Sárospataki Református Lapok, 1928 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1928-01-08 / 1. szám

1. szám. SÁROSPATAKI REFORMÁTUS LAPOK 3. oldal: teremtett ember nem érzi jól magát a véges lét szűk börtönvilágában, végtelen tengerekre vágyik, csak a csillagvilágok azúr tiszta légkörében tágul ki s talál igazi otthonra lelke. Érezze azonban bármily ottho­nosan is magát ebben az életben, rejtsen bármily tiszta örömöket is, mégis ezer titkot is rejt az az ő számára, amelyeket kutató tekintetével áthatolni nem képes, sőt még el is tévedhet e rejtelmek rengetegé­ben. Saját külön élete van ennek a világnak, ame­lyet az emberi lélek átfogni sohasem lesz képes s már csak azért is rejtély marad az ő számára, mert annak élete sokszor egyenesen ellentétes a mi látható világunk életével: „A titkok az Úréi, a mi Iste­nünkéi." S Ésaiás prófétánál is ezt olvassuk : „Nem az én gondolataim a ti gondolataitok s nem a ti utaitok az én uraim, így szól az Úr.” (És. 55:8.) Isten azonban nem akarta, hogy az ember té­­vetegen vagy töprengve bolyongjon az ő akarata felől való bizonytalanságban. Elvonta a leplet az ő titok­zatos világa elől, kijelentette magát az emberiségnek s az ő kijelentésében ami emberi értelmünk szá­mára felfoghatóvá tette az ő akaratát. Isten érzék­feletti világa ezer titkot hordoz magában, az ő kije­lentett világában biztosan tájékozódhatunk. Az Isten kijelentésének, az ő igéjének értelme a Krisztus. Ha „Istent soha senki sem látta“ (János ev. 1 : 18), ha azt mondják belőle, hogy Ő Deus absconditus, Krisztus a „világ világossága“ (János ev. 8: 12), ami azt is jelenti, hogy az ő személyiségében minden tiszta, világos, átlátszó. Amellett, hogy Isten különös kegyel­mének bizonysága az Igében foglalt kijelentés, mély­séges csoda is az számunkra, mert Isten, aki mindig Isten akar maradni számunkra, aki mindig más, mint mi magunk s épen ezért megfoghatatlan rejtély is reánk nézve, az Igében, a kijelentésben emberivé, ami életünk számára felfoghatóvá lesz.“ A kinyilat­koztatott, dolgok a mienk is, a mi fiainkké mind­örökké “ Kálvin azt mondja valahol, hogy az Ige „az égből aképpen adatott, minha magának Istennek élő szava hangzanék abban onnan felü­ről.“ Két dolgot kell e megállapítás nyomán kihangsúlyoznunk. Min­den ellenkező véleménnyel szemben, amely em­berektől származódnak hajlamos mondani az Igét, hirdetnünk kell azt, hogy abban Isten szól hoz­zánk. Sokan egyenesen úgy képzelik, hogy Is­ten annyira közvetlenül szólotta az ő igéjét az égből, hogy abban az emberi léleknek, az emberiség történelmének semmi része sincsen, úgy gondolják, hogy az Ige közvetítésében az ember vak eszköz, léleknélküli gép volt az Isten kezében. Mi módon égyük fel hát az Isten beszédének közvetítését ? Az em­beri életre sokszor törnek olyan hatások, amelyek hatasas szenvedelmeket váltanak ki abból, de az életnek egy hatása sem fogható ahoz a hatalomhoz, amellyel Isten ragadja meg lelkünket. Nemcsak egyes lekek életét ragadta meg és sodorta egykor a leg­­nagyobb szenvedelembe, hanem Lelkének ereje, mint emésztő tűz ömlött végig nemzetek életén s azoknak töbnetében olyan átalakulást hozott létre, amihez hasonló átformálódást még semmiféle társadalmi form­alom nem támasztott. És Isten az ő beszédével ma új eget és új földet akar teremteni. Lázas lük­tető­ket az Ige világa. Benne a legerősebb életszen­­vedések lüktetnek s minél felségesebb isteni magas­­ságba rendül meg, az emberi életnek annál söté­tebb mélységeit kavarja fel. Sőt Isten épen a szen­vedések infernoján át nyilatkoztatja ki az ő leg­szebb gondolatait. Legyen azért bármily rejtelmes Isten az ő világfelettiségében, az ő magasságos és szentséges mivoltában, az Igében olyan közel jön a mi emberi életünkhöz, amilyen közel emberi szívek sem kerülhetnek egymáshoz, annyira az emberi élet egészén át szólja a maga gondolatait, hogy az ő beszédében az isteni és az emberi csaknem elválaszt­hatatlanok egymástól. Isten az ő igéjében emberi lelkeken át, nemze­tek életén át szól hozzánk- Ezért nem tárulhat fel számunkra az Igének az értelme, ha nincs tekintetünk arra, hogy látni tudjunk a lelkek világában, ha nincs szemünk arra, hogy meglássuk a népek életében azokat a földrengéseket, amelyek mélységesen fel­kavarták az emberiség életét, hogy azok viharában szólhasson hozzájuk Isten s azokat a nagy átalaku­lásokat, amelyeket az Isten által szállott Ige támasz­tott az emberiség életében. Az Ige örök aktualitásá­nak egyik titka épen az, hogy meglássuk egy bizo­nyos időben való aktualitását, mert csak így leszünk képesek arra, hogy egyfelől a múltat jelenné vará­zsoljuk át, másfelől pedig, hogy jelenünket vissza­vigyük a múltba. A tudomány legmélyrehatóbb esz­közeivel kell foglalkoznunk mindezekért az igével. Ám ha csak elméleti érdeklődéssel, ha csak a tudás kíváncsiságával fordulnak ahoz, halott marad az a mi számunkra. Egy antik munkálkodásnak fogják látni csupán, amelyben gyönyörködünk talán, de lel­künk legmélyén hidegen fog hagyni. Miképen eleve­nedhetik meg előttünk ez az antik műalkotás ? Vala­mikor egy szoborról a Memnon szoborról egy külö­nösen lebilincselő dolgot hallottam. Élettelenül, komor fenségében hidegen meredt a szemlélőre a felhős égbolt alatt, ám ha a felhők közül rásütött a nap, egyszerre csak élni és mosolyogni kezdett. Mikor áraszt meleg életet felénk az Ige sokszor bezárt hideg világa ? Akkor, ha a Szentlélek Isten mennyei világosságától elárasztottan bontakozik ki előttünk a ködökből jelentése. Ekkor szívünk heves dobogásba kezd, mert észrevesszük, hogy ami életünk legkín­­zóbb kérdéseit oldja meg az. Nőt tehetünk a végre, hogy e mennyei fényesség reá hulljon az Igére ? Hittel kell közelednünk hozzá, az alázatosság érzü­letével, az engedelmesség készségével. Ha csak tudás­vággyal lépünk feléje, bezárja előttünk értelmét, de feltárja előttünk kincseinek a tárházát, ha imádságos érzülettel és azzal a hittel közeledünk feléje, hogy általa éppen a mi életünk személyes kérdései oldód­nak meg Ekkor az írás megkövesedett élete megelevene­dik, az ige hatásokat áraszt ki magából s ezek a hatások épen a mi lelkünk mélyei felé törekszenek. Ekkor az ige meghasonlást támaszt mi bennünk s oly megdöbbentő a munkája, hogy az kihat a szívek­nek és a veséknek megoszlásáig is. Leleplez ben­nünket. Felfedi bűneinket, tisztátalan érzéseiket, meg­mutatja, mint egy tükörben a mi szennyes ábrázatun­­kat, a mi emberi mivoltunkat. Megmér minket az Ige s minél elfogulatlanabbul vetjük alá magunkat ennek a mérlegelésnek, annál inkább meglátjuk, hogy súly­talanoknak találtatunk. Kárhoztat, megítél bennünket, fenyegető szavával összetöri bűnös emberi Énünket. Mindezeket azonban csak azért teszi, hogy azután felemeljen, hogy lehullva lelkünkről a lepel, meglát-

Next