Sárospataki Lapok, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887-09-12 / 37. szám

66- nak csak, úgyszólván, alamizsnát nyújtana, ezen nem csodálkozunk, mivel ezek nincsenek rászorulva, lévén nekik olyan gyámintézetek, melyek 300 forint évi nyugdíjat ma is biztosítnak egy-egy papi özvegynek ; de a legtöbb helyütt, még alamizsnának is csekély az a 15—20 frt, melyet jelenben egy özvegy vagy árva kap évenkint. Maholnap majd ismét összeül a convent, sok fontos teendő vár reá; mi hiszszük, hogy minden tagját a legnemesebb szándék hatja át és sok üdvös dolgot fognak végezni. Ne kicsinyeljék azért a convent nagyérdemű tagjai a papi és tanári özvegy-árvagyámintézet ügyét sem; sokan epedve várják annak minél előbbi létrehozását és ha ezt megalkotni sikerül, érdemkoszorúsuknak ez lesz egyik legszebb virága. Nagyon jól tudom, hogy semmi újat nem mondtam s az általam elmondottak e lapok hasábjain is többször megírattak, de a papi s tanári özvegy-árvagyámintézet elodázását, én ev. ref. egyházunk egyik fájó sebének tartom, és mert a seb fáj. az idő halad, ne csodálkozzék azon senki, ha a seb gyógyítása érdekében sokszor feljajdulunk s orvoslást kérünk. Fürjész István. ________ ISKOLAI ÜGY. Huszonöt évvel ezelőtt. E becses lapok 26. számából jól esett olvasnom „Bodrog“-nak az ő szép és szellemes „Alkalmi emlékezését.“ Rég elmúlt idők kedves képeit újította föl e rokonszenves cikk emlékezetemben. Alig hinné az ember, ha figyelmeztetve nem volna reá s az ősz hajszálak is ugyan ám tüntetőleg nem tanúskodnának róla, hogy immár egy hosszú negyedszázad választ el bennünket azoktól az izgalmas júliusi napoktól, mikor még a néhai „paradicsomsor“ egyik cellájában, oly sok szepegés és annyi reménykedés között sikerült végre magunkat átkezdenünk azon a demarcationális vonalon, mely az iskolát az élettől elválasztja. Per amorem Dei! Tehát 25 éve volna már annak?! Mégis gyorsan mozog a föld.. . Úgy tetszik nekem, mintha e ránk nézve életbevágó, fontos esemény csak nem rég történt volna. Hajh pedig, tekintsünk csak körül, de sok megváltozott azóta! s a sok szép és boldog napok mellett mennyi tenger küzdelmet, csalódást kellett átélnünk! Ha végig tekintek emlékezetben az egykori ifjú kortársak sorain, megdöbbenve kell látnom, hogy a régi gárda ugyanám megritkult, s csak alig fele része él már e pillanatban. S a többi? Elhullt, elesett az élettel és sorssal való egyenetlen küzdelemben, kárpótolhatatlan fájdalmára az árvaságra maradt családnak s veszteségére a társadalomnak*). Csak e napokban kerestem fel a v. . . i temetőkertben egy ily nem rég eltávozott kartársunk, jó barátunk sírját, hogy róla egy virágot szakaszszak emlékül. A sír körül oly kiégett, puszta, barátságtalan volt minden, mintha maga a környezet is az alatta porladónak egykori küzdelmes életét jelképezné, s a sír felett mégis oly üdén mosolyogtak a virágok . . . nem csoda, hisz egy ifjú özvegy gondos kezei ápolgatják azokat, s öt kiskorú árva öntözgeti naponkint könyeivel. . . Mennyi megváltozott 25 év alatt körülöttünk! Ezen kegyeletes „alkalmi megemlékezések“ után, most már legyen szabad egyet-mást elsincerizálnom azokból az elmúlt régi jó idők történetéből. Azt mondja az én szeretve tisztelt Bodrog barátom : „Akár jubileumot is ülhetünk! Épen 25 éve múlt július 10-én, hogy az első papi vizsgáló küldöttség megkezdte Sárospatakon működését. .. Oly reform volt ez, melynek feladata volt egy elavult intézményt az idők kívánalmainak megfelelőleg helyettesíteni, stb. Mind igaz, mind úgy van. Csakhogy, mint minden reform a világon, úgy ez is erős és nehéz küzdelmekkel volt ám keresztülvihető, mégpedig, amiről nem sok embernek lehet tudomása, nemcsak a vizsgálóbizottság, hanem a vizsgát tevő ifjak részéről is Ezen küzdelmekről, úgy is mondhatnám, „kulisszák titkairól“ óhajtanék én most egyet-mást, részint, mint 1862-ben még érdeklődő, s részint 1863-ban már, mint tényleg szereplő fél elmondani. Reméltem, hogy e reminiscenciák, ha másokat nem is, de legalább kartársaimat érdekelni fogják. Kimondta tehát egyházkerületünk, hogy 1862-től minden lelkészi pályára lépni kívánó ifjú Sárospatakon köteles letenni a képesítő-vizsgát. Készséggel beismerem Bodrog barátommal, hogy e határozat szembeszökő haladást jelez egyházi életünkben. Bizonyára sok jó és előnyös oldala volt annak. Csakhogy mi sincs könnyebb, mint kimondani valamit, ámde a kimondott szót tényleg megvalósítani, az életbe gyakorlatilag bevezetni, ez már bizonyára nehezebb feladat. E feladat nehézségeiből, a kezdet küzdelmeiből nekünk ugyanám jó adag jutott osztályrészül. Sajátságos viszonyok voltak azok. Merő cháosz és ellenmondás mindenfelé, melyből a kivezető utat jóformán mi magunknak kellett kitalálni. A dogmatika, symbolica, héber exegesis tanára akkor b. e. dr Szeremley Gábor, korának hírneves racionalistája volt; úgyde a vizsgázandó ifjak nagyobb része még Somosytól hallgatta mindezeket. Az egyháztörténelem, görög exegesis tanára volt dr Heiszler József, az európai míveltségű férfiú, a legrokonszenvesebb tanárok egyike, úgyde a nagyobb rész még Kálniczkynak volt tanítványa. A híres Zsarnay helyét Kolos foglalta el. Látnivaló tehát, hogy a tudományágaknak miként álltak az akciói. Orthodoxia, rationalismus s kétes értékű „kísérletezés“ álltak egymással szemben minden ponton. Ergo quid nmncg Száz szónak is egy a vége, hosszas vajúdás után a gyakorlat úgy fejtette meg a kényes problémát, hogy mindenik ifjú az egykor általa hallgatott tantárgyak, illetőleg tankönyvekből állotta ki a vizsgálatot. Tehát elvégre is a derék tanári kar hozta meg az áldozatot s nem kívánt az ifjúságtól lehetetlent. Majdnem nagyobb baj volt mindezeknél az, hogy némely tantárgyak, melyekből pedig vizsgát kellett kiállanunk, jóformán még csak címéről sem voltak előttünk ismeretesek. Ilyen tantárgy volt az Enciklopédia és Apologetika. Itt ismét előtérbe lépett a quid nunc kérdése. Egyik deputáció a másik után menesztetett a szaktanárhoz utasításért. A resultatum az lett: szerezzék meg önök a Zsarnay-féle Apologetikát, még van idő hozzá, tanulják meg. Az enciklopédiára nézve pedig: itt van a könyvtárban a Hagenbach-féle magyar fordításban, írjanak belőle bő kivonatot, átnézés végett mutassák be nékem s én majd abból fogom önöket kikérdezni. Megtörtént. Az öreg Hagenbach azonban nehezen adta be derekát. Ugyanám meg kellett vele küzdenünk. Végre két erős hónapi kemény munka után megszületett az a sokak által már óhajtva várt kivonat (aminek kidolgozása, intra parenthesim szólva, saját beismerése szerint is, a dogmatika tanár teendője lett volna; dehát túl volt terhelve mindenféle bajjal, s azután meg ép akkor folyt le az a hirhedt Ballagi contra Szeremley-féle polémia (1863), mely a különben is ideges természetű öreg úrnak annyi izgalmas perceket s oly sok keserűséget okozott). * Péter József, Vécsei Pál,Soltész János, Kovács Sámuel, Benkő Gáspár, kedves és felejthetetlen kortársaink nincsenek már többé. SÁROSPATAKI LAPOK, 666