Sárospataki Lapok, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890-12-15 / 50. szám

1057 SÁROSPATAKI LAPOK. TÁRCZA. A sárospataki tanárok életrajza. (Folytatás). 101. Szatmári Paksi Dániel 1810—1818. Szatmári P. Dániel hasonnevű apja csáti pap, nagy apja pedig Szatmári Mihály sárospataki tanár, hol 1744- ben halt el. Szatmári Balmaz­új­városon lelkészkedett, midőn a tiszamelléki ref. gyülekezetek szavazatával hitta­nárúl megválasztatott, mely tisztébe 1810 szept. 26-án Boronkay Zsigmond algondnok és Tót István alsózempléni esperes vezette be. Beköszönő beszédét magyarúl tartotta s ugyanazon nyelven adta elő szaktudományait is. Szat­mári derék, kegyes, vallásos, de szigorú jellemű tanár volt, ki egész odaadással élt hivatalának. A hittan mellett «Miscellanea» cím alatt többféle vallásra tartozó dolgo­kat tanított, névszerint a Michaelis által kiadott héber jogtant. Azonban a nagy erőfeszítéssel járó szellemi munka testalkotmányát csakhamar megtámadta s idegzetét annyira kimeríté, hogy 1816-ban a közvizsgákon már Kálnicki Benedek contrascriba helyettesítő. Ekkor le is akart mondani, de az egyházkerület körtére felhagyott szándékával. 1817. jan. 20-án Kis-Győrben, saját birto­kán keresett üdülést, s terheit időközben pályavégzet, tanulók úszták meg egymás között. Júliusban küldöttség menesztetett hozzá, mely őt előadásainak folytatására volt rábírandó. Engedett a bizalomnak 1817./18-ik iskolai évben újra fellépett, de az aratási szünnapok beálltával betegsége nagyobb mérvre fokozódott, visszavonult Kis- Győrbe, hol 1818. aug. 3-án meg is halt, mintegy 50 éves korában. Halotti ünnepélye szept. 6-án Sárospatakom tartatott, midőn Lácai Sz. József és Somosi István beszél­tek felette. 1058 tanár megszüntetni. Ex fixa idea. Valamint egy órarak­­­­tárban két óra nem fog egyformán járni soha egy nap­­ hosszán át, úgy egyenlő műveltségűek, érzelműek sem lesznek ifjaink, semmiféle tanterv mellett sem. De azért sem látom célszerűnek a középiskolák teljes államosítását, mert «több szem többet lát». Mindenik iskolafentartó testület külön tanulmányoz e téren. Az államosításnál az állam maga végezne mindent. A tanárok legnagyobb részben közönyösen vennék az ügyet, mert hát úgy sem tehetnek ellene semmit: az állam dolga! A minisztérium aztán tantervei kitűnőségében bízva, elrendeli, hogy a VII—VIII. osztályban a németet németül tanítsák. Jönnének csak Patakra, vagy más ilyen vidéken, s ilyen körülmények közt levő iskolába, s meglátnák, mire lehet menni a német előadási nyelvvel ? Nem lehet egyenlő mértékkel mérni, mint Budapesten akarnák! A verseny mindenütt, mindennek hasznára válik. Edződik és kipróbáltatik az erő, és eszméket érlel, s teremt. Miért van annyi egyeteme Németországn­ak ? Mert minden állama nemes versenyben állt egymással, hogy melyiknek van híresebb főiskolája? Ott van Olaszország, Ausztria. Bizonyára egyik sem az egységes, központi tanügyi kormányzatnak köszönheti számos nagy iskoláját, de a versenynek, mert minden állam külön kívánta kie­légíteni kulturális szükségleteit. Épen mostanában írta Rácz Lajos, hogy Schweiz minden kantonjának külön tanügye van, s azok versenyeznek egymással ily téren is. És mily elöl van ott az iskolázás ! Az állam a leg­jobban tenné, ha a felekezetek versenyképességét igyek­­­keznék fokozni, azoknak a tanügyből való kizárása helyett. A P. N. még a szegénységet is felhozza érvül, az iskolák államosítása mellett. Furcsa, de mindenesetre új gyógyí­tási módja a tanügyi bajoknak, hogy hát vegyük el a felekezetektől az iskolákat, ha nem bírják tartani, ahelyett, hogy pénzzel segítene a bajon. Azt is felhozza, hogy némely szerzetesrendből nem telik ki kellő számú tan­erő, s ezek hiányában a gyengébbekkel érik be. Hát küldje rájuk az állam világi tanárait! Nálunk nincsen meg ez a baj, mert itt nem tekintenek arra a tanügy rovásával, hogy ki, melyik intézetben sajátította el a tudo­mányokat. Vallásügyi oldalról kellene még a dologhoz szólanom, annyival is inkább, mert sokan tiltakoztak a vallás joga ellen a nevelésben, mint pl. a legközelebb e lapokban is ismertetett iránykorrajz írója : Gáté Győző. Azt hiszem,­­ hogy a vallásos érzés fontosságát e lap olvasó közönsége előtt felesleges hangsúlyoznom. Felesleges bizonyítgatnom, s rámutatnom a veszélyre, mi egyházunkat, a mostani közönyösség fokozottsága mellett érné, ha teljesen kien­­gednék kezeinkből a nevelés ügyét. Feleslegesnek tartom akkor is, ha a Czinke István cikkére gondolok, melyben ő a népiskolák feladását indítványozza. A vallás egyetlen a kedély és szív képzésére, s pedig mindkettőre nagy szükség van a sivár, prózai és szá­mító korban. A kedély, a lélek nyugalmához nem elég a tudás ; hit is kell ehez! Minden esetre hiba volt a közép­korban, hogy a nevelésben a fősúlyt a hit kifejlesztésére és sok esetben a fanatizmusig fokozására helyezték. Hiba volt, hogy a Rákóczy-gyermekeknek egész külön, dogmatikus könyvet írt tudós papjuk e célra. De épen ilyen hiba volna jelenben az is, hogy csak az észt köszö­rüljék, s a kedély a hit hiányában hánykolódjék. Ha nincs hit, felbomlik az emberi lélek összhangja, hiába van ott az a nagy tudomány, mert ez aztán igen sokszor vezet a Lipótmezőre, vagy más, hasonló célú intézetbe. Már­pedig, ha az állam vezetné teljesen a középiskolákat, s azokra az egyháznak annyi befolyása sem volna, mint­­ most, akkor a vallásos oktatás csak pro forma maradna meg. Hogy ez így volna, azt szintén nem szükség bizo­nyítgatnom különösen azok előtt, kiknek volt alkalmuk megismerni az állami iskolákban a mostani vallástanítást. Ezért sem szabad hát engednie az egyháznak egy lépést sem. Mert az iskola a legkedvesebb, talán egyedüli biztos talaj, a vallásos eszmék elhintésére s virágoztatására. Szóval az állam zárassa be, vagy alakíttassa át a kor szelleméhez, a magyarosodás és felvilágosultság cél­jaihoz képest azon iskolákat, melyek a pánszlávizmusnak s általában a nemzetiségi üzelmeknek fészkei, meg a­hol vallási fanatizmussal beburkolják az elmét, s netalán elhintik a polgártársak között a viszálkodás magvát, de másrészről fokozza a felekezetek versenyképességét, tan­ügyi szempontból! Sokan — legtöbben a kényelem emberei — azt mondják szavaimra: szélmalomharc, egy fecske, vagy mondjuk kettő, nem csinál nyarat; azért, hogy a P. H. és P. N. egy-egy cikket közöl ily irányban, az nem hoz halált a felekezeti iskolákra. Ismeretes a teknős­béka és a nyúl meséje Phedrusból, hol a nyúl, bízva gyorsasá­gában, lassan bandukol, hosszúkat pihen, s ez alatt a teknős béka célhoz ér! Ne bízzuk el magunkat mi sem az igazság erejében és abban, hogy e kérdés csak a távol jövőt illeti, t. i., mikor lesz hozzá az államnak pénze! Álcájában kell megfojtani az ilyen csudabogarakat, sze­rencsétlen és veszélyes gondolatokat. Ifj. Mitrovics Gyula, tanárjelölt.

Next