Sárospataki Református Lapok, 1942 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1942-01-03 / 1. szám
2. oldal Ha idegenek vagyunk is Isten világában, ha csak tíz szót tudunk is az ő nyelvén, ezt tanuljuk meg és az egész esztendőben újra mondjuk el : nekünk, a bennünk levő szomjas léleknek Isten kell. Boldog és áldott lehet ez az esztendőnk, mert Isten Krisztusban tudtul adja, hogy mi kellünk neki. Ő forrás, kút a pusztában és várja, hogy már most, az elinduláskor, jó reggel hozzá menjünk, őt keressük. Darányi Lajos, 1. szám Sárospataki Református Lapok Emlékezés az 179091. évi XXVI. t.-c. megalkotásának 150-ik évfordulójára. Emlékezzünk régiekről! Százötven esztendő a Mindenható szemében, aki előtt ״ ezer esztendő annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása“ . . , bizonyára egy rövid szempillantás számba megy, de nekünk, földi halandóknak már ez is igen nagy idő. Négy-öt generáció múlik el ennyi idő alatt. Eleven hírmondója sincs a 150 év előtti eseményeknek és az akkor élt elődeinknek. Csak az emlékezés szárnyain röpülhetünk vissza hozzájuk. Újabban divatba jött a száz éves fordulók megünneplése. Legújabban pedig az a generáció, mely a száz éves fordulót nem ünnepelhette, a kétszázadikat pedig aligha éri meg, divatba hozta a százötvenedik évfordulót is. S van ebben a divatban sok jó dolog is. Miért maradjon ki a mi generációnk abból a lélekemelő ünneplésből, mellyel ötven év előtt az akkori magyar társadalom — hivatalos és nem hivatalos körök — áldoztak gróf Széchenyi István, a ״ legnagyobb és leghívebb magyar“, a magyar felébredés volt apostola emlékének. Vagy nem felemelő-e Katona József, a legnagyobb drámaírónk emlékét nekünk is felelevenítenünk ? Nem magasfokú szellemi élvezet-e áldozni Mozart, az örökszép dallamok költőjének halála 150-ik évfordulóján? Ha a magyar nemzetnek és a magyar társadalomnak ilyen lélekemelő jogcíme volt a Széchenyi István és a Katona József születésének 150-ik évfordulója megünneplésére, azt hiszem, a magyar protestantizmusnak, különösen a református és evangélikus egyházaknak nemcsak jogcímük van, de lélekszerinti kötelességük megemlékezni az 1790/91. évi XXVI. t.-c. megalkotásának 150-ik évfordulójáról. Hiszen ez a t.-c. az, mely annyi véres harcok és oly ádáz irodalmi és országgyűlési viták után meghozta a két protestáns egyházunknak a sóvárgott békét, a valódi újjászületést, a békés fejlődés lehetőségét. Ez a t.-c. iktatta országos törvénybe a két prot. egyház bevett felekezeti jellegét, ez adta meg a méltó tiszteletet a bécsi és a linci békekötéseket kivívott nagy hithőseink emlékének, — ez dekretálta a vallás szabad gyakorlatának, a templomépítésnek, a minden rendű iskolák állításának, az oktatásnak teljes szabadságát a protestáns egyházaknak. Az 1790—91. évi országgyűlés ugyan nem csupán a vallásügyi XXVI. és XXVII. (a görög nem egyesült felekezetről) törvénycikkek meghozatalával tette magát örökre nevezetessé a magyar jogtörténetben, de sok más nagyobbszabású alkotmányjogi törvény megalkotásával is. Elég ezek közül csak a magyar állam függetlenségét önérzetesen dekretáló X. — a koronázásról, a koronaőrzésről szóló III., VI. és VIII. — a nyilvános ügyeknek magyar nyelven intézéséről szóló XVI., a kínzóvallatást eltörlő XLII. és az ország közigazgatási és jogszolgáltatási rendjének újjászervezésére szükséges javaslatok kidolgozására kiküldött kilenc országos Választmányról szóló LXVII. törvénycikkeket megemlítenem, hogy kegyeletes hálával emlékezzünk meg erről az első igazi reform-országgyűlésről és annak vezető férfiairól. Méltán írja Horváth Mihály, nagy történetírónk, hogyha az utolsónak említett t.-c által kiküldött kilenc országos választmány 96 folió kötetben kidolgozott ״ munkálatai az országgyűlés elé kerültek volna, a magyar nemzet a maga felmérhetetlen előnyére példát adott volna a világnak, miként alakulhat újjá egy állam forradalmi rázkódtatások nélkül.“ (Magyarország története Vik.kt. 135.) A mi kegyeletes megemlékezésünknek azonban elég méltó tárgya a XXVI. t.-c. Ez a törvénycikk a hazai két protestáns egyháznak a bécsi és linczi békéket becikkelyező előző törvények mellett ma is az igazi sarkalatos törvénye. Az én rövid megemlékezésem keretében nem lehet célom, de teljesen szükségtelen is lenne ennek a sarkalatos törvényünknek létrejövetele körülményeit és a meghozott törvény tartalmát bővebben ismertetnem. Ezen a nevezetes évfordulón elég lesz hálás kegyeletünket kifejeznünk e törvénycikket kiharcoló nagy elődeink emléke felett és hálát adni a Gondviselésnek, hogy azokban a nehéz időkben ilyen bátor hithősöket adott a prot. egyházaknak, akik svaviter in modo és szívós kitartással, a klérus minden erőfeszítése ellenére ki tudták vívni, ha nem is minden jogos kívánságainkat, de azok sorából a leglényegesebbeket és elvi döntést eszközöltek ki országos törvényben a két prot. egyház bevett felekezeti jogállása tekintetében. Legfőbb tényező volt ebben a diadalban maga I. Lipót királyunk, a felvilágosodott autokrata II. Józsefnek, a türelmi rendelet halhatatlan érdemű kibocsátójának hozzá méltó testvére, sőt az alkotmányosság tiszteletében nála nagyobb és helyesebb gyakorlati érzékű fegyvertársa. Az 1790—91. országgyűlésről írott történeti munkák, egyháziak és világiak egyértelemmel állapítják meg, hogy a klérus aggályoskodása és akadékoskodása ellenében maga a király emelte fel hatalmi szavát, hogy a felekezeti béke és az igazságosság nevében orvosolni kell a protestánsok sérelmeit és alaptörvényben biztosítani jogos kívánságaikat és törekvéseiket. Mint Ballagi Géza írja: A kath. papság utódjára is kénytelen volt a fegyvert lerakni s a protestánsok vallásszabadságát biztosító XXVI. t.-c. — keserves küzdelmek árán ugyan — de létrejött.“ (A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. 1888. 617. 1.) De legyünk igazságosak. A klérus és a világi kath. férfiak is a saját vallási felfogásukat védték