Sárospataki Lapok, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1887-10-10 / 41. szám
745 SÁROSPATAKI LAPOK. üldözött a holnapi nap gondja, azok is kénytelenek voltak meghódolni a túlerővel szemben és a helyett, hogy folytatták volna az iskola magyarosító munkáját, törték a tót nyelvet, s imádságról prédikációra emelkedve, beváltak lassankint ők is a szláv nyelv apostolainak. Jó mentségük volt, t. i. így követelte a cura pastoralis. Hiszen, ha nem lettek volna úgy magokra hagyatva ...! Más vallásfelekezetűekkel s többnyire azoknál csekélyebb számú hívekkel lakván egy-egy községben, tehetetlenek voltak azok idegen szellemétől elzárni gyülekezetüket. A görög katholikus pap észak felé húzó gondolkodásával, szándékos gátlója volt hosszú időn át a kálvinisták magyarosító törekvéseinek. Templomban, iskolában, a hívekkel való minden örülközéskor tetszett magának a Cyrill és Methodus szerepében, s bizony a római katholikus papnak is több gondja volt a római pápára és saját imádott személyére, semhogy gyámolóvá lehetett volna a maroknyi kálvinistaság missiójának, s örömestebb igyekezett elszakítani egy-egy ártatlan juhot a kálvinista pap nyájából, semhogy azzal együtt lelkesedett volna a magyar nyelv ügyéért. Szerencsésebb anyagi s erkölcsi viszonyok között mindenesetre másként idomus a mi egynéhány tót egyházunk képe, de hát a tengert nem lehet kimeríteni marokkal ! Ha a Sztárayak, Drugethek sat. nem használtak volna fel a múltban minden erőszakos eszközt a felsőzempléni és ungi ref. egyházak kiirtására; ha később a muszka-rokonszenv nem teremtett volna annyi rosz hazafit az ellentáborban; ha a római és görögkath. lelkész nem tartotta volna bűnnek a magyarságért úgy buzgólkodni, mint a protestáns; ha a megyei hatóság s az egyes előkelők úgy át lettek volna hatva a magyarosítás eszméje által, mint most a nagyobb rész, akkor a mi lelkész-társunk bizonyára büszkén hivatkozhatott volna Terebesen az ő híveinek magyar nyelvére s a görög kath. papságnak sem kellett volna szemlesütve hallgatnia a királyi választ, amely szép szavakban kemény ítélet volt az ő hazafiságuk ellen. Jellemző a kálvinistaságra, hogy ott, ahol tisztán áll, vagy legalább többséget képez, nem bírt vele az a sok ellenséges körülmény sem. Vannak gyülekezeteink, amelyeket körülgyűrűz a tótság, mint a szigetet a víz, és alig akad benne egy-két ember, aki a szomszéd tót atyafival szót tudjon váltani! Ez a legfényesebb bizonyíték arra, hogy a tótosodásban semmi részünk nincs!! Dehát ezt nem lehetett így elmondani a király előtt ! De vessünk fátyolt a múltra! Magyarnak lenni nem érdem, hanem kötelesség. Ahelyett tehát, hogy hazafiságunkkal sátoroznánk, azon legyünk, hogy egy újabb terebesi fogadtatás esetén minden papunk dicsekedve nevezhesse magát magyar ajkú hívek pásztorának. Ez pedig most már könnyebben is elérhető, mint idáig. Az állam ugyanis hű szövetségesünk s tanítói által lehetségessé teszi azt, hogy a nemzeti nyelv a kálvinisták körén kivűl is tiszteletben részesüljön s a mi iskoláink hatása sikertelenné ne legyen. Papjainkon a sor, hogy ők meg az iskolán túl tegyék meg kötelességüket. A felnőttek oktatása a vasárnap délutáni isteni tiszteleteken, énekkarok szervezése, népkönyvtárak felállítása, s mindezekben pedig a papi bölcseség az, amelylyel a magyar nyelv ügyét mielőbb diadalra juttatjuk. Csak el ne lankadjunk! Azt nem követelheti senki, hogy egyszerre átváltozzék minden; azt se, hogy a pásztor ne tudjon beszélni nyájának nyelvén; de azt, igenis, joggal követelhetjük a mi néhány tót papunktól, hogy leereszkedvén a néphez, ne maradjanak ott lenn velők a föld porában, hanem emeljék őket magukhoz ; mert — úgy tudjuk — hogy az hajlandó az emelkedésre. Eddig rajtunk s papjainkon kivűl álló okok gátolták tótajkú híveink magyarosodását; ma már, a változott viszonyok között, nem találunk s nem is fogadnánk el részünkről mentséget a felsőzempléni és ungi kálvinisták tótsága mellett. Kerületünk püspöke a látogatások alkalmával felhasználta az alkalmat a hívek és pásztoraik figyelmeztetésére, s gondja lesz arra a kerületnek is, hogy tekintélyét és segítségét is — ha kell — mérlegbe vesse a magyarosítás javára. Az állam közegeinek pedig legyen gondjuk arra, hogy a félrehúzó elemek ellen gyors és biztos eszközökkel rendelkezhessenek, s akkor mi prófétai tehetség nélkül is megjövendölhetjük, hogy a tiszáninneni egyházkerület kálvinistái rövid idő alatt mind egy nyelven éneklik a Kölcsey «Hymnus»-át. ISKOLAI ÜGY. Tóth Pál, igazgató beszéde, a miskolci ev. ref. leánynevelő-intézet megnyitásakor. (Vége). És most áttérek leánynevelő-intézetünk történetének főbb mozzanataira. A mai nap az akadályokon, félreértéseken, ellenmondásokon felülemelkedés és győzedelem napja. Kinek ne volt volna életében akadálya célja felé? Ki az, akit félre ne értettek volna soha? Ki az a ki emberi gyarlóságból ellenmondásba ne jött volna magával? A mai nap reformált felekezetünk, közelebb tiszáninneni ev. ref. egyházkerületünk hagyományos szellemének szentesítése s felekezeti nőnevelésünk eszményének megvalósítása. Úgy vagyok most, mint az a hajós, aki egy drága kincsekkel terhelt hajót, viharok és zátonyokon keresztül biztos révbe lát jutni. A hajó ez a mi leánynevelő-intézetünk. Kincse, melyet hordott, reformált hitfelekezetünk hite, reménye, vallásos és nemzeti érzülete, melyet féltett kincsei, leánygyermekei részére megőrizendőknek rakott fel, hogy azokat életútjaikra magukkal vigyék. A mai nap örömmel jelenthetjük ki, hogy 40 év küzdelmein keresztül a hajó drága kincseivel azon biztos kikötőbe jutott, hol tőlünk e hit, e remény, e vallásos és nemzeti érzések drága gyöngyeit nem rabolhatja el senki. Megmentette e lelki gazdagságot a buzgóság, a hagyományos protestáns áldozatkészség. 746