Sárospataki Református Lapok, 1912 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-07 / 1. szám
VIII. évfolyam. 1. szám. Sárospatak, 1912. január 7. SÍHPMI REFORMÁTUS LM A TISZÁNIUMI REF. EGYHÁZKERÜLET ÉS A SÁROSPATAKI FŐISKOLA KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETI DÍJ Egész évre ............................... 10 Kor. Félévre .................................................. 5 „ Főszerkesztő Felelős szerkesztő és kiadó: RADÁCSI GYÖRGY DR. RÁCZ LAJOS Főmunkatársak: DR. FINKEY FERENC, HARSÁNYI ISTVÁN HIRDETÉSEK DIJA: Negyed „ 8 . Nyolcad „ 4 „ TARTALOM : Az újküszöbén. I. — A debreceni egyetem és a sárospataki főiskola. (Vége köv.) — Harsányi István: Néhány szó énekeskönyvür első kiadásáról. — Augustinus mint eretnek. — Könyvismertetés. (Papp József. Egyházi beszédek és imák a múlt évről. fvt. köv.) — Irodalom. — Vegyes közlemények. — Pályázati hirdetés. — Hirdetések. Egész oldal ................................................. 32 kor. Fél * 16 » A új év küszöbén. I. Az 1911-es évet eltemettük ünnepélyesen, vasárnapi módon, ezt így követelte a kalendárium. Ha a szívünk szerit kell vala elbánnunk vele, hétköznapiasan is merálhattunk volna tőle, mert túl az egyénies szempatokon, aligha fogja akár nemzetünk, akár református egyházunk történetírója a boldogabb évek sorába tegezni. A kenyér egyében született s úgy halt meg. Az új idő szükségletei által felzaklatott ember, társadalom, iskla, egyház panaszával, nyögésével, zúgolódásával s ezerféle formát öltött követeléseivel volt telítve azgész 1911. levegője s ha akadtak némelyek, akikt nem birt magával sodorni a divatos láz, kész volthurrogni a sokadalom, mint futó bolondokat, akitől meg kell szabadítani a nemzet és egyház társadanát egyaránt. Eszményink lettek: az én s a gyomor. Önmegtagadás, úgy csak önmérséklés is nagy célok javáért, a magunk jóvoltáért: — hóbortos próféták őrjöngő álma;kopott, maradt emberek elrongyollott prédikációja. Iten, vallás, egyház — gúnyolókra találtak nemzeti irodalmunk művelői közt is s a „felvilágosodottak" szaporodó hada kacagva tombolt a letűnt századot szentségei felett. Haza, család, ósdi bálványokká keresztelődtek. Akiknek felséges hivatásuk, hogy vonják, emeljék a sokadamat az ég felé, azok is mintha megfáradtak voln a mennyeieknek keresésében s megfogyatkoztak volna az isten-ige hatalma iránti bizodalmukban, s új utakon keresték földi sorsuk biztosítását s legalább is annyit törődtek a földi, mint a mennyei kenyérrel. A nagyobb kenyér utáni szomjúság vitte 1911-ben is nemzettestéreinket és hitsorsosainkat az Óceánok hullámaira. Simmi, ami nem régen még szent volt— ősök sírja háza, földje, rokoni, baráti összeköttetés — semmi sem elég erős többé arra, hogy a vándorlás kórságát megfékezze s a nemzeti, egyházi és családi erkölcseiben meglazult szegény magyart a honi rögökhez ide csatolja. Több kenyeret! Ez a követelés hangzott, végig az egész Magyar hazán, a társadalom valamennyi munkás osztályán az 1911-ik év lefolyása alatt. A gőz és villany csodáinak időszakában mozgott alattunk a föld és engedelmes szolgaságra kényszerült a levegőég is. A hódító, a büszkén előrenyomuló és diadalmaskodó ember hogyan is ne érezné a maga értékét és hogyan is elégednék meg az arany korszakok édes kérésével — jutalom gyanánt? ! A vasutakon, automobilokon, léghajókon rohanó s repülő embert hogyan is elégíthetné ki a faluja tornyának kis harangja, a csekélyke szántóföldje, a muskátlis kis kertje, a falu kovácsának kormos kaszszinója s a Tisztelendő úr komorkodó, feddező, dorgálózó igehirdetése ? ! Az okos és oktalan vágyaktól izgatott embervilág futott 1911-ben is új istenek után, akiknek szolgálatához nem elég a régi kevés, az öröklött csekélység ; nosza fel hát a küzdelemre s el — ha másként nem lehet — a bölcsőnk ringatta földről, el mindentől, amiben őseink gyönyörűségüket találták. Kemény esztendő volt 1911. A ki nem elégített kívánságok nyughatatlan esztendeje. A vége felé — mint az elégiák záradékában — napsugarak jelentkeztek, az alkonyodó év engesztelő sugarai. Valaki az állambölcsek közül egy istensugallta gondolattal sietett a gondoktól zaklatott családok megvígasztalására. A gyermekek, a kicsinyek gondját valaki a szívére vette és mennyországgá akarta varázsolni számukra az 1911 ik év végét. A család mintha viszszanyerte volna a régi szentségét és szentséges jogát s miért ne vallanák be, hogy mi ebben az alkonyi napsugárban betlehemi csillagot láttunk s ítéletet is azok ellen, akik szentséget csináltak a családi életről való lemondásból, vagy a családi élet hivatalos megvetéséből s mennyei karok harsogását a Vatikáni fogoly ama „Motu proprio"-ja ellen, amely korbácsot csattogtatott a plébániákban meghúzódó nők és gyermekek serege ellen. Olyan bűvös ragyogó fényben állott a lelkünk előtt 1911 vége felé az a sok egyszerű prot. papi paróchia a maga törvényes lakosaival, nyüzsgő gyermekseregével, a gyermekeik sorsa építésében fáradhatatlan édesapákkal és édesanyákkal ! — Egy szebb jövő édes zenéjének szívbe hulló accordjaként hatott reánk az a világgá kürtőtt kara-Lapunk jelen számához 14 ív melléklet van csatolva.