Sárospataki Lapok, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1890-12-15 / 50. szám
1057 SÁROSPATAKI LAPOK. TÁRCZA. A sárospataki tanárok életrajza. (Folytatás). 101. Szatmári Paksi Dániel 1810—1818. Szatmári P. Dániel hasonnevű apja csáti pap, nagy apja pedig Szatmári Mihály sárospataki tanár, hol 1744- ben halt el. Szatmári Balmazújvároson lelkészkedett, midőn a tiszamelléki ref. gyülekezetek szavazatával hittanárúl megválasztatott, mely tisztébe 1810 szept. 26-án Boronkay Zsigmond algondnok és Tót István alsózempléni esperes vezette be. Beköszönő beszédét magyarúl tartotta s ugyanazon nyelven adta elő szaktudományait is. Szatmári derék, kegyes, vallásos, de szigorú jellemű tanár volt, ki egész odaadással élt hivatalának. A hittan mellett «Miscellanea» cím alatt többféle vallásra tartozó dolgokat tanított, névszerint a Michaelis által kiadott héber jogtant. Azonban a nagy erőfeszítéssel járó szellemi munka testalkotmányát csakhamar megtámadta s idegzetét annyira kimeríté, hogy 1816-ban a közvizsgákon már Kálnicki Benedek contrascriba helyettesítő. Ekkor le is akart mondani, de az egyházkerület körtére felhagyott szándékával. 1817. jan. 20-án Kis-Győrben, saját birtokán keresett üdülést, s terheit időközben pályavégzet, tanulók úszták meg egymás között. Júliusban küldöttség menesztetett hozzá, mely őt előadásainak folytatására volt rábírandó. Engedett a bizalomnak 1817./18-ik iskolai évben újra fellépett, de az aratási szünnapok beálltával betegsége nagyobb mérvre fokozódott, visszavonult Kis- Győrbe, hol 1818. aug. 3-án meg is halt, mintegy 50 éves korában. Halotti ünnepélye szept. 6-án Sárospatakom tartatott, midőn Lácai Sz. József és Somosi István beszéltek felette. 1058 tanár megszüntetni. Ex fixa idea. Valamint egy óraraktárban két óra nem fog egyformán járni soha egy nap hosszán át, úgy egyenlő műveltségűek, érzelműek sem lesznek ifjaink, semmiféle tanterv mellett sem. De azért sem látom célszerűnek a középiskolák teljes államosítását, mert «több szem többet lát». Mindenik iskolafentartó testület külön tanulmányoz e téren. Az államosításnál az állam maga végezne mindent. A tanárok legnagyobb részben közönyösen vennék az ügyet, mert hát úgy sem tehetnek ellene semmit: az állam dolga! A minisztérium aztán tantervei kitűnőségében bízva, elrendeli, hogy a VII—VIII. osztályban a németet németül tanítsák. Jönnének csak Patakra, vagy más ilyen vidéken, s ilyen körülmények közt levő iskolába, s meglátnák, mire lehet menni a német előadási nyelvvel ? Nem lehet egyenlő mértékkel mérni, mint Budapesten akarnák! A verseny mindenütt, mindennek hasznára válik. Edződik és kipróbáltatik az erő, és eszméket érlel, s teremt. Miért van annyi egyeteme Németországnak ? Mert minden állama nemes versenyben állt egymással, hogy melyiknek van híresebb főiskolája? Ott van Olaszország, Ausztria. Bizonyára egyik sem az egységes, központi tanügyi kormányzatnak köszönheti számos nagy iskoláját, de a versenynek, mert minden állam külön kívánta kielégíteni kulturális szükségleteit. Épen mostanában írta Rácz Lajos, hogy Schweiz minden kantonjának külön tanügye van, s azok versenyeznek egymással ily téren is. És mily elöl van ott az iskolázás ! Az állam a legjobban tenné, ha a felekezetek versenyképességét igyekkeznék fokozni, azoknak a tanügyből való kizárása helyett. A P. N. még a szegénységet is felhozza érvül, az iskolák államosítása mellett. Furcsa, de mindenesetre új gyógyítási módja a tanügyi bajoknak, hogy hát vegyük el a felekezetektől az iskolákat, ha nem bírják tartani, ahelyett, hogy pénzzel segítene a bajon. Azt is felhozza, hogy némely szerzetesrendből nem telik ki kellő számú tanerő, s ezek hiányában a gyengébbekkel érik be. Hát küldje rájuk az állam világi tanárait! Nálunk nincsen meg ez a baj, mert itt nem tekintenek arra a tanügy rovásával, hogy ki, melyik intézetben sajátította el a tudományokat. Vallásügyi oldalról kellene még a dologhoz szólanom, annyival is inkább, mert sokan tiltakoztak a vallás joga ellen a nevelésben, mint pl. a legközelebb e lapokban is ismertetett iránykorrajz írója : Gáté Győző. Azt hiszem, hogy a vallásos érzés fontosságát e lap olvasó közönsége előtt felesleges hangsúlyoznom. Felesleges bizonyítgatnom, s rámutatnom a veszélyre, mi egyházunkat, a mostani közönyösség fokozottsága mellett érné, ha teljesen kiengednék kezeinkből a nevelés ügyét. Feleslegesnek tartom akkor is, ha a Czinke István cikkére gondolok, melyben ő a népiskolák feladását indítványozza. A vallás egyetlen a kedély és szív képzésére, s pedig mindkettőre nagy szükség van a sivár, prózai és számító korban. A kedély, a lélek nyugalmához nem elég a tudás ; hit is kell ehez! Minden esetre hiba volt a középkorban, hogy a nevelésben a fősúlyt a hit kifejlesztésére és sok esetben a fanatizmusig fokozására helyezték. Hiba volt, hogy a Rákóczy-gyermekeknek egész külön, dogmatikus könyvet írt tudós papjuk e célra. De épen ilyen hiba volna jelenben az is, hogy csak az észt köszörüljék, s a kedély a hit hiányában hánykolódjék. Ha nincs hit, felbomlik az emberi lélek összhangja, hiába van ott az a nagy tudomány, mert ez aztán igen sokszor vezet a Lipótmezőre, vagy más, hasonló célú intézetbe. Márpedig, ha az állam vezetné teljesen a középiskolákat, s azokra az egyháznak annyi befolyása sem volna, mint most, akkor a vallásos oktatás csak pro forma maradna meg. Hogy ez így volna, azt szintén nem szükség bizonyítgatnom különösen azok előtt, kiknek volt alkalmuk megismerni az állami iskolákban a mostani vallástanítást. Ezért sem szabad hát engednie az egyháznak egy lépést sem. Mert az iskola a legkedvesebb, talán egyedüli biztos talaj, a vallásos eszmék elhintésére s virágoztatására. Szóval az állam zárassa be, vagy alakíttassa át a kor szelleméhez, a magyarosodás és felvilágosultság céljaihoz képest azon iskolákat, melyek a pánszlávizmusnak s általában a nemzetiségi üzelmeknek fészkei, meg ahol vallási fanatizmussal beburkolják az elmét, s netalán elhintik a polgártársak között a viszálkodás magvát, de másrészről fokozza a felekezetek versenyképességét, tanügyi szempontból! Sokan — legtöbben a kényelem emberei — azt mondják szavaimra: szélmalomharc, egy fecske, vagy mondjuk kettő, nem csinál nyarat; azért, hogy a P. H. és P. N. egy-egy cikket közöl ily irányban, az nem hoz halált a felekezeti iskolákra. Ismeretes a teknősbéka és a nyúl meséje Phedrusból, hol a nyúl, bízva gyorsaságában, lassan bandukol, hosszúkat pihen, s ez alatt a teknős béka célhoz ér! Ne bízzuk el magunkat mi sem az igazság erejében és abban, hogy e kérdés csak a távol jövőt illeti, t. i., mikor lesz hozzá az államnak pénze! Álcájában kell megfojtani az ilyen csudabogarakat, szerencsétlen és veszélyes gondolatokat. Ifj. Mitrovics Gyula, tanárjelölt.