi gyűlésen vegye pártfogásába ügyeket, amire nagy szükség volt, mert az engedély megnyerése nem ment olyan könnyen, mint előre gondolták. Még sokan elevenen emlékeztek vissza az „eltűnt“ Páncélvármegye szilaj kicsapongásaira s egész a visszaélésig vitt fontoskodó szereplésére , mely utoljára a kormány figyelmét is magára vonta. Az egyházi rend pedig, rosz szemmel nézvén különben is a joghallgatók kiváltságos iskolai helyzetét, hogy őket külön osztályozzák, cifrábban szólítják, sokképen megkülönböztetik a tanárok, ahol lehetett, mint itt is, ellenszenvüknek nyíltan kifejezést adtak. Egy véletlen eset is jött közbe, mely egyáltalában nem arra való volt, hogy a közvéleményt kedvezőleg hangolja a megye iránt. Ugyanis a joghallgató ifjúság egy része, 1831-ben, midőn már a megye alakítását maguk közt elhatározták és az egyházkerületi közgyűlés előtt egy pár gyűlést tartottak, „piros rózsát“ kezdett viselni. Ezt látván az alsóbb osztálybeli tanulók, ők is, pusztán majmolási kedvtelésből, felkapták az új divatot. A jogászok emiatt szerfelett megboszankodtak, az meg épen a dühösségig ingerelte őket, hogy a csintalanok, nagyobb ellentüntetés kedvéért, egy szamarat is felrózsáztak és vezettek oda, ahol legtöbb jogász volt együtt. Ezen idétlen iskolai csin kellemetlen zajt és nagy zavart idézett elő és az egész dolog még kellemetlenebb fordulatot vehetett volna , ha a rózsaviselés még elég jókor el nem marad , mert felsőbb helyen az ártatlan rózsának, mint történeti gyanús jelnek, politikai jelentőséget tulajdonítottak. Ily körülmények közt lehet képzelni, hogy a jogászoknak minden ügyességeket ki kellett fejteniük, hogy megyéjüknek letelt biztosítsanak. Négy hónap alatt két folyamodást adtak be Fáy Ferenchez, az elsőt 1831. dec. 18-án, a másodikat még a tavaszi egyházkerületi közgyűlés előtt. Ezekben bőven kifejtik céljuk szép és hasznos voltát, megfelelnek a jól ismert vádakra és gyanúsításokra, mentegetik magukat a rózsaviselés dolgában, hivatkoznak a sárospataki főiskola jó hírére s nevére, melynek ők újabb fényt óhajtanak adni; emlegetik a hazát, melynek ők hasznos, hű fiai akarnak lenni. Géljukra nézve azt mondják : al „gondolkodni tanulunk, mert mindenkinek kiszabván kötelességeit, azt hűen, egész lelkét kimutatva törekszik teljesíteni, mivel az ifjú kornak charaktere a becsületvágy, mely retteg felülhaladtatni másoktól.“ b) „A szolnokságban gyakoroljuk magunkat, emeljük nyelvünket, műveljük elménket, szokunk egy gyűléshez méltó alakkal, tanult kellemmel, nemes merészséggel szólani; mert itt mi szintoly viszonyban vagyunk egymáshoz, melyben vágynak a nagy megyék rendjei; szintúgy pirulunk helytelenül és nem szépen szólani, miként azok pirulnak.“ c) „Emberismereteinket gazdagítjuk ; egy mélyérzésű ifjú már eddig is sokat jegyezhetett fel; némelyekben hír-, hivatalvágy mutatkozik, másokban makacsság, könnyelműség, ingatlanság, mely characteri vonásokat mi hiszszük, több vagy kisebb változattal, a nagy világba is általviendjük.“ d) Erkölcsiségünket magasulásában tartja, mert azonkívül, hogy alaptörvényeink a külső viseletnek is bizonyos határt s nemesebb irányzatot adának; azonkívül, hogy közcél a társaknak erkölcsiségöket közügy gyanánt nézni: hiszszük , hogy e megye javaslatot csak úgy nyer, ha szilaj és dísztelen viseletünkkel eltörlésére alkalmat nem adunk, s a hiedelem láttatja velünk , hogy ezen kell alapulni a megye egész alkotmányának.“ A rózsaviselésre nézve így nyilatkoznak: „Midőn boldog kezdet után csaknem tapsolunk a jövő elé, egy szerencsétlen gondolat piros rózsákat támaszta s méregillatja kilátszék oltani a polgári életet. Azaz némelyek ifjú lengeségből rózsát kezdenek viselni, mások utánozák, de szabad kéjből, mert a vármegyét ez nem érdeklő, melyet láttat az, hogy mindeneknek nem vala, akik a megyében voltanak; ellenben a megyekivüliek is viselők , láttatnak még más körülmények, melyeket itt hosszan említeni tiszteletünk tilt. Nem véltük, hogy belőlük még kellemetlen zaj támadhat, mely ily nagyságban mindenbizonynyal elmarad, ha azok által nem ingereltetünk, kik minden szempontból nálunknál alantabbiak; méltóztatik pedig tudni, hogy gúnyt, ingerlést az ifjú, kivált gyengébbektől, nehezen szenved s boszantás után düh szállja meg az állat legszelidebbikét is. Nem véltük, hogy felsőbb helyeken a rózsából, mint históriai gyanús jelből, politikai combinatiokat vonjanak; de eszmélvén, hogy kis ok nagygyá lehet következményeiben, közakaratból letevőnk ezeket s felküldénk, mielőtt a t. iskolai szak tilalmat hirdetett s láttatni akarónk ezáltal, hogy mi örömmel s parancsolat nélkül is teszszük azt, amit iskolánk csendje és java kér.“ Megfeleltek azoknak is, kik az „eltűnt“ Páncélvármegye szereplésére emlékezve, visszaélésektől tartottak, mondván : „A vármegye magában jó és így gondos kezek közt mondhatatlan hasznú lehet, s hogy annyi esztendők után szép köréből szilajsággá fajult, csak azt mutatja, hogy minden emberi műnek évek után s gondatlan ápolat nélkül el kell alacsonyulnia. De nem lesznek-e szorgalmasabbak a jövendőnek ifjai? az egész hazát virágzat s lelkesülés lepvén meg, mi azt hiszszük, utánunk értelmesebb , míveltebb generatio lesz fellépendő ez iskolai pályán s fogják becsülni tudni, mit a régiek némely részben megszennyezének. Záloga e hiedelmünknek időnk szelleme, mely meleg kebellel terjeszti a közértelmességnek s józan haladásnak magvait. De mi is meg akarónk érdemelni e kegyelmét az iskolai felsőbbségnek, s szerényen legyen mondva, sohasem valónk együtt csak kisebb számmal sem, és mintegy örömtelenül óhajtván élni célunk kivívásáig : az egész télen szobáinkban muzsika nem zengett s közülünk az egész esztendőben senkit nem foganak be a börtönnek illetlen falai. Ez ugyan magában nem dísz, nem érdem, de érdem és dísz, tekintvén azon grádusokat, melyek előttünk futók meg az utat.“ Hogy erkölcsi magok viseletét kedvező színben tüntessék fel, hivatkoznak a város népére 260