Sárospataki Lapok, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-23 / 8. szám

123 SÁROSPATAKI LAPOK. 124 holnap egyházunk egyeteme. Méltán megvárjuk tőlük, hogy lelkiismeretesen sáfárkodjanak rájuk bízott kincseinkkel, vajha ne találkozzék közöttük egy hűtelen szolga sem! De egyházunk e jogos követelése tanárai irányában viszont kötelességet is ró reá. Tegye az egyház tanférfiaira nézve az annyit követelő életet, ha nem kényelmessé is, legalább elviselhetővé a jelenben, az aggasztó gondoktól mentessé a jövőben. Én nem panaszlom, hogy ev. reform, egyházunk mostoha helyzetben tartja tanférfiait. Ismerem többé-kevésbé ev. reform, egyházunk egyetemének helyzetét. Nagyon is mérsékelt anyagi erejéhez mérten, ereje megfeszítésével is, általában igyekszik áldozni tanintézeteiért, de mégsem lehet elhallgatnom, hogy tanítóink és tanáraink anyagi javadalmazása nagyon hátramarad más felekezetek és testületek — hogy ne is említsük — az állam hasonló állású, bizonyára nem fontosabb hivatásé és sokkal kevésbé megterhelt tanférfiaié mögött. Épen ezért sokkal terhesebb jelen helyzetünk, vigasztalanabb jövőnk. No, de ezúttal és ezen a helyen nem az a célom, hogy illetékes elöljáróink szívét jelen helyzetünk javítására akarjam hangolni. Hivatott testületeink érzik és értik legközvetlenebbül mit kell és látják legjobban, mit tehetnek tanügyünk munkásaiért. Hiszem, sőt tudom, hogy legnagyobbára megteszik, amit tenniük kell. Annak a nemes becsvágyó ifjú férfinak, akit hivatásának benső érzete arra ösztönzött, lelki erejének ismerőse arra bátorított, hogy a protestáns tanári pályára lépjen, e kettővel számot kellett vetnie, hogy lelke legjobb erőivel a legszentebb ügynek, nemzete és felekezete közművelődésének és egyháza érdekeinek szolgálatában a legönzetlenebb missióra vállalkozik; hogy ez eszmék zászlója alatt rá sokszorosan több küzdelem, mint anyagi elismerés várván, boldogító jutalmát legelsősorban öntudatában kell keresnie; tisztában kellett lennie, hogy hivatali emelkedést, fényt ne reménylsen, hanem a lemondás és szerény megelégedés leend osztályrésze. Azért a magyar protestáns tanár bár súlyosan érzi, nem kevés önmegadással viseli az élet mindennapi terheit. Ámde post equitem sédét atra cura. Az életkor halad, a test izmai ernyedeznek, a lélek megviselt erői, mint a leáldozás felé siető nap, bár még mindig tenyésztő sugarakat szórva, hanyatlásnak indulnak, fenyegetőleg közeleg a pihenésre emlékeztető est, ama sötét gondolatával: ki és mi leszen munkában kimerült aggkorom gyámola? És mert emberi és hazafiúi hivatásunk családot alkotnunk: oldalunkon a gyöngéd és gondos nő, szívünk tiszta gerjedelmének tárgya egykoron, hűséges osztályosunk a küzdelmekben később, legtöbbünk komor aggodalmának annál méltóbb tárgya a jövőben, szelíd gyöngédségében keresd, hogy nem vádlód, ama gondolatra: ki gyámolitja e hű barát tántorgó lépteit, ha én elköltöztem ? Körülöttünk a zsoltár szőlővesszői, a bútalan gyermekek csoportja, vajha ártatlan mosolyuk fel tudja deríteni homlokodon ama gondolat borúját: ki ad kenyért ezeknek, ha én elhivattam ? A jövőnek eme mogorva képe teszi helyzetünket a jelennél sokkal sötétebbé; ezen kell azért egyházunk gondos kormányférfiainak egyházunk és iskoláink követelő érdekében segíteniük; gondoskodnak kell megtört, munkára többé nem alkalmas tanáraik nyugdíjazásáról, özvegyeik és kiskorú árváik segélyezéséről. Nem kell hozzá túlzó nagyítás, nem elfogultság, sem üres panasz, ha evang.res. egyházunk legmostohább gyermekeiül közép- és főiskolai tanárait tekintette eddig. Elemi tanítóinknak gyámolításáról egyházaink nem csekély közreműködésével már gondoskodott az állam; igaz, oly szűkmarkúan, hogy a legfölebb éhenhalástól megmentett néptanítókra még nagyon is fölfér az egyház méltán megvárható segélye. Nem az irigység nemtelen érzete vezeti tollamat, midőn érintem, hogy elnyomorodott lelkészeink, tehetetlenségük szomorú napjaiban is élvezik állomásuk jövedelmét, özvegyeik és árváik jövőjéről mind jobban gondoskodnak évről-évre erősbödő gyámegyleteik ; most — mint tudva van — egy bizottság neveztetett ki, hogy az országos közalapból az elaggott lelkészek nyugdíjazására, özvegyeik és árváik segélyezésére szolgáló tervezetet alkosson. Bizony melegen üdvözlöm e derék gondolatot , de ne vegye és hiszem, nem is veszi egy elfogulatlan sem rész néven tőlem a bátorságot, ha (yi) nyomós okai alapján, ez áldásos intézménynek közép- és főiskoláink tanáraira leendő kiterjesztését is kérem ma, amidőn, ha a jelek nem csalnak, még a miniszterek nyugdíjazását is országos törvény fogja biztosítani. Ne mondja senki ellenvetésül, hisz tanáraink sincsenek végkép elhagyatva; legtöbb közép- és főiskolánk tanári karainak is vannak már ilyen rendeltetésű intézményeik; ne mondja, hogy az állami kormányt is ígérete köti, hogy gimnáziumi tanáraink nyugdíjazásáról a törvényhozás útján fog gondoskodni. Elsőben is, mint a való igazolja, a kormány épen nem siet e részbeli ígéretének beváltásával. Szavát 1883. tavaszán adta, s mindmáig még nesze sincs, hogy ez ügyben fontosabb lépést tett volna. E hely nem való politizálásra, bele is unhattunk már; de ismerve a viszonyokat, nem kételkedem kifejezni, hogy részemről az államtól protestáns tanáraink iránt valami sok áldozatot nem reménynek, félek , nagyon szerény lesz az, de annál drágább magunkra és a fentartó testületekre nézve. Tovább úgy gondolkodom, hogy minden igazán protestáns érzületű tanárt sokkal bensőbb kapcsolat köti egyházához, semhogy midőn