Sárospataki Református Lapok, 1918 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1918-01-06 / 1. szám
A SÁROSPATAKI REFORMÁTUS LAPOK. 1. szám évfordulójának, meg a sárospataki főiskola jövendőjét szolgáló országos gyűjtésnek is! Mennyi szép tervet szőttünk — fontunk a nagy évforduló méltó megünneplésére ! A krisztusi szeretetnek milyen hatalmas munkáival akartuk sok helyen igazolni azt, hogy az evangélium Istennek hatalma! Egyházközségek, egyházmegyék, egyházkerületek, irodalmi vállalatok mennyire neki készültek — többnyire a papiroson — a reformációban sajátunkká lett szent erőnek megbecsüléséhez ... és nyakunkon a lerázhatatlan szükség, a fékevesztett drágaság, a papiros-hiány és sok-sok egyéb teher, ami megbénítja fennröpülésünket s egyháziasságunk megfelelő igazolását. Hinni mertük 1917. elején, hogy a háború viharfellegei végre is elvonulnak nemzetünk és a világ égboltozatáról, s hogy felszabaduló erőinkből bővebben juttathatunk az Isten szerint való célokra is, — de ez a hitünk megszégyenült. Még négyszázados ünneplésünkből is hiányzott sok helyen a felmagasztosultság, a nagy hagyományok iránt való melegség, a cselekedetekre hevítő láng. Hiszen tornyaink ércnyelvét is magával sodorta a háború vihara s az egyetlen harang hívogató szava mintha csüggetegséget támasztott volna a lelkekben és nem ünnepi hangulatot. Az, ami a fő- és székvárosban a zsinaton, a közös prot.gyűlésen, az országos református tanáregyesület és a Protestáns Irodalmi Társaság ünnepi gyűlésén — a nagy évforduló alkalmából történt, az az ország színe előtt esett meg és bevált a 400-ados reformáció erőmutatványának is, de nagyobbára ez az országos tüntetés is csak múlékony szónoklás volt; egymásnak a világ előtt való megbecsülése és nem az összeölelkező erőknek tettekben való megdicsőítése. Unió ez is, de nem az az unió, amelyet sokan még most is a lelkünk mélyén tartogatunk s amelyért néha-néha írásban is lelkesedtünk, az egészen más. .Sajnos a közelebbi évek inkább távolabb vetették egymástól a prot. felekezeteket, mint közelebb vitték volna egymáshoz. Luthert örömest dicsőitgették ág. hitv. ev. tudósok a Kálvin hátrányára, hiszen tudjuk. Ilyen előkészítéssel — természetesen — nem lehet igazi uniót csinálni; igy örökké a marburgi colloquiumnál maradunk s legfölebb ott társulunk, ahol az álommal szemben való jogainkat próbáljuk érvényesíteni, vagy ahol — alkalmi fényes beigtatásokon — zengzetes dicttokban lehet a testvéri szent egységünket bizonyitgatnunk. Higyjük, hogyha túl leszünk a világra zudult vérzivataron s az idegeink megcsillapodnak, vissza fogunk forgatni a négyszázados ünnep előzményeite s az alkalmi felmerült ígéretekre, tervezgetésekre. És ami nem történhetett meg az idők nyomása miatt, megtörténik majd a lidérc-nyomás eltűnése után s a magyar Protestantismus tettekkel fogja igazolni, hogy él és élni akar. A szeretet nagy alkotásai versenyesen fogják itt bizonyítani, hogy a reformáció szelleme örökké munkás erő, amely eget kér. A sárospataki főiskola jövendőjét biztosító gyűjtés is másképen üt ki, — úgy hisszük — ha nincs a nyomában a háború árnyéka. Az ezerféle adakozás, amit a háború követelt és követel s amelyeknek élén parancsoló erejű nagyságok fényeskednek és kénytelenítik az ezereket, a milliókat a zsebjük megnyitására, akaratlanul is akadállyá válnak a kevésbbé alkalmi és égető célok előrehaladásában. A nagy toborzás az ilyen célok javára szinte feszélyezővé válik a nagyobb vagy legalább elsőbb kielégítést követelő célok mellett. Ez lehet az oka, hogy a sárospataki főiskola gyűjtése nem hozható párhuzamba az Auguszták és Szurmayk stb. gyűjtésével s messze elmarad azok mellett. A „Felhívó Szózat“ — a temérdek hadi természetű felhívások mellett — a halasztható alkalmiságok sorába került éppen azoknak az asztalain, akiket a napi események, az országos nagy mozgalmak elsősorban vesznek igénybe s akik leghívatottabbak az adakozásra. Az eredmény azonban még így is felülhaladja a pessimisták számításait, akik ha maguk is engednék magukat a gyűjtés eszméjétől átmelegíttetni, jóval nagyobb lehetne a főiskola kilátása a reformációs évfordulónak századokra szóló megdicsőítésére. Vagyunk, akik hinni merészeljük, hogy a készülődő béke megvalósulása után, a főiskola nagy célját is oda lehet vinni — az áldozatokra képes nagyságok elé s hogy azok nem maradnak ridegen a nagy kulturhagyományokat képviselő főiskolával szemben. Egyes nagy példák máris igazolják, hogy ha a lelkekhez vezető utat meg tudjuk találni, azok mint a Memnon szobor a napfényre, hangot adnak „Lélek az, ami megelevenít". Nagy emléke az 1917-nek a zsinat összehívása és összeülése. Hiába akarták sokan elodázni, nem lehetett. A 400-ados évforduló szempontjából helyes is volt ennek összegyűjtése, mert így inkább lehetett magát a hazai protestantizmusnak az ország szívében bemutatnia és magáról tiszteletet követelő bizonyságot szolgáltatnia. A zsinat még csak a kezdetig jutott. A háború és a vele járó drágaság ezt is korlátok közé szorította. Azzal, hogy megalakult s bizottságait is megalakította, nagyot segített a további munka terhén, mert a bizottságoknak módjukban van sok homályos kérdést tisztázni, sok vitás dolgot a békés és gyors megoldás útjára segíteni. Nagy feladatok várnak a zsinatra, amelyeknek teljesítésével fényesen beírhatja nevét hazai ref. egyházunk történetébe. Az 1848. XX. t.-c. érvényesítése most már nemcsak felekezeti óhajtás, hanem kormányprogrammpont is. Hic Rhodus . . . Hozzá fűződött a katholikus autonómia is a kormányprogrammban s alig lehet többé akadály e nagy kérdésekre nézve. Új perspectiva nyílik előttünk s az összes felekezetük előtt. Összes egyházi és iskolai szükségleteink fedezését helyezi az 1848. XX. t.-c. kilátásba, de minden más bevett felekezetét is — természetesen. Szinte szédítő levegő áramlik ebből a törvénycikkből, egy új világ, amelybe alig merünk betekinteni, pedig mennyire óhajtottunk sokan érettek utána ! Bölcseség és vigyázat lelke jével ! Kedves emléke marad 1917-nek, hogy Arany Jánost és Tompa Mihályt a reájuk való hálás és sokoldalú visszaemlékezéssel mélyebbre vitte be a nemzet szivébe, s kényszerítette a sokáig vonakodó nem protestáns felekezeteket is, hogy legalább iskoláikban e két nagy költő örök érdemei előtt zászlót hajtsanak, látván a M. Tud. Akadémia, Kisfaludy Társaság stb. országos jelentőségű hódolatát e nagy lelkek előtt. A református egyházra is fény áradt ez önfényű csilagok ragyogásából. Vegyk be hozzájuk a szivünk rejtekükbe a mi Lévay Józsefünket is s kívánjunk neki jót azért, hogy ezek dicsőítéseveáltal méltóvá emelte magát lélek szerinti nagy testveihez. (Folyt, köv.)