Sárospataki Lapok, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-08 / 45. szám

755 SÁROSPATAKI LAPOK, honpolgárok által körülvéve, más felekezetü lakosok által számban sokszorosan felülmúlva, mint a tenger hullámai által mosott kőszirt, fennállanak; egy század alatt számban alig fogytak s az ősök örökét híven megőrizve, várják egy jobb jövő derültét. S épen itt megnyerte volna magyarázatát azon szívélyes fogadtatásnak is, amely cikkíró szemében a főszálka. Igen, mi, mint a gyermekek a rég nem látott édes atyát, tüntető örömmel fogadtuk főpásztorunkat s ez dicsekvésünk. A fiatalság lóra ölt, a leányok virágokat hintenek útjára, földbirtokos uraink versenyeztek azon szerencsében, hogy püspökünket, habár egy rövidke órára, vendégekül megnyerjék; a hívek gyülekezete mélyen érezve ezen esemény fontosságát, öszszesereglett, hogy a főpásztorral egybecsatolja imáját, hogy tőle áldást vegyen. Hát ez nekünk igazi lelki örömet okozott, s hogy hatása sem lett pillanatnyi, édes meggyőződésünk. Hogy aztán ilyenkor a túláradó érzelem szavakban nyert kifejezést, természetesnek tartottuk és tartjuk, s ázsiai eredetünkre, melynek egyik fő jellemvonása az igaz vendégszeretet, még büszkék is tudunk lenni. És én meg vagyok győződve , hogy cikkíró sem fog másként cselekedni, ha azon szerencsében részesülend, hogy főpásztorunk egykor egyházát meglátogatja; híveinek szeretetteljes ragaszkodó érzelmeit vissza nem fogja tarthatni, s ez Gesztelyen is úgy fog nyilatkozni, mint nálunk. Hátra van még a két retek, melylyel Mátyás király is megelégedett a cinkotai kántornál. Elhiszem, de nem tudta kántor uram, hogy király a vendége, mert különben a fogadtatás még az oly szegény háznál is máskép történt volna. Más ember Mátyás diák és más Mátyás király. Az incognito össze nem tévesztendő azon nyilvános működéssel, melyet, midőn nagyjaink végeznek, az őket megillető külső tisztelet el nem maradhat, hacsak önmagunkat nem akarjuk elítéltetni. Midőn O. P. aggályait eloszlatni törekedtem, tevém azért, mert én meg vagyok győződve a püspöki látogatás gyakorlati nagy hasznairól ; adott kedvező viszonyok között egy pár buzdító szó többet ér, nagyobb eredményre vezet, mint a hoszszas küzdelem, mely sokszor kifáraszt, elkeserít. Az eredményt azonban meg kell várnunk — a vetéstől messze van az aratás — nehogy külsőségből ítélve, a kárfioztatás kövét dobjuk jeles intézményeinkre. Tevém azért, mert a szegény Felsőzemplén által szívélyesen fogadott főpásztort mi nem akartuk elámítani helyzetünk valódisága felől, sőt legnagyobb készséggel mutatánk fel sebeinket, melyeknek orvoslását saját igyekezetünk mellett Isten segedelmétől s a főpásztor buzgó munkálkodásától kérjük és várjuk. Sárkány Imre, gálszécsi lelkész. ISKOLAI ÜGY. Tanügyi szemle. (Vége). Trefort miniszter a középiskolai törvény hozatalakor teljesen a klasszikus képzés hívének mutatta magát, mint akkori teljhatalmú, de azóta skartba helyezett tanácsadója, Kármán, aki a Frazy-vitában most is csak régi nótáját fújja , hogy: „a latint és görögöt kell tanítani, mert irodalmuk valódi szemléleti lélektan. Okosan nem is volna szabad más nyelvet tanítani, hanem csak a latin nyelvet. Nekünk önálló gondolkodású fők kellenek s azok kiképzését egyedül a latin nyelv tanításával lehet elérni, mert ennek a tanításnak meg vannak a szilárd princípiumai.“ (Nem tudom, Kármán úr tanult-e valaha latinul, de ha igen , akkor ő maga legcsattanósabb példa állítása téves voltának bebizonyítására, amennyiben önálló gondolkodását eddigelé csak Lotte dictátumainak lefordításával bírta dokumentálni!). Mennyire megváltozott, mégpedig, az én nézetem szerint, jobbra változott azóta közoktatásügyi miniszterünk meggyőződése, azt a Frazy-vita alkalmából tett nyilatkozata leghathatósabban tanúsítja. Elismeri ebben , hogy „mai kultúránk bölcsője a hajdani Róma és Görögország, mert a renaissance szellemi életéből fejlődtek az új irodalmak, a tudomány, az új művészet; de összehasonlítva a régi kultúrát az újjal, el kell ismernünk, hogy az új kultúra a dolgok természete szerint magasabb és intenzívebb, mint a régi. Úgy, hogy, habár tanulhatunk a régi kultúrától, de nem feladatunk oda visszajutni, ahol a görögök s rómaiak állottak. A régieket, kiket méltán lehet dicsőíteni, az újak rovására dicsőíteni, csakis tudatlanság vagy romlott iskolamesteri fantázia szüleménye. “ Ma már elismeri, hogy klasszikus tanulmányok nélkül is lehet haladni az egyetemi pályán s a modern nyelvek és irodalmak segélyével is elérhet valaki a műveltség magasabb fokára; ugyanazért, hogy a febris gymnasialis nervosa stupida bajától fiatalságunkat kigyógyítsa, amely csakis azért tódul a gimnáziumba, hogy el ne zárassák előle az egyetem ajtaja, a reáliskolai tanulóknak is megengedi, hogy pótló latin vizsga után az egyetembe léphessenek. S hogy e dolgot minél inkább megkönnyítse, a reáliskolában, mint nem köteles tantárgyra, rendes tanszékeket szándékszik állítani. Ez esetben mindjárt nem lesz oly idegenkedés a reáliskolák ellen, s ha számuk szaporíttatik, kétségkívül eléri a miniszter, hogy míg a reáliskola a gyakorlati életpályára készülők iskolája lesz, addig a gimnázium megmarad a tudósok iskolájának. Frazy könyvének tehát közoktatásügyünk irányára nézve már is mutatkozik némi befolyása. Neki köszönhető, hogy a miniszter ma már csak a latin nyelvet sürgeti s a görögöt csendes hallgatással mellőzi, illetőleg elismeri róla, hogyha annak van is valami képző hatása, arról saját tapasztalatából nem szólhat, mert noha görögül tanult, de ma már abból nem tud semmit. Fejlődik-e rövid idő alatt annyira a dolog, hogy, mint Frazy óhajtja, a klasszikusok kiküszöbölésével egyenesen az élethivatásunkra előkészítő tanulmányok vétessenek fel középoktatásunk keretébe, azt természetesen bajos volna ezúttal eldönteni; de hogy a felé közeledünk, a miniszter legújabb rendelete is mutatja, amely szerint a már is túlterhelt középiskola még egy tárgygyal, az egészségtan tanításával terheltetett. Még csak vagy egy ily köz- 756