Sárospataki Református Lapok, 1912 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-07 / 1. szám

VIII. évfolyam. 1. szám. Sárospatak, 1912. január 7. SÍHPMI REFORMÁTUS LM A TISZÁNIUMI REF. EGYHÁZKERÜLET ÉS A SÁROSPATAKI FŐISKOLA KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETI DÍJ Egész évre ............................... 10 Kor. Félévre .................................................. 5 „ Főszerkesztő Felelős szerkesztő és kiadó: RADÁCSI GYÖRGY DR. RÁCZ LAJOS Főmunkatársak: DR. FINKEY FERENC, HARSÁNYI ISTVÁN HIRDETÉSEK DIJA: Negyed „ 8 . Nyolcad „ 4 „ TARTALOM : Az új­­küszöbén. I. — A debreceni egyetem és a sárospataki főiskola. (Vége köv.) — Harsányi István: Néhány szó énekes­könyvür első kiadásáról. — Augustinus mint eretnek. — Könyvismertetés. (Papp József­­. Egyházi beszédek és imák a múlt évről. fvt. köv.) — Irodalom. — Vegyes közlemények. — Pályázati hirdetés. — Hirdetések. Egész oldal ................................................. 32 kor. Fél * 16 » A új év küszöbén. I. Az 1911-es évet eltemettük ünnepélyesen, vasár­napi módon, ezt így követelte a kalendárium. Ha a szívünk szerit­ kell vala elbánnunk vele, hétköz­­napiasan is merálhattunk volna tőle, mert túl az egyénies szemp­atokon, aligha fogja akár nemzetünk, akár református egyházunk történetírója a boldogabb évek sorába tegezni. A kenyér egyében született s úgy halt meg. Az új idő szükségletei által felzaklatott ember, társadalom, iskla, egyház panaszával, nyögésével, zúgolódásával s ezerféle formát öltött követeléseivel volt telítve az­gész 1911. levegője s ha akadtak némelyek, akikt nem birt magával sodorni a divatos láz, kész volt­­hurrogni a sokadalom, mint futó bolondokat, akitől meg kell szabadítani a nemzet és egyház társadanát egyaránt. Eszményink lettek: az én s a gyomor. Ön­­megtagadás, úgy csak önmérséklés is nagy célok javáért, a magunk jóvoltáért: — hóbortos próféták őrjöngő álma;kopott, maradt emberek elrongyollott prédikációja. Iten, vallás, egyház — gúnyolókra ta­láltak nemzeti irodalmunk művelői közt is s a „fel­­világosodottak" szaporodó hada kacagva tombolt a letűnt századot szentségei felett. Haza, család, ósdi bál­ványokká keresztelődte­k. Akiknek felséges hivatásuk, hogy vonják, emel­jék a sokadam­at az ég felé, azok is mintha meg­fáradtak voln a mennyeieknek keresésében s meg­fogyatkoztak volna az isten-ige hatalma iránti bizo­dalmukban, s új utakon keresték földi sorsuk bizto­sítását s legalább is annyit törődtek a földi, mint a mennyei kenyérrel. A nagyobb kenyér utáni szomjúság vitte 1911-ben is nemzettestéreinket és hitsorsosainkat az Óceánok hullámaira. S­immi, ami nem régen még szent volt­­— ősök sírja háza, földje, rokoni, baráti összeköt­tetés — semmi sem elég erős többé arra, hogy a vándorlás kórságát megfékezze s a nemzeti, egyházi és családi erkölcseiben meglazult szegény magyart a honi rögökhez ide csatolja. Több kenyeret! Ez a követelés hangzott, végig az egész Magyar hazán, a társadalom valamennyi munkás osztályán az 1911-ik év lefolyása alatt. A gőz és villany csodáinak időszakában moz­gott alattunk a föld és engedelmes szolgaságra kény­szerült a levegőég is. A hódító, a büszkén előrenyo­muló és diadalmaskodó ember hogyan is ne érezné a maga értékét és hogyan is elégednék meg az arany korszakok édes kérésével — jutalom gyanánt? ! A vasutakon, automobilokon, léghajókon rohanó s re­pülő embert hogyan is elégíthetné ki a faluja tor­nyának kis harangja, a csekélyke szántóföldje, a muskátlis kis kertje, a falu kovácsának kormos kasz­­szinója s a Tisztelendő úr komorkodó, feddező, dor­­gálózó igehirdetése ? ! Az okos és oktalan vágyaktól izgatott ember­világ futott 1911-ben is új istenek után, a­kiknek szolgálatához nem elég a régi kevés, az öröklött cse­kélység ; nosza fel hát a küzdelemre s el — ha másként nem lehet — a bölcsőnk ringatta földről, el mindentől, amiben őseink gyönyörűségüket találták. Kemény esztendő volt 1911. A ki nem elégített kívánságok nyughatatlan esztendeje. A vége felé — mint az elégiák záradékában — napsugarak jelent­keztek, az alkonyodó év engesztelő sugarai. Valaki az állambölcsek közül egy istensugallta gondolattal sietett a gondoktól zaklatott családok megvígasztalá­­sára. A gyermekek, a kicsinyek gondját valaki a szívére vette és mennyországgá akarta varázsolni számukra az 1911 ik év végét. A család mintha visz­­szanyerte volna a régi szentségét és szentséges jogát s miért ne vallanák be, hogy mi ebben az alkonyi napsugárban betlehemi csillagot láttunk s ítéletet is azok ellen, akik szentséget csináltak a családi életről való lemondásból, vagy a családi élet hivatalos meg­vetéséből s mennyei karok harsogását a Vatikáni fo­goly ama „Motu proprio"­-ja ellen, amely korbácsot csattogtatott a plébániákban meghúzódó nők és gyer­mekek serege ellen. Olyan bűvös ragyogó fényben állott a lelkünk előtt 1911 vége felé az a sok egy­szerű prot. papi paróchia a maga törvényes lakosai­val, nyüzsgő gyermekseregével, a gyermekeik sorsa építésében fáradhatatlan édes­apákkal és édesanyák­­kal ! — Egy szebb jövő édes zenéjének szívbe hulló accordjaként hatott reánk az a világgá kürtőtt kara-Lapunk jelen számához 14 ív melléklet van csatolva.

Next